A karácsonyi időszak a
nyakunkon liheg, azaz jobb, ha már most felkészülünk a
tévécsatornák kiszámítható, unalmas és végtelenül sablonos
repertoárjára. Amelyekből egészen biztosan nem fog hiányozni az
ünnepi műsorrend minden bizonnyal legnagyobb közhelye, a
Reszkessetek, betörők! sem. Tudat alatt talán épp ennek
köszönhetően került szóba egy hétvégi beszélgetés kapcsán –
gyakorlatilag a semmiből – a film, amely során megjegyeztem,
miszerint annak a másfél órának az egyetlen valamirevaló
jelenete szerintem a templomi beszélgetés.
Akkor nem fejtettem ki
pontosan, miért vélekedem így, és valószínűleg nem is lettem
volna képes spontán érvekkel alátámasztani az álláspontomat.
Ám azóta sokat gondolkodtam az okokon, és úgy vélem, megtaláltam
azokat a válaszokat, amelyeket kerestem. Ezeknek a válaszoknak
köszönhetően pedig azt is megértettem, hogy az a jelenet
önmagában, kontextusából kiragadva valójában mit sem ér, és
hogy a maga módján a film igenis fontos és erős mondanivalót
kínál azoknak a gyerekeknek (és közvetve felnőtteknek), akik
odafigyelnek rá. Sőt, megkockáztatom, ez a mozi egyenesen ajánlott
a fiatal korosztálynak, főként, ha azt a bizonyos ünnepi
kínálatot vesszük összehasonlítási alapnak.
A film java része
természetesen nem több, mint az összes többi, elsősorban
gyerekeknek szánt nonszensz, és a széleskörű ismertségére való
tekintettel nem is kívánok foglalkozni az általános jellemzéssel.
Fontos viszont megemlíteni, hogy a főszereplőnk, Kevin valójában
egyfajta karikatúrája a mai (és akkori) kölköknek, és mint
ilyen, azok alaptulajdonságait vonultatja fel a maga eltúlzott
módján. Mondjuk ki: lényegében egy szociopatával van dolgunk,
aki kizárólag magával van elfoglalva, aki képtelen másokra
figyelni, aki szerint a világ körülötte forog, és akiben
egyszerre teng túl az ostobaság és az arrogancia. Azaz pont úgy
viselkedik, mint ahogyan a gyerekek viselkednének a valóságban, ha
megszabadulnának a szülői felügyelettől.
A dolog pikantériája,
hogy a filmben Kevin tényleg szülők és család nélkül marad, ám
ez a cselekmény előrehaladtával egyértelműen a karakter javára
válik, ami valóban abban a bizonyos templomi jelenetben csúcsosodik
ki. De nem azért, amire a felületes néző elsőre gondolhat.
Hiszen a lényeg nem az, hogy Kevin egy találkozásnak hála
megérti, miszerint a rosszindulatú pletykák és hazugságok miatt
teljesen félreismerte a szomszédban lakó Marley-t. Meglátásom
szerint ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek a beszélgetésük
során olyat tesz, amire addig a film során egyszer sem volt példa,
és ami a hétköznapi életben gyakorlatilag elképzelhetetlennek
tűnik. Nevezetesen, hogy megérti, ő maga is vastagon hibás sok
mindenben, hogy ő is felelős a saját nyomorúságáért, és hogy
nyíltan bevallja, rosszat tett. Az addigi szociopata eltűnik, és
helyette felbukkan egy önreflexív, őszinte bűnbánatot érző
gyerek, aki nem próbálja kisebbíteni a szemétségeit. A
beszélgetés során tényleges érdeklődést mutat Marley és az ő
problémái iránt, megérti annak gyökereit, és együtt érez vele
– amikre pedig kizárólag az képes, aki rendelkezik a
szociopatákból (és gyerekekből) hiányzó empátiával.
Az pedig, hogy a
beszélgetés végén a gyerek ad tanácsot az idős szomszédnak, a
maga módján természetesen megmosolyogtató. Ugyanakkor nem is az a
lényeg, mennyire életszerű egy ilyen pillanat. Az a fontos, hogy
valóban hasznos és jó tanácsot ad, amire valóban csak olyan
valaki képes, akiben van együttérzés.
A jelenet elején Kevin
szomorúan és magányosan ballag el a boldog családokkal zsúfolt
házak előtt, és bizonytalan azzal kapcsolatban, vajon be merjen-e
menni a templomba hazafelé menet. De végül mégis bemegy, ám nem
azért, mert olyan tökös és bátor gyerek, hanem mert feltámad
benne a hiányérzet és a bűntudat. A döntést azonban így vagy
úgy, de neki kellett meghoznia. Ha Kevin akkor és ott nem ment
volna be a templomba, ha Marley és ő nem beszélgetnek,
valószínűleg a karakter épp olyan önző, gonosz és arrogáns
idióta maradt volna, mint amilyennek a film elején megismertük.
Ebben az esetben pedig valószínűleg képtelen lett volna örülni
annak, hogy a film végén visszakapta a családját, elvégre
továbbra is őket okolta volna minden rosszért, ami vele történt.
Tehát lényegében azért
vélem úgy, hogy a Reszkessetek, betörők! egy fontos film, mert
esetleg némi világosságot gyújthat az önimádatba beleőrült
kölkök fejében. Talán néhányukkal megértetheti, hogy ők is
hibásak lehetnek sok mindenben, és hogy egyáltalán nem szégyen –
sőt, egyenesen hatalmas jó pont – elismerni a saját
felelősségüket, amennyiben az felmerül. Tudom, reménytelen ilyen
dolgokban hinni, hiszen a gyerekekre jellemző mentalitás a legtöbb
felnőtt esetében is ugyanúgy fellelhető és ugyanolyan domináns.
De legalább valahol
mélyen azért megpedzegeti azokat a bizonyos gyerek és felnőtt
morális irányjelzőket. Vagy esetleg néhányan elgondolkodnak
azon, honnan is jöhet az a kellemes, nosztalgikus érzés, és
értetlenkedve teszik fel a kérdést, vajon mi is az, ami a régi
filmekben még megvolt, de a maiakból már hiányzik.
Pedig a válasz egyszerű:
a mai filmek már nem próbálnak szembesíteni bennünket a saját
szörnyeteg énünkkel.
