2012. 12. 18.

A hobbit - Váratlan utazás kritika

Napoknak kellett eltelnie ahhoz, hogy nekilássak megírni a kritikát erről a filmről. Hagynom kellett, hogy leülepedjenek a dolgok. Meg kellett nyugodnom, ha úgy tetszik, és hűvös fejjel, higgadt lélekkel át kellett gondolnom, mit is láttam valójában. Mert Peter Jackson várva várt Hobbit adaptációja egyszerűen vállalhatatlanul rosszra sikeredett. És nem azért, amivel a legtöbb kritikus negatív jelzőkkel méltóztatta illetni - miszerint hosszú, elnyújtott, vontatott. Ez egyszerűen pofátlan hazugság, és aki azt állítja bármelyik kritikájában, hogy ezek a mozi legsúlyosabb problémái, az nem több egyszerű és silány bértollnoknál, aki fél megírni az igazságot. 
Spoilermentes kritika következik? Aligha. Baromira nem érdekel, ki mennyire fél attól, hogy megtud a filmről bizonyos részleteket. Elvégre egy több évtizede megjelent könyv alapján hozták össze ezt a förmedvényt, így aligha lehet lelőni bármiféle fordulatot. Ha meg valaki mégis úgy ül be rá, hogy gőze nincs az eredeti történetről, nem olvasta, de még csak nem is hallotta, akkor az az illető egy agymosott idióta, aki csak azért zabálja a pattogatott kukoricáját és szürcsöli az üdítőjét az előttünk lévő sorban, mert az agyafúrt marketingeseknek sikerült elültetni a sötét fejében azt a gondolatot, miszerint neki ezt valamiért látnia kell. Elárulom: nem kell látnia. Senkinek. De nézzük sorjában, mi is a gond a Hobbittal.
A dolog eleve ott kezdődik, hogy a Warner Bros. úgy döntött, trilógiaként tálalja fel a nézőknek Tolkien egyébként nem túl vaskos kötetét. Nincs ebben semmi meglepő, pénzt akartak kisajtolni a frencsájzból, amennyit csak tudnak, mit sem törődve a rajongók ellenkezésével. Mindenki tudja, miről szól ez a dolog valójában, ám amíg a nyilvánvaló lehúzás ellenére a filmet mindenki megnézi, addig aligha tehet nekik szemrehányást bárki is a kapzsiságukért. Az egyetlen mód, amivel az egyszerű fogyasztó hatásosan fejezheti ki véleményét az üzleti praktikákról, az a saját pénztárcája, de a többség persze már rég képtelen nemet mondani a látványos előzeteseknek és a gőzhenger szerű reklámkampányoknak. 
Naszóval trilógiát kaptunk. Peter Jackson azonban nem állt le ott, hogy erre az utasításra engedelmes kutyuskaként rábólintson, és triplán lucskos nyelvcsapásokkal mindezt még megfejelte a túlerőltetett és teljesen fölösleges 3D ostobasággal is. De várjunk, itt még nincs vége! Hiszen most még a kocka/másodperc arányt is megváltoztatták. Immár nem 24, hanem 48 képet vetítenek elénk, amire aztán biztosan mindenki hűdenagyon felkapja majd a fejét!
Hogy miért volt erre szükség, nehéz megmondani. Ezen technikai változásnak valószínűleg inkább csak a marketing szempontjából volt jelentősége ("egy újabb érv, amiért a filmet látni kell, ha netán a Gyűrűk ura név vagy az előzetesek kevésnek bizonyulnának"), ugyanis a vásznon ebből semmit nem látunk. Legfeljebb azt, hogy minden kicsit fakóbb, tompább, a műanyag díszletek valóban műanyagnak látszanak, a jelmezek pedig tényleg nem többek jelmezeknél. A film élvezeti értékéből inkább csak elvesz, semmint hozzáad, ráadásul szeretném azt látni, hogyan fest mindez a 48 fps egy olyan film esetében, ahol nincs több százmillió dolláros költségvetés. Alighanem ott a "ronda" szó egészen új értelmet nyerne.
Tehát van nekünk egy csúnyácska és hosszú filmünk, amit most valahogy ki kellene tölteni tartalommal. Ehhez nyilvánvalóan a Hobbit története kevés, így sok választásunk nincs. Előveszünk pár kimaradt jelenetet a Gyűrűk Ura könyvből - nevezetesen a film elején látható hobbitfalvai eseményeket Frodóval -, valamint megspékeljük az egészet egy újabb történetszállal, amely Tolkien egyéb műveiben szerepelt (na jó, ezúttal rendes leszek, és előre szólok: spoiler következik!): a Bakacsinerdőben tanyázó Szauronnal, akit most mindenki Necromancer néven emleget majd, és akit majd a Fehér Tanács űz ki a rejtekéből, feltehetően valamikor a trilógia záró fejezetében.
Máris nem tűnik olyan hosszúnak az a három óra, nem igaz? Bőven van mit nézni, és bőven lehet építgetni a fő történetszálat és a karaktereket. Leszámítva azt, hogy a temérdek rendelkezésünkre álló játékidő ellenére a karakterek többségéről lényegében nem tudunk meg semmit. Itt van persze Gandalf (Ian McKellen), akit mindenki ismer, így az ő bemutatásával nem kell sokat vesződni. Másik fő karakterünk Zsákos Bilbó (Martin Freeman) lesz, aki viszonylag jól hozza a rendkívül közhelyesre és erőltetetten viccesre formált hobbitot. Van még továbbá egy tucat törpénk, akik jelentős hányadának még a nevét sem árulják el nekünk a készítők, és akik többsége egyetlen sornyi szöveggel sem járul hozzá az egyébként különösen gyengén megírt párbeszédek dicstelen halmazához. De most komolyan: aki felfedezett bármiféle koherenciát mondjuk Bilbó és Gandalf első beszélgetéséből, az kérem, jelezze nekem, mert jómagam nem sok összefüggést találtam az egymásnak odavetett mondataik között. 
Ez tényleg a film egyik legnagyobb elszalasztott lehetősége - mármint ami a karakterekkel történt. Megismerhettük volna a szereplőket, a motivációikat, a jellemüket, hiszen az időnkbe belefért volna. Igaz, ezek a szempontok Tolkien eredeti művében sem kaptak központi szerepet, de azt már megszokhattuk a rendezőtől, hogy meglehetősen gyakran eltér az eredeti forrásműtől. Valamiért azonban itt nem érezte úgy, hogy a filmje szereplői kicsit is fontosak lennének. Egyetlen esetben lett volna elfogadható ez a fajta hozzáállás: ha a törpék úgy hullottak volna jobbra-balra, mint a legyek. Úgy valóban érthető, ha töltelékként kezelik őket. De itt erről szó sincs, mindenki megússza pár karcolással, tehát különösebb izgulni valója nincs a nézőknek. Már ha bárkit is érdekel valakinek a sorsa a nevenincs senkik közül. 
Itt van továbbá Gollam, akit valamiért az egekbe dicsérnek a kritikusok, holott ugyanazt hozza, mint amit megszokhattunk tőle, és igazság szerint a megjelenítéséhez használt CGI sem fejlődött annyit, mint amire a beharangozások alapján számítani lehetett. Peter Jackson továbbá különös kegyetlenséggel herélte ki a Barna Radagast karakterét, akit a Hobbitban a vadont járó és azt jól ismerő mágus helyett egy nyáladzó idegbetegként ábrázolnak. A gyermekkoromra való tekintettel kérek mindenkit, hogy a filmben látott, varázslónak titulált Jar-Jar Binks hasonmást gyorsan felejtse el, és képzeljen oda valami kevésbé ostoba és idegesítő valakit. Köszönöm.
A törpék vezetőjeként Tölgyfapajzsos Thorint üdvözölhetjük, akit minden bizonnyal tökösnek és keménynek próbáltak ábrázolni, de ez nem igazán jött össze nekik. Kétségtelen, hogy a csapat vezetőjeként vannak érdekes pillanatai, és a könyvnek megfelelően jobban kidolgozták, mint a többi kartonpapír fajtársát, de valahogy mégsem lehet igazán komolyan venni. Tulajdonképpen egy mogorva és sokkal inkább egydimenziós Aragornra emlékeztet, mint egy zúzógép törpe vezérre.
Apropó Aragorn! (Nem, nem úgy értem... mindenki kedvenc kószája nem tűnik fel a filmben a rengeteg egyéb cameo ellenére sem, legalább is egyelőre.) A Hobbit, ha bárki jobban megfigyeli, lényegében egy az egyben a Gyűkűk Ura cselekményét követi. Dramaturgiailag, persze. Ezt legjobban a film egyik fontos jelenetével lehet ábrázolni. Csatajelenet, törpék és orkok. Jön a főgonosz, összecsap a királlyal, és meg is öli. A harc eldőlni látszik, a jók serege kezd összeomlani. De aztán jön a frissen elhalálozott király közeli rokona, megmérkőzik ő is a gaz rettenettel, de nem áll jól a szénája. Ám aztán egy mázlis húzással levágja a csúf ork karját, amitől a csata egy csapásra megfordul, a törpék győzelmet aratnak, minden jó, ha a vége jó. Mindezt, persze, egy visszaemlékezés keretében láthatjuk. Hm... nem is tudom, mintha ezt a jelenetet egy az egyben ugyanígy elsütötték volna a Gyűrűk Ura legelején, nem? Csata, király le, végtag le, győzelemre fel. 
És így tovább, az összes, eredeti trilógiában látott fontosabb pillanatnak megtaláljuk a megfelelőjét itt is, és többnyire ugyanazon a ponton, mint ahol a nagy előd esetében. Ugyanott találkozunk Völgyzugollyal, ugyanott van a földalatti bányarendszer, mint ahol Móriát bejárhattuk. Az elejétől a végéig. A Hobbittal tulajdonképpen újraforgatták a Gyűrűk urát, miközben lecseréltek pár szereplőt és elfelejtették, hogyan kell értelmes párbeszédeket írni.  Nem tudom, kinek mennyire árulkodik ez Peter Jackson rendezői kvalitásairól, de számomra mindennél ékesebben bizonyította a "mester" meglehetősen egysíkú és paneles gondolkodásmódját. 
Ha mindezeket összevetjük, már akkor sem kaphatunk túlságosan jó összképet a filmről. De ezzel messze nincs még vége. Ó, de nem ám! Kedves olvasó, kérem, higgye el nekem, hogy a Hobbit lényegében minden egyes jelenetét ki lehetne elemezni olyan szempontból, hogy az éppen miért rossz! Példának okáért vegyük rögtön azt az apró, de nem elhanyagolható különbséget a könyv és a film között, ami a hős csapat motivációját illeti. Eredetileg csak a sárkány által elrabolt aranyat akarták volna a bestiától visszaszerezni, már ha emlékszik erre valaki. Ám Jackson biztos úgy vélte, ez nem tűnik majd eléggé magasztos és heroikus célnak a nézők szemében. Ezért lett az egészből a "visszaszerezzük az otthonunkat, ha bele is pusztulunk" nonszensz, ami abban testesedett ki, hogy egy tucat, bátor törpe elindult, hogy legyőzzön egy hegynyi méretű tűzokádó sárkányt. Reális cél, nem igaz? Ugyanakkor ez a bizonyos tucat, bátor törpe a film alatt folyamatosan fülét-farkát behúzva menekül 15-20 kutya elől. Miközben velük van az ó-be-hatalmas Szürke Gandalf, a nagy mágus! És ezek akarnak megküzdeni a sárkánnyal? Egy repülésre képes gyíkkal, aki ötven méterről hamuvá égeti őket, és akinek olyan vastag a pikkelye, amit az életben nem lesznek képesek átütni a baltáikkal? És mindeközben egyetlen törpe van felfegyverezve egy íjjal? Ismétlem, a dög repül. Ha fölszáll, ugyan miképp óhajtják használni ellene az egyébként is teljesen hasznavehetetlen közelharci fegyvereiket? Udvariasan megkérik, hogy ugyan szálljon már le, és tolja oda a nyakát, hogy könnyebben lemészárolhassák? Mégis mi volt az eredeti terv?
Világos, valahogy lenyomják majd, és nyilván nem hagyományos módon. De akkor kérdem én: miért van szükség Bilbóra, a "betörőre", ha nem az arany ellopása a cél? És miből gondolják, hogy ha pár kutya túl nagy falat nekik, akkor egy sárkánnyal felvehetik a harcot? Ezen a ponton szívesen emlékeztetnék mindenki egy Gimli nevezetű törpére, aki, óvatos becslések szerint is percek alatt mészárolta volna le azt a csapatot, akik elől a Hobbit hősei fejvesztve menekültek az egész film alatt. 
A Hobbit - Váratlan utazás rossz. Az elejétől a végéig, kívül-belül, tökéletes angolsággal (magyarsággal) beszélő trollostul, nyúlszekerestül, Radagastostul, nemmutatomasárkánytmertazművészistül. Kérek mindenkit, hogy tartsa magát távol ettől a borzalomtól. Nem éri meg sem a pénz, sem a ráfordított idő.
És ne képzelje azt senki, hogy a düh, a harag, a csalódottság vagy az indulat beszélt belőlem. Ismétlem, hagytam időt a filmnek. Amiket leírtam, az a hűvös, elfogulatlan, személyes indulattól mentes véleményem. Két nappal ezelőtt aligha írtam volna ennyire pozitív értékelést.

2/10
        

2012. 11. 28.

The Walking Dead - A játék

Furcsa, időnként milyen lassan őrölnek a popkultúra kerekei. Itt van például ez a zombi apokalipszis mizéria, ami a tengerentúlon hosszú évek óta az egyik legnépszerűbb téma, és nem csupán a túlélőhorror műfajának rajongói körében. Filmek, játékok, sorozatok dömpingje a legjobb bizonyíték erre, nem is beszélve az internetezők millióiról, akik nap nap után készítik az újabb és újabb mémeket, osztják meg az elméleteiket a túlélés fortélyairól, vagy csak egyszerűen beszélnek róla, mint az unatkozó háziasszony az X-Faktorról. 
Nálunk azonban valamiért csupán az utóbbi hónapokban kezdett beépülni a közös tudatba, mint lehetséges világvége-forgatókönyv és mint potenciális menekülési útvonal a monoton és unalmas hétköznapok elől. Persze, a hazai viszonyok abban is különböznek mondjuk az amerikaitól, hogy itthon a jobb sorsra érdemes nézőknek szükségük van arra, hogy a média és néhány túlreprezentált celeb is felkarolja a témát. Enélkül az átlag fogyasztó nem érzi úgy, hogy naprakész, friss és trendi dolgokkal foglalkozna. Más szóval: amíg Sebestyén Balázs és Vadon Jani nem beszél róla a Morning Show-ban, a zombi apokalipszis csupán egy ostoba, "nerd" butaság, ami nem éri el az ingerküszöbünket. Ám amint fent nevezett személyek azt mondják, hogy a cucc kúl, azonnal érdekessé válik a dolog. Ha meg a Fókusz is rittyent erről egy 3 perces összeállítást, akkor egyenesen szuperkúl! Az ég óvjon mindenkit attól, hogy az ember maga döntse el, mi érdekli, és mi nem!
Egy szó, mint száz, a zombi apokalipszis vírusa lassan, de biztosan beférkőzött a magyar nézők ingerküszöbének sejtjeibe, és kezdi kifejteni a kór áldásosnak semmiképp sem nevezhető tevékenységét. Bevallom, én magam sosem voltam túl nagy rajongó. A téma a látszat ellenére rendkívül kevés lehetőséget tartogat, ráadásul pillanatok alatt ellaposodik és unalmassá válik. Épp ezért kénytelenek az írók, rendezők kivétel nélkül ahhoz a szánalmasan illúzióromboló és bugyuta eszközhöz folyamodni, hogy egy ponton az élőhalottak szépen eltűnnek a képből, és a velük való csatározás helyét átveszi az élők csatározása. Ettől a ponttól pedig a történetek rendszerint végleg kifulladnak, ami sokszor abban csúcsosodik ki, hogy a kezdetben szebb napokat látott zombik a problémák forrásából lealacsonyodnak a problémamegoldás eszközeivé. Két fontosabb karakter kis híján egymásnak ugrik? Jönnek a zombik! Gonosz, lelketlen banditák készülnek végezni hőseinkkel? Jönnek a zombik! Bátor, önfeláldozó főszereplőnk valahol csapdába került? Valahol, valamit csinálnak a zombik, aminek köszönhetően az út hirtelen szabaddá válik! Pocsék, ötlettelen és a témára fogékonyak számára egyenesen sértő megoldások sokaságát lehetne még sorolni, de inkább nem teszem. 
Azonban akad itt egy viszonylag újnak mondható sorozat, amiről szinte mindenki csak szuperlatívuszokban beszél. Természetesen a The Walking Dead-ről van szó, aminek - minő meglepetés! - eredetileg semmi köze a televízióhoz. Nem tudom, hogyan lehetne végre tudatosítani a nézőkben azt az egyszerű tényt, hogy amennyiben valahol valami jót látnak a moziban vagy a képernyőn, akkor száz százalékig biztosak lehetnek abban, hogy nem eredeti vagy újszerű dolgot akarnak eladni nekik. Ez a helyzet a TWD esetében is, ami eredetileg, ugyebár, egy képregény volt, ami aztán az alapot szolgáltatta a szériának. Szó sincs tehát semmiféle újdonságról, emberek! Ismét csak egy újabb rókabőrt tálaltak fel nekünk, az elismerő szavakat és kritikákat pedig - szokás szerint - a rossz emberek zsebelhetik be.
Régóta vívódom tehát magammal, hogy egyáltalán nekiálljak-e a sorozatnak. Egyrészt biztos vagyok abban, hogy a korábbi, általános kritikáim a zombi apokalipszissel kapcsolatban itt is ugyanúgy fennállnak majd, másrészt a képregény-feldolgozásoknak sem vagyok a híve. De amíg nem jutok döntésre, addig sem kellett a témát nélkülöznöm, hiszen itt van nekünk a The Walking Dead című játék, amit az elmúlt napokban volt szerencsém alaposan letesztelni!
A TWD játékadaptációja alapvetően szakít a Left for Dead vagy a Dead Rising szabályaival, így az agyatlan hentelés és mészárlás helyett egy kalandjátékot kapunk. Bizony, jól hallotta mindenki: egy igazi, hamisítatlan, vérbeli kalandjátékot, fejtörőkkel, tárgyhasználattal, nehézkes és lassú irányítással. Ki hitte volna, hogy 2012-ben ez is megeshet velünk?! Egyesek (nevezetesen a fiatalabb generáció dicstelen tagjai) most bizonyára felhördülve kapnak a szívükhöz, és nem értik, hogyan lehetséges, hogy ilyen programokat egyáltalán készít még valaki! Pedig a Telltale Games igenis megtette! Dacolva a modern kor elvárásaival, a fejlesztők visszanyúltak a gyökerekhez, és ahogyan a Bioware annak idején a Baldur's Gate-tel 1998-ban megkísérelt új életet lehelni a szerepjátékok kihalófélben lévő műfajába, úgy most annak lehetünk tanúi, hogy a TWD az élőhalott állapotban agonizáló point 'n click játékoknak próbálja elhozni a reneszánszát. A szerepjátékok az utóbbi 14 esztendő alatt soha nem látott népszerűségre tettek szert. Vajon ez lesz a helyzet a kalandjátékokkal is? Lássuk, hogyan muzsikálnak a zombik, és talán okosabbak leszünk!
A történet nem a képregényben (sorozatban) látottakat követi, hanem egy teljesen új szálon indítja a cselekményt. Főszereplőnk, Lee Everett, egy gyilkosságért elítélt egyetemi történelemtanár, aki épp egy rendőrautó hátsó ülésén utazik a börtön felé. Azonban a nyomasztó kocsikázás nem tart sokáig, a figyelmetlen sofőr elgázol egy furcsa alakot az autópálya közepén, aminek következtében az árokban kötünk ki. Innentől kezdve pedig rettenetes események egész sorozata veszi kezdetét. Kitört a zombi apokalipszis, menekülnünk kell, biztonságos helyet kell találnunk, és természetesen további túlélőkkel kell szövetséget kötnünk. Ám menekülni nehéz, hisz oly nagy a túlerő, a biztonságosnak tűnő helyekről általában hamar kiderül, hogy a legkevésbé sem biztonságosak, a többi túlélő pedig egyáltalán nem olyan készséges és segítőkész, mint szeretnénk. Magyarán a jól ismert elemekkel találkozunk majd kalandozásaink során.
A játék alapvetően 5 epizódra oszlik. Hasonlóan az Alan Wake-hez, az egyes részek elején rövid összefoglalót kapunk a korábban történtekről, a végén pedig egy izgalmas előzetest a folytatásról. Valóban, mintha egy sorozatot néznénk. Ez viszont azzal a sajnálatos ténnyel párosul, hogy az irányítás igen sokszor kerül ki a kezünk közül, mi pedig nem tehetünk mást, mint bambán bámuljuk a monitort hosszú perceken keresztül. A TWD nagyon erősen történet- és karakterközpontú, ennek megfelelően a párbeszédek és döntések komoly hatással vannak a cselekmény alakulására. Nem egyszer kell döntenünk élet és halál között, rajtunk múlik, ki marad életben és ki vész oda, és ezzel milyen irányt vesz a cselekmény a továbbiakban. Ezeken a nyilvánvaló és látványos fordulóponton kívül a szereplők igen precízen számon tartja, mikor, melyik vitában álltunk az ő pártjukra, és mikor döntöttünk az ő érdekeik ellen, és bizony ezen apró döntéseink szerint alakul majd a hozzánk való viszonyuk. És egy világvége helyzetben, amikor zombik tömegei ütnek rajtunk, nem mindegy, ki jön vissza segíteni rajtunk, és ki iszkol el gyáván, sorsunkra hagyva minket a bajban.
A kalandjátékos elemek igen szép számmal fordulnak elő, ám sajnálatos módon agytekervényeinket egyik rejtvény sem fogja komolyabban igénybe venni. Egyszerű, logikus, pár lépésből álló "fejtörők" várnak ránk, nem pedig összetett puzzle feladatok. Továbbá nincs szó a legszebb, Sierra játékokat idéző helyzetekről sem, ahol (már ha emlékszik azokra valaki) pillanatok alatt elhalálozhattunk, ha akár egyetlen, apró lépést is kifelejtettünk a megoldásból. Itt egyszerűen nem tudunk tovább jutni addig, amíg minden a helyére nem került. Bevallom, ebből a szempontból csalódás volt a játék. El tudtam volna képzelni komolyabb fejtörőket és akadályokat is. Az esetek többségében egyetlen szobát, vagy pár folyosónyi területet tudunk bejárni, mielőtt megnyílna az út a következő szakaszhoz. 
Harcolni is bőven lesz módunk, de ahogyan arra már korábban utaltam, ne számítson senki szuperhőshöz méltó zúzásra. Általában csak a képernyő bizonyos területére kell klikkelnünk, vagy egy gombot nyomogatnunk, ha megszorongatnak bennünket. A lőszerből mindig annyi van nálunk, amennyit a történet megkíván, tehát mindig akkor fogyunk ki belőle, amikor azt a sors (és a történet írói) előre elrendelték nekünk. Az inventory rendszerét sem nevezném lenyűgözőnek. Meglátásom szerint vagy legyen erősen lekorlátozva, vagy vehessünk fel bármit - de itt például elképzelhetetlen, hogy egyszerre két csavarkulcs legyen nálunk, hogy előre magunkhoz vegyünk egy elsősegélydobozt, vagy egyáltalán megszerezzünk bármit, amit aztán nem tudunk ugyanabban a szobában fél percen belül felhasználni. Egyszerű, túlontúl is egyszerű rendszer ez, ami ugyan remek munkát végez azzal kapcsolatban, hogy a játékos nem érzi magát elveszettnek, ám a veterán kalandjátékosok valószínűleg csak legyintenek majd az egészre, és elintézik majd egy "túl könnyű" sóhajtás közepette.
Tehát összefoglalva: egy interaktív történetet kapunk, ahol sokszor csak tétlenül asszisztálhatunk. A feladványok rendkívül egyszerűek és gyorsan átláthatóak. A harc nem tartogat semmi kihívást, és a tárgyhasználat sem fog mély nyomokat hagyni bennünk. Akkor hát ez egy rossz játék, igaz?
Egy frászt! Sőt! Azt kell mondjam, a TWD idén simán indul nálam az Év Játéka díjért, ráadásul eséllyel száll harcba az első helyért! Ugyanis a történet és a karakterek végrehajtották azt a ritka csodát, hogy képesek voltak az első perctől az utolsóig a székhez szögezni, elérték, hogy a magaménak érezzem a gondjaikat, érzelmileg képesek voltak maximálisan hatni rám.* A cselekmény magával ragadó, a társak éppen azért olyan szerethetőek, mert emberiek, több dimenziósak, és teljes mértékben hihetőek. A morális választások nagyon nehezek, a "ki él és ki hal meg" döntések brutálisan mély nyomot hagynak a játékosban, a cselekményben pedig megfelelő időben helyezik el a cliffhanger pontokat. Egyszerűen alig vártam, hogy lássam, mit tartogat a következő csavar a történetben, hogy megoldjam az éppen aktuális nehézségeket, hogy lássam, milyen sors vár a kedvenc karaktereimre.
Apropó karakterek. Kedves olvasóim emlékeznek erre a filmes torzszülöttre?
Bezony, ez az a végtelenül idegesítő kölök az Indiana Jones és a Végzet Templomából, aki létezésével megásta minden további gyerek karakter virtuális sírját a mozivásznon. Mert nézzünk szembe a ténnyel: Spielberg ezen szörnye igen jelentős figura a filmtörténetben. Vele kezdődött ugyanis az a tendencia, hogy a vásznon vagy a tévében felbukkanó kiskorúak egytől egyig kiállhatatlan, ellenszenves, gyűlöletes alakokká váltak a moziszerető közönség szemében. Egyfajta őskori Jar-Jar Binks volt ő, akit aztán tucatnyi más, rosszabbnál rosszabb klón követett. Vajon miért nem tudnak a szórakoztatóiparban azóta sem szimpatikusan ábrázolni gyerekeket?
Ám a TWD ebben a tekintetben is kisebbfajta csodát hajtott végre. Ugyanis a történet másik főszereplője egy gyerek, a mindössze 8 esztendős Clementine, aki, mit tesz Isten: szerethető figura lett! Nem irritáló, nem közhelyes, nem bugyuta, nem hangos. Simán csak tökéletes! Olyan karakter, akiért érdemes a tűzbe tenni a kezünket, átgázolni egy hordányi zombin, vagy akinél kétszer is meggondoljuk, melyik lehetőséget válasszuk a párbeszédek során. Szóval gratula, kislány, ezennel megfordítottál egy több évtizedes tendenciát!
A szinkronhangok remek munkát végeztek, a zene hangulatos és illik a cselekményhez, a grafika pedig teljes egészében azt a stílust követi, amelyet a képregények. Egyeseknek bizonyára tetszik majd, másoknak talán kevésbé, mindenesetre nagyon egyedi és meglátásom szerint különösen karakteressé teszi a figurákat. A fejlesztők ígérete szerint várható a folytatás, hiszen ezt az öt részt tekinthetjük az első évadnak. Mindenesetre a két hónap alatt eladott 1,7 millió kópia igencsak jelentősnek mondható, és mindezt úgy, hogy a konzolokra megjelenő dobozos verzió majd csak valamikor december elején kerül a boltok polcaira!
Jómagam szívből tudom ajánlani mindenkinek. A kalandjátékok szerelmeseinek talán azért, hogy a vásárlással támogassák a fejlesztőket, ezzel bizonyítva azt, hogy a műfajra igenis a mai napig igény van. A zombi apokalipszis rajongóinak feltétlenül, mert alighanem ők mindent megkapnak, amit csak elvárhatnak. A jó és lebilincselő történetek szerelmeseinek, mert itt egy jó és lebilincselő történettel van dolgunk. És most először végre van egy cím, amit gond nélkül tudok ajánlani olyanoknak is, akik most ismerkednek magával a videojátékok műfajával. Ugyanis a TWD-ben minden megvan, ami a "keserűaszőlő" kereskedelmi adók által sugallt negatív képet alaposan megtépázza. 
10-12 óra játékidő, az elágazások miatti újrajátszhatóság, osztályon felüli történet - kiváló vétel az őszre!

*Ezt megelőzően egyedül talán a Lost Odyssey volt képes kizárólag a történetével és karaktereivel úgy lekötni, hogy megfeledkeztem a játékélmény borzalmairól. 
     

2012. 10. 17.

Highschool of the Dead

Akkor most tegyünk egy gyors kitérőt a bizarr magával ragadó világába, amit a mai napon úgy hívnak: Highschool of the Dead! Van itt nekünk egy jó kis zombi apokalipszisünk, patakokban folyó vér, egy pár fehérneműmodell-alkattal megáldott középiskolás csajszi, és hatalmas örömünkre ezt az egyveleget ezúttal egy csodásan megrajzolt, akciódús anime sorozatként tálalják fel nekünk. Kellhet ennél több bárkinek is?! Nekem biztosan nem!
Hékás! Egyrészt ne ítélj, hogy ne ítéltess, másrészt ezen alkotóelemeket jól adagolva tényleg egy rendkívül szórakoztató történetet kapunk, amit nehéz nem kiélvezni teljes valójában. Bevallom, rég nem fordult elő velem olyan, hogy egy sorozatot egy ültő helyemben végignéztem volna, de a H.O.T.D. egyszerűen nem engedte, hogy szünetet tartsak az utolsó fejezet záróképsoraiig. Igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy az egész mindössze egyetlen évadból, azon belül is mindössze 12 részből és egy extra epizódból álljon, de hé, ez akkor is nagy fegyverténynek számít egy mese esetében. 
Sajnos az eredetileg 2006-ban megjelent mangához nem sikerült hozzájutnom, de hála a legnagyobb videómegosztó portálnak és a szorgos feltöltőknek, a 2010-es anime teljes pompájában megtekinthető angol felirattal és/vagy szinkronnal. De mindegy is, hiszen amennyit láttam a képregényből, az alapján megállapítható, hogy az animált változat egy az egyben követi a rajzolt verziót, tehát nem maradtam le semmiről.
Történetünk kezdetén egy tipikus középiskolában találjuk magunkat, tipikus diákokkal és tipikus tiniproblémákkal körülvéve. Ami azonban a legkevésbé sem nevezhető tipikusnak az az, hogy a néhány rövid idillikus pillanat elmúltával szó szerint elszabadul a pokol, ugyanis zombik kezdik el ostromolni az intézmény falait. Kitör a pánik, a fertőzés gyorsan terjed, a rémült diákok és tanárok pedig egymás után esnek áldozatul a harapásoknak, hogy aztán pillanatokkal később élőhalottakként térjenek vissza túlélőkre vadászva. 
(Meglehet, bennem van a hiba, de nekem valamiért mindig tetszett, ha a műfajokat kicsit - vagy inkább nagyon - összemossák. Legjobb példám erre eddig a Starship Troopers volt, ami úgyszintén középiskolás romantikus drámaként indult, szerelmi háromszöggel, kétes erkölcsű tinikkel és mindenféle egyéb közhellyel. Aztán egy hirtelen suhintással szereplőink egy bolygóközi háború kellős közepén találják magukat, ahol minden egyes túlélt pillanat kész csodának számít. Sajnos a filmesek ritkán alkalmazzák ezeket a hirtelen váltásokat, így ez külön jó pont volt a H.O.T.D. esetében.) 
A káosz és zűrzavar közepette aztán a nézők megismerkednek a történet fontosabb szereplőivel, akik eleinte elszórtan, kis csoportokba verődve próbálnak boldogulni a rettenetes túlerővel szemben, de természetesen, az egységben az erő nemes eszméit szem előtt tartva útjaik rövidesen találkoznak, onnantól kezdve pedig indulhat a csapatos zombiölés! A cselekmény eleinte csigalassúsággal halad, a hangsúly inkább az akción és a karakterek bemutatásán van, de ez nem is baj, mert cserébe igen-igen látványos, időnként tényleg szemet gyönyörködtető animációkkal ábrázolják a betörő koponyák és a szétszakadó hús látványát. 
A harmadik epizód végére aztán hőseinknek sikerül nagy nehezen kereket oldaniuk a borzalmas suliból. Ám reménykedésre nincsen okuk, hiszen a zombifertőzés az egész világon elterjedt, menekülni lényegében nincs hova, marad tehát az állandó harc a túlélésért. Nagy szerencsénkre azért, hogy a feszültséget oldják, a kis csapat lánytagjai viszonylag gyakran megszabadulnak ruházatuk bizonyos darabjaitól. Mindezen túl pedig igen nehéz nem észrevenni, hogy az animátorok még az átlagosnál is több energiát fektettek a legnagyobb jóindulattal is csak kiskorú korcsoportba sorolható teremtések görögdinnyényi lökhárítóinak minél alaposabb és részletesebb bemutatásába. Azok a szemérmetlen disznók... hogy nem sül le a képük!! E sorok írója ezennel határozottan elhatárolódik!
Szereplőink a jól ismert, szokásos sablonokat követik, így aki életében legalább két anime vagy manga történettel találkozott, tudja, kitől mire számíthat. Főhősünk időnként dühös, de általában csak bambán mered maga elé, közben mély gondolatokon jár az esze, a csajok pedig mind odavannak érte. A kettes számú hímünk egy dagadt, szemüveges kocka, aki a szokásos kocka tudáson túl még a különböző lőfegyvereknek is a szakértője, és azokkal mesterien is bánik. A lányok közt van hideg, kimért kendós, nagyképű zseni, meg a szokásos butácska és romantikus hősnő, aki azért szét tudja rúgni az élőholtak zrityóját, ha arra kerül a sor. Később összeszednek még egy kislányt és egy kutyát is, valamint van velük egy ábrándos tekintetű tanárnő, aki leginkább csak azért kapott szerepet, hogy legyen egy MILF is a csapatban. 
A sorozat fontos előnye (legalább is az első évadé), hogy nem kapunk semmiféle választ arra, hogyan és miért szabadult el ez a vírus, honnan származik, és azzal sem foglalkoznak, miként lehetne megállítani. Így aztán nem tereli el semmiféle ostobaság a figyelmünket az eredeti problémáról. Hőseinknek nem kell titkos katonai bázisokat átkutatniuk, kormányok összeesküvéseit leleplezniük, nagyvállalatok piszkos ügyleteit kutatniuk. Nincsenek speciális zombik, főszörnyek, küldetések - csak ők vannak, meg a világ, ami összeomlik körülöttük. Persze, fölösleges hosszútávon reménykednem, hiszen a későbbi évadokban - ha lesznek - minden bizonnyal majd elkezdenek a készítők is foglalkozni ezekkel a dolgokkal. De egyelőre még csak egyetlen évad létezik, ami így szerencsére nem több, mint egy klasszikus túlélőhorror.    
Vizuálisan szép kivitelezés, remek akciójelenetek, dögös iskoláslányok; minden együtt van egy mókás sorozathoz. A világot nem váltja meg, a zombi apokalipszis témája meg már tényleg annyira túlerőltetett, hogy a csapból is ez folyik, és mégis... A Highschool of the Dead kimondottan egyszerű eszközökkel képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet, és kíváncsian várom a folytatását. Már ha lesz.
Legyen!

2012. 10. 13.

Izolációs terápia

E becses hét még becsesebb hétfőjén izolációs terápiára ítéltettem. 
Hét napot tűztem ki célul magam elé, nem többet, mert a dolgok kezdtek kicsit elfajulni körülöttem. Nem szeretnék túlzottan belemenni a részletekbe, így legyen elég annyi, hogy önmagam által elrendelt terápiáról van szó, aminek segítségével megkíséreltem a lehető legtávolabb kerülni egy bizonyos személytől. Ez a terápia az én esetemben annyit jelentett, hogy nem néztem meg naponta ötször az illető Facebook profilját. Továbbá nem néztem meg ugyanennyiszer a rokonai, ismerősei profilját sem, nem kutattam iskolai és munkahelyi információk után, nem vájtam bele magam internetes profilok és azonosítók keresésébe. Valamint erre az egy hétre feladtam a lakcím és a telefonszám felderítésének mámorító érzését is. Mindezek beismerése mellett kedves olvasóim is minden bizonnyal egyetértenek, hogy az a bizonyos izolációs terápia kijárt már e sorok írójának.
A lényeg, hogy elérkezett a hatodik nap estéje, és eddig minden rendben ment. Bár néha kicsit úgy éreztem magam, mint a szomjazó a sivatag mélyén, de eddig hősiesen ellenálltam a mostanra már reflexszerűvé vált kattintásoknak, legyűrtem a kíváncsiságot, mely óráról órára egyre veszedelmesebb rohamokkal igyekezett bevenni akaraterőm omladozó falait, és ketrec mögött tartottam a szörnyeteget, aki álnok szavakkal suttogta nekem, hogy ezzel az egész önkéntes szeparációval nem érek el mást, mint azt, hogy lemaradok pár életbevágóan fontos információról. Bátor és dicsőséges küzdelmet vívtam eddig, és úgy éreztem, eljött az ideje a kissé korai jutalomnak. Elindultam hát, hogy ünnepi vacsorával tegyek pontot epikus vívódásom utolsó előtti napjára - mert mi más is lehetne méltóbb tisztelgés az öntudat és az elhivatottság győzelmének a lélek gyengesége fölött, mint egy kiadós zabálást rendezni a diétám kellős közepén? 
Lelkem örömittas szárnyalása azonban hamar alábbhagyott, mikor kiderült, hogy kedvenc vendéglőmben épp telt ház van. Hangulatomra a következő csapást az mérte, amikor a kettes számú kedvenc helyemen is ugyanezzel kellett szembesülnöm. Ugyan, ki hallott már olyat, hogy szombat este mindenhol vendégek lepik el az éttermeket, ezzel szorítva ki dicsfényben úszó személyemet?! Nem is hagytam annyiban a dolgot; már régóta ott motoszkált a tudatalattim mélyén, hogy érdemes lenne meglátogatni egy helyet, ahol évek óta nem jártam ugyan, de azelőtt sosem okozott csalódást. Közel is volt, a gyomrom is egyre hangosabban korgott, ezért meg sem álltam a fogadó rozzant bejáratáig (na jó, nem volt ott semmi rozzant, egyszerűen csak tetszik ez a szófordulat). 
Ezúttal végre szerencsém volt: az egyik sarokban akadt még egy utolsó, eldugott szabad asztaluk, amit én nagy megnyugvással vettem tudomásul. Testben és lélekben meggyötörten zöttyentem le a székre, buzgón vetettem bele magam az étlap titkainak feltárásába, szomjúságomat pedig egy jéghideg üdítővel csillapítottam. Aztán, mire leadtam a rendelésemet az étekre (óvatos duhaj vagyok, így azt kértem, amit lényegében lehetetlenség elrontani: rántott hús, sült krumpli, saláta... igen, tényleg ennyire unalmas fószer vagyok!), immár biztos voltam benne, hogy egy bugyuta nyálgép film főszereplője vagyok!
A következő volt a felállás: voltam én, tökegyedül, a sarokban, éhesen, szomjasan, az előző hat nap brutális elvonási tüneteitől legyengülve, aki nem vágyik másra, mint némi csöndes, barátságos háttérduruzsolásra, egy jó adag étekre, és a lelki szemeim előtt megjelenő éljenző-buzdító arctalan tömegre, akik egy órán át lelkes üdvrivalgás közepette adják majd tudtomra, milyen remek munkát is végeztem a terápiám eddigi szakasza során. Mellettem úgy egy tizenkét fős társaság foglalt helyet, csálén összetolt asztalok körül, akik láthatólag már nagyon nem voltak szomjasak, és akik a létező legostobább, legkínosabb poénokon is akkorákat hahotáztak, mint a nevetőgépek az idióta vígjátéksorozatok háttereként. Sekélyes beszélgetéseikből (amelyeknek minden rohadt szavát tisztán hallhattam, mert azok a kretének torkuk szakadtából ordítottak) arra tudtam következtetni, hogy a 120 éves érettségi találkozójukat tartják. Nem vicc, ez is a banda egyik szószólójának poénja volt... szakadtak is rajta a kis drágák a röhögéstől! Előttem egy négytagú család foglalt helyet. Ott valami születésnapos történet volt a szombat esti tivornya hátterében, amire az asztaluk közepén fonnyadozó, gyertyákkal teletűzdelt tortából sikerült rájönnöm. Az előző asztaltársaság féktelen mulatozásának hála az ő diskurzusukból nem sokat értettem, de vidámak voltak, annyi hétszentség. Kicsit távolabb pedig egy újabb, nagyobbacska csoportosulás telepedett le, akik nagyjából velem egy időben érkeztek, és így sikerült kivétel nélkül mindannyiuknak előttem leadniuk a rendelésüket. Hangzavar ott is volt bőségesen, meg a söröcske is vidáman csúszott le a torkukon, de az általuk keltett ricsaj csak nagyon szórványosan jutott el hozzám. És hogy mindezzel vége lenne a megpróbáltatásoknak? Egy frászt, hiszen az eddigi sorscsapások mellé akadt itt még három jómadár, akik hegedűkkel jártak fel-alá az asztalok között, és elnyekeregték az összes nótát, amiktől egyébként békés lelkiállapotban is azonnal a falra mászom. 
Úgy fél óra elteltével kezdtem el magam kívülről szemlélni. Addig egyre csak fortyogtam magamban, szidtam a muzsikusokat, egyesek béka segge alatt tanyázó humorérzékét, a születésnapok ostoba intézményét. Aztán megláttam magam, kicsit fentről, olyan negyvenöt fokból, ahogy egy mocskosan fárasztó hét után csak egy békésen elköltött vacsorára vágyva magányosan vergődöm az örömmámorban úszó csoportok között. Kicsit sorsszerű, kicsit közhelyes, és nagyon is ismerős helyzet volt ez, és egy pillanatra ismét teljes pompájában átéreztem, miért is gyűlölöm annyira az embereket. Harmadik személyből nézve mókásan festettem; olyan szereplőnek, akire nem érdemes többet vesztegetni egy lemondó legyintésnél. Hiszen úgysem változik semmi. Soha. A vesztesek mindörökké vesztesek maradnak. 
Fizettem, hazajöttem, és mondjuk úgy: az izolációs terápiám egy nappal a tervezett befejezés előtt elég brutális módon megszakadt. Ráadásul még a kaja is szar volt!         
 

2012. 10. 08.

Warlock

Egy másik, általam klasszikusnak vélt mozi bemutatása következik, ezúttal a nyolcvanas évek végéből. A Warlock műfajilag az Őrült Stone-hoz hasonlóan újfent nehezen besorolható; egyesek horrornak titulálják, mások dark fantasy címkével látják el. Én meg egyszerűen nem tudom eldönteni, mi is akar lenni, így azt mondom, ugyanolyan, mint az Ítéletnap, aztán jóccakát! Az azonban tény, hogy a létező legalapvetőbb konfliktussal találkozunk benne, azaz a nagybetűs Jó és nagybetűs Gonosz ezerszer és ezerféleképp ábrázolt harcával. Amit azért a költséghatékonyság címén a nagyfiúk helyett természetesen emberek vívnak meg egymás közt. Meg van itt nekünk egy kis Terminátor beütésünk is.
Ez utóbbit tényleg nem viccnek szánom. Mert amíg a Terminátor első része egy kicsit ijesztőre sikerült sci-fi volt, addig a Warlock ugyanannak a történetnek a fantasy változata. A különbség annyi, hogy ezúttal az időutazás a múltból történik a jövőbe (azaz a történet szerinti jelenbe), nem pedig fordítva. 
Indulásnak egyből 1691-ben, Bostonban találjuk magunkat, ahol egy furmányos boszorkányvadász (Richard E. Grant) sikeresen fogságba ejtett egy férfit, akiről az a hír járja, hogy gonosz varázsló (boszorkánymester, hívhatjuk akárminek, egyre megy). Az egyház képviselői, ahogy azt a történelemből sajnos jól ismerjük, annak rendje és módja szerint halálra ítélik a szerencsétlent, minden bizonnyal mondvacsinált és koholt vádak alapján! Vagy mégsem? Mert bizony a mi mágusunk (Julian Sands) korántsem tűnik épp ma született báránynak. Sőt, ha van valaki, akiről első blikkre elhisszük, hogy tiltott praktikákat űz, démonokkal paktál le és időnként még a piros lámpán is áthajt a szekerével, az éppenséggel pont ez a fickó. Gyanúnk nem is alaptalan, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a semmiből előbukkanó tornádó, aminek hála a rettegett varázsló kiszabadul a fogságból, és három évszázadot utazik előre az időben. Pechére azonban az utolsó pillanatban a korábban emlegetett boszorkányvadászunk (a furmányos) is jegyet vált az időutazás expresszre, így a sötét lelkű mágusunknak nem kell egyedül szembenézni az ismeretlen jövő bűbájt próbáló nehézségeivel.  
És hogy miért pont háromszáz évet ugrik a boszorkánymester előre az időben? Azért, hogy ne kelljen fölöslegesen pénzt költenie a stábnak díszletekre és jelmezekre... izé... akarom mondani: mert éppen abban az időben válik lehetségessé, hogy a három részre tépett Grand Grimoire-t, a létező legsötétebb varázskönyvet (Necronomicon, valaki...?) egyesíteni lehessen. És az miért jó? Mert megtudhatjuk belőle Isten valódi nevét, amit ha fordítva mondunk ki, a Teremtés visszájára fordul, és megsemmisül a világ. 
Biztató kilátások, nem mondom, de aggodalomra nincs okunk, hiszen itt van nekünk a furmányos, aki szerencsére pontosan tudja, hogyan és mivel kell felvenni a harcot a sötétség erőivel. A modern világgal való ismerkedéshez szüksége lesz némi női energiára is, amit a filmben Lori Singer fog nekünk biztosítani. Az ifjú hölgy azonban nem kizárólag szívjóságból segít hősünknek a beilleszkedésben. Ugyanis a hálátlan boszorkánymester, tornádó sújtotta érkezése után nem sokkal randa átkot szór a lányra, aki ettől kezdve minden egyes nappal húsz évet öregszik. Cudar dolog, a lehetőségek száma pedig véges: vagy visszaszerzi az ellopott karkötőjét a mágustól, amivel megtöri a varázst, vagy egyszerűen belehal a korába. 
Ebből is látszik, hogy a készítők milyen remek érzékkel tolják egyre feljebb és feljebb a tétet. Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy a furmányosunknak meg kell mentenie a világot és minden embert a biztos pusztulástól, hanem ráadásul még az idő is szorítja, mert egy rendkívül idegesítő és zavaró random csaj problémájával is törődnie kell.
Na jó, ezt az egy szálat leszámítva igazán nem lehet okunk panaszra. A film két nagy pozitívuma közül az egyik kétségkívül a zenéje, amelyet Jerry Goldsmith szerzett, és ami mind a mai napig ugyanúgy elvarázsol és lenyűgöz, mint tette azt az első alkalommal. Afféle misztikusan félelmetes muzsikája van, ami annyira addiktív, hogy gyerekként képes voltam bizonyos jelenteket tucatszor végignézni, csak azért, hogy újra meg újra meghallgassam. De most komolyan, nem zseniális?!
A másik, nem elhanyagolható piros pontot minden kétséget kizáróan Julian Sands kapja nálam, aki nagyszerű alakításával egy rendkívül izgalmas és érdekes főgonoszt teremtett a vászonra. Ráadásul a karakter mágikus képességei eleinte egyáltalán nincsenek túltápolva, azaz simán elhisszük, hogy a furmányos akár tényleg fülön is csíphette őt a régmúlt idők ködös homályában. Viszont a történet előrehaladtával egyre újabb és újabb trükköket sajátít el, így a kezdeti átkok és telekinézis mellé megtanul repülni, tüzet lő a kezéből, meg még pár egyéb érdekesség, amit szerencsére a korhoz mérten kimondottan látványos trükkökkel sikerült a filmeseknek bemutatniuk. Ez végeredményben sajnos oda vezet, amihez majdnem minden hasonszőrű történet - a boszorkánymesterünk hatalma egy ponton már annyival meghaladja a hőseinkét, hogy a néző számára nyilvánvaló lesz: a jók győzelme csak valami ostoba és logikátlan mozis megoldással lesz megoldható. Ez a prognózis aztán be is jön. További nagy-nagy bónusz, hogy kimarad mindennemű szerelmi szál, így a romantikus vonalra vágyóknak be kell érniük egy baráti búcsúpuszival a végén. Ennél nagyobb csalódás soha ne érjen senkit! 
A film annak idején finoman szólva is mérsékelt bevételt produkált a mozipénztáraknál, ennek ellenére két folytatása is született, amelyekkel most nem kívánok érdemben foglalkozni. Maradjunk annyiban, hogy jobb, ha a Warlock önálló filmként épül be a nézők tudatába, nem pedig egy trilógia nyitódarabjaként. Izgalmas, feszült, hangulatos alkotás, amit kár lenne bárkinek is kihagynia. És szívből remélem, hogy nincs egyetlen ütődött, pénzéhes mocsadék sem a nagy filmstúdiók döntnökei között, akinek valaha is eszébe jutott egy, a "kor igényeihez igazított" remake gondolata! Nem akarunk remake-eket, nem vágyunk "újragondolásokra", sem digitálisan szétcseszett, 3D trágyahalmokra! El a kezekkel a régi filmektől!

2012. 10. 05.

Személyiségteszt

Méghozzá nem is akármilyen személyiségteszt! Ennek segítségével bárki kiderítheti, hogy milyen D&D karakter lenne belőle az egyik jól ismert, népszerű szerepjátékos dimenzióban. Faj, kaszt, tulajdonságok, jellem - mindent megtudhatunk magunkról, amit eddig csak óvatosan mertünk tippelgetni végtelenül unalmas óráink során. 130 kérdést tesz fel nekünk a rendszer - tehát ne számítsunk 2 perc alatt kitölthető karaktergenerálásra -, amely kérdésekre illik a lehető legprecízebb végeredmény kedvéért helyesen felelnünk.
Kipróbáltam, létrejöttem. Nem egészen az lettem, amire számítottam, de azért így is érdekes.

Tulajdonságok:
Strength: 9
Dexterity: 10
Constitution: 13
Intelligence: 16
Wisdom: 15
Charisma: 10
Human, True Neutral, Wizard (lvl. 5). 

Akik nincsenek tisztában az értékek jelentésével, azoknak mondom, hogy ebben a rendszerben lényegében egy 3 és 18 közötti skálán mozgunk, ahol a 10 számít az emberi átlagnak, míg a 18 jelenti a kimagasló, szinte egyedülálló tehetséget valamiben. Bevallom, a kapott értékeket itt-ott túlzónak érzem (elsősorban a karizma és intelligencia mutatóimat), de ha ezt mondja a teszt, hát üsse kő! True Neutral helyett is inkább Lawful Neutral-ra saccoltam volna magam, a Wizard kaszt meg gondolom az eléggé fölülértékelt IQ-ból következik.
Meglehet, ha legközelebb belekezdek egy vadi új Baldur's Gate végigjátszásba, önmagamat fogom indítani ezekkel a statisztikákkal. Mindenesetre ha valaki kíváncsi, milyen hős válna belőle a Forgotten Realms világában, ne legyen szégyenlős, és hozzám hasonlóan álljon neki tesztet töltögetni! Erre tessék:

2012. 10. 01.

God Bless America

Mit kapunk, ha az Összeomlás főhőse mellé társul szegődik a Leon, a profi Mathildája, majd hagyjuk, hogy ez a páros Bonnie és Clyde módjára szabadon kószáljon fegyverekkel és sok-sok tölténnyel megpakolva? Elárulom. Egyfajta fekete humorú társadalomkritikát, ami egyszerre gondolkodtat el és szórakoztat, és közben végtelen precizitással és éleslátással mutatja be mindazt, ami olyannyira elcseszett a társadalomban, hogy azt más műfaj által sokkal nehezebb lenne érzékeltetni. Mindezeken túl pedig valóra váltja sokak dédelgetett, féltve őrzött és bűnös vágyát - azt, hogy az ember egy nap, nem törődve a következményekkel, véres módon vehet elégtételt az összes, őt ért addigi sérelem miatt. Mert azért tegyük a szívünkre a kezünket és valljuk be: a gondolat időnként sokaknak átfut az agyán. Bizony, ez itt, kérem, a God Bless America, és kétlem, hogy a film valaha is eljutna a magyar címig vagy megjelenésig.
Főhősünk, Frank (Joel Murray) talán még nálam is kevésbé méltó az Élet Császára titulusra. A munkahelyéről egy nevetséges ok miatt kirúgják, a volt feleségénél élő lánya fütyül rá, ráadásul még az orvosa is azt közli vele, hogy végzetes kórságban szenved. Az öngyilkosságtól már csupán egy hajszál választja el, amikor beköszönt a fordulópont; egy tévéműsor, aminek köszönhetően Frank megvilágosodik, és úgy dönt, halála előtt még megszabadítja a világot néhány elkényeztetett, felfuvalkodott, rosszindulatú polgártársától, akiknek napi rutinja abból áll, hogy mások életét pokollá teszik. Nemes küldetéséhez már rögtön az első, kicsit még bénázós gyilkossága után csatlakozik Roxy (Tara Lynne Barr), a mindössze tizenhat esztendős lány, akinek legalább annyira elege van az emberiség söpredékéből, mint bárkinek, aki nyitott szemmel jár a világban. 
A film remekül használja a mai popkultúra elemeit, kiválóan reflektál a társadalmi csoportok megítélésére, és ez adja egyik legfőbb erősségét. Nem magyarázza túl, mit is akar mondani és mi is a baj a világgal, ugyanakkor kellően komikus karaktereivel és szélsőségesen ábrázolt helyzeteivel megteremti a tökéletes környezetet egy látszólag könnyed és mérsékelten véres vígjátékhoz. Ha viszont az ember többet akar látni annál, amit a felszín mutat, lehetősége van mélyebben is elgondolkodni a nyilvánvalón túli jelentésen. Vajon a főhősünk valóban megoldást keres a problémára, vagy ő ugyanúgy része a problémának? A maga módján gyógyír a feloldhatatlannak tűnő társadalmi feszültségekre, vagy csupán annak a bizonyos társadalomnak a mellékterméke? Ezekre a kérdésekre a filmben nem kapunk semmiféle választ, így azokat nekünk kell megtalálnunk. Már ha egyáltalán akarunk válaszokat találni fel nem tett kérdésekre. 
Az elidegenedést, a média népbutító hatását, az emberekre egyre inkább jellemző undok, kegyetlen és önimádó jellemvonásokat sokan sokféleképp próbálták már ábrázolni, de a God Bless America bebizonyította, hogy ezt legjobban a fekete komédia eszközeivel lehet filmvászonra ültetni. És mindezt olyan könnyed és szórakoztató módon teszi, hogy a néző azonnal képes azonosulni a szereplőkkel és a cselekménnyel, hiszen pontosan ugyanezek a jelenségek játszódnak le idehaza is. A suttyó ugyanúgy két helyet foglal el a parkolóban, a hülyegyerekek ugyanúgy bunkón viselkednek a moziban, a tévés reality-k ugyanúgy kihasználják a saját versenyzőiket és nézőiket egyaránt, mint Amerikában. Különbség nincs. Legfeljebb annyi, hogy odakint valakik mernek egy bevállalós és kíméletlenül őszinte filmet forgatni a témáról. Ezért feltétlenül megemelem a kalapomat a készítők előtt. 
A film mondanivalóját nem ott kell keresnünk, hogy egyesek számára az erőszak és az önbíráskodás maradt az utolsó megmaradt eszköz a seggfejek ellen vívott küzdelemben. Nem arra világít rá elsősorban, hogy azoknak a bizonyos seggfejeknek még a létezését is tabuként kell kezelnie a média és a politika/közélet szereplőinek, hiszen főként az ő tudatos tevékenységüknek köszönhető, hogy a film által remekül ábrázolt mélységekig jutott a társadalom. A lényeg ott van, hogy a néző felismerje: ő is ugyanennek a félresikerült és minden ízében manipulált világnak a részese, amit csak úgy áll módjában megváltoztatni, ha saját magát formálja át, nem pedig arra vár, hogy majd a nép egyik névtelen gyermeke fegyvert ragadjon és megtegye azt, amihez ő túlságosan beszari volt. 
Szép, bár kicsit közhelyes mondanivalója egy jól sikerült vígjátéknak, amit valószínűleg soha nem fog leadni egyetlen tévécsatorna sem az éppen aktuális X-Faktor vagy Megasztár negyvennyolcadik döntője előtt. De erre nincs is szükség. A film így is minden bizonnyal megtalálja majd a közönségét, bármennyire is igyekeznek majd távol tartani tőle a szélesebb nézőközönséget. Másztszí! 

2012. 09. 26.

Kipróbáltuk: Exit Point

Akiknek abban a rettenetes élményben van részük, hogy kénytelenek régebb óta olvasni e blog bejegyzéseit (esetleg, uram bocsá', személyesen is ismernek), tudhatják, hogy időtlen idők óta várok arra a bizonyos Nagy Kalandra. Hogy az majd milyen formában és eseményként toppan be az életembe, teljesen lényegtelen; világégés, idegen civilizáció inváziója, Lovecraft szörnyeinek vadászata - egyre megy, csak jöjjön végre! És amikor ez a bizonyos soha be nem következő hőseposzi esemény valamilyen formában ízelítőt ad a szokatlan és különleges élethelyzetekből, azokat piszkosul szoktam szeretni.  
Ezért aztán igen nehéz elfogulatlanság nélkül értékelnem az Exit Point nevezetű szabadulós játékot. Ugyanis az a szituáció, amibe általa kerülünk, a legkevésbé sem nevezhető mindennaposnak. A rendszer épp olyan egyszerű, mint amilyen zseniális: minket és társainkat (kollégák, pajtások, osztálytársak, anyós...) bezárnak egy szürreálisan és végtelenül hangulatosan berendezett pincébe, és mindössze egyetlen órácska áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy valahogy kijussunk onnan. Józan észre, logikára és némi találékonyságra lesz szükségünk, ha időben teljesíteni kívánjuk a feladatot. Tétje természetesen nincs a dolognak, nem eresztenek be mérges gázt vagy töltik fel vízzel a szobát, ha kudarcot vallunk, viszont a szórakozás attól még garantálva van.
Igaz, a számítógépes játékok világában a műfaj komoly gyökerekkel rendelkezik, de azokat semmiképp nem vethetjük össze azzal az élménnyel, ami itt, a valóság hatására ér minket. Amikor az ember ügyetlenül babrál a valódi lakatokkal, kutatja végig a teli polcokat, töri a fejét a megoldhatatlannak látszó rejtvényeken, és közben aggódva szemléli a visszaszámlálást, akkor könnyű elfeledkezni arról, hogy ez csupán egy játék. Egyetlen, ajándékba kapott óra, ahol csak ő és kis csapata áll szemben a furmányos fejtörők sokaságával - számomra ez az, amiért valóban megfizethetetlen és mással nehezen összevethető az Exit Point. 
A játék lényegében mindenki számára ajánlható, aki nem küzd legyőzhetetlen klausztrofóbiával, és aki többre vágyik, mint a könyvek, filmek, játékok által nyújtott észjátékok. Nem lehet előre tudni, kinek hogy jár az agya, mi villan be neki, milyen ötletei támadnak bizonyos helyzetekben, ezért aztán ne becsüljünk le egyetlen tippet vagy ötletet sem. A minimális induló csapatlétszám két fő, a maximális pedig az öt; ez lényegében a nehézségi fokot is jól szabályozza, tehát minél többen vagyunk, valószínűleg annál gyorsabban és gördülékenyebben megy majd a nagy szabadulás. Viszont, és ezt higgyék el nekem Kedves Olvasóim, a feladatok megoldására kapott egyetlen óra szörnyen kevés idő, ezért a hasunk vakargatására nincs túl sok lehetőség. Segítséget - pontosabban mondva tippeket a következő feladványhoz - van módunk kérni, ha valahol nagyon elakadnánk, de ezek száma erősen korlátozott, így érdemes jól kufárkodni velük. Ám akár sikerrel járunk, akár elbukunk, egy biztos: kivételes hatvan percben lesz részünk. 
Személy szerint nekem nagyon tetszett az Exit Point, és alig várom, hogy kipróbálhassam magam a következő, ehhez hasonló játékban. Szerencsére erre egyre több lehetőségünk van idehaza is; hatástalaníthatunk bombát, kereshetünk gyémántot, vagy másfajta szökési metódusokkal tesztelhetjük a szürke agysejtjeinket. A műfaj határai lényegében végtelenek, és ha az érdeklődők száma nem csökken, az újabb és újabb kihívások iránti igény önmagában is elegendő lehet az egyre bővülő és színesedő feladványok elterjedéséhez. 
Nem könnyű játék, sőt, kimondottan nehéz falat, de pont ez adja a szépségét. A valódi kihívás érzése, ahol nincs módod csalni, nincs Google-segítség, csak önmagadra számíthatsz, és ahol pillanatok alatt elmerülhetsz a hely és a feladat varázsában. Ugyan ez még nem a Nagy Kaland, de hogy kalandnak kaland, méghozzá nem is akármilyen, ahhoz kétség sem férhet!  

2012. 09. 24.

Őrült Stone, avagy 2008 a patkány éve

Őrült Stone, avagy a magyarra lefordított címek mélypontja - akár így is kezdhetném, mert azért lássuk be: az eredeti "Split Second" és a hazai forgalmazó által a filmre aggatott verzió között azért akad egy ici-pici különbség. De a lényeg az, hogy egy igazi, hamisítatlan, kilencvenes évekből származó akció-thrillerrel van dolgunk, tele idióta párbeszédekkel, ultraklisé karakterekkel és megannyi butasággal, ami fölött csak jelentős jóindulattal tud a néző szemet hunyni. És a vicc az egészben az, hogy ez a mozi még a gagyifaktor egekbe szökő mutatói ellenére is bitangul szórakoztató!
Történetünk szerint 2008-ban, a jövőben(?) járunk. A globális felmelegedés miatt London nyakig úszik az árvízben, a bűnözés kezelhetetlen méreteket öltött, ráadásul egy patkányfertőzés nevű nyavalya terjed a jónép között, amiről sokat ugyan nem tudunk meg, ám emiatt ne is támadjon senkinek hiányérzete. Ugyanis a film nem egy ÁNTSZ propagandaanyag, hanem egyfajta cyberpunk-alien keverék, ahol egy óriási szörnyeteg emberek szívét tépdesi ki, hogy aztán azokkal kissé logikátlan módon macska-egér játékot kezdjen el játszani. A mókázásban pedig ki más is lehetne partnere, mint Harley Stone (Rutger Hauer), a paranoiás, közveszélyes, csokifüggő, erősen bekattant zsaru, aki meg-nem értett hőshöz méltóan igyekszik felvenni a harcot a békés állampolgárok belső szerveire utazó rettenettel szemben. 
A film kezdetén a tesztoszteronnal bőségesen átitatott figura a frankó napszemüvegében, ballonkabátjában és hűséges fegyvereivel az oldalán a felfüggesztése alatt is a város piszkos, fertőzött utcáit járja, hogy szembenézzen ősi ellenségével. A gyilkos újra lecsap, és bár Stone-nak nem sikerül ezúttal sem elkapnia, mégis megtudunk ezt-azt a kettejük között fűződő, egyébként nem túl harmonikus kapcsolatról. Például, hogy a mi szeretett felügyelőnk képes érzékelni, ha a rém a közelben van (tisztára Hegylakó fíling!), valamint azt, hogy mennyivel bevállalósabbak voltak húsz évvel ezelőtt a szinkronstúdiók a káromkodások tekintetében (ó, az a nagyszerű "Baszódj meg!" a jelenet végén... azt hiszem, ebben a filmben hallottam először e szép összetételt, és azóta is mindig mosolyt csal az arcomra, valahányszor eszembe jut). Innentől aztán elindul az unalomig ismert, mégis jól működő klisék sorozata. Stone új társa, a túlbuzgó okostojás, Dick Durkin (Neil Duncan) egyszerre jelenti majd a komikus karaktert és a miértekre válaszokat találó figurát, továbbá felbukkan még Kim Cattrall is, aki majd a szerelmi szálat (és az állandóan megmentésre váró hölgyet) biztosítja a sztoriban. 
A gyilkosságok mögött álló titokzatos szörnyről lényegében az egész film alatt nem tudunk meg semmit, legfeljebb azt, hogy legalább három méter magas, nehezen fogja a golyó, és a szervkereskedelmen túl az egyetlen dolog, ami érdekli, az Rutger Hauer karakterének állandó bosszantása. Ez utóbbira sincs egyértelmű magyarázat, legfeljebb az, hogy ez a Warhammer világából szakasztott mutáns Rat-Ogre a régmúltban már összefutott a felügyelővel, amikor Stone előző társával végzett és kis híján őt is elintézte. Nyilvánvaló költségkímélés címén magát a lényt sem láthatjuk teljes valójában, ami azonban a "kevesebb néha több" jegyében inkább hasznára válik a filmnek, semmint elvesz annak értékéből. A történetben ugyan kapunk egyfajta magyarázatot, hogy mit és miért is tesz, de bárcsak ne bajlódtak volna ezzel a forgatókönyvírók! Meg aztán kinek kell szörnyike, amikor itt van nekünk Stone felügyelő, mint főhős, aki mindvégig akkora seggfej, hogy egyszerűen képtelenség nem szeretni! 
Időnként talán maguknak a készítőknek is nehezére esett eldönteniük, hogy most akciófilmet vagy horrort akarnak csinálni a filmből. Így aztán egyfajta hibrid született, ahol az állandó feszültségkeltés mellett maradt hely a szereplők közötti folyamatos zrikálásra és a hatalmas mordályokkal való durrogtatásra egyaránt. Az állandósult és mindent átitató szürkés-fekete színtónus, a futurisztikusan kilátástalan világ, az antagonista természetfeletti gonoszságot sugalló jelenléte mind-mind hozzáadnak a hangulathoz, ami kétségkívül a film egyik legnagyobb erénye. Ha egy kicsit is kreatívabbak lettek volna annak idején az illetékesek, a történethez hozzácsaptak volna repülő autókat, mutánsokat, pár karba épített fegyvert, és máris kész egy vadi új sci-fi/cyberpunk világ, amit a végtelenségig lehet fejleszteni. Ám így sem lehetünk elégedetlenek; aki még nem látta volna a filmet, és könnyed szórakozásra vágyik, annak bátran tudom ajánlani megnézésre. Aki pedig gyerekként találkozott először vele, az egész biztosan klasszikusként tekint rá, még ha felnőttként azért jóval inkább szembetűnik a sok bohókás logikátlanság.
Ja, és ha olvasóim közül tényleg van valaki, aki eddig nem látta volna, a fenti YouTube videón egy jótékony feltöltőnek köszönhetően pótolhatja az elmaradását!
       

2012. 09. 19.

Bakancslista #1

Mivel a legtöbb blogger előbb-utóbb kifogy a mondanivalóból, borítékolható, hogy többségük egy ponton előveszi a bakancslista kimondottan unalmas és ostoba koncepcióját. Hiába, a bejegyzési kényszer nagy úr, viszont a témák száma véges; meg aztán egyesek abba a téveszmébe ringatják magukat, hogy igazából ők maguk a fontosak az olvasóik számára, nem pedig az, amiről írnak. Öreg hiba.
De azért ne legyünk álszentek sem, hiszen akad itt egy másik olvasat is. Aki egyszer blogírásra szánja magát, az egyben ékes tanúbizonyságát adja, hogy velejéig önimádó, exhibicionista és figyelemhiányos. És azon túl, hogy az illető elhiszi magáról, hogy ő ténylegesen valaki, gyakorlati haszonnal is kecsegtet egy bakancslista nyilvánosságra hozatala. Nevezetes, hogy az olvasók valamelyike esetleg segít a szerencsétlen blogger valamelyik problémájának orvoslásában vagy titkos vágyainak teljesítésében. Pofátlan dolog ez, főként azért, mert a szerző a "kívánságlistáját" "bakancslistának" nevezi, amit aztán olyan ártatlan bociszemekkel tálal fel hűséges olvasóinak, amitől mindenkinek könnybe lábad a szeme, és alig győz a szerencsétlen grafomán segítségére sietni. Aljas - de hatásos módszer.
Így aztán én a kevésbé pofátlan megközelítést választom, és nyíltan vállalom, hogy a személyes bakancslistámban szereplő tételeket azzal a szándékkal hozom nyilvánosságra, hogy valaki majd önzetlenül a segítségemre siet velük kapcsolatban. Azért jobb, ha előre szólok: amit én önerőből képtelen vagyok megoldani, az nagy valószínűséggel mások számára is megoldhatatlan feladatnak fog bizonyulni. De azért jó megmondóemberhez méltóan lelkesen buzdítok mindenkit arra, hogy egészen nyugodtan okozzon kellemes meglepetést nekem! Ráadásul, hogy ne sikkadjon el egyetlen tételem sem, sok különálló epizódként fogom tálalni a listám elemeit. 
Mindjárt lássunk is neki! Első helyre rögtön felkívánkozott agresszív énem sötét bugyrainak első számú piszkos vágyálma - hogy ellövöldözhessek néhány tárat egy Smith & Wesson Magnum 500-assal! Íme egy jópofa videó a kicsikéről, nehogy valaki összetévessze valami mással.
     
 
És nem, nem szeretnék valami mást kipróbálni helyette. Vagy ez, vagy semmi! A nevetséges hazai fegyvertartás szabályai mellett az egyetlen esélyem egy lőtér lenne, de hiába néztem végig tucatnyi honlapot, úgy fest, ezt a csúzlit nem tartják sehol. Nagy kár. Azért ha bárkinek akad valamilyen használható és teljesen legális ötlete, esetleg hosszas netes kutatásaim ellenére elsiklottam valami nagyszerű lehetőség fölött, azt nyugodtan jelezheti felém az illető. 

2012. 09. 17.

LEGO Monobrand Store - Árkád

A logika, valamint a Blogger rendkívül alapos statisztikái alapján azt a következtetést vagyok kénytelen levonni, hogy irreálisan nagy olvasottságot kapnak azok a bejegyzéseim, ahol valamit vagy valakit lehordok a sárga földig. Ha viszont pozitívan, elismerően nyilatkozom a témámról, az valahogy mindig eltűnik a süllyesztőben, elsiklik a tekintet fölötte, megy szépen a levesbe. Hogy miért van így, az önmagában is egy remek kérdés, de most nem fárasztanék ezzel senkit. A lényeg annyi, hogy a múlt pénteken, az Árkád bevásárlóközpontban megnyílt első magyarországi LEGO Monobrand üzletben tett látogatásom után billentyűzetet ragadtam, hogy megosszam olvasóimmal az ott szerzett tapasztalataimat. És, hangozzék ez bármilyen furcsán az oldal gazdájától, sajnálatos módon az előbb felvázolt gyakorlat szerint ez a bejegyzésem is igen-igen nagy népszerűségnek fog örvendeni.
Pedig szerettem volna csupa szépet és jót írni róla, komolyan mondom! A LEGO idehaza is egy rendkívül népszerű játék, amelynek egyaránt rabjává válik idős és fiatal, ezért aztán időszerű volt, hogy egy ilyen üzlet megnyissa kapuit. Igény volt rá, ez kétségtelen, hiszen sem az alkalmi vásárlók, sem a komolyabb gyűjtők és építők nem lehettek maradéktalanul elégedettek a hazai viszonyokkal. Igaz, a különböző webshopok nagyrészt lefedték az éppen aktuális kínálatot, ám azért azt mégsem lehet egy kalap alá venni egy olyan élménnyel, mint amikor az ember besétál egy üzletbe, ahol kivétel nélkül az összes polc roskadásig van pakolva kedvenc hobbijának szebbnél szebb csomagjaival. Ráadásul ez a bolt előzetesen többet ígért - saját figura építése, Pick a Brick fal, és millió kiegészítő (lámpák, hűtőmágnesek, kulcstartók stb.) a franchise szerelmeseinek. Persze, sok más országban találkozhatunk ezzel a rendszerrel, így azért nem kell hátast dobnunk emiatt, ráadásul aki időnként kilátogat a hétvégi PeCsa bolhapiacra, annak aligha fog ez újdonságként szolgálni, de ne fanyalogjunk folyton folyvást mindenért. Az előzetes hírverés és felhajtás is kielégítőnek bizonyult, akit kicsit is érdekel a hobbi, az alighanem hetekkel korábban értesült a megnyitó díszes ceremóniájáról. Mindezek összefoglalása után bátran állíthatjuk, hogy minden adott volt egy hiánypótló üzlet beindításához. Elbukni egyszerűen képtelenség, igaz? 
Hamis!
Kezdjük az elején. Kapcsolatom az üzlettel nem indult zökkenőmentesen, ugyanis hiába látogattam ki a pénteki megnyitóra, az ott hömpölygő tömeg és emberáradat lehetetlenné tette a bejutást. Nem mondom, arra azért lehetett számítani, hogy lesznek páran, hogy tolongás és lökdösődés fogad majd, de arra, hogy a bolt előtt kígyózó sorok hosszabbak lesznek, mint bármelyik Harry Potter könyv éjféli premierjén, aligha készülhetett fel a szegény blogfirkász. De gond egy szál sem, előfordul az ilyen, emiatt kár lenne idejekorán összevesznünk, sőt, ez a döbbenetes érdeklődés is azt bizonyítja, hogy a tulajdonosoknak érdemes volt belevágniuk a buliba. Képeket azért sikerült készítenem, amelyek ugyan sokkal rosszabb minőségűek, mint amilyeneket a különböző hírportálakon találhatunk ugyanerről az eseményről, de csak azért is feltöltöm őket ide, hogy elmondhassam: nekem is vannak ilyenjeim!
Tehát, ami pénteken nem sikerült, összejött egy másik napon, felhajtás, leleplezés és eszméletlen tumultus nélkül. Azért hozzám hasonló bámészkodók ezúttal is voltak, de ezúttal nem gátolhatott meg abban semmi, hogy a korábbi kisiklást feledve, nagy reményekkel a szívemben végre belülről is szemügyre vegyem ezt az apró, paradicsomi idillt a posványos multikulti förtelmes, bevásárlóközpontnak csúfolt fellegvárában. 
Apró, igen - mivelhogy a bolt meglehetősen kicsike. Néhány vitrin és üvegdoboz védi a néhány kiállított darabot, miközben a polcokon ott sorakoznak a LEGO legfrissebb, aktuális kínálatának dobozai. Se több, se kevesebb. Akit régebbi készletek érdekelnének, továbbra is mehet az eBay-re szerencsejátékozni. Kiegészítőből valóban sok van, kulcstartóval Dunát lehet rekeszteni, Darth Vader-es lámpákat is tehetünk a kosarunkba, ha ehhez van kedvünk, továbbá megvásárolhatjuk a témához kapcsolódó videojátékokat is. Az új, Gyűrűk Ura széria valamennyi eleme is természetesen a kínálat részét képezi, azaz ha valaki ezekre vadászik, itt mindegyiket megkaphatja. 
Meg ám, de mennyiért? Ez itt a legfőbb kérdés, és gyorsan hozzáteszem, hosszútávon valószínűleg ez lesz a bolt legnagyobb szépséghibája. Ugyanis az árak... hogy is fogalmazzam meg finoman... piszkosul magasak! Mi több, olyannyira gyanúsan magasak, hogy egy az egyben megfelelnek a többi bevásárlóközpontban található LEGO termékek áraival. Nyilván nem arról van szó, hogy az üzletek összebeszéltek egymással, hanem egészen egyszerűen ugyanakkora árrést alkalmaznak itt is, mint a többi helyen. De akkor mi értelme ide jönni vásárolni, ha az ember azt akarja, hogy palira vegyék? Miért ne menjen egy hozzá közelebbi plázába? 
Ja, hogy itt a hagyományos dobozokon túl kedvünkre válogathatunk a Pick a Brick falon a nekünk tetsző kockák közül, amikből majd a saját agyszüleményeink alapján szipiszupi dolgokat építünk? Na, ez vicces felvetés. Ugyanis az itt árult elemek jórészt a nagy, 650-es vagy 1500-as alapcsomagok kockáira épülnek, kiegészülve pár egyéb, teljesen használhatatlan készlet tartalmával, amelyeket az ég világon senki nem vásárol meg eredeti kiszerelésükben. Építeni azokból legfeljebb színes téglát lehetne, semmi többet, így hát uccu neki, jön a nagy ötlet, adjuk el azokat darabonként! Kis pohár 3000, nagy pohár 6000! Bizony, ezzel a módszerrel újfent hülyére vehetjük a T. fogyasztókat! Nem is rossz egy nemrégiben nyílt üzlettől.
De mi a helyzet az "építsd magad" figurákkal, ahol mi választjuk ki a felső- és alsótestet, a fejet, a hajat, és a cuccokat? Az csak jó buli, nem igaz? Nos, annak, aki még nem találkozott ilyennel, biztosan az. 600 pénz egy darab figura, és 1600 a három darab. Az ár itt elfogadható, bár mondom, aki ismeri a bolhapiacot, nem fogja a seggét a földhöz verni. A választék átlagos, az extra fegyverek még pár százassal megdobják a végösszeget, és magához a pulthoz se nagyon fér kettőnél több vevő. Az odébb kiállított vitrinben található custom babák tényleg igen impozánsak, látványosak és nyálcsorgatósak, de hoppá, bocsi, olyanokat a rendelkezésre álló készletekből nem tudsz összetenni. 
Elemeket, darabokat az üzleten keresztül rendelni nem lehet, ha mégis kell valami, oldd meg magad! És... lényegében ennyi. Ennyi az egész bolt! Túlárazott, a gyűjtők számára semmiféle újdonságot nem tartalmaz, ráadásul az építők sem tudják a legkevésbé sem hasznát venni. Arra jó, hogy az ember időnként betéved oda, megállapítja, hogy "Ez is kell! Meg az is kell!", majd távozik, és a kérdéses szetteket megveszi sokkal olcsóbban valahol máshol.  

2012. 09. 13.

Kipróbáltuk: Hooters Budapest

Megszokhattuk már, hogy időnként brutális médiafelhajtás előzi meg egyes márkák vagy termékek hazai megjelenését. Azt nem állítom, hogy ezek kicsit is sikeresek lennének - emlékezzünk csak a legújabb, RTL Klub által elindított vírusmarketing-izére azokkal a közhelyeket felvonultató óriásplakátokkal. Ember nincs, aki felfigyelt volna rájuk, olyan meg pláne nem, akit kicsit is lázba hozott volna a dolog. Ez aztán egy ponton oly rémesen kellemetlenné kezdett válni, hogy a csatorna kénytelen volt a saját műsoraiban elsütni néhányat a szerkesztőik által összemontírozott plakát-verziók közül, amelyeket, természetesen a "kíváncsi és találékony" internet-használók alkottak meg. Na persze, mocskosul elhittem a dolgot!  Aztán az egekbe szökő érdektelenséget látva végre leleplezték a titkot: RTL 2! Eredetileg szerettem volna erről egy hosszabb elemzést írni a blogra, de aztán rájöttem: fölösleges olyanról mélyebben elmélkedni, amit egyetlen képben össze lehet foglalni. Úgyhogy, tisztelt RTL Klub, íme a véleményem a marketingeseitek munkájáról!

De térjünk is vissza gyorsan a bejegyzés eredeti témájához. A Hooters is bőségesen megkapta a neki járó felhajtást, legyen szó akár a jövendőbeli pincérlányok válogatásáról, vagy az örökös polémiáról, ami az étterem sikerének valódi okait elemezgeti. Az amerikai lánc tulajdonosai akár tankönyvet is írhatnának a média működéséről; ugyanis tökéletesen tisztában vannak vele, miképp kell úgy nyilvánosságot kapni, hogy ezért a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Tudják, hogy a bulvárlapok imádni fogják őket, és tudják, hogy a magukat komolyabbnak valló médiumok sem tehetik meg, hogy nem foglalkoznak velük. A tévécsatornáknak és a lapoknak egészen egyszerűen szükségük van rájuk! A "könnyednek" és "szórakoztatónak" szánt anyagokban lehet mutogatni a csinos lányokat, miközben a "nagyok" megmondóemberi azon kezdenek el filozofálni, hogy miért is létezik ez az egész Hooters-jelenség, hogy miért lehet eladni egy terméket a remekül képzett plasztikai sebészek legjobban sikerült alkotásaival, és hogy vajon miért van mindezzel tele a bulvársajtó. 
Mindenki, aki minimális mennyiségű agysejttel rendelkezik, tisztában van vele, hogy a Hooters nem egy sztriptízbár. De azzal, hogy az étterem többnyire a természet (vagy az előbb említett dokik) által remekül felszerelt hölgyeket alkalmaz pincérnek, nem az egyszerű vendégek ingerküszöbét lépi át, hanem a médiáét, ami az ilyen jellegű megosztó és ellentmondásos sztorikból él. Tucatnyi országban működött már ez a stratégia a Hooters esetében, és itt is tökéletesen bevált. Ezért aztán az RTL-lel ellentétben a marketingkampányuk igen jól vizsgázott!
A remek rajt azonban önmagában kevés, a puding próbája az evés (bocs a rímért), ezért aztán nézzük, hogyan szerepelt az étterem az éles bevetés során! Három dologra voltam kíváncsi, mielőtt beültem volna elfogyasztani a mindennapi hamburgeremet - (1) hogy milyen maga a hely és az ételek, (2) hogy a hölgyek körüli felhajtás mennyire megalapozott, s végezetül a legnagyobb rejtély: (3) milyen magasságokat ér el a vendégek douchebag*-szintje.
Ha ezen szempontokat követjük, rögtön el is érkezünk arra a pontra, ami felhajtás ide, hírverés oda, magasan a legfontosabb szempont mind közül egy étterem esetében. Vajon mennyire ízletesek a harapnivalók, mennyire hívogató-barátságos a környezet, mennyire kell mélyre nyúlni a pénztárcánkban, ha jól akarunk lakni? Nos, annyit elárulhatok: a menüsort módomban állt nem egyszer, hanem kétszer is alapos tesztnek kitenni, aminek köszönhetően viszonylag alapos és átfogó képet alkothattam az ételekről. A kínálat egyáltalán nem hosszú - néhány könnyed előétel, esetleg saláta, majd jöhetnek a szendvicsek, a hamburgerek, valamint az étteremlánc méltán híres csirkeszárnyai. Természetesen a fine dining szabályait nyugodtan elfelejthetjük itt; az evőeszközt külön kell kérni, a ketchup és a mustár előbb-utóbb mindenkit maga alá gyűr, szalvéta gyanánt pedig mindenki téphet magának az asztal közepén elhelyezett Tesco budipapírból. De ezeken a vendégek többsége valószínűleg hamar túlteszi magát, elvégre ide a hangulatért, a hideg sörért, a masszív adag falnivalókért, valamint a számos, idehaza sosem látott sportadókért jár az ember. Szerencsére bármit is rendelünk, előzetesen módunkban áll megszabadulni a nem kívánatos összetevőktől, így gomba nélkül sikerült kipróbálnom a klasszikus Philadelphia szendvicset, valamint paradicsom nélkül élvezhettem a gusztusos hamburgereket (pusztulj, pari!!!!). Ez utóbbiakhoz alapjáraton kapunk egy adag tekeredett sült krumplit, ami sajnálatos módon nem mindig ért fel a máskülönben ízletes és zamatos csirke- és marhahúsból készült főétkekhez. Hiába, a kihűlt és szikkadt kolompérhez fogható köretnél kevesebb lehangoló dolgot ismerek. Desszertek még nincsenek, de állítólag majd lesznek valamikor; az italok a jól bevált éttermi módszert követve kegyetlenül túlárazottak - elvégre abból van a haszon, és nem az ételekből -, ráadásul minden fogás alá egy itatóspapírt biggyesztenek, ami, gondolom, a mosogatás miatt fontos, de attól még az evőeszközzel való falatozást alaposan megnehezíti. A mindenhol domináns világosbarna fa a narancssárga ülésekkel és díszekkel meglehetősen egyszerűen hat, de semmiképp nem túl sivár vagy barátságtalan. Aki járt már sportbárban, nagyjából el tudja képzelni, milyen is a Hooters. Némi extrával megfűszerezve.
És ha már az extrákat emlegettem, térjünk is át a második pontra, a pincérlányokra. Elvégre ez az egyetlen olyan szempont, amivel az étteremlánc képes volt kitűnni a többi, hasonló profilú konkurense közül. Először is, két látogatásom alkalmával egy egész hadseregnyi hölgy nyüzsgött az asztalok körül, ami elsőre ugyan furcsának tűnhet, de egyrészt ezért a férfi vendégek aligha fognak panaszkodni, másrészt a felszolgálóknak az étterem bevett gyakorlatának megfelelően a szokásosnál több időt kell eltölteniük a vendégekkel. Kedvesek, aranyosak, beszélgetnek, leülnek az asztalhoz - egyszóval egy rakás olyan tevékenységet végeznek, amihez aligha van hozzászokva az átlag magyar étteremvendég. Az eljárás azonban meglepő módon nem tolakodó vagy zavaró, inkább csak szokatlan és érdekes. Kicsit azért sajnálom is őket emiatt, hiszen valószínűleg a munkájuk egyik legnehezebb része ez a kitétel. Normális körülmények között az itt dolgozó lányok a magamfajtát még csak arra sem méltatnák, hogy lehányják - erre most szóba kell elegyedniük velem és a hozzám hasonlókkal! Valahol, egy titkos összejövetelen a pszichiáterek egy csoportja biztos vigyorogva dörzsöli a markát a pár év múlva náluk kopogtató Hooters-hölgykoszorú miatt, akik aligha lesznek képesek a segítségük nélkül feldolgozni az ilyen alkalmak által okozott sokkot.  
De, amint mondtam, jópofa ez az amerikai módi. Az egyenruci dögös, a push-up beteljesíti a sors által rárótt epikus küldetést, egyszóval minden olajozottan működik. A vendégek szép számmal lépnek be az ajtón, hogy belekóstoljanak az étterem nyújtotta lehetőségekbe... no de kik is ezek a bizonyos vendégek? Kik látogatják a Hooters Liszt Ferenc téri fellegvárát?
Személyesen ez, a hármas számú kérdés volt az, ami a leginkább foglalkoztatott. Az előzetes várakozásnak megfelelően csupán csak kanos, nyálcsorgató kölkök és kapuzárási pánikban szenvedő műmájerek számára vonzó ez a hely? Vajon a betévedő hölgyvendégek arcára mennyi idő elteltével ül ki a savanyú féltékenység? Vajon mennyi időnek és sörnek kell eltelnie ahhoz, hogy a félénkebbek fel merjék emelni a tekintetüket az étlapból, amit már egyébként ezredszer olvasnak végig? 
Igazság szerint előzetes várakozásaim részben beigazolódtak, részben viszont hatalmasat tévedtem. Mert valóban, egy ilyen hely mágnesként vonzza a tajparasztokat (szerencsére az étterem magas árai távol tartják a legnagyobb sutyerákokat), és akad pár agyonszolizott díszpinty is, ugyanakkor szép számmal látogatják a helyet párok, családok, gyerekesek, idősebbek. Sok a külföldi, de mégis talán többségben vannak a magyarok. Akadnak olyan kanok, persze, akik a fejüket összedugva, sugdolózva beszélik ki az összes pincérlányt, ám mégsem ez a jellemző. Valószínűleg idővel kialakul majd a stabil törzsközönség, akik, kiegészülve az alkalmi kíváncsiskodókkal biztosíthatják azt, hogy az étterem biztosan megvesse a lábát Magyarországon. 
És hogy kinek ajánlható? Az eddigiek után nem nehéz kitalálni, hogy lényegében bárkinek! Ahogy már említettem, a Hooters elsősorban és kizárólag egy étterem, és semmi több. Mondhat bárki, amit akar, elemezhetjük a jelenséget akármilyen szemszögből, ráaggathatjuk, hogy didibár, de ez semmit sem változtat a lényegen. Kellemes, de egyszerű fogások, csinos pincérlányok időnként némi műsorral körítve, valamint sportadók minden mennyiségben.

*Douchebag - Meg kell valljam, nagyon kedvelem a magyar nyelvet. Szerintem páratlanul színes, és gyakorlatilag mindent ki lehet vele fejezni olyan módon, ahogyan azt a használója akarja. De egyetlen, nagy szívfájdalmam mégis akad: az, hogy az angol douchebag kifejezésnek nem nagyon van itteni megfelelője. Persze, körül lehet írni, valahogy így: paraszt, suttyó, bunkó, barom, féreg, patkány, véglény, illetve a többi, hasonló jelentéstartalommal bíró szavunkkal. Ugyanakkor egyik sem pontosan fedi le a douchebag tényleges jelentését. Épp ezért nem is próbálkozom tovább a meghatározással. Aki kíváncsi rá, mit értünk ezalatt, az nézze meg a Google képtalálatait, és minden azonnal világossá válik! Illetve, ha kedves olvasóim tudnak jó fordítást a szóra, kérem írják meg nekem a kommentek között!

2012. 09. 06.

Piranha 3D

Mondhatnám, hogy azért néztem meg ezt a filmet, mert a mély és elgondolkoztató tartalmak helyett végre egy kis agyatlan szórakozásra vágytam. Megemlíthetném, hogy a "zs" kategória ellenére mind a nézők, mind a kritikusok viszonylag pozitívan nyilatkoztak róla, ami azért mégiscsak figyelemreméltó teljesítmény Hollywood mai viszonyai között. Cinkos kacsintással adhatnám olvasóim tudtára, hogy a brutális erőszak jelentős mennyiségű csöccsel vegyítve igenis egy működő, jól bevált recept a szórakoztatóiparban, amire a magamfajta gyenge jellem nehezen tud nemet mondani. Pedzegethetném, hogy a horror műfajának parodizálását nyíltan vállaló alkotásokban komoly lehetőségek vannak, amelyeket jól kiaknázva akár kultuszfilmet is lehet teremteni. 
Igen, mindezeket tényleg felhozhatnám mentségnek, mert valóban jogos érvek egytől egyig. Ám mégsem teszem, mert az egyszerűen szemen szedett hazugság lenne. Az igazság mindenféle szépítés és mellébeszélés nélkül annyi, hogy a kettes számú kedvenc pornószínésznőm, Ashlynn Brooke is játszik benne, és, gyenge jellem lévén, ennyi nekem bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy jelentős energiákat mozgósítva beszerezzem ezt a 2010-ben megjelent popcornmozit. És bár összességében a hölgy valószínűleg harminc másodpercnyi képernyőidőt sem kapott, attól még nem éreztem úgy, hogy elvesztegetett idő lett volna végignézni a Piranha 3D-t. Hogy miért? Arról azonnal lerántom a leplet!
A film az 1978-as Piranha című rémségesen gyenge szörnymozi remake-je, ami már önmagában is vicces, hiszen maga a forrásmű sem egyéb, mint az 1975-ös Spielberg-remekmű, a Cápa koppintása. A történetére, kicsit sem meglepő módon nem kell túlságosan sok virtuális betűt vesztegetnünk; egy földrengés következtében megnyílik egy víz alatti barlangrendszer, ahonnan évmilliók óta kihaltnak hitt őspirányák lepik el a Victoria-tavat. A gond csupán annyi, hogy minderre a tavaszi szünet kezdetén kerül sor, amikor is bulizni vágyó, piás, drogos és kanos tinik ezrei lepik el a vidéket. És... lényegében ennyi az egész, a többi innentől, ahogy mondani szokás: jön magától! Egyre-másra tűnnek el az emberek a dögök támadásai során, miközben a néző fokozatosan ismerkedik meg a történetben fontosabb szerepet betöltő jövendőbeli haleledelekkel. És bár ezen karakterek mélységeinél még egy használt papírzsepi is összetettebb jellemnek tűnik, még sincs okunk túl sokat panaszkodni rájuk. A film első felében fokozatosan adagolják a készítők a feszültséget, és érezhetően valami nagy dolog van készülőben. Azért, persze, senki ne gondoljon komoly rémisztgetős dolgokra - itt nyomát sem találjuk Freddy Krueger ördögien zseniális húzásainak, sem az ázsiai horrorokra oly jellemző idegtépő rettegésnek. Történetünkben mindig ragyogóan süt a nap, mindenki jól érzi magát, miközben a nézők felváltva gyönyörködhetnek az übermuffok bájaiban és a halak véletlenszerű lakmározásaiban. De, mint azt tudjuk, a készítők nem is igazán törekedtek arra, hogy bárki is túlságosan komolyan vegye azt, ami a vásznon történik. 
Aztán, amikor elérünk történetünk feléig, hirtelen minden megváltozik. Felejtsük el, amit eddig láttunk, dobjuk a kukába a jól bevált klisék mindegyikét, ugyanis a mosolyra késztető ijesztgetésből és a szereplők lassú elfogyasztásából egycsapásra egy minden képzeletet felülmúló vérfürdőbe csöppenünk. Bevallom, sok mindent láttam már a filmvásznon, de azt hiszem, ilyet még sosem. A tónál tartott csónakos, pancsizós, csöcsvillantós bulit egy egész hadseregnyi éhes halacska zavarja meg, és olyan mészárlást csapnak a szigorúan 18-adik évüket betöltött, kétes erkölcsű és erősen ittas tinik között, hogy az ember hirtelen nem is tudja, megbotránkozzon, vagy a hasát fogja a nevetéstől. Egy bő negyed órás, meglehetősen intenzív jelenet alatt százakat marcangolnak szét, amit aztán a készítők igyekeznek minden részletében bemutatni nekünk. Szerencsére azért akadnak szép számmal kreatív és brutális elhalálozások is a rágicsáláson túl. A pillanatok alatt elharapózó pánik és rémület csak tovább növeli a szórakozási faktort, a tévé előtt ülők pedig kezdhetnek fogadásokat kötni, hogy a kedvenc szereplőik vajon túlélik-e a következő harminc másodpercet vagy sem. Förtelmes sebek, lógó belsőségek, kettészakadó testek, lebegő szemgolyók - van itt kérem minden, amit az átlagnéző gyomra elbír. Hőseink száma percről percre fogy, ami azt jelenti, hogy közeledünk a mészárlás végkifejlete felé. A történet végén - nem meglepő módon - a készítők lehetőséget biztosítanak a folytatásnak, lezáratlanul hagyva a cselekményt és életben hagyva néhány szerencsés kiválasztottat. 
A film összességében tehát beváltotta az általam támasztott nem túl magas elvárásokat. A szereplőgárdában felbukkan néhány komolyabb név is, mint például Richard Dreyfuss, aki a Cápa egyik főszereplőjeként érdekes fricskának számít a történetben. Christopher Lloyd karaktere is inkább a műfajban elengedhetetlen figura, az események hátteréről információkat szolgáltató tudós-féleség paródiája. Ving Rhames a szokásos, tökös fickót hozza, ami valóban jól is áll neki. Elisabeth Shue viccesen hat, mint a városka sheriffje. Mellettük pedig valóban igazi vizuális nehézbombázók garmadája tűnik fel, akik olyan mennyiségű szoftpornót produkálnak, ami helyenként már-már túl sok és túlságosan erőltetett. Természetesen a pucér szilikoncsodák a műfaj elengedhetetlen kellékei, de azért ilyen mennyiségű "eksönnel" ritkán találkozik az ember. 
A speciális effektek néhol egész jók, máshol viszont borzalmasak. A halacskák a legkevésbé sem ijesztőek, a szereplők sebei olykor eltűnnek, majd újra megjelennek, a vízen ringatózó szétmarcangolt babák pedig mindenkit emlékeztetnek a film alacsony költségvetésére. A színészi játék leginkább semmilyen, bár azért rossznak sem nevezhető, a karakterek egydimenziósak, és legtöbbjük egy csöppet sem szerethető, a történet több lukat tartalmaz, mint egy ementáli sajt, és a tiszta játékidő a 80 percet sem éri el. És mégis... a Piranha 3D képes volt végig lekötni, majdhogynem szórakoztatni olyan végtelenül egyszerű eszközökkel, mint kivillanó domborulatok és véres halálesetek. Meglehet, bennem van a hiba - vagy esetleg a rendező, Alexandre Aja tényleg annyira jól eltalálta az összetevők arányát, hogy azok valóban egy jól funkcionáló egészet alkottak. Mindenesetre a filmet ajánlom megtekintésre mindenkinek, elsősorban nagyobb társaságoknak, akik képesek remekül szórakozni ezeken a mozikon. Minden egyes másodpercet, elhangzott mondatot és eseményt ízekre lehet szedni benne, és érdemes is, pusztán a mulatság kedvéért.

És, ha már oly őszinte voltam kedves olvasóimmal a bejegyzés kezdetén a film megtekintésének valódi okát illetően, továbbra is maradnék ezen a jól bejáratott ösvényen. Ez jelen esetben annyit tesz, hogy mélységes csalódottságomat szeretném kifejezni a készítők felé azzal kapcsolatban, hogy a folytatásban, a Piranha 3DD-ben (ó, az a mindent felülmúló kreativitás...) nem hozták vissza Ashlynn Brooke karakterét. Mármint, értem én, hogy a szereplő hivatalos neve a történetben egy igen hangzatos "cheerleader" volt, ráadásul egy elszabadult kábel egy vidám csattintással annak rendje és módja szerint konkrétan kettévágta a hölgyet, de azért csak van némi remény a visszatérésre valamikor, nem?
Egyébként is, az a vágás nem is olyan vészes! Ha Ving Rhames karaktere túlélte, hogy felzabálták, és visszatért a folytatásban, egy ilyen kis karcolást igazán könnyen lehetne orvosolni. Vegyük például a Hegylakóból Kurgant.
A fickó biztosítótűkkel rögzítette a fejét a nyakához, miután azt majdnem levágta egy másik halhatatlan! Jó, lehet, hogy a pasi háromezer éves és atomtápos, de szerintem akkor is megoldható lenne a dolog. Léccilécci! Plíz...!