2011. 02. 28.

141. nap: Let's play...

Ha valakinek felkeltette a figyelmét egy bizonyos videojáték, több dolgot is tehet annak érdekében, hogy kiderítse: tényleg érdekli a végleges produktum, és ezért szeretne kifizetni érte súlyos tízezreket.
Először is megtekintheti a nyilvánosságra hozott promóciós anyagokat, nézegetheti a hivatalos képeket, videókat, fejlesztői naplókat. Olvasgathat tematikus fórumokat, a különböző netes és nyomtatott magazinokban kiadott értékeléseket, teszteket. És természetesen módja van arra is, hogy végigböngéssze a kevésbé hivatalos, anyagi vagy baráti lekötelezettségektől mentes (atya ég... de visszafogottan fogalmaztam ezt meg!) blogokat, honlapokat, vagy bármi mást.
Aztán ott vannak a videómegosztó portálok, ahová az előzeteseken kívül sok esetben hosszabb, "ingame" jeleneteket is felpakolnak a játékosok, amivel vagy önmaguk természetfeletti képességeit hivatottak érzékeltetni (elvégre miért ne gondolhatná a tizennégy éves kis hülyegyerek, hogy a heteken át begyakorolt mozdulatok, amelyekre különben egy csimpánz rövidebb idő alatt is idomítható lenne, ne tennék ők az evolúció csúcsává), vagy egyszerűen tetszettek nekik bizonyos momentumok, amelyeket aztán szeretnének megosztani a világgal és a hozzájuk hasonló gondolkodású emberekkel.
Ám a lehetőségek tárháza ezzel korántsem ér véget, sőt, azt lehet mondani, hogy éppen itt kezdődik az igazi pezsgés. Mert néhány rövidke évvel ezelőtt megjelentek azok a leleményes játékosok, akik nem elégednek meg azzal, hogy hosszabb-rövidebb jeleneteket tesznek fel a kedvencükből. Nem állnak meg ott, hogy saját maguk által összeollózott anyagokból előzeteseket és történeteket kreáljanak, hanem egész egyszerűen az elejétől a végéig rögzítenek minden egyes pillanatot, és ezt teszik közzé. A játék kezdetétől a befejezéséig, az összes bénázással, újratöltéssel, sikerrel és kudarccal együtt az adott szoftver teljes végigjátszása megtekinthetővé válik általuk, amihez az igazán tehetséges és ügyes "let's player"-ek folyamatos kommentálását, narrációját is hallhatjuk. 
Természetesen jogos az a kérdés, hogy mitől lenne olyan nagy élmény, ha azt nézzük, ahogyan valaki más játszik ahelyett, hogy mi magunk állnánk neki és tolnánk végig a cuccot? Elárulom, két összetevője van a dolognak. Egyrészt maga a játék. Egyáltalán nem mindegy, mit nézünk, hiszen stílustól függően hatalmas eltérések vannak abban a tekintetben, hogy külső szemlélőként mi az, ami felhasználóbarát, és mi az, ami két perc után halálra untat minket. Egy sport, vagy egy sereggyártós stratégia például biztosan nézhetetlen, értékelhetetlen kívülállóként, és ugyanez a helyzet a bugyuta, külső nézetes, hentelős játékokkal. Egyszerűen dögunalmas, ha nem mi irányítjuk, ezért ezek teljesen alkalmatlanok végigjátszások készítésére. Viszont egy jó szerepjáték, egy komolyabb lövöldözős game vagy egy kalandjáték tökéletes alanyok lehetnek, ha értő kezekbe kerülnek.
És itt érkeztünk el a másik, az előzőnél sokkal fontosabb szempontig. Nevezetesen ahhoz, hogy ki is játszik a képernyő túloldalán. Hiszen az illető személyisége, a humora, a beleélése az, ami igazán képes érdekessé, tartalmassá varázsolni szinte bármit. Ha ő élvezi, amit csinál, akkor a néző is élvezni fogja. Ha ő komolyan veszi a dolgot, akkor a néző is komolyan veszi majd. Ha pedig az adott kereteket nem átlépve kicsit viccesre veszi a figurát, akkor szinte biztos, hogy a videó nézői is jó kedéllyel, mókával szemlélik majd azt, amit látnak. 
Szóval, ha szeretnénk látni azt, ahogyan mások is ugyanúgy szenvednek és bénáznak egyes játékoknál, mint mi, ha kíváncsiak vagyunk arra, mások hogyan birkóznak meg a feladatokkal, ha elakadtunk valahol, és nem találjuk a megoldást, vagy csak egyszerűen szeretnénk látni, hogyan is fest egy bizonyos program a gyakorlatban, látogassunk el kedvenc lyutúbunkra, és a keresett szoftver neve elé írjuk be bátran: "let's play...". Sok esetben tucatnyi, vagy vagy több száz videóból áll egy teljes végigjátszás, de ez ne tántorítson el minket semmitől. Ha jó a játékos, akkor biztosan jók lesznek a videók. 
Ha pedig a keresésünk nem jár eredménnyel, nem hoz fel találatot, ha senki nem állt neki egy teljes végigjátszásnak, biztosak lehetünk benne, hogy a kérdéses cím nem volt képes elegendő értéket felmutatni ahhoz, hogy bárki rászánja az időt és az energiát a bemutatására. 
Végezetül álljon itt az én két kedvenc "let's play"-erem. Nem csupán azért, mert sok, nekem kedves játékot örökítettek meg rendkívül kellemes és hangulatos módon, hanem azért is, mert eddigi tapasztalataim szerint egyszerűen ők a legjobbak. 

2011. 02. 27.

140. nap: A legrosszabb

Ha valaki szeretné látni a világmindenség legrosszabb filmjét, ma eljött számára a nagy alkalom: Tolvajtempó este 8-tól az RTL műsorán. Jó "szórakozást".

2011. 02. 26.

139. nap: Paranormál

Ma délután, miután úgy tűnt, a vállam a tegnapi fiaskó után többé-kevésbé rendbe jött, takarítottam egy kicsit. Porszívózás közben viszont, az egyik radiátor alól váratlanul felszippantottam valamit. Szerencsére az a dolog megakadt a cső végén, így a masina kikapcsolása után szemügyre vehettem, pontosan mi is cuppant váratlanul a horogra.
Arany színű, fényes papír volt: egy szaloncukor csomagolóanyaga, szakértő szemem pedig azonnal elvégezte az azonosítást. Egy marcipános Milka maradványait markoltam mancsomban, hogy egy remek ötös alliterációt süssek el így, késő éjszaka. A kérdés csupán az, hogy került ez oda!
Mert arra szentül megesküszöm, hogy a kérdéses szobában évek óta nem járt semmilyen szaloncukor. Az is kérdés, hogyan került az az egy szem csomagoló a radiátor alá, hiszen azért egy ilyen csillogó, feltűnő kis anyag semmiképp nem kerülhette el vizslató szemeim éberen pásztázó figyelmét. De ami a leginkább furcsa az egészben az, hogy miképp lehetséges az, hogy idáig nem tűnt fel a létezése?! Hiszen hetente takarítok, és soha nem hagytam ki a radiátorok alatti területeket sem. Miképp és honnan került hát oda az a vacak? 
A misztikum és a természetfeletti hóbortjának váltam talán áldozatául? Vagy egy rejtélyes légáramlat kapta fel azt valahonnan és addig-addig sodorta maga előtt, amíg a kis papír a fűtőtestem alatt kötött ki? Válasz nincs, csak kérdések. 
Az élet csupán egy nagy, megfejtésre váró talány a szobám padlóján.

2011. 02. 25.

138. nap: Én, a nyomi

Durván egy évvel ezelőtt történt.
Egy rakodás alkalmával elszabadult egy két részből álló szekrény felső szekciója, és egyenesen rázuttyant a bal vállamra. Éreztem, hogy az ízület nemes egyszerűséggel kiugrott a helyéről, és amint tüzetesebben szemügyre vettem a balesetet szenvedett testrészt, azonnal láttam, hogy a karom nem teljesen abban a pózban van, mint azt megszoktam tőle. Viszont egy méretes ütésen kívül nem éreztem semmi komolyabb bajt, ezért fogtam, és simán visszarántottam az eredeti helyére. Mozgott, előre és hátra, balra és jobbra, körbe és rézsút, bár minden rezdülés mellé társult egy furcsa kattanás, vagy inkább egy roppanás, amit nem nagyon tudtam hova tenni. 
Aztán egy óra múlva az tűnt fel, hogy bizonyos pozíciókban kicsit kellemetlen érzés fut végig a karomon. Aztán ez rövid időn belül fokozódni kezdett, és már nem csupán néha, hanem egyre gyakrabban szisszentem fel bizonyos mozdulatokra. Ekkor tűnt fel, hogy bármit is próbálok megemelni, egyszerűen nincs semmi erő a bal karomban (na, nem mintha egyébként olyan brutális erőművész lennék). És ha lehet így fogalmazni, mindezen bosszúságok csupán előfutárai voltak azoknak a pokoli napoknak, amelyek rám köszöntöttek.Ugyanis kis idő elteltével gyakorlatilag meg sem bírtam mozdítani nyomorék végtagomat anélkül, hogy harsány káromkodásba ne kezdtem volna. A maximum, amit ki tudtam préselni, az egy durván 20 fok körüli emelkedés volt. Hátra semmi, oldalra szintén, és ami igazán kellemetlen volt, hogy estére eljutottam arra a szintre, hogy nem volt olyan pozitúra, amiben nem fájt volna cefetül, akár pihentettem, akár felkötöttem. Ha nem támasztottam alá, pokolian fájt. Ha igen, akkor is. 
Egy hét alatt elfogyasztottam pár levél aszpirint, hogy egyáltalán létezni tudjak (bár mindenkinek azt kamuztam, végül mégsem mentem el orvoshoz vele), ám a gyötrelem nem tarthat örökké, és a bénázásom utáni harmadik napon már eljutottam arra a szintre, hogy nyugalmi helyzetben nem kezdtem el kaparni a falat. Teljesen soha nem jött rendbe; időnként, bizonyos mozdulatok után bejelez, hogy annyira talán mégsem kéne erőltetni egyes dolgokat. Máskor egyszerűen csak elkezd tompán sajogni, mintha az izületek nem teljesen illeszkednének a helyükre. De a legfurcsább tünet talán mégis az volt, hogy a szekrényes kaland utáni három hónapban képessé váltam megjósolni a másnapi időjárást. Ez utóbbi jelenséget szinte lehetetlen elmagyarázni. Egyszerűen a vállamban éreztem, ha jelentős hőmérséklet-változás közelgett. Sajnos ez az állapot nem tartott örökké, mint ahogy a kezdetben gyakori fájdalomhullámok sem, és idővel elértem arra a szintre, ahol már alig volt különbség az azelőtti és azutáni állapot között.
S hogy miért meséltem el mindezt? Természetesen azért, mert ma, egy ügyetlen létrás mozdulatnak köszönhetően ismét sikerült bedurrantani a rég elfeledett tűzhányót, itt, a bal vállamban. Olyannyira, hogy e mai bejegyzést is csupán egy kézzel pötyögve sikerült létrehoznom, bő egy óra alatt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy így nem kell érthetetlen műsorokat néznem ahhoz a kereskedelmi adókon, hogy megtudjam, milyen idő lesz holnap. Anélkül is tisztában vagyok vele, hogy vacak.

2011. 02. 24.

137. nap: Ez is várós ám!

Új trailer látott napvilágot az év végén megjelenő új Elder Scrolls epizódhoz, a Skyrim-hez. A régi, elavult, rettentő csúnyácska engine a múlté, aminek köszönhetően a játékos immár egy csodaszép, élő-lélegző, teljesen szabadon bejárható fantasy világ közepén találja magát. Hozzáteszem, a szabadsággal nem volt gond az előző részekben sem, épp csak ennek az volt az ára, hogy minden kockább, unalmasabb, randább volt a kelleténél. De az alábbi linken megtekinthető előzetest elnézve a Bethesda igen komoly változtatásokat vezetett be, aminek meg is lett az eredménye. 
Személyes véleményem az, hogy egy ehhez hasonló sandbox játék egy jól kidolgozott világban már a megjelenése előtt biztos sikerre számíthat, és nem csupán a tizenéves vérpistikék, hanem a komolyabb szerepjátékok hívei körében is. Márpedig az Elder Scrolls sorozat mindig képes volt megfelelni az igényeknek (jó, a grafikát leszámítva), ezért reménykedem abban, hogy most sem kell csalódni. 
A tavalyi év királya ebben a kategóriában egyértelműen a Red Dead Redemption volt. Idén viszont, a vadnyugat végigdúlása és felperzselése után eljött az idő, hogy szembenézzünk a sárkányok mindent elhamvasztó tüzével. A megjelenés: 11.11.11.!

2011. 02. 23.

136. nap: A semmi

Miről írhat a jó blogger egy teljesen átlagos hétköznap végén, amely során az ég adta világon semmi olyan nem történt vele, amelyről érdemes lenne beszámolni, amivel kapcsolatban lehetőség lenne kicsit dicsekedni, vagy épp ellenkezőleg: a teljes objektivitás jegyében porig alázni magunkat, pusztán a szórakoztatás jegyében? Elárulom, leginkább semmiről.
Nos, én tartom magam ehhez a megközelítéshez. Jó éjszakát mindenkinek!

2011. 02. 22.

135. nap: Demo

Az idei évben három olyan játék fog megjelenni, amelyeket nagyon várok. Az egyik a Mass Effect trilógia zárófejezete, aztán ott van még az új Star Wars MMO, a The Old Republic, valamint a Dragon Age második epizódja. Ez utóbbinak pont a mai napon vált elérhetővé a demó változata, amely igen komoly érdeklődésre tartott számot a rajongók között. Hiszen elmúltak már azok az idők, amikor a játékosok nekiálltak vacakolni egy rövid, pár perces verzió beszerzésével úgy, hogy a teljes cuccot is letölthetik pillanatok alatt a különböző fájlcserélő oldalakról. Ezt a kiadók is nagyon jól tudták, ezért hanyagolták ezt a jól bevált marketingfogást.
De azért az jó érzés, hogy ugyanezen cégek most egy kicsit visszatérnek az alapokhoz, és annyi év hiábavaló harcai után, amelyet a kalózokkal folytatott kilátástalan küzdelemre fordítottak, végre ismét a jogtiszta szoftvereket vásárlók csoportját kezdték favorizálni. Nem is nagyon tehettek mást; a különböző másolásvédelmi rendszerek, amelyek kifejlesztésére milliókat költenek, csupán néhány napig, jobb esetben hétig képesek gátat szabni a feltörésnek. Az állandó netkapcsolatot igénylő megoldást is pillanatok alatt kijátszották, ráadásul ez utóbbi megoldás rettenetes felháborodást váltott ki a játékosokból. Valljuk be, azért kicsit igazuk is van - hiszen ezek a különböző védelmek gyakorlatilag csak azokat büntetik, azoknak okoznak nehézséget, extra tennivalót, regisztrációt, azonosítást és sok egyebet, akik jogtisztán jutottak hozzá a szoftverhez, így jogosan tehetik fel a kérdést: miért őket szívatják ezekkel, amikor a kalózverzióban a feltörés után semmi ilyesmivel nem fog találkozni a kevésbé törvényes utat járó ember.
De ez a téma nagyon messzire vezetne, ezért inkább legyen elég annyi, hogy egyes cégekig elért a vásárlói visszajelzés, aminek következtében elindult egy pozitív folyamat ezzel kapcsolatban. A lényeg, hogy a demó tölthető, elérhető és kipróbálható, a teljes játék megjelenése előtt durván három héttel. És ha összejön 1 millió letöltés és regisztráció, a türelmetlen ifjak a végleges változathoz extra tartalmakat és tárgyakat kapnak majd. Hajrá BioWare!

2011. 02. 21.

134. nap: Kódfejtés

Ma úgy alakult, hogy láthattam egy esti időjárási előrejelzést az egyik kereskedelmi csatornán. Nem gyakran történik ez velem, mert egyrészt nem nagyon érdekel a téma, hisz úgyis kiderül másnap, mi az ábra - esni fog-e, vagy szikrázó napsütés köszönt le ránk. Másfelől meg egy olyan tudományág szárnybontogatásait kísérhetjük figyelemmel a bejelentkezések során, amelynek prognózisait csupán erős fenntartásokkal tekinthetjük megalapozottnak.
De most nem is ez a fő probléma, hanem egyszerűen kíváncsi lettem arra, hogy mi vár rám holnap. Hallgattam, ahogy a hölgy összeszedetten sorolja a jelenlegi helyzetet az ország különböző pontjain, majd rátér arra, mi várható még az éjszaka folyamán. Ezután sorra végigvettük a következő napokat, szépen, időszakokra lebontva, s mindezt frenetikus animációkkal illusztrálva a gyengébbek kedvéért. Zárásként pedig kedves, vicces anekdotákat is feldobott a dátumhoz köthető néphagyományokról, mondásokról, amelyekkel minden bizonnyal emberközelibb megközelítésbe próbálta hozni a kitöltendő műsoridőt a reklámblokkok között. 
Mondhatjuk, mindenre választ kaptam, amire nem voltam kíváncsi - egy dolog, egy apróság maradt ki a szórásból: az, hogy milyen idő lesz holnap?! Mert esküszöm, amint vége lett az előrejelzésnek nevezett kusza információáradatnak, egész egyszerűen képtelen lettem volna megmondani, mi is hangozz el a másnapra vonatkozóan. Valami rémlik a hét második feléből, továbbá - saját tapasztalataimnak is köszönhetően - teljesen tiszta, milyen volt az időjárás ma. De hogy a következő napfelkelte után mi vár ránk, az, még ha agyonvernek, akkor sem fog felidéződni bennem.
Meglehet, persze, hogy bennem van a hiba. Elszoktam attól, hogy egy rém egyszerű kérdésre nem egy ugyanilyen összetettségű választ kapok. Számomra furcsa volt az is, hogy egy durván három perces anyagban alig esett szó a közeljövőről. Mintha a fronton harcoló katonának az őrmester arról kezdene el mesélni, milyen dicsőség vár majd rájuk, a bátor hazafiakra, miután véget ér a háború, épp csak még előtte ki kell törni és rohamot indítani az ellenség sorai ellen úgy, hogy nem mondják meg, merre fusson, kire lőjön, és milyen ellenállásra számíthat. 
Így aztán elővettem a jó, öreg (illetve még korántsem öreg, hiszen egy hónapos a drága) HTC-met, és megnéztem azon az előrejelzést. És bár a kijelzőn nem virított mély dekoltázsú hölgy, aki mókás történetekkel egészíti ki mondókáját, nem láthattam, ahogy kis hazánk bedigitalizált térképe fölött elsuhanva számok jelzik azt, amit az emberek a tulajdon bőrükön éreznek majd, de a holnapi nap mezőjében szerepelt két darab szám, és egy felhős időt jelző ikon. És ez, egy magamfajta egyszerű, unalmas, hétköznapi embernek  teljes mértékben elégségesnek bizonyult arra, hogy választ kapjon a kérdésre. De meglehet, én vagyok az egyetlen, aki képtelen megfejteni a meteorológusok virágnyelvét.

2011. 02. 20.

133. nap: Egy kis önfényezés

Kitartó, áldozatos, minden akadályt legyűrő tevékenységemnek köszönhetően sikerült megvalósítani egy nemes és felemelő célt: a mai napon végre összegyűjtöttem egy újabb adag, vadi új, még szinte ropogós Don Pepe kupont! 
Ezzel pedig lehetőségem adódott egy semmivel össze nem hasonlítható, természetfeletti adományra, az ingyenpizzára. Azért tényleg nem semmi, milyen lehetőségek rejlenek a fogyasztói társadalom által nyújtott bőkezű csodákban, ha az ember keményen küzd azért, hogy megvalósítsa titkos álmait, vágyait, reményeit.
Na, ki a király?!

2011. 02. 19.

132. nap: Baldur's Gate

Ma délelőtt befejeztem azt a számítógépes játékot, amelyhez foghatót csupán nagy ritkán lehet találni az egyébként alaposan telített piacon. Nem mai darabról van szó, és nem is ez volt az első alkalom, hogy végigküzdöttem magam azon a durván 300 órányi történeten, kalandon, akción és szerepjátékon, amit ez a sorozat nyújt a bátraknak.
A Baldur's Gate epizódjainak köszönhető, hogy a számítógépes szerepjáték, mint műfaj, nem tűnt el az idő süllyesztőjében. Ugyanis az ezredforduló előtti években már szinte nagyítóval kellett keresnie az embernek azokat a címeket, amelyek e nehezen járható műfajt jelenítették meg a képernyőn. Ekkor azonban történt valami: fölbukkant egy akkor még szinte ismeretlen fejlesztőcsapat, a BioWare, akik megszerezték maguknak a klasszikus AD&D szabályait, és olyan tartalmat építettek köré, aminek a mai napig mérhetetlen számú rajongója van. 
Pedig a feladat korántsem volt egyszerű; finnyás, válogatós közönség ízlésének kellett megfelelniük, akik egyszerre vágynak egy végtelenül igényes, precízen kidolgozott szerepjátékra, amelyben a történet legalább annyira fontos szerepet kap, mint az akció, és akik elvárják azt is, hogy teljesen szabadon, kedvük szerint alakítsák az általuk megalkotott karaktert és az őt körülvevő világot. Ez azonban, mint a korábbi próbálkozásokból is kiderült, a különböző fejlesztőcégeknek legtöbbször túlságosan nagy falatnak bizonyult, s részben ennek is volt köszönhető, hogy a műfaj lassú haldoklásnak indult, már ami a számítógépes frontot illeti.
Ám a Baldur's Gate egyszerűen más volt, mint a többi. Több, jobb, mélyebb, izgalmasabb és elgondolkodtatóbb, mint a végtelen mennyiségű, unalmas labirintus-felderítés és szándékosan túlbonyolított szabályrendszer. A játékos itt egyszerűen megalkotta azt a karaktert, aki leginkább közel állt a szívéhez, elképzeléseihez és játékstílusához, majd nekivágott egy hosszú, epikus kalandnak, egy óriási, felderíthető és bejárható világnak, s közben társakra és ellenségekre lelt. A történet központi szerepet kapott, ugyanakkor a játékmenet megengedte azt is, hogy kedvünkre bóklászhassunk, és mellékküldetések tucatjait oldjuk meg úgy és olyan sorrendben, ahogy épp úri kedvünk tartotta. 
Remek kezelőfelület, a többség által ismert és szeretett AD&D szabályrendszer, a kornak megfelelő csodálatos grafika, és komoly kihívás jellemezte a játékot. És az, hogy piszkosul hosszú volt. Az első rész, és annak kiegészítője, a Tales of the Sword Coast együttes végigjátszása, ha az ember minden küldetést, helyszínt és feladatot be akart zsebelni, durván száz órát tett ki. 
Remek szórakozás volt, és sokakat e játék bírt rá arra, hogy megismerkedjenek a szerepjátszás asztali verziójával. Annyi bizonyos, hogy számomra korszakos jelentőséggel bírt. Emlékszem, a megjelenése ideje tájékán is hasonló problémákkal küszködtem, mint most: új gépre volt szükségem, mert a régi már esélytelen volt arra, hogy a komoly gépigényű játékok (úristen, 1998-ról beszélek, amikor még az számított brutális vasnak, amin ma már a legegyszerűbb mobiltelefon is sírva röhög) fussanak rajta. De már akkor tudtam, hogy a Baldur's Gate lesz az a cím, amit elsőként fogok feltelepíteni rá, amint megérkezik az új vas. Így is lett, és azóta is áldom a sorsot, amiért ilyen remekül választottam. Egyszerűen imádtam, ahogyan imádni lehet bármit, ami leköt, elvarázsol, messzi világokba repít és érzelmileg lebilincsel az első perctől az utolsóig. Rajongtam az izometrikus látószögért, a szerethető bajtársakért (Imoen, ugyebár...), akik jóban-rosszban elkísérték a karakterünket e fantasy világ legeldugottabb, legszörnyűbb, legmocskosabb helyeire, hogy együtt fényt derítsünk a saját kilétünkre, legyőzzük a rettenetes gonoszt, és részesei legyünk egy olyan történetnek, amely bőven megállná a helyét nem csak filmen, hanem könyvben is.
De bármennyire is páratlan szórakozás volt a maga idejében a BG, azért messze nem volt tökéletes. Ám az a furcsa az egészben, hogy minderre egészen addig nem jött rá az ember, amíg a BioWare el nem készítette a folytatást, a Shadows of Amn-t, amely, ha lehet így fogalmazni, irgalmatlanul sokat vert rá az elődjére mind történet, mind játszhatóság tekintetében. Az események ott folytatódtak, ahol az első epizód véget ért, és a játékos, vagyis sokkal inkább a karaktere újra szörnyű veszedelmek és kihívások kereszttüzében találta magát. A tét nőtt, a megoldandó feladatok és küldetések több fokkal magasabbra helyezték a lécet, és a játékos hirtelen azon kapta magát, hogy ismét a rabjává vált egy történetnek, amely valóban azt testesíti meg, amiről egy vérbeli szerepjátékos mindig is álmodott: hogy érezze magárt fontosnak, hogy tudja alakítani a saját és mások sorsát, hogy súlya legyen a döntéseinek, és nem utolsósorban, hogy olyan útitársakat találjon maga mellé, akik szimpatikusak a számára. 
Ám a SoA technikailag is képes volt újításokra. Sok zavaró apróságot megszüntettek, amely az első részben talán elrémisztett néhány olyan felhasználót, akik kevésbé értékelték a hardcore szerepjátékok által megkövetelt odafigyelést és gondolkodást. Hiszen ez volt mindig is az a műfaj, ahol sokkal nagyobb szerepet kapott az ész, mint a reflexek. Beépítettek pár kényelmi funkciót, megszüntettek néhány bosszantó jelenséget, és voilá: megszületett minden idők talán legnagyszerűbb játéka. A grafikát tovább csinosították, a felbontást immár nagyobbra állíthattuk, a varázslatok animációi csodaszépek lettek, és tökéletes szinkronhangok adtak hangot a tökéletesen kitalált mellékszereplők tökéletes párbeszédeihez. Elég csupán a főgonoszra, Jon Irenicus-ra gondolni, akit David Warner kivételes, egyben jéghideg, gonosz hangja tett felejthetetlenné. 
A játékidő legalább olyan hosszú, ha nem hosszabb lett, mint a neves elődnél. Pontosan tudom, hogy az első végigjátszás alkalmával összesen tizenhat napot töltöttem a programmal, ami gyakorlatilag reggeltől estig tartó elfoglaltságot jelentett, megszakítva néha holmi haszontalan iskolával, bosszantó étkezéssel és teljesen fölösleges alvással. Ó, azok voltak csak a szép idők!
Aztán, ahogyan az minden jóval lenni szokott, elérkeztünk a sorozta lezárásához, a végső felvonáshoz, az utolsó megmérettetésekhez, amely a Throne of Bhaal címet kapta. Hivatalosan ugyan ez csupán egy kiegészítője volt a BG 2-nek ám a hossza és a történetben betöltött fontos szerepe miatt sokan különálló részként tekintenek rá. 
Való igaz, hogy a csúcspont, a történet befejezése itt következik be, amelyhez egy rendkívül rögös úton érkezünk meg, tele nehéz, már-már lehetetlen harcokkal és feladatokkal, amelyek megoldásához valóban szükségünk lesz minden tudásunkra, amelyet az előző részek során összegyűjtöttünk. Nagy változásokra viszont ebben a játékban már nem kell felkészülnünk. Bekerültek ugyan magas szintű képességek, egy új játszható osztály, meg rengeteg új varázstárgy, de a fő hangsúly egyértelműen a történeten van. Azon, hogy végre eldőljön, kiből is válhat isten, és ki az, aki véget vethet a világra szabadult káosznak és pusztulásnak. 
Ha összegeznem kéne ezt a sorozatot, képtelen lennék rá. Egyszerűen azért, mert olyan sokat kaptam tőle: örömöt, izgalmat, csodát, egy lehetőséget, hogy kilépjek a valóságból, és élhessek egy másik életet egy távoli fantáziavilágban. Ha jól számolom, azzal, hogy ma délelőtt befejeztem, ez volt a kilencedik teljes végigjátszás; olyan, amikor az első résztől kezdtem el, és meg sem álltam a világ végéig, a legsötétebb pokol fenekéig és egy halott istenség túlvilági birodalmáig, hogy beteljesítsem a sorsomat. 
A Baldur's Gate a műfaj koronázott királya, ehhez kétség sem férhet. minden megvan benne, ami egy jó játékhoz kell, és annál még sokkal több. Sokakat megfertőztem már ezzel, és most is ez a cél: aki teheti, aki szeretne jól szórakozni, akiben él a vágy és a kedv arra, hogy a műfajt egyenesen a Legjobb prezentálásában ismerje meg, az ne habozzon, szerezzen be egy ilyen dobozzal:
Hosszú, tartalmas szórakozásnak néz elébe, aki belevág ebbe a nagy kalandba. De nem tudom elégszer hangsúlyozni: ha egy játék jól van megírva és jól van prezentálva, az lényegében olyan, mintha az ember egy interaktív könyvet tartana a kezében, ahol ő maga irányítja a dolgokat, s nem csupán passzív szemlélője, olvasója az eseményeknek. A Baldur's Gate sorozat megadja ezt az élményt, miközben valódi, igazi élményekkel gazdagít bennünket. Nem is beszélve arról, hogy ez a játék szolgál alapul lényegében az összes, később megjelent BioWare címhez (Dragon Age, Mass Effect, Jade Empire), azaz ha azok tetszettek, akkor bizton állíthatom, ez sem fog csalódást okozni. 
Egy örök klasszikus, egy semmihez nem fogható tapasztalat, ami újra és újra arra készteti az embert, hogy nekivágjon... khm... tizedszer is ennek a mesének. Mert aki ismeri, az tudja: csalódni nem lehet benne!





2011. 02. 18.

131. nap: Center Shock

A régi, szép időkben, a középiskola alatt nagy kedvencem volt egy Center Shock nevezetű, sűrű folyadékkal töltött rágógumi. Az elnevezése, természetesen nem volt véletlen; az íze elképesztően, brutálisan savanyú volt. Amint valaki a szájába vette, arcizmai rögvest érdekes táncba kezdtek. Először kikerekedett a szeme, majd mintha a száj maga lenne egy fekete lyuk középpontja, a fej elkezdett összehúzódni, eltorzulni. Ezután pedig szinte törvényszerűen felhangzott az első, olyan igazi, epés, szívből jövő, durva szitokszavakkal teletűzdelt káromkodás. Tűzoltásként - bár hatástalannak bizonyult a mindent lehengerlő ízroham ellen - az illető esetleg kitáthatta a száját, mintha parázs érte volna a nyelvét, vagy a róla kialakult képet megőrizendő elfordulhatott a társaitól, hogy azok ne láthassák a szeméből patakzó könnyáradatot. 
Olyan intenzív volt a hatás, amit a delikvens még a fülében is érzett. Azt a sokkot még azzal sem lehet összehasonlítani, amikor valaki telibe harap egy citromot - egész egyszerűen párját ritkította! Nem tartott sokáig, azt azért el kell ismernem; úgy tíz-tizenöt másodperc után drasztikusan, érezhetően csökkenni kezdett a hatás, és ezt követően rövid időn belül csupán egy átlagos, hétköznapi rágóvá vált a Center Shock. Viszont aki kibírta ezt a néhány másodpercet úgy, hogy arcizma sem rándult, az utána joggal élvezhette a többiek egyöntetű nagyrabecsülését és elismerését. 
Ma aztán arra lettem figyelmes a közeli élelmiszerboltban, hogy megjelent egy új, eddig ismeretlen fajta rágó a polcon, ami már a csomagolásán figyelmeztet arra, hogy valami savanyú tartalom rejtőzik a csomagolás alatt. Uccu neki, kapva kaptam az alkalmon, és bízva abban, hogy a hatás nem marad el, vettem egy adaggal, és amint hazaértem, ki is próbáltam.
De csalatkoznom kellett; ez a rágó nyomokban sem emlékeztetett arra, amilyen a jó, öreg CS volt. Savanyúnak savanyú, de ennyi erővel akár Tonic-ot is fogyaszthattam volna helyette. Arra azonban jó volt, hogy ismét feléledjen bennem a birtoklási vágy, és utánajárjak, hol tudnék beszerezni néhány raklapnyit a nagyszerű, klasszikus Center Shock-ból. Hiszen nincs is mókásabb látvány annál, aki életében először kóstol bele ebbe a különlegességbe. Ha valamiről érdemes profilképet készíteni, hát ez az a pillanat! 

2011. 02. 17.

130. nap: Balansz

Jó hír, hogy a 2K Games hivatalosan is bejelentette végre, hogy még idén megjelentetik a The Darkness című remekbe szabott játék folytatását. 
Rossz hír viszont, hogy a fejlesztést ezúttal nem a svéd illetőségű Starbreeze ügyes legényei, hanem a Digital Extremes csapata végzi.

És íme, a nap végére eljutottunk oda, ahonnan elindultunk: minden semleges és egyensúlyban van. A jót kioltja a rossz, s nekünk, egyszerű, földi halandóknak csupán a nagy rakás semmi marad.

2011. 02. 16.

129. nap: Árulkodó függönyök

Már napok óta úgy érzem, valamiért rettentő hideg van a lakásban. Ennek viszont ellentmondani látszott az előszobai hőmérőm, amely stabilan 21-22 fokokat mutat, napszaktól és időjárási körülményektől függetlenül. Azért annak csak elégnek kéne lennie ahhoz, hogy ne kelljen pulóverben és kardigánban ücsörögnöm a monitor előtt, és ne gondolkodjam azon, hogy egy-egy film megnézésének jobb lenne kesztyűben nekivágni. Az éjszakák sem épp kellemesek. Nyakig begubózva, mozdulatlanul kell nyugovóra térnem, attól való félelmemben, hogy ha csupán egy kicsit odébb hemperedem a takaró alatt, a hideg lepedőtől belém fagy a vér. 
A probléma egyre inkább zavaróvá vált, ám nagy szerencsémre véletlenül rátaláltam minden baj gyökerére: az ablakok szigetelése egy nagy rakás semmi! Véletlen, ártalmatlan észrevétel volt kezdetben; apró, alig észlelhető mozgás a szemem sarkában, aminek, egyébként nem nagyon szokott jelentőséget tulajdonítani az ember. De most valamiért mégis szöget ütött a fejemben a dolog, és alaposabban szemügyre vettem, mi az ábra. És kiderült, hogy a függöny rezeg, susog, zizeg monoton, hipnotikus mozgással, amiből azonnal megszületett a válasz minden gond eredetére. 
Kellemetlen, de igaz: a szél, a hideg, a huzat úgy süvít be a kéglibe, mintha tárva nyitva állna minden nyílászáróm. Pedig mindezidáig úgy hittem, a két réteg ablak elég kell legyen az elviselhető mennyiségű szigeteléshez. 
De tévedtem, úgyhogy holnap neki is állok kiküszöbölni a hibát. Arra jelenleg nincs keretem, hogy a lakás valamennyi gyenge láncszemét kicseréltessem, de erre remélhetőleg nem is lesz szükség. Terveim szerint vaskos, széles szivacsot fektetek majd a külső és a belső ablakréteg közé, ami talán elégségesnek bizonyul addig, amíg beköszönt az átkos tavasz és a förtelmes kánikula. Ha nem, akkor még megtoldom majd pár réteg törülközővel is. 
És ha még mindig nem leszek elégedett a végeredménnyel, jön a kedvenc megoldásom: hogy magasról teszek az egészre! Hiszen minek itt vesződni szivaccsal, törülközővel, meg egyébbel, amikor van nekem jó meleg kardigánom, a kesztyű meg egyébként is a kedvenc ruhadarabom?!

2011. 02. 15.

128. nap: Beépített ügynök

A lakásomnak olyan a felépítése, hogy a két, nagyobb szoba között egy hosszú, egyenes szakasz húzódik. Ebből az átmeneti folyosóból nyílik, bal kéz felől a konyhának csúfolt, miniatűr kis helység, amelyben nemhogy főzni, de még megfordulni sincs túl sok terület. Ám arról, ami a jobboldali fal mentén nyúlik el hosszasan, jóformán éveken keresztül szinte tudomást sem vettem.
Mert ott bizony egy jókora, faltól falig, padlótól plafonig terpeszkedő beépített szekrény található, ami valamiért sokáig kívül esett a látóteremen. Ám ma valahogy mégis rásandítottam, és alig akartam hinni a szememnek; hiszen hogy lehetséges, hogy mindig ott volt, épp ki nem verte a gülü szememet, de valamiért én mégsem fordítottam rá kellő figyelmet?
De mostantól végre ez a helyzet gyökeresen megváltozik. Első lépésként nekiálltam, hogy felmérjem a polcok, rekeszek, ruhaállványok tartalmát. És ahogyan arra számítani lehetett, minden zsúfolásig volt tömve ócskábbnál ócskább, régi lommal, amellyel kapcsolatban azonnal döntött a rögtön ítélő bíróság: menniük kell. Az utóbbi egy év tapasztalatainak hála roppant gyakorlatom van a lomtalanításban, ezért pontosan tudtam, hogyan kezeljem az elsőre talán logisztikai káosznak tűnő feladatot. Elsőként megszabadultam egy hatalmas bokréta poros, hasznos teher nélküli vállfától, amelyhez valószínűleg azóta nem nyúlt senki, hogy betették őket a helyükre. Egy polc máris kész, hátra volt még vagy huszonkilenc. Tovább kutakodva találtam még egy jó adag szúnyogriasztó lapocskát, tudják, amit azokba a konnektorba illeszthető valamikbe kell becsúsztatni. A csomagolás alapján hat évvel ezelőtt járt le a legfrissebb szavatossága, ezért szőrös szívem ítélkezett ezeknek a sorsáról is: kuka!
Alább találtam egy ezer éves, erősen hiányos dominókészletet, egy doboz Lutra albumba való matricát, és egy legalább negyven centis műanyag játékkrokodilt. Ezek is rögtön a vállfák és szúnyogriasztók sorsára jutottak, és még abban az órában ugyanezt elmondhatta magáról egy több darabra szétment nagyítókészlet, három Tini Nindzsa Teknőc és egy hiányos társasjáték, amelynek sem a darabjai, sem a szabályai nem maradtak fenn az utókornak. Találtam egy adag Legót, amelyet egyelőre békén hagytam, és egy díszes minihordót, ami inkább esztétikai, mint praktikus értékkel rendelkezik. Meglehet, ez utóbbit nem dobom majd ki... meglátom egy alapos tisztítás után.
Aztán elkezdtem a felsőbb szakaszok átvizsgálását. Voltak ott működő és működésképtelen ventilátorok, bőröndök, sporttáskák, amelyeket, a jobb helykihasználás érdekében szintén teletömtek kacatokkal. Megtaláltam az egyik régi, kedvenc általános iskolai hátitáskámat is (azonnali szanálásra ítéltem),  egy jó adag mesekazettát, valamint egy teljes, 12 darabos, bontatlan étkészletet is! 
Ez a szekrény, be kellett lássam, elképesztő vásárát tárja a szemem elé a bóvlinak, a régi, használaton kívüli, értéktelen kacatoknak, amelyeknek már az eszmei értéke sem ér annyit, hogy az elég lenne a megőrzésükhöz. Meg egyébként is, egyszer valamikor azt mondta nekem valaki, hogy az olyan tárgyakat, amelyek legalább egy évig úgy porosodnak a lakás valamelyik eldugott szegletében, hogy arról nem veszünk tudomást, azokat jobb, ha úgy kezeljük, mintha nem is léteznének. Hiszen ha addig nem volt szükségünk rájuk, nagy valószínűséggel ezután sem lesz, azaz mehet mind a szemétbe. 
Magam is szeretnék így tekinteni rájuk, és biztos vagyok benne, hogy nem fog nehézséget okozni az, hogy megváljak ezektől a semmiségektől. Csak egyszerűen olyan rettenetes mennyiség halmozódott föl abban az elfeledett szekrényben, hogy komoly időt fog elvenni az, hogy úgy istenesen kiürítsek onnan mindent, amire nincs szükségem. 
És félő, hogy egyszer elgyengülök, puha leszek, és valami olyat kímélek meg, ami majd egy végtelen lavinát indít el, aminek a vége az lesz, hogy minden marad majd úgy és ott, ahogyan azelőtt volt. Na, ez az, amit szeretnék elkerülni. Vesszen, aminek vesznie kell!

2011. 02. 14.

127. nap: Valentin

Természetes dolog, hogy e jeles napon, február 14-én sok mindenről szólhat az aktuális bejegyzés, épp csak erről a kamu, virágboltosok/bonbonkészítők/lufiforgalmazók bevételnövelő ünnepéről nem. Elnézést mindenkitől, akit a címmel megtévesztettem.
De úgy áll a helyzet, hogy a szerelemnek nevezett biokémiai folyamatot giccses, piros szívecskékben, masnival átkötve forgalmazó kiskereskedők mindent elsöprő és lehengerlő kampánya ellenére engem sokkal jobban érdekel a Sony legújabb okostelefonja, az Xperia Play fantázianevet viselő kütyü. Na, nem  mintha elégedetlen lennék a jelenlegi HTC-m képességeivel, hanem egyszerűen arról van szó, hogy ez a márciusban megjelenő szerkezet lesz az előhírnöke annak a vadi új kézikonzolnak, az NGP-nek, ami majd valamikor idén karácsony táján kerül a boltok polcaira. 
Alább egy kis bemutató videó arról, hogy mire is számíthatunk.
A hírek szerint kezdésnek durván 50 játék érkezik hozzá, de természetesen a későbbiekben folyamatosan bővítik majd a kínálatot. Sajnos a fenti kis előzeteskét megtekintve elfogott a méla hányinger (szomorú tény, hogy a filmek, könyvek, zenék és sorozatok után már a videojátékok elsődleges célcsoportja is a "kis szaros" kategória lett, amit hűen tükröz a fenti mozgókép is), és azt is csalódottan kellett megállapítanom, hogy a telefon messze alulmúlja előzetes várakozásaimat. Ez pedig korántsem kecsegtet sok jóval, már ami az engem sokkal jobban foglalkoztató NGP-t illeti. 
Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez nem egy játékkonzol, de valamiért ennél mégis többet vártam. Azért azt mégiscsak reméltem, hogy legalább a tíz évvel ezelőtti marokkonzol színvonalát megütik majd, de amint az a fenti videón is látszik erről szó sincs. Azért remélem, ha majd képesek lesznek rendesen optimalizálni a játékokat a gépben futó vassal, képesek lesznek értékelhetőbb minőséget produkálni. Addig pedig marad a várakozás az igazi, nagy durranásra, az új Playstation-re.

2011. 02. 13.

126. nap: Szem-telenség

Az ember jó, ha ismeri a saját határait. 
Tulajdonképpen szombat reggel 8 óra óra óta folyamatosan játszom a számítógépen. Na jó, azért a két nap között beiktattam durván hat órányi alvást, egy-egy ebédet, kétszer húsz perc sétát a legközelebbi boltig, és ma délelőtt legalább fél órát néztem tévét. De ezen kívül tényleg nem volt más programom, mint billentyűzet és klaviatúra püfölésével szörnyhordák másvilágra küldése, ami, meg kell mondjam, rendkívül szórakoztató mulatság. De mint minden jónak az életben, ennek is előbb-utóbb megtapasztaljuk az árnyoldalát.
Jelen esetben azt, hogy a szemem ma estére mondta fel teljesen a szolgálatot. Fájdogál, könnyezik, enyhén bepirosodott, és úgy egyébként is, bárhová jó vele nézni, csak villogó monitorra nem. Jól ismerem ezt az érzést, tucatnyi alkalommal tapasztaltam már, ezért aztán nincsenek kétségeim afelől, hogy holnap reggelre, egy kiadós, nyugodt alvás után minden a legnagyobb rendben lesz. 
Viszont azért annak sem örülök, hogy kényszerszünetet kell beiktatnom az egyébként flott és pörgős játékmenetbe. Hiszen oly rég volt már, hogy valamire annyira rákaptam, hogy napokig képtelen voltam abbahagyni. Egyszerűen jó érzés így kötődni valamihez, még ha ez sosem tart tovább néhány remekbe szabott napnál. De ezennel véget kell vetni a mulatságnak, mert érzem, lassan a fejem is belesajdul, ha fény éri a rakoncátlankodó látószerveimet. 
Pedig még azt is beterveztem, hogy ma este olvasni fogok. Erről azonban jobb letenni, ha már a blogírás terhe alól nem tudok kibúvót találni. Most ezeknek nincs itt az ideje.
Ezzel ellentétben annak nagyon is eljött az ideje, hogy bőséges, nagylelkű jutalomban részesítsem magam az eddigi, kitartó játékért. És szerencsére pont van is kéznél némi gumicukor a bárszekrényemben. Azt hiszem, ez a legméltóbb befejezése ennek a mostani hétvégének.

2011. 02. 12.

125. nap: Várós

Egy igen ígéretes társasjáték, a Mansions of Madness előzetese került fel néhány videómegosztó oldalra. Mondanom sem kell, ez egyike azon címeknek, amelyek idén feltétlenül számíthatnak kitüntető figyelmemre. Nem csupán azért, mert H. P. Lovecraft miénkkel párhuzamos világában játszódik, hanem azért is, mert rendkívül érdekesnek tűnik a különböző rejtvényfejtős, logikai, nyomozós játékmenet, amelyből természetesen nem hiányozhatnak a rusnya szörnyek és az ádáz harc sem. A tréler az alábbi linken tekinthető meg.
Azért mindig megmosolyogtat, amikor komoly, felnőtt emberek végtelen elszántsággal és szigorral az arcukon úgy beszélnek egy társasjáték koncepciójáról, menetéről, hátteréről, mintha éppenséggel az atomfizika rejtelmeit próbálnák beleverni a rendetlen nebulók kobakjába. Megértem én, hogy marketing szempontból ez a megfelelő hozzáállás,  ráadásul maga a téma is kicsit komolyabb, mint egy bugyuta, vihorászós Activity, de akkor is, ez csak egy játék, könyörgöm! Minek ide tudományos magasságokba emelt okfejtés és fapofa?! 
Na de a lényeg mégis az, hogy az előzetes megjelenése csupán egy dolgot jelenthet: hogy magának a játéknak a kiadása sem várat sokat magára! 
Nagyon úgy fest, hogy lassan a 2011-es esztendő ebből a szempontból is kezd beindulni. Éppen ideje volt már...

2011. 02. 11.

124. nap: Majdnem...

Ilyen sem volt még! Konkrétan elfeledkeztem arról, hogy valahol, az Internet végtelen adatrengetegében létezik egy blog, amely igényli a naponta megújuló, friss bejegyzéseimet. Mik vannak...!
Pedig a védelmemben sem tudok felhozni semmilyen ütős, vagy legalább is elfogadható érvet. Túlzás lenne azt állítani, hogy roppantmód zsúfolt és hajtós nap áll a hátam mögött, és a túlterhel elmém csökevényes töredéke kevésnek bizonyult ahhoz, hogy emlékeztessen, figyelmeztessen a saját magam által meghatározott kötelezettségre. Nem, itt egyszerűen az történt, ami valószínűleg természetes velejárója a magam korabeli emberek mindennapjainak: a lehangolóan prózai, de annál inkább kiábrándító feledékenység. Így aztán, sajnálattal kell beismernem a szörnyű igazságot: semmiféle témát nem tudok előhúzni a tarsolyomból - legalább is semmi olyat, amit még éjfél előtt képes lennék értelmes mondatokba sűríteni. 
Pedig írnivaló volna bőven, nem is tagadom, de valamiért az utóbbi napokban kínosan ügyeltem arra, hogy kerüljem az olyan tartalmakat, amelyek létrehozása sok időmet elvenné. Ugyanakkor, ha nekem valamiből sok van, az az idő, tehát nehéz megfogalmazni, miért is ódzkodom a komplexebb, összetett mondanivalótól. Mindegy, majd ha egyszer ismét megjön a kedvem, akkor majd belelendülök a melósabb bejegyzésekbe. Elvégre nem sürget senki, rengeteg napom van arra, hogy mindenről írjak, amiről csak szeretnék, s biztos lesz még olyan téma is, amihez kevésbé fűznek romantikus szálak.
Most viszont már későre jár, lassan ideje nyugovóra térni, mert a hétvége itt van a nyakamon, és a tennivalók  egyre csak sűrűsödnek.

2011. 02. 10.

123. nap: Egy kis orkoskodás

Ismét vissza kell térjek egy bejegyzés erejéig kedvenc hobbimhoz. De jó okom van erre, ugyanis a Games Workshop újfent túlszárnyalta önmagát a márciusban megjelenő új modelljével, amely majd az Ork & Goblin sereget erősíti majd. 
Bevallom, az első pillanatban beleszerettem ebbe a gyönyörűségbe! Eleve a mérete alapján talán az eddigi legnagyobb figura Fantasy Battle fronton, és ráadásul pont a kedvenc seregem kapja meg. 
De azért nincsenek illúzióim; most, hogy a szabálykönyv nyolcadik kiadása nem túl régen napvilágot látott, a GW sorra adja majd ki az újabbnál újabb egységeket mindenhez. Ez pedig sok-sok ragasztással, festéssel eltöltött éjszakákat, és komoly költségeket jelent majd a számomra. Nem is beszélve arról, hogy az újdonságok mellé vadi új, friss, ropogós seregkönyvek is dukálnak, ami egyértelmű jele annak a sajnálatos ténynek, hogy a korábban kidolgozott sereglistáim, összeállításaim, valamint taktikáim mehetnek a kukába, és kezdhetek mindent elölről.
De sebaj, hiszen pont ezt szeretem a legjobban az egészben!

2011. 02. 09.

122. nap: Machine Spirit

Még tavaly nyertem egy hajvágógépet az egyik rádió reggeli műsorában, úgyhogy ma este végre elérkezettnek láttam az időt, hogy röpke 2-3 hónap után kipróbáljam, hogyan is működik. 
A szerkezet végtelenül egyszerű, van maga a masina, és vannak különböző műanyag fejek, amelyeket váltogatva tudjuk szabályozni, milyen hosszúra nyírjon minket a gép. Ez az eljárás, ha szabad így kifejeznem magam, pofonegyszerű, még a hülyének is megy. A használati útmutató is ehhez a nehézségi fokhoz igazodik - mindössze néhány parányi oldal található arról, hogy a kobakunk egyik vagy másik fertályát melyik beállítással kezeljük, hogy tökéletes összhatást kapjunk. Ha szigorúan vesszük, a kézikönyv jóformán hosszabban részletezi a hajvágó akkumulátorának és feltöltésének eljárását, mint amennyi energiát szentel arra a procedúrára, amiért lényegében a tárgyalt objektum létrejött. Bolondbiztos, amennyire csak lehet, hiszen a gyártónál is jól tudják, hogy a legfontosabb szempont az egyszerűség. Működnie, mennie, hasítania kell minden esetben, legyen bármilyen béna is a felhasználó.
Nos, e hosszú felvezető után mindenki sejtheti már, miről is fog szólni a mai panaszfolyam. Bizony, kitalálta a kedves olvasó: nekem rohadtul nem akar működni ez az izé! Nem tudom, mit csinálok rosszul, fogalmam sincs, hol van a bibi, de egyszerűen a gép nem vág hajat! Próbáltam fentről lefelé, lentről felfelé, kisebb és nagyobb távolságú vágófejjel, gyorsan és lassan, végtelen mennyiségű dőlésszögben, oldalt, elöl, hátul, de mindössze annyit sikerült elérni, hogy alaposan megfésülködtem vele. 
Pedig mindent úgy csinálok, ahogyan az a nagy (akarom mondani: kis, vékony, rövidke, bolondbiztos stb.) könyvben le van írva. A gép berregésének hangja alapján minden oké, és úgy egyébként is, minden nagyon rendben van, épp csak nem vág egy árva centit sem sehonnan.
Valaki mondja már meg, adjon tanácsot, mi a trükk? Vagy egyszer s mindenkorra tisztázzuk le végre, hogy csak egyszerűen velem van a baj, ami jelen esetben abban nyilvánul meg, hogy már azok a gépek sem működnek rendesen, amelyeknek pedig kellene? Ez egyfajta filmes utalás, a Gépek lázadása? Ghost in the Shell? Véletlen, hogy mindig velem történik ez? Aligha.
Mindenesetre, ha már belekezdtem, nem hagyhattam abba az első sikertelen próbálkozás után, így inkább elővarázsoltam hűséges ollómat, és elvégeztem azzal a birkanyírást. Macerás, tudom, és kényelmi szempontból össze sem lehet hasonlítani azzal, mint hogy fogja az ember, párszor végighúzza a gépet a busa fején, és készen is van. De ez a módszer legalább működött!  

2011. 02. 08.

121. nap: Kilós

Ma délután a Tesco-ban jártam, és igazi kincsekre bukkantam! Íme:
Ha eddig titokban maradt volna olvasóim előtt, most leleplezem magam: nagy rajongója vagyok a gumicukrok különböző fajtáinak, különös tekintettel a Haribo márkanév alatt futó termékekre. Valahányszor Bécsben jártam, mindig betértem a kedvenc édességes boltomba, ahonnan legalább egy, de inkább két, ilyen kiszerelésű csomaggal távoztam. Sajnáltam ugyan, hogy itthon nem lehetett kilós szettben vásárolni ezekből az édességekből, viszont ezt ellensúlyozta az a tudat, hogy ha van valami, amiért megéri kilátogatni a sógorékhoz, hát ez az!
Az árak odakint a hazaihoz viszonyítva meglehetősen barátságosnak voltak nevezhetők, hiszen egy-egy ilyen csomag olyan 6-7 Euró körül kóstált. Épp ezért külön öröm volt a számomra, mikor délután megláttam, hogy az általam különösebben nem kedvelt áruházlánc is ugyanilyen árfekvésben kínálja őket a vásárlóinak. A választék az osztrákhoz képest nem volt túl rózsás, hiszen csupán a fenti képen szereplő háromféle ízesítés közül tud válogatni a vevő (én inkább megkíméltem magam a döntés okozta súlyos tehertől, és mindegyikből vettem egy csomagot), de ettől függetlenül a kezdeményezés dicséretes!
Ha a fogyókúra pallosa nem egy cérnaszálon lengedezne a fejem felett nap nap után, azt mondanám, a hét végére képes lennék maradéktalanul elpusztítani mai szerzeményeimet, de így be kell érnem azzal, hogy a következő két hónap során a zacskók fenekére nézzek. 
Különben is, a gumicukor egyfajta életérzés. A magamfajta, aki a szabadidejében videojátékokat nyom, fantasy és sci-fi könyveket bújik, meséknek titulált filmeket és sorozatokat néz, figurákat gyűjt, társasjátékozik, kártyázik, képregényeket lapozgat, nem nélkülözheti azokat a kellékeket, amelyek ezeket a tevékenységeket teljessé varázsolják. Az üdítő, a csipsz, és a mogyorós fehér csoki ugyanúgy elengedhetetlen hozzávalók, persze, de a gumicukor az igazi adu ász! Ettől válik az ember királlyá, ezért keresi mindenki az ő kegyeit, itt dől el, kiből lesznek nagymenők, és ki kullog majd bánatosan a sor végén. Ha Haribo van, minden van! Minden más csupán apróság ennek fényében.

2011. 02. 07.

120. nap: BB III.

Nincs is annál jobb, mint ragyogó, kellemes napsütésben kirándulni egy jót egy békés helyen, ahol még a madár sem jár napközben. Meg aztán régen készült Budapesti Barangolások, pedig nagyon jó dolog felfedezni a város ritkán látogatott pontjait.
Ma a 60-as villamos, ismertebb nevén a Fogaskerekű végállomását tűztem ki célul ebben a hamisítatlan sétaidőben. Tudni kell rólam, hogy kiskoromban igazi kuriózumnak, egzotikumnak számított, ha a családdal kilátogattunk a Széchenyi-hegyi megállóhoz, ezért aztán erre a helyre mindig megmagyarázhatatlan izgalommal és vágyódással gondoltam. Emlékszem, amikor a Városmajornál vártuk, hogy befusson egy szerelvény, én mindig meredten bámultam azokat a kocsikat, amelyek a szervízcsarnok előtt álltak. Volt bennük valami titokzatos - pirosak voltak, ami nem volt szokványos, és fogaskerekekkel közlekedtek, ami akkor számomra egy megfoghatatlan és érthetetlen dolognak tűnt. Ráadásul olyan meredek emelkedőket mászott meg az a rozogának tűnő tákolmány, olyan szakadékok mellett haladt el, hogy folyton görcsösen kapaszkodtam az ülésbe, mert biztosra vettem, hogy a következő pillanatban az egész elszabadul, megállíthatatlanul visszagurul, vagy egyszerűen fogja magát, és oldalra dől a végtelennek tűnő mélységbe. És akkor még nem is beszéltem arról a furcsa, kattogós csengetésről, amit mindig akkor hallottunk, amikor az ajtók bezáródtak. Más szóval csoda kis utazás volt, valahányszor arra jártam.
A mai kirándulásomhoz is ilyen elvárásokkal kezdtem hozzá. Hiába telt el azóta jó 20-25 esztendő, mégis úgy éreztem, valami különleges élményben lesz részem. Ez persze korántsem a túrának, hanem sokkal inkább a gyermeki beidegződéseknek volt köszönhető. Elvégre belvárosi gyerek vagyok, azaz a hétvégéket rendszerint a Városligetben, s nem a budai hegyekben töltöttem. 
A Fogaskerekű kisebb volt, mint amire számítottam. A régi, varázslatos mesejármű helyett most csupán egy ütött-kopott, hangos, zötykölődő kocsipár fogadott, ami nélkülözte a romantika legapróbb szikráját is. Maga az út is sokkalta rövidebb volt annál, mint ami az emlékeimben élt. Leghátul, a sarokban foglaltam helyet odabent, és próbáltam volna gyönyörködni a kilátásban, de csalódottan kellett megállapítanom, hogy a visszaemlékezések dacára nem volt ott sem rettenetes szakadék, sem szédületes meredély, csupán egy szomorú, elhagyatott, mindenki által elfeledett járat, amelyet az idő kegyetlensége alaposan kikezdett már.
De aztán felcsillant a szemem, amint megláttam a végállomást!
Ez volt az a kép, amire emlékeztem: a Fogaskerekű, ami egy kanyarban eltűnik egy hidacska alatt. Mennyi, de mennyi izgalmas képet tudtam társítani ehhez a látványhoz még gyerekként! Na és a vörös korlát! Imádtam azt a szép, élénk színű vörös korlátot. Szerencsére ez azóta sem vesztett a fényéből.
Nem tudom, kinek mennyire van a szeme előtt a hely, mindenesetre erről a pontról négy irányban indulhat tovább a kirándulni vágyó. Én azonnal a jól ismert, kedvelt utcám felé vettem az irányt, ami legalább olyan élénken élt bennem, mint a kattogva csöngető jármű. Azt is tudtam, mi lesz, ami az út végén fogad majd.
Tudom jól, hogy többször is utaztam a Gyermekvasúton, de ezek közül csupán egy alkalom maradt meg részletesebben, ami ráadásul a legelső volt. Emlékszem, nagyon tetszett az egész út, a táj, és maga a vonat is. Annyira megfeledkeztem magamról, hogy a kelleténél egy kicsit jobban kihajoltam az egyik ablakon, aminek az lett az eredménye, hogy valami nagyon csúnyán belement a szemembe. Ennek következtében az út hátralévő részét azzal kellett töltenem, hogy azt valahogy kidörzsöljem onnan. Akkor és ott nagyon elkenődtem ettől. A szüleim persze próbáltak vigasztalni, sajnos nem sok sikerrel. De rég is volt már ez...
Amikor megpillantottam újra ezt az épületet, hirtelen úrrá lett rajtam az az érzés, hogy itt mintha megállt volna az idő. Csak egy pillanatig tartott ugyan, de arra a néhány másodpercre hirtelen a semmibe tűnt az a húsz év, ami a mostani és az ezt megelőző ittlétem között telt el. Aztán felocsúdtam, és megértettem, hogy a hosszú évek nem múlnak el nyomtalanul. Minden ugyanaz, és mégis minden teljesen más ahhoz képest, ami akkor volt. 
Sok időm volt, bejártam hát a másik három út elejét is, hogy felidézzem a régi időket, hogy gondolkodjam, hogy emlékezzek. De aztán hamar visszafordultam mindenhonnan, hiszen megértettem, hogy mostanra azokból nem maradt semmi, csupán üres, jellegtelen képek és érzetek, amelyeket a jótékony évek torzítottak és alakítottak át széppé és boldoggá. Amihez én kötődtem, amire emlékeztem,  amit kerestem, azok csupán az emlékek emlékei voltak, és végre megértettem, hogy mostanra semmit sem jelentenek. Mert ez a dolgok rendje.
A visszaúton már nem néztem a tájat, nem érdekelt a kattogva csengetés, a zötykölődés, a fogaskerekek működésének titka.
Egy álommal megint kevesebb.

2011. 02. 06.

119. nap: ÖsszeRöffenés

A Vajdahunyad várában, a Városliget szívében mangalica-fesztivált tartanak a hétvégén. Ma délelőtt pont arra volt dolgom, bár nem kimondottan ebből a célból, s ha már az utam odavezetett, körülnéztem az íncsiklandónak tűnő kirakodóvásárban. 
Árusból rengeteg volt, ám nézelődőből alig, köszönhetően a korai időpontnak. Ahogyan pedig az lenni szokott az ehhez hasonló eseményeken, mindenből volt, méghozzá borzalmasan sok - egy dologból éreztem hiányosnak a felhozatalt... ki lehet találni, a mangalicából! Nem állítom, hogy nyomát sem lehetett látni a híres sertésből készült ételeknek, kolbászoknak, szalonnáknak vagy sonkáknak, de akkor is sokkal több pultnál kínáltak bizsukat, bicskákat, prémeket, édességeket, mint húsokat. Na és persze megjelentek a városligeti rendezvényekről nélkülözhetetlen ló- és pónibemutatók, amelyekkel, gondolom, a gyerekes családokat igyekeznek hosszabb maradásra ösztökélni. Bevallom, nem sok logikát látok a dologban, de az tény, hogy bármilyen alkalomról legyen is szó, ez az a látványosság, amit évről évre odaszerveznek.  
Szerencsére azért a "vár" Mezőgazdasági Múzeum előtti sétálóutcájában így is mindent átitatott a friss, füstölt, étvágygerjesztő illatok kavalkádja. Voltak ott méteres hosszúságú szalámirudak, csemege- és csípős kolbászok, sütnivaló karajok, és még megannyi, számomra beazonosíthatatlan eredetű falnivaló. Sok helyen még csak akkor kezdtek hozzá az előkészületekhez, a kifőzdék alig percekkel korábban gyújtottak alá a serpenyőknek és grillrácsoknak, de így is pillanatok alatt eluralkodott az emberen a mindent legyűrő éhségérzet. 
Ám tartok tőle, a lelkesedés némiképp alábbhagy, amint a bámészkodó közelebbről is megismerkedik az árakkal. Viszont az is igaz, hogy mangalica-fesztiválból sincs túl sok az évben, és egyszer-kétszer igazán lehetünk annyira nagylelkűek és figyelmesek magunkkal, hogy néhány finom falatért jobban a zsebünkbe nyúlunk. Egy ilyen helyen egyébként sem perecet és vattacukrot kóstol meg az ember, hanem inkább rárepül a különleges, ritkán ízlelhető húsételekre.
Úgyhogy aki teheti, és szeretné megízlelni e valóban különleges sertésből készült ételek valamelyikét, vagy  netán már korábban kóstolta őket, és ismét áldozni szeretne a gasztronómia igazi, hamisítatlan hungaricuma előtt, az ne habozzon, látogasson ki a ligetbe, és kóstolja végig a kínálatot. Felejtsük el a nyakig érő sarat, ami ránk vár, ne vegyünk tudomást a felkínált bóvlik sokaságáról, semmiképp ne csábuljunk el a már jól ismert kifőzdék unalomig ismert kínálatától. Tartsunk ki, törjünk magunknak utat, verekedjük át magunkat a tömegen, mert a fesztivál szívében várnak ránk az igazán különleges fogások. Jó étvágyat mindenkinek!  

2011. 02. 05.

118. nap: Epic Fail!

Lehet engem gonosznak vagy rosszindulatúnak tartani, de akkor is, valamiért végtelen örömöt és boldogságot érzek, amikor látom, hogy azon embertársaim, akik szó szerint maguknak keresik a bajt, pórul járnak. Ilyet tapasztalni valamiféle elégtételt jelent számomra - bizonyíték, hogy valahol mégis létezik egyfajta egyetemes, felsőbbrendű hatalom, amely kiszortírozza a hülyéket. Vagy meglehet, ismét az öreg Darwin elmélete igazolja önmagát, azaz a természetes kiválasztódás eszközével maguktól lemorzsolódnak a kevésbé életrevaló példányok. 
Mindenesetre akár így, akár úgy, de az alábbi videón szereplő, égbekiáltóan ostoba emberek próbálkozásainak kudarca egyszerre szórakoztat és megnyugtat. Hiszen az élethez nem kell más, mint egy kis könnyedség és vidámság, valamint az a biztos tudat, hogy egyszer mindenki elnyeri azt, amit megérdemel.

2011. 02. 04.

117. nap: Lézer

Nem is olyan régen, az egyik szomszédomtól kaptam ajándékba egy lámpát. Egy afféle LED lámpásról van szó, amelyet egy gumipánttal lehet az ember kobakjához rögzíteni, ha úgy támad kedvünk. Kedves, figyelmes gesztus volt a részéről, hiszen amint értesült a zseblámpa-fétisemről (ami azóta lett úrrá rajtam, hogy újra és újra végigjátszottam az Alan Wake-et...), azon nyomban beszáguldott az egyik szobájába, és előhozta ezt a kis ajándékot.
Elsőre talán nem látszik rajta, de komoly, profi kis szerkezet ez, így több fajta módban képes üzemelni. Egyszeri gombnyomásra 5 apró égő gyullad ki rajta, másodszorra már mind a hét felragyog, harmadik kattintásra pedig bekapcsolódik a buliba két további, piros fényt árasztó bizgentyű is. Ez utóbbi nagyon látványos, misztikus összhatással képes világítani, bár ezen túl, úgy érzem, ez a funkció aligha képes bármiféle gyakorlati hasznot felmutatni. Elvégre miért lenne jobb, ha a buksinkra felhúzott szerkezetből nem sima fehér fény, hanem vöröses-rózsaszínes csóva világítja meg a kezünkben szorongatott vezetékeket, vagy világítja be a falak közti réseket? Ám az tagadhatatlan, hogy a háromféle világító-mód jobban mutat egy csomagoláson, mint a kettő, meg hát miért zavarna bárkit az, hogy be van építve a kütyübe egy teljesen fölösleges mód is?
A fejlámpa lényege azonban nem az öt LED mód, s nem is a hét. Fájó kimondani, de a magenta árnyalatú megvilágítás sem teszi e tárgyat olyan különlegessé. Ugyanis mindezek eltörpülnek a negyedik gombnyomásra aktiválódó alkalmazás, a lézer pointer mellett! Bizony, van rajta ilyen is, méghozzá olyan brutálisan erős, hogy olyat nem is biztos, hogy legálisan be lehet szerezni a boltokban. Az ember szeme és feje már attól megfájdul, ha csupán a falra vetített vörös fénypontot figyeli! Meglehet, más lézereknél is ugyanez a helyzet, nem tudom. Az azonban biztos, hogy már évek óta szerettem volna beszerezni egy ilyet, mert nincs mókásabb dolog egy néma, hideg, üres éjszakán, a vaksötétben olyan pöttyöket a falra vetíteni, amelyek a kezünk legapróbb rezdüléseit is fénysebességgel lekövetik. 
Egyszóval remek ajándékot kaptam a szomszédtól! Nem tudhatta, de telibe találta az egyik olyan, egyébként teljes mértékben fölösleges vágyamat, hogy legyen saját lézerem. Talán minden sci-fi őrült átesik ezen gyermekkorában. Csak ők mind, egytől egyik beszereznek maguknak egyet, hogy jól kimulasság vele magukat, majd megfeledkezzenek az egész hóbortról.
Nekem viszont erre sok-sok évtizedet kellett várnom, épp ezért megbecsülöm, amit az élet tálcán nyújtott felém. Azaz mindenki készüljön föl rá, hogy a lézeremmel jó ideig az őrületbe fogok kergetni bárkit, akivel csak találkozom. Az olcsó, akarom mondani: ingyenjátékok már csak ilyenek... 

2011. 02. 03.

Helyreigazítás

Tisztelettel felhívnám a kiváló, nagy becsben tartott netes bulvárlapok szerkesztőinek figyelmét arra, hogy a gyógyíthatatlan betegség nem minden esetben egyenlő a halálos betegséggel. Az előbbi csoport kórságai közé például olyan rigolyák tartoznak, mint a fülzúgás, vagy a reuma. Egyikre sincs napjainkban biztos és végleges gyógyír, ezért az orvostudomány álláspontja szerint ezeket jelenleg gyógyíthatatlan betegségeknek tekintik.

Tisztelettel:
Egy szőrszálhasogató

116. nap: Három nap

Három napja bírom. Három napja nem költöttem semmi pénzt. Három napja nem vettem az ég adta világon semmit. Három napja nem vagyok hasznos tagja a fogyasztói társadalomnak.
Először semmi tudatosság nem volt benne. Egyszerűen azt vettem észre, hogy a hűtőm tele mindenféle finomságokkal, üdítőből, instant teából, ásványvízből jól állok, és talán részben ennek is köszönhetően megkívántam a hideg kosztot. Volt kenyerem, vajam, felvágottam, sajtom és jégsalátám, amiből hatalmas lakomát csaptam délben, aztán a kuponjaimból ingyenpizzát rendeltem estére.
A második nap (tegnap) már alaposabban felmértem a rendelkezésemre álló készleteket, és úgy láttam, továbbra sincs okom arra, hogy a boltba menjek. Volt még egy jó adag gyümölcsöm is, amit felhasználtam desszert gyanánt. A kóla kifogyott ugyan, de ez nem is volt nagy baj, mert így ismét élvezhettem az instant porok túlízesített zamatát. Az esti étkezést kihagytam, de nem is volt igazán szükségem rá.
Ma pedig teljesen tudatosan úgy alakítottam az életemet, hogy a harmadik nap is úgy teljen, ahogy az előző kettő: ingyen. Befaltam az utolsó morzsát is a hűtőből, felbontottam egy csomag kekszet, ami hetek óta a túlélőcsomagomban unatkozott, karácsonyról maradt csokikat majszoltam el, és felhörpintettem az üveg Szentkirályimat is. Nem volt egy kiadós lakoma, be kell valljam, de akkor sem csábultam el!
Három nap lázadás - alighanem így fog bevonulni ez a rövid időszak az emlékirataimba. És természetesen nem csak arról van szó, hogy hanyagoltam az élelmiszerboltokat. Ez idő alatt nem vettem semmit a világon, és bevallom, ez igen jól esett! A magányos, jelentéktelen ember apró fricskája volt ez, mert egész egyszerűen nincs más eszköz a kezemben, amivel kifejezhetném, mennyire nem értek egyet a fogyasztói társadalom emberekbe plántált életstílus-mintájával. 
Azonban, mint azt előre sejteni lehet, a három napot nem fogja egy negyedik követni. Holnap reggel irány a bolt, bár azt elhatároztam, hogy jó darabig nem fogok akkora készleteket felhalmozni idehaza, hogy az napokra elég legyen egy hadseregnek is. Csak annyit veszek, amire abban a pillanatban szükségem van, sem többet, sem kevesebbet. A nemzeti ünnepek időszakai persze kivételt képeznek majd, de nagy átlagban igyekszem magam ehhez az elvhez tartani. 
Hogy ennek van bármiféle értelme? A világon semmi! De lázadni soha nem késő!

2011. 02. 02.

115. nap: Sportoljunk télen is!

Ha már unjuk azt, hogy a szobában kell ücsörögni, ha elegünk van a megfázásból, didergésből és vacogásból, ha sportolni támad kedvünk, de az időjárás meggátol minket ebben, akkor se hagyjuk magunkat! Hiszen a megoldás szinte adja magát: gombfocizzunk! Például egy ilyen pályán:
Az az igazság, hogy évek óta elő sem vettem ezt a táblát. Egyrészt azért, mert sikerült egy olyan helyet találnom neki a tárolásra, ami nagyon, de nagyon nincs szem előtt. Olyannyira, hogy tulajdonképpen teljes egészében egy használaton kívüli szekrény mögött tartottam, egy olyan szobában, ahová csak számítógépezni megyek be. Na jó, a netezés, a játék és a blogolás azért elég sok időt kitesz napi szinten is, viszont pont háttal ülök a bútoroknak, amelyek egyike a pályát takarja a vizslató szemek elől.
Valamint az is a mentségemre szól, hogy ennek a fából készült szerkezetnek van súlya, ami elég tetemes ahhoz, hogy az ember nem szívesen pakolja napról napra egyik helyről a másikra. Ha egyszer leteszem valahová, akkor egészen biztos lehetek abban, hogy jó darabig nem fog onnan elmozdulni. Ebben az esetben azért kivételt fogok tenni, hiszen mégsem lenne szerencsés, ha az előszobában tartanám (ez a bizonyos zöld asztal szolgál valamennyi saját készítésű, itt megjelent fotóm alapjául, azaz kell a hely az újabb témáknak!).
Arról sem illik megfeledkezni, hogy a gombfocit, bármennyire is fáj kimondani, leginkább két ember tudja kellemesen játszani. Ez a megkötés rám mérsékelt hatást képes csak gyakorolni, hiszen rég megtanultam már egyedül játszani a legtöbb, társaságot igénylő mókát, ám be kell valljam, azért érezhető a különbség a két dolog között. Ha van ellenfél, van versenyszellem, van győzelmi kényszer, van motiváció. Sok évvel ezelőtt még fogadni is mertem gombfocira (igaz, csúnyán bebuktam, azóta is sajog a szívem azért a tábla Milkáért), s bizton állíthatom, egy ilyen hangulatos szett mindenkiből a legjobbat hozza ki, amikor sor kerül az összecsapásra. Egyedül viszont hamar unalomba fullad a dolog, hiszen nincs elérendő cél, legyűrendő akadály, megoldandó kihívás. Viszont veszíteni sem lehet, ami szintén nem lebecsülendő dolog. 
Ám a legfőbb, legnyomósabb érvem egyben a legegyszerűbb is: egyszerűen elfelejtettem, hogy van nekem ilyenem is! Bizonyára humoros látványt nyújthattam, amikor e gombfocipálya létezése ismét tudatosult bennem. Üdvözült mosoly, gyermeki lelkesedés, gonosz vigyor a jó előre vizionált hatalmas góljaim és porrá alázott ellenfeleim gondolatától, és sebes helycsinálás a fotózáshoz használt zöld, előszobai asztalon. 
A lelkesedés megvan, szárnyal, töretlen.
Már csak ellenfél kéne...

2011. 02. 01.

114. nap: Kupon

Nem az első eset, hogy a kedvenc pizzázóm akciós ajánlatát kihasználva a kelleténél nagyobb mennyiségben fogyasztok e nemes étekből. Nem az első, de nem is az utolsó, ezt bizton állíthatom. 
Mert hát mi lehetne jobb egy hangulatos, téli estén annál, mint hogy bekészítünk magunk mellé egy adag remek instant teagranulátumból készített gőzölgő italt, elindítunk valami szórakoztató filmet a lejátszón, és nem mellékesen befalunk egy jó, ízletes, enyhén csípős szalámis pizzát? Odakint süvít a szél, tombolnak a nemes mínuszok, jégcsapok lógnak a sétálgató emberek füléről, de nekünk nincs gondunk semmire, csupán élvezzük a fogyasztói társadalom nyújtotta azonnal akarok mindent életérzést.
De ne kalandozzunk el túl messze az eredeti témánktól, a pizzázó akciós kínálatától. A rendszer végtelenül egyszerű: a dobozon található egy perforált kupon, amit érdemes a helyéről kihasogatni, és begyűjteni még mellé öt másik hasonló kartondarabot. Ugyanis hat darab felhasználásával a következő pizzánk ingyen van, illetve 3-3 darabot is beválthatunk egy üveg üdítőre. Én a magam részéről az első variációt tartom szimpatikusabban, no de mit várhat a kedves olvasó egy magamfajta bélpoklostól?! 
Röviden összefoglalva: együnk sok pizzát, mert ha ezt tesszük, kapunk egyet ingyen! Jól hangzik, nem tagadom, de azért vannak a dolognak hátulütő is szép számmal. Kezdeném talán azzal, hogy a pizza nem éppen arról híres, hogy egészséges kaja lenne, ezért aztán a fogyni vágyóknak szigorúan fenntartással kell(ene) kezelnie a dolgot. 
Aztán még arról sem szabad megfeledkezni, hogy a pizza, mint olyan, nem a változatosságáról híres. Persze, lehet rá millió feltétet tetetni, nem erről van szó. De a végeredmény, valahogy, mindig ugyanaz. Egyértelmű, markáns különbséget tenni közöttük nem nagyon lehet, s csupán egy szempont létezik, ami alapján osztályozni lehet őket, ha az ízről beszélünk: hogy szétmarja-e a szánkat, olyan erős, vagy szelíd, mint egy kiscica. A többi már csak apró, mellékes adalék.
Másrészt ott a nyilvánvaló átverés semmivel össze nem téveszthető bűze - egyél nálunk, csak nálunk, és meglesz a jutalmad! Legyünk őszinték: hat pizza elfogyasztása a legtöbb embernek eltart egy darabig, azaz a feltételezett átlagos körülmények mellett, a lejárati idő vége előtt ezt a kedvezményt egynél többször nem könnyű igénybe venni. Ha heti fogyasztásnak egyet tételezünk fel, akkor már nagyjából hozzuk az elvárható szintet, és nincs sem túladagolva, sem elhanyagolva a szervezetünkbe táplált zsír-és koleszterinadag. Talán valóban ez az a mennyiség, ami egész egyszerűen jól esik! Jól esik az, hogy nem kell azon gondolkodni, mi legyen a vacsora, nincs gond a terítésre, a mosogatásra, a hozzávalók beszerzésére.  Instant kaja, instant pillanatokra.
És mégis... mindezen aggályok ellenére, valamint az ésszerű keretek szándékos felrúgásának kockázatát is vállalva az ember úgy működik, hogy inkább rátesz egy lapáttal, inkább berendel még egyet. Még akkor is, ha nem nagyon, csupán kicsit éhes. Úgy is, hogy a héten ez lesz neki a harmadik. Az sem kizáró ok, hogy aznap már evett némi meleg ételt. A pizza az pizza, az ingyenpizza pedig az, aminek látszik: egy kihagyhatatlan ajánlat, amiért érdemes küzdeni, harcba menni, áldozatot hozni. Főként téli estéken, amikor a tea instant porból készül, filmnézéshez támad kedve az embernek, odakint cefetül hideg van, és a jó blogger van olyan ütődött, hogy pizzákról támad kedve bejegyzést írni, ezzel alaposan felkorbácsolva az étvágyát.
Hogy mik vannak?! Összeszámoltam, és nekem pont hat darab kuponom van! Véletlen talán, hogy éppen most gyűlt össze a szükséges mennyiség? Korántsem! Ez kemény, áldozatos, kitartó, rendíthetetlen ténykedésem eredménye, aminek gyümölcsét a mai este folyamán le is aratom!