294. nap: F. D.

FD. Ef Dé. Fö Dö. Hívhatjuk, írhatjuk, ejthetjük, aminek csak akarjuk, ez a rövidítés akkor is a legújabb történetfolyamom főszereplőjének a monogramja. Azért gyorsan idézőjelbe tenném ezt a legújabb jelzőt, ugyanis már legalább két esztendeje kiagyaltam a sztori alapjait, és hozzá a nevet, amivel majd igyekszem eladni a még pusztán a fejemben létező könyvet.

De most mégis kicsit elbizonytalanodtam. Annak idején majd egy hét alatt született meg a hős (antihős... részletkérdés) neve, és egészen néhány nappal ezelőttig büszke is voltam rá. Úgy véltem, sikerült kotyvasztanom egy teljesen egyedi, különleges, mégis könnyen megjegyezhető és jól hangzó összetételt. Még az is átfutott a fejemen, hogy ezt használom majd egyfajta írói álnévként, de végül annyira megtetszett, hogy inkább odaajándékoztam egy remekbe szabott szereplőnek. 

Azonban egy frissiben elvégzett magabiztos, már-már pökhendi Facebook, majd Google keresés után pillanatok alatt lehervadt a bárgyú vigyor a fellengzős képemről. Mert a név hiába tűnik jól hangzónak, érdekesnek, különlegesnek, attól még korántsem lehet egyedinek nevezni. Legalább 8-10 ember él jelenleg is a bolygónkon, akit így hívnak, ami számomra felért egy arconcsapással. Pedig úgy szerettem ezt a nevet! Olyan jó volt azt hinni, hogy végre sikerült a lehetetlen, és eredeti ötlettel rukkoltam elő. Nagy tragédia ez az önérzetemnek, ami nem is olyan régen olyan magasságokban járt, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy korábban utánanézzek frenetikus nevem gyakoriságának. 

Tehát a nagyzási mániám a padlóra került, viszont ezt a nevet már túlságosan megszerettem. Nem tudok, nem vagyok hajlandó lemondani róla. Ef Dé marad, egyelőre pusztán a fejemben, de talán egyszer papíron is testet ölt majd. És ha ez majd zavarja azt a tucat másik Ef Dét, hát változtassák meg szépen ők a nevüket!

293. nap: Kiegészítés

Ja, és tegnap elfelejtettem megemlíteni, hogy beszereztem egy ilyen csodát is a pók mellé:

Sajnos ezúttal a modell nincs sem összeszerelve, sem kifestve. Ezek a feladatok rám várnak, csak éppen azt nem döntöttem még el, hogy Chaos Lord vagy Sorcerer lovagolja meg eme legendás bestiát (ami, bár tudom, teljesen fölösleges név szerint megemlíteni, hiszen mindenki azonnal felismerte, egy Manticore akar lenni). Mindkettő mellett szólnak érvek, ugyanakkor csupán annyi komponens áll a rendelkezésemre, hogy kizárólag az egyiket készíthessem el. Micsoda dilemma!

Az ehhez hasonló fejtörők azonban jók. Lehetőséget adnak arra, hogy általuk letudjak egy teljes napi blogbejegyzést. Annyival is közelebb kerülök a zárásig, ráadásul kedves olvasóim is bepillantást nyerhetnek azokba az embertelen lelki terhekbe, amelyek az én strapabíró vállaimat nyomják hétről hétre, hónapról hónapra. 

292. nap: Arachnofília

Bemutatom legújabb szerzeményemet, egy Arachnarok pókot!

Bárcsak azzal dicsekedhetnék, hogy én festettem ki ilyen látványosan, de erről sajnos szó sincs. Így vettem, teljesen harcra kész állapotban, és meg kell mondjam, rendkívül megörültem neki. Valamiért a fényképeken, amelyeket róla készítettem, nagyon csúnyán festenek a színek. Nem tudom, miért van így, de mindenkit biztosíthatok róla, élőben nagyon állat a kicsike! A felépítmény tetején látható goblinok is remekül kidolgozottak, főként a sámán, ott középen.

A fenti képet csupán az összehasonlíthatóság kedvéért illesztettem ide. Így fest a rettenetes szörnyeteg és lovasai árnyékában egy mezei ember. Jó, a makróimon lehetne még finomítani, de az arányokon van a hangsúly, nem a részleteken! 

Egy újabb szögből ugyanaz! Valamiért megint gagyi a fókuszom, de ezúttal tekintsünk el az ilyen sziszifuszi részletkérdésektől. A pók durván jól néz ki, amire az impozáns méretei rátesznek még egy lapáttal. Teljesen mindegy, a szerencsétlen katonának korábban volt pókiszonya vagy sem, egy ilyen találkozás után biztosan más szemmel néz majd valamennyi nyolclábúra, mérettől függetlenül. 

Ráadásul a csatatéren is elég jól teljesít a bestia. Igaz, persze, hogy egy ekkora dög mindig magára vonja az ellenség legnagyobb ágyúit, legveszélyesebb hőseit és legbrutálisabb varázslatait, de ettől függetlenül remekül használhatjuk bekerítő manőverekhez, vagy akár csapásmérőnek is. Kevesen állják útját, leszámítva a többi gigantikus szörnyet és tápos hőst, így - megfelelő támogatás mellett - átgázolhatunk vele szinte bármilyen védvonalon. 

Bennem azonban egyre csak az a gondolat motoszkál, vajon hogyan tudnám felhasználni ezt Mordheim környezetben, ahol nincsenek seregek, csupán néhány fős osztagok, romos környezetben. Ehhez ugyan első körben teljesen új statisztikákat kéne írni neki, de annyi baj legyen. Egy ilyen látványos főszörnyért mindent!

291. nap: Sajtóvetítés 2 - A sajtóvetítés visszatér

Az Élet Császára ma megint nagyot durrantott, ugyanis ismételten ellátogathatott egy sajtóvetítésre. Ezúttal az Amerika Kapitány - Az első bosszúálló című film került a látómezőmbe, amiről alkalomadtán majd rittyentek valami ajánlófélét. A magyarországi bemutatóig még egy teljes hét van hátra, azaz nem sürget semmi - sem külső, sem belső kényszer nem dörömböl az ajtómon arra uszítva, hogy most azonnal álljak neki a feladatnak. 

Helyette inkább elidőzöm önnön nagyságom dicsőséges fényében úszkálva, amiért ismét úgy hozta a sors, hogy a bemutató előtt tekinthettem meg valamit. Legalább is egy újságcikk alapján úgy kellene éreznem magam, mint a "szerencsés kiválasztottak egyike, aki mindenki másnál előbb láthatta a filmet". Igaz, ez a Harry Potterrel kapcsolatban jelent meg, de mégis könnyekig meghat, mekkora király is vagyok igazából.  

Szerencsés kiválasztott, mi?! Valamiért úgy érzem, aki ezt írta, nem találkozott még velem. De mindegy is, ha ezen múlik, gondoljon rám bárki úgy, mint az évezred mázlistája, nem számít. A lényeg, hogy sajtóvetítés és sajtóvetítés között is bőven akad különbség. Míg az előzőn regisztrálni kellett, aláírni, telefont leadni, ide túlzás nélkül bárki besétálhatott volna, aki akar. Viszont cserébe nem is járt mappa, meg a véleményünkre sem volt kíváncsi a forgalmazó az előadás végén. A szemüveget ellenben senki nem kérte vissza, hasonlóan a HP-hez, de a mostani eszköz egy teljesen mezei, hétköznapi darab volt, csicsa nélkül. Az is igaz, hogy ezúttal pontosabban kezdtek az előzőnél.  Egyezzünk ki döntetlenben.

Lényegében ennyi lett volna mára. A filmről talán majd máskor. Addig is szívesen veszem az elismerő bókokat és figyelmességeket, amivel a hódolók kifejezik irántam érzett végtelen tiszteletüket. Hiszen, ha hihetünk az újságoknak, immár kétszeresen is kiválasztott vagyok, vagy mifene...

290. nap: Knights of Badassdom

Úgy fest, ez most ilyen linkbeágyazós időszak a blog életében. De ha az ember égbekiáltó baromságokra bukkan, amelyet meg szeretne osztani kedves olvasóival, kevés lehetőség marad a választásra. Agymenés a köbön: Knights of Badassdom!

289. nap: Mai rövid

Az írást minden körülmények között meg kéne előznie az olvasásnak. Így aztán nem is próbálkozom azzal, hogy bármi értelmeset idefirkantsak, amikor a polcomon könyvek tucatjai várakoznak, egyre csak fogyatkozó türelemmel. Egyszerűen csak jó éjszakát kívánok mindenkinek, és reményemet fejezem ki a holnapi viszontlátással kapcsolatban.

Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ideje lenne összeszedni magam, már ami a blogbejegyzéseket illeti. Téma lenne - az majdnem mindig akad, ha megerőlteti magát az ember, épp csak némi kedvre és akaratra lenne még szükség a megvalósításukhoz. De mindennek eljön a maga ideje.

288. nap: Jöhet!

Nem visítoznék az ellen, ha valaki ma a kezembe nyomná ezt a játékot. Az általam egyik legjobban várt cucc az idei esztendő során, de sajnos egészen szeptemberig várnom kell a megjelenésre. Az még másfél hónap! Rettenetesen hosszú idő lesz! De szerencsére itt van nekünk a Comic Con, ahol ilyen nyálcsorgatásra ösztönző videókkal kínozzák a nézőket, nap nap után. Warhammer 40K - Space Marine!

287. nap: Mai recept

Esős, hűvös, sötét napokon nincs is jobb annál, mint egy kellemesen izgalmas könyv, nagy adag aprósütemény, kegyetlen mennyiségű kóla, valamint egy bármelyik pillanatban befutható pizzaszállítmány által okozott kaotikus egyveleg. Na jó, meglehet, még ennél is van feljebb, nem tudom. Mindenesetre az tuti, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel, és bizton állíthatom, ezerszer jobb így, mint a gép előtt ülni, és mindenfajta ötlet vagy lelkesedés nélkül blogbejegyzést készíteni. Úgyhogy megyek is, vár rám a sonkás-hagymás pizza és Harry Potter!

286. nap: ...És a dühös

Minden szerencsétlenségre rá lehet tenni még egy lapáttal, ez nem kétséges. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint én magam, akit még az ág is húz, egyre lejjebb, a feneketlen pocsolyába.

Ez utóbbit kéretik szó szerint venni, ugyanis ma reggel, egy kiadós eső közben, gyakorlatilag a semmi közepén ment tropára a legjobb állapotban lévő cipőm. Mondanom sem kell, nem voltam feldobva, és bár nem teljesen menthetetlen a kis drága, de jelenlegi állapotában nem nevezném esőbiztosnak sem. Sok lehetőségem nem volt, nekiindultam hát a létező legförtelmesebb időtöltésnek, amit el tudok képzelni - a vásárlásnak!

Eleinte úgy kalkuláltam, hogy nem is olyan nagy baj ez. Hiszen a jelenlegi sem egyik pillanatról a másikra adta be a kulcsot, voltak ennek elég komoly előjelei, így egyébként is terveztem egy ideje ezt a kínzással is felérő tevékenységet. De még így is ez volt a legjobb csukám, ami önmagában is eleget árul el arról, milyen komoly figyelmet szentelek a divatnak. 

Elsőként a belvárosban található egyik túraboltot céloztam meg. Valahányszor betértem oda, eddig mindig láttam pár szemrevaló darabot, amelyek ugyan borsos áron voltak elérhetőek, de kiindulásnak jobb nem jutott hirtelen az eszembe. Ám ekkor rögtön jött az első pofon, ugyanis, mit tesz a véletlen, pont most nem volt egyetlen árva cipő sem, ami tetszett volna. És nem elég, hogy rondák voltak, de továbbra is aranyárban mérték őket! Morcos voltam, de (még) nem csüggedtem, hiszen az egyik bevásárlóközpont egy karnyújtásnyira, ott pedig, úgy sejtettem, minden bizonnyal hemzsegnek azok a boltok, amelyekre nekem szükségem van. 

Nos, ebben nem is tévedtem nagyot, a kínálat azonban több, mint pocsék volt. Végigjártam hat helyet, egyik szörnyűbb volt, mint a másik, és közben, hála a vásárlási undoromnak, végig úgy éreztem magam, mint akinek a fogát húzzák. Húztam én is, a számat, egyre-másra a sok csíkos, színes, mintás borzadály látványától, amelyeket cipőként árultak, de nem voltak többek, mint bohóckellékek. Én viszont egy végtelenül egyszerű, már-már mezei, jellegtelen, semmitmondó cuccot kerestem, lehetőleg feketét, amin nincs sem csicsa, sem hivalkodó felirat, sem idióta márkajelzés. 

Tudom, túl sokat akarok azzal, hogy nem akarok semmi extrát. Ez mindig így van. De hogy ennyire ne legyen semmi, amire egyszerre illene a jelentéktelen, feltűnésmentes és a fekete jelzőhármas, az egyszerűen döbbenetes volt! Dühös voltam, mi több, pipa, és haragomban nem tehettem mást, hazajöttem.

Aztán elkezdtem töprengeni. Vajon nem bennem volt a hiba? Nem azért nem találtam semmi szemrevalót, mert most valóban eljött az ideje annak, hogy vegyek egy új cipőt? Ugyanez lett volna a véleményem a felhozatalról, amennyiben, "tét nélkül" mustráltam volna végig a kínálatot? Egyfajta önvédelmi reflex volt ez, ami arra ösztönzött, hogy mielőbb meneküljek a boltok taszító és ellenséges közegéből?

Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, aztán rájöttem, hogy nem érdekel a válasz. Mert olyan jó volt valamin bosszankodni!

285. nap: A gyáva

A tegnapi sikertörténetem után elgondolkodtam, hogy törölni kéne a fenébe ezt a blogot. Elvégre nem hiányozna senkinek, ha eltűnne az éterből. Nekem is sokkal több gondot okoz, mint örömöt, logikus lenne hát, hogy megszabaduljak tőle. Kevés dolog van, ami ideköt - kezdetektől nem arról szólnak a bejegyzések, amiről eredetileg szerettem volna, hogy szóljanak. Sokszor pedig komoly dilemmát jelent, amikor írni kéne, pedig nem akarok. 

De hiába a logika, hiába a sok bosszúság, amit a bejegyzések elkészítése okoz, egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy mindent töröljek. Gyáva voltam hozzá. Féltem, hogy idővel megbánnám, de akkor már késő lenne. Oly ritkán tűzök ki magam elé célokat, és azokat is rendre bebukom vagy feladom; de ezt valamiért (Büszkeségből? Dacból? Pusztán a küzdelem kedvéért?) nem volt szívem elengedni, bármennyire is szerettem volna. Meg aztán, az sem jó, ha valaki csupán pillanatnyi hangulati benyomások alapján hoz meg döntéseket, legyenek azok mégoly jelentéktelenek is.

Arról sem lenne okos dolog megfeledkezni, hogy már közel a vég. Túl vagyok a háromnegyedén, 80 szánalmas napocska van hátra, amit az eddigiek után foggal-körömmel küzdve is teljesítenem kéne. Másoknak akarok bizonyítani, vagy csak magamnak? Vagy egyszerűen be akarom végre fejezni, amit elkezdtem? Kit érdekel?! A lényeg, hogy még vagyok. De ez csupán a gyávaságomnak köszönhető.

284. nap: Az igénytelen

Sosem akartam túl sokat az élettől. Nem vágyom nagyobb házra, medencével, teniszpályával. Nem érdekel a pénz, és az sem, hogy mennyire vagyok népszerű. Nincsenek karrierálmaim, nem érdekel, ki mit gondol rólam, nincsenek grandiózus, éveket átívelő céljaim az életben. Nem vágyom elismerésre, nem törekszem arra, hogy bárkivel jóban legyek, és nem akarok megfelelni senki halandó elvárásainak. Nem akarok családot sem - volt nekem egy, nem is olyan régen. 

Néha, gyengébb pillanataimban szeretném azt hinni, hogy legalább minimális szinten van tehetségem az íráshoz. De a józanabbik felem tudja, hogy ez nincs így, és azt is, hogy teljesen felesleges is foglalkoznom a szövegeimmel, hisz soha nem térülhet meg a beléjük fektetett energia. Az esztendők során rengeteg történetet kigondoltam már, de valahol sejtem, soha nem lesz elegendő kitartásom és lelkierőm ahhoz, hogy megírjam őket. Kár is vesződni velük.

Az elmúlt évben megtanultam, hogy a kötődés a különféle tárgyakhoz, emlékekhez könnyedén megtörhető, ami után nem marad más, csak a végtelen üresség. Kevés dolgot bánok, és azokat sem lesz soha lehetőségem jóvá tenni, így szépen, lassan elengedtem mindegyiket. A hobbijaim ideig-óráig lekötnek, a bennem élő világok pedig esélyt adnak, hogy néhanapján elmeneküljek a valóságból. Az embereket viszont utálom. Utálom, és félek tőlük egyszerre. Amennyire lehet, kerülöm a velük való érintkezést, megelőzve ezzel számos, előre nem látható komplikációt.  

Amint látható, meglehetősen igénytelen valaki vagyok. Nem vágyom sokra, és ugyanígy más se várjon tőlem semmit. De ha mégis találok valamit, ami fontos, ami számít, ami érdekel, akkor azért bármit megteszek. Akármit. Nem számít, mennyi időbe, energiába kerül, mennyi bajom származik belőle, mennyire teszem magam nevetségessé. Nincs semmi, ami túl nagy ár lenne érte. Pontosan azért, mert olyan ritkák ezek a dolgok az életemben.

Na, amikor egy ilyen valamit bukok be végérvényesen sok évnyi keserű erőfeszítés után, az rohadtul, mocskosul, cefetül fájdalmas érzés. Az az igazi kudarcélmény - amikor minden jóakarat és áldozat semmivé lesz. Ma ebből kaptam egy emlékeztetőt. Hogy tudjam, nem érdemes vágyni semmire, hisz úgysem sikerülhet semmi, bármennyire is szeretném.