294. nap: F. D.

FD. Ef Dé. Fö Dö. Hívhatjuk, írhatjuk, ejthetjük, aminek csak akarjuk, ez a rövidítés akkor is a legújabb történetfolyamom főszereplőjének a monogramja. Azért gyorsan idézőjelbe tenném ezt a legújabb jelzőt, ugyanis már legalább két esztendeje kiagyaltam a sztori alapjait, és hozzá a nevet, amivel majd igyekszem eladni a még pusztán a fejemben létező könyvet.

De most mégis kicsit elbizonytalanodtam. Annak idején majd egy hét alatt született meg a hős (antihős... részletkérdés) neve, és egészen néhány nappal ezelőttig büszke is voltam rá. Úgy véltem, sikerült kotyvasztanom egy teljesen egyedi, különleges, mégis könnyen megjegyezhető és jól hangzó összetételt. Még az is átfutott a fejemen, hogy ezt használom majd egyfajta írói álnévként, de végül annyira megtetszett, hogy inkább odaajándékoztam egy remekbe szabott szereplőnek. 

Azonban egy frissiben elvégzett magabiztos, már-már pökhendi Facebook, majd Google keresés után pillanatok alatt lehervadt a bárgyú vigyor a fellengzős képemről. Mert a név hiába tűnik jól hangzónak, érdekesnek, különlegesnek, attól még korántsem lehet egyedinek nevezni. Legalább 8-10 ember él jelenleg is a bolygónkon, akit így hívnak, ami számomra felért egy arconcsapással. Pedig úgy szerettem ezt a nevet! Olyan jó volt azt hinni, hogy végre sikerült a lehetetlen, és eredeti ötlettel rukkoltam elő. Nagy tragédia ez az önérzetemnek, ami nem is olyan régen olyan magasságokban járt, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy korábban utánanézzek frenetikus nevem gyakoriságának. 

Tehát a nagyzási mániám a padlóra került, viszont ezt a nevet már túlságosan megszerettem. Nem tudok, nem vagyok hajlandó lemondani róla. Ef Dé marad, egyelőre pusztán a fejemben, de talán egyszer papíron is testet ölt majd. És ha ez majd zavarja azt a tucat másik Ef Dét, hát változtassák meg szépen ők a nevüket!

293. nap: Kiegészítés

Ja, és tegnap elfelejtettem megemlíteni, hogy beszereztem egy ilyen csodát is a pók mellé:

Sajnos ezúttal a modell nincs sem összeszerelve, sem kifestve. Ezek a feladatok rám várnak, csak éppen azt nem döntöttem még el, hogy Chaos Lord vagy Sorcerer lovagolja meg eme legendás bestiát (ami, bár tudom, teljesen fölösleges név szerint megemlíteni, hiszen mindenki azonnal felismerte, egy Manticore akar lenni). Mindkettő mellett szólnak érvek, ugyanakkor csupán annyi komponens áll a rendelkezésemre, hogy kizárólag az egyiket készíthessem el. Micsoda dilemma!

Az ehhez hasonló fejtörők azonban jók. Lehetőséget adnak arra, hogy általuk letudjak egy teljes napi blogbejegyzést. Annyival is közelebb kerülök a zárásig, ráadásul kedves olvasóim is bepillantást nyerhetnek azokba az embertelen lelki terhekbe, amelyek az én strapabíró vállaimat nyomják hétről hétre, hónapról hónapra. 

292. nap: Arachnofília

Bemutatom legújabb szerzeményemet, egy Arachnarok pókot!

Bárcsak azzal dicsekedhetnék, hogy én festettem ki ilyen látványosan, de erről sajnos szó sincs. Így vettem, teljesen harcra kész állapotban, és meg kell mondjam, rendkívül megörültem neki. Valamiért a fényképeken, amelyeket róla készítettem, nagyon csúnyán festenek a színek. Nem tudom, miért van így, de mindenkit biztosíthatok róla, élőben nagyon állat a kicsike! A felépítmény tetején látható goblinok is remekül kidolgozottak, főként a sámán, ott középen.

A fenti képet csupán az összehasonlíthatóság kedvéért illesztettem ide. Így fest a rettenetes szörnyeteg és lovasai árnyékában egy mezei ember. Jó, a makróimon lehetne még finomítani, de az arányokon van a hangsúly, nem a részleteken! 

Egy újabb szögből ugyanaz! Valamiért megint gagyi a fókuszom, de ezúttal tekintsünk el az ilyen sziszifuszi részletkérdésektől. A pók durván jól néz ki, amire az impozáns méretei rátesznek még egy lapáttal. Teljesen mindegy, a szerencsétlen katonának korábban volt pókiszonya vagy sem, egy ilyen találkozás után biztosan más szemmel néz majd valamennyi nyolclábúra, mérettől függetlenül. 

Ráadásul a csatatéren is elég jól teljesít a bestia. Igaz, persze, hogy egy ekkora dög mindig magára vonja az ellenség legnagyobb ágyúit, legveszélyesebb hőseit és legbrutálisabb varázslatait, de ettől függetlenül remekül használhatjuk bekerítő manőverekhez, vagy akár csapásmérőnek is. Kevesen állják útját, leszámítva a többi gigantikus szörnyet és tápos hőst, így - megfelelő támogatás mellett - átgázolhatunk vele szinte bármilyen védvonalon. 

Bennem azonban egyre csak az a gondolat motoszkál, vajon hogyan tudnám felhasználni ezt Mordheim környezetben, ahol nincsenek seregek, csupán néhány fős osztagok, romos környezetben. Ehhez ugyan első körben teljesen új statisztikákat kéne írni neki, de annyi baj legyen. Egy ilyen látványos főszörnyért mindent!

291. nap: Sajtóvetítés 2 - A sajtóvetítés visszatér

Az Élet Császára ma megint nagyot durrantott, ugyanis ismételten ellátogathatott egy sajtóvetítésre. Ezúttal az Amerika Kapitány - Az első bosszúálló című film került a látómezőmbe, amiről alkalomadtán majd rittyentek valami ajánlófélét. A magyarországi bemutatóig még egy teljes hét van hátra, azaz nem sürget semmi - sem külső, sem belső kényszer nem dörömböl az ajtómon arra uszítva, hogy most azonnal álljak neki a feladatnak. 

Helyette inkább elidőzöm önnön nagyságom dicsőséges fényében úszkálva, amiért ismét úgy hozta a sors, hogy a bemutató előtt tekinthettem meg valamit. Legalább is egy újságcikk alapján úgy kellene éreznem magam, mint a "szerencsés kiválasztottak egyike, aki mindenki másnál előbb láthatta a filmet". Igaz, ez a Harry Potterrel kapcsolatban jelent meg, de mégis könnyekig meghat, mekkora király is vagyok igazából.  

Szerencsés kiválasztott, mi?! Valamiért úgy érzem, aki ezt írta, nem találkozott még velem. De mindegy is, ha ezen múlik, gondoljon rám bárki úgy, mint az évezred mázlistája, nem számít. A lényeg, hogy sajtóvetítés és sajtóvetítés között is bőven akad különbség. Míg az előzőn regisztrálni kellett, aláírni, telefont leadni, ide túlzás nélkül bárki besétálhatott volna, aki akar. Viszont cserébe nem is járt mappa, meg a véleményünkre sem volt kíváncsi a forgalmazó az előadás végén. A szemüveget ellenben senki nem kérte vissza, hasonlóan a HP-hez, de a mostani eszköz egy teljesen mezei, hétköznapi darab volt, csicsa nélkül. Az is igaz, hogy ezúttal pontosabban kezdtek az előzőnél.  Egyezzünk ki döntetlenben.

Lényegében ennyi lett volna mára. A filmről talán majd máskor. Addig is szívesen veszem az elismerő bókokat és figyelmességeket, amivel a hódolók kifejezik irántam érzett végtelen tiszteletüket. Hiszen, ha hihetünk az újságoknak, immár kétszeresen is kiválasztott vagyok, vagy mifene...

290. nap: Knights of Badassdom

Úgy fest, ez most ilyen linkbeágyazós időszak a blog életében. De ha az ember égbekiáltó baromságokra bukkan, amelyet meg szeretne osztani kedves olvasóival, kevés lehetőség marad a választásra. Agymenés a köbön: Knights of Badassdom!

289. nap: Mai rövid

Az írást minden körülmények között meg kéne előznie az olvasásnak. Így aztán nem is próbálkozom azzal, hogy bármi értelmeset idefirkantsak, amikor a polcomon könyvek tucatjai várakoznak, egyre csak fogyatkozó türelemmel. Egyszerűen csak jó éjszakát kívánok mindenkinek, és reményemet fejezem ki a holnapi viszontlátással kapcsolatban.

Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ideje lenne összeszedni magam, már ami a blogbejegyzéseket illeti. Téma lenne - az majdnem mindig akad, ha megerőlteti magát az ember, épp csak némi kedvre és akaratra lenne még szükség a megvalósításukhoz. De mindennek eljön a maga ideje.

288. nap: Jöhet!

Nem visítoznék az ellen, ha valaki ma a kezembe nyomná ezt a játékot. Az általam egyik legjobban várt cucc az idei esztendő során, de sajnos egészen szeptemberig várnom kell a megjelenésre. Az még másfél hónap! Rettenetesen hosszú idő lesz! De szerencsére itt van nekünk a Comic Con, ahol ilyen nyálcsorgatásra ösztönző videókkal kínozzák a nézőket, nap nap után. Warhammer 40K - Space Marine!

287. nap: Mai recept

Esős, hűvös, sötét napokon nincs is jobb annál, mint egy kellemesen izgalmas könyv, nagy adag aprósütemény, kegyetlen mennyiségű kóla, valamint egy bármelyik pillanatban befutható pizzaszállítmány által okozott kaotikus egyveleg. Na jó, meglehet, még ennél is van feljebb, nem tudom. Mindenesetre az tuti, hogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel, és bizton állíthatom, ezerszer jobb így, mint a gép előtt ülni, és mindenfajta ötlet vagy lelkesedés nélkül blogbejegyzést készíteni. Úgyhogy megyek is, vár rám a sonkás-hagymás pizza és Harry Potter!

286. nap: ...És a dühös

Minden szerencsétlenségre rá lehet tenni még egy lapáttal, ez nem kétséges. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint én magam, akit még az ág is húz, egyre lejjebb, a feneketlen pocsolyába.

Ez utóbbit kéretik szó szerint venni, ugyanis ma reggel, egy kiadós eső közben, gyakorlatilag a semmi közepén ment tropára a legjobb állapotban lévő cipőm. Mondanom sem kell, nem voltam feldobva, és bár nem teljesen menthetetlen a kis drága, de jelenlegi állapotában nem nevezném esőbiztosnak sem. Sok lehetőségem nem volt, nekiindultam hát a létező legförtelmesebb időtöltésnek, amit el tudok képzelni - a vásárlásnak!

Eleinte úgy kalkuláltam, hogy nem is olyan nagy baj ez. Hiszen a jelenlegi sem egyik pillanatról a másikra adta be a kulcsot, voltak ennek elég komoly előjelei, így egyébként is terveztem egy ideje ezt a kínzással is felérő tevékenységet. De még így is ez volt a legjobb csukám, ami önmagában is eleget árul el arról, milyen komoly figyelmet szentelek a divatnak. 

Elsőként a belvárosban található egyik túraboltot céloztam meg. Valahányszor betértem oda, eddig mindig láttam pár szemrevaló darabot, amelyek ugyan borsos áron voltak elérhetőek, de kiindulásnak jobb nem jutott hirtelen az eszembe. Ám ekkor rögtön jött az első pofon, ugyanis, mit tesz a véletlen, pont most nem volt egyetlen árva cipő sem, ami tetszett volna. És nem elég, hogy rondák voltak, de továbbra is aranyárban mérték őket! Morcos voltam, de (még) nem csüggedtem, hiszen az egyik bevásárlóközpont egy karnyújtásnyira, ott pedig, úgy sejtettem, minden bizonnyal hemzsegnek azok a boltok, amelyekre nekem szükségem van. 

Nos, ebben nem is tévedtem nagyot, a kínálat azonban több, mint pocsék volt. Végigjártam hat helyet, egyik szörnyűbb volt, mint a másik, és közben, hála a vásárlási undoromnak, végig úgy éreztem magam, mint akinek a fogát húzzák. Húztam én is, a számat, egyre-másra a sok csíkos, színes, mintás borzadály látványától, amelyeket cipőként árultak, de nem voltak többek, mint bohóckellékek. Én viszont egy végtelenül egyszerű, már-már mezei, jellegtelen, semmitmondó cuccot kerestem, lehetőleg feketét, amin nincs sem csicsa, sem hivalkodó felirat, sem idióta márkajelzés. 

Tudom, túl sokat akarok azzal, hogy nem akarok semmi extrát. Ez mindig így van. De hogy ennyire ne legyen semmi, amire egyszerre illene a jelentéktelen, feltűnésmentes és a fekete jelzőhármas, az egyszerűen döbbenetes volt! Dühös voltam, mi több, pipa, és haragomban nem tehettem mást, hazajöttem.

Aztán elkezdtem töprengeni. Vajon nem bennem volt a hiba? Nem azért nem találtam semmi szemrevalót, mert most valóban eljött az ideje annak, hogy vegyek egy új cipőt? Ugyanez lett volna a véleményem a felhozatalról, amennyiben, "tét nélkül" mustráltam volna végig a kínálatot? Egyfajta önvédelmi reflex volt ez, ami arra ösztönzött, hogy mielőbb meneküljek a boltok taszító és ellenséges közegéből?

Ezeket a kérdéseket tettem fel magamnak, aztán rájöttem, hogy nem érdekel a válasz. Mert olyan jó volt valamin bosszankodni!

285. nap: A gyáva

A tegnapi sikertörténetem után elgondolkodtam, hogy törölni kéne a fenébe ezt a blogot. Elvégre nem hiányozna senkinek, ha eltűnne az éterből. Nekem is sokkal több gondot okoz, mint örömöt, logikus lenne hát, hogy megszabaduljak tőle. Kevés dolog van, ami ideköt - kezdetektől nem arról szólnak a bejegyzések, amiről eredetileg szerettem volna, hogy szóljanak. Sokszor pedig komoly dilemmát jelent, amikor írni kéne, pedig nem akarok. 

De hiába a logika, hiába a sok bosszúság, amit a bejegyzések elkészítése okoz, egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy mindent töröljek. Gyáva voltam hozzá. Féltem, hogy idővel megbánnám, de akkor már késő lenne. Oly ritkán tűzök ki magam elé célokat, és azokat is rendre bebukom vagy feladom; de ezt valamiért (Büszkeségből? Dacból? Pusztán a küzdelem kedvéért?) nem volt szívem elengedni, bármennyire is szerettem volna. Meg aztán, az sem jó, ha valaki csupán pillanatnyi hangulati benyomások alapján hoz meg döntéseket, legyenek azok mégoly jelentéktelenek is.

Arról sem lenne okos dolog megfeledkezni, hogy már közel a vég. Túl vagyok a háromnegyedén, 80 szánalmas napocska van hátra, amit az eddigiek után foggal-körömmel küzdve is teljesítenem kéne. Másoknak akarok bizonyítani, vagy csak magamnak? Vagy egyszerűen be akarom végre fejezni, amit elkezdtem? Kit érdekel?! A lényeg, hogy még vagyok. De ez csupán a gyávaságomnak köszönhető.

284. nap: Az igénytelen

Sosem akartam túl sokat az élettől. Nem vágyom nagyobb házra, medencével, teniszpályával. Nem érdekel a pénz, és az sem, hogy mennyire vagyok népszerű. Nincsenek karrierálmaim, nem érdekel, ki mit gondol rólam, nincsenek grandiózus, éveket átívelő céljaim az életben. Nem vágyom elismerésre, nem törekszem arra, hogy bárkivel jóban legyek, és nem akarok megfelelni senki halandó elvárásainak. Nem akarok családot sem - volt nekem egy, nem is olyan régen. 

Néha, gyengébb pillanataimban szeretném azt hinni, hogy legalább minimális szinten van tehetségem az íráshoz. De a józanabbik felem tudja, hogy ez nincs így, és azt is, hogy teljesen felesleges is foglalkoznom a szövegeimmel, hisz soha nem térülhet meg a beléjük fektetett energia. Az esztendők során rengeteg történetet kigondoltam már, de valahol sejtem, soha nem lesz elegendő kitartásom és lelkierőm ahhoz, hogy megírjam őket. Kár is vesződni velük.

Az elmúlt évben megtanultam, hogy a kötődés a különféle tárgyakhoz, emlékekhez könnyedén megtörhető, ami után nem marad más, csak a végtelen üresség. Kevés dolgot bánok, és azokat sem lesz soha lehetőségem jóvá tenni, így szépen, lassan elengedtem mindegyiket. A hobbijaim ideig-óráig lekötnek, a bennem élő világok pedig esélyt adnak, hogy néhanapján elmeneküljek a valóságból. Az embereket viszont utálom. Utálom, és félek tőlük egyszerre. Amennyire lehet, kerülöm a velük való érintkezést, megelőzve ezzel számos, előre nem látható komplikációt.  

Amint látható, meglehetősen igénytelen valaki vagyok. Nem vágyom sokra, és ugyanígy más se várjon tőlem semmit. De ha mégis találok valamit, ami fontos, ami számít, ami érdekel, akkor azért bármit megteszek. Akármit. Nem számít, mennyi időbe, energiába kerül, mennyi bajom származik belőle, mennyire teszem magam nevetségessé. Nincs semmi, ami túl nagy ár lenne érte. Pontosan azért, mert olyan ritkák ezek a dolgok az életemben.

Na, amikor egy ilyen valamit bukok be végérvényesen sok évnyi keserű erőfeszítés után, az rohadtul, mocskosul, cefetül fájdalmas érzés. Az az igazi kudarcélmény - amikor minden jóakarat és áldozat semmivé lesz. Ma ebből kaptam egy emlékeztetőt. Hogy tudjam, nem érdemes vágyni semmire, hisz úgysem sikerülhet semmi, bármennyire is szeretném.

283. nap: Új rögeszme

Időnként, különösebb előjel nélkül, mintegy a semmiből előbukkan egy meglehetősen ostoba ötlet, amitől hetekig, hónapokig, máskor évekig képtelen vagyok szabadulni. Amióta az eszemet tudom, így vagyok ezzel, megszoktam már, ismerem a tüneteit, a fázisait, és jó eséllyel meg tudom jósolni a lecsengési idejét is. Meglehet, másokkal is előfordul ez. Nem a hirtelen felcsapó birtoklási vágyról, vagy a számomra tetszetős, engem érdeklő dolgokról beszélek, amelyek vásárlásra, utánajárásra sarkallanak, hanem teljesen véletlenszerű, megmagyarázhatatlan és legtöbbször kivitelezhetetlen butaságokról, amelyek nélkül unalmasabb lenne az életem.

Hogy rátérjek a lényegre, bemutatnám legújabb agymenésemet!

Nem, még nem ragadott el teljesen a megalománia. Nem arra vágyom, hogy legyen egy saját Airbus A380-asom, viszont arra igen, hogy utazzak vele! Az előző két hétben csupán videókat néztem meg a különböző légitársaságok által üzemeltetett gépek belsejéről, ám az elmúlt napokban tovább léptem egy szintet. Most már azt kezdtem el tervezgetni, hogyan tudnék ténylegesen felkerülni az egyik fedélzetére, méghozzá teljesen legális eszközökkel.

Ebben kapóra jött, hogy még mindig nem mondtam le teljesen az októberi Comic Con-ról. Ha pedig az uticél New York, akkor Párizson keresztül az Air France egyik A380-asával megvalósítható lenne a dolog. És nem is kerülne lényegesen többe az átszállásos megoldás a közvetlen járatnál. 

Még szerencse, hogy amint azt mondtam, ismerem magam, és tudom, hogy mire ténylegesen erre kerülne a sor, ez a mánia már a múlté lesz. De addig is jó érzés elmélázni azon, hogy egyszer talán én is felülhetek egy ilyen repcsire!

282. nap: Cenzúra

Akik az utóbbi időben arra a botorságra adták a fejüket, hogy kommentet írtak valamelyik bejegyzéshez, azt tapasztalhatták, hogy egy ideje előszűrésre állítottam be a hozzászólásokat. Erre nem azért van szükség, mert zavar, ha valakinek nem egyezik a véleménye az enyémmel, vagy mert esetleg nem bírom a kritikát. Úgy összességében sincs bajom azzal, ha bárki hozzá kíván szólni a témákhoz, a cenzúra pedig meglátásom szerint meglehetősen régimódi és otromba módja a nem kívánatos hangok elnémításának. Ám bizonyos - részletezni nem kívánt - okokból kifolyólag mégis kénytelen voltam meghozni e kelleletlen döntést. 

Egyesek, amennyiben ismernék a dolog hátterét, azt mondanák, paranoiás vagyok. A többieket meg egyszerűen nem érdekelné semmilyen dolog semmilyen háttere, így véleményük sem lenne az egészről. Akár így, akár úgy, a helyzet az, hogy ezt az állapotot a későbbiek során sem lenne bölcs döntés megszüntetnem. A cenzúra marad, amíg világ a világ. Bocs. 

281. nap: Karma

Kedvenc játékomban, a Planescape: Torment című alkotásban a főhős a történet jelen ideje előtt több ezer évvel halandó létére halhatatlanná akart válni. Nem az örök élettel járó hatalom érdekelte, nem az elmúlástól félt, és nem is tervezte, hogy mérhetetlen hosszú futamidőre leköti a pénzét egy bankban. A részletekre sosem derült fény, csupán annyi bizonyos, hogy valamikor elkövetett egy olyan rettenetes tettet, aminek jóvátételéhez túl kevésnek bizonyult volna egy emberöltő. Ezért vágyott arra a bizonyos áldott-átkozott képességre, amire nem lett volna szabad -  hogy legyen ideje újra egyensúlyba hozni a dolgokat. Az események a későbbiek során ugyan nem a tervei szerint alakultak, de ebbe most ne menjünk bele.

A lényeg, hogy egyesek hisznek abban, hogy létezik valamiféle felsőbbrendű, megfoghatatlan mérleg, ahol minden tettünk valaki, vagy valami által elbírálásra kerül, és annak a fényében kapunk vissza dolgokat az élettől. A bűnös meglakol, a jó pedig elnyeri jutalmát. Hangzatos szólam, el kell ismernem. De hogy van valóságalapja, arról fogalmam sincs. Ha hiszünk benne, megnyugtathat a tudat, hogy ellenségeink egyszer, valamilyen formában visszakapják a rosszat, amit ellenünk tettek, mi pedig majd dicsőségben fürödve kiegyensúlyozott, békés életet élünk majd. Na, még mit nem!

Fajunk sok mindenre képes, de az önkritika nem tartozik az erős oldalai közé. Az egyén hajlamos felnagyítani a mások által, ellene elkövetett tetteket, míg saját hibáira és görénységeire mindig vannak magyarázatai. Az utcán, a boltban, az étteremben mellettünk beszélgető emberek mondandójából mindig azt szűrhetjük le, hogy valaki más volt a szemét, az aljas, a számító és a kétszínű. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy vajon az a másik személy, akiről a háta mögött szó van, véletlenül nem ugyanezeket meséli azokról, akik mellettem játsszák a testet öltött ártatlanságot? Létezik bárki ezen a bolygón, aki tiszta lelkiismerettel, saját maga ámítása nélkül képes a tükörbe nézve azt mondani, hogy ő bizony soha még a légynek sem tudott ártani? 

Hogy a játékok után egy filmes példát hozzak, az Oldboy főszereplője, akit bárminemű indoklás nélkül 15 évre bezárnak egy szobába, egy idő után elkezdi összeírni az összes embert, akit valaha valamivel megbánthatott vagy megsérthetett, annak érdekében, hogy rájöjjön, ki bánt el vele ilyen embertelen módon. A történet során aztán kiderül, hogy a büntetését valami olyasmiért kapta, amire nem is emlékezett már, hiszen azzal sem volt tisztában, hogy vétkezett volna. Vajon hány olyan dolog van az ember életében, amiről nem is gyanítja, milyen károkat okoz vele a másiknak? És mégis, ő maga tisztának gondolja magát, mint a friss hó. 

És van itt még valami. A karma, ha létezik ilyen egyáltalán, semmiképp nem helyettesítheti a büntetést. Ahogy arra már korábban utaltam, inkább az egyensúly helyreállításán, a törlesztésen van ebben az esetben a hangsúly. Ez pedig számomra semmiféle megnyugvást vagy elégtételt nem jelent. A büntetésnek mindenképp súlyosabbnak, mi több, aránytalanul durvábbnak kell lennie annál, amiért kiszabják a vétkesre, különben az egész hókuszpókusz fabatkát sem ér.

Mindez a hosszas és teljesen fölösleges bevezető nyugodtan mehetett volna a kukába. Mindössze annyit szerettem volna elmondani, hogy oké, tudom, szívnom kell még sok mindenért, de azért valaki igazán számításba vehetné azokat a ritka alkalmakat is, amikor véletlenül valami jót is sikerül cselekednem. Vagy úgy jártam, mint a P: T főhőse? Egy élet is kevés lesz rendbe hozni a dolgaimat? Nem valami rózsás kilátások!

 

280. nap: Azok a fránya külföldiek!

Nem először voltam szemtanúja az esetnek. Külföldi vendég (jelen esetben orosz) békésen, ártatlanul üldögél mellettem az étteremben, várja a jól megérdemelt vacsoráját, ami azonban késik egy picit. Emberünk nem aggódik túlzottan, odahívja a pincért, a fülébe súg valamit, aminek következtében hamarosan az asztalán landol egy kosár kenyér és egy tál Erős Pista. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy esetleg berendelt még egy jófajta levest is, mielőtt a főétel megérkezne, de, mint kiderült, erről szó sincs! Derék oroszunk ugyanis a kezébe vett egy szelet kenyeret, majd annak rendje és módja szerint megkente az élénkpiros, méregerős masszával. Ráadásul olyan vastagon, mint ahogyan én a baracklekvárral szoktam megkínálni a szendvicseimet. Még nézni is rossz volt! 

Ha nem láttam volna korábban már ezt a mutatványt, valószínűleg arra gyanakodtam volna, hogy a fickó megőrült, hőgutát kapott a tűző napon, vagy egyszerűen elege lett az életből és a gasztronómiát választotta menekülési útvonalául. Ám a kolléga úgy tolta befelé azt a pokoli szeletet, mint mások a sonkás szendvicset! Arcizma sem rándult, izzadtságcseppek sem jelentek meg a homlokán, és még a feje sem vett fel céklavörös árnyalatot. Sőt, úgy tűnt, kifejezetten élvezi az ízbombát, ami a szájában robbant fel, mert elismerően, vidáman mosolyogva puszilta be az egészet.

Ezek után jöhet mindenki azzal, hogy azok a fránya külföldiek nem bírják a mi jó, erős, magyaros kajáinkat, meg hogy a határon túl csupa puhány népek lakoznak, akik kedvéért még a hőn szeretett gulyásunkat is alaposan le kellett butítani a fogyaszthatóság kedvéért. De aki ilyet állít, az egész biztos nem látta, amit ez az orosz művelt az Erős Pistával!

279. nap: Rákattanva

Azt mondják, jó jel, ha az ember saját maga jön rá arra, hogy bizonyos dolgok függőséget váltottak ki belőle. Legalább is a gyógyulás egyik elengedhetetlen alapköve, hogy felismerjük a rabság ilyen jellegű megnyilvánulásait, és a beletörődés helyett aktívan akarjunk is valamit tenni ellene. Küzdelem nélkül nincs diadal, áldozat nélkül nincs progresszió, és szenvedés nélkül nincs cél, ami a szemünk előtt lebeg még a legnehezebb pillanatokban is.

Ha mindez igaz, akkor komoly bajban vagyok. Mert bár felismertem, hogy a fenti képen látható termékek után állandó jelleggel él bennem egyfajta legyőzhetetlen és kielégíthetetlen sóvárgás, tenni ez ellen azonban nem akarok semmit. 

Mert a Milli Mia Family Desszert egyszerűen brutálisan jó! Képzeljünk el egy könnyű, édeskés, ízletes habot, ami alatt hűs szirup ringatózik. Mesés egyveleg! A reklámban úgy hirdetik ezt, hogy érdemes fejjel lefelé kiborítani egy tányérra, hogy a sűrű massza mindenhol beterítse a csomag döntő többségét alkotó fehér micsodát, de én erre a szeleburdiságra legtöbbször fütyülök, és úgy, ahogy van, fentről lefelé kanalazom be az adagomat. Cefetül finom, különösen most, a tikkasztó nyári hőségben, ahol minden, ami a szobahőmérsékletnél hidegebb, egyfajta égi adománynak tűnik számunkra. 

A cucc jelenleg háromfajta ízesítésben kapható nálunk: epres, karamellás és csokis variánsok csábítják vásárlásra a gyanútlan és a már függővé vált áldozataikat, amelyek közül számomra egyértelműen az első az, ami viszi a prímet. Ha őszinte akarok lenni magammal, reggel, délben és este is be tudnék falni egy-egy dobozzal. De annyi szikra még pislákol bennem, hogy ennek a kísértésnek még egy darabig ellent tudjak állni. Azonban már nem sokáig!      

278. nap: Lélegzet

Hosszú és embertelen napok után végre fellélegezhet a főváros - eljött a várva várt hidegfront, és vele együtt az átmeneti lehűlés. Ma még a kora délután órákban sem volt komolyabb kihívás a napon tartózkodni, és estére, hála a viszonylag erős szélnek - igazán kellemes, frissítő időben van részünk.

A dolog kellemetlen része, hogy így a lakásban jóval melegebb van, mint odakint. Míg eddig az utcára kilépve csapott orcán az áthatolhatatlan hőségfelhő, most ugyanerre az ajtónkon belépve számíthatunk. Nincs hát mese, cselekedni kell! Úgy vélem, egy egész éjszakán át tartó szellőztetés és huzat megteszi a hatását, ám ennek komoly ára lesz. Ha nem számítjuk az ilyenkor besurranó szemfüles szúnyogok alattomos rohamait, akkor is ott van még a virrasztás kényszere. Mert, ugyebár, mégsem hagyhatom tárva-nyitva az összes ablakomat éjszakára. Mi van akkor, ha kitör a régóta beharangozott felhőszakadás, jégeső, zivatar? Mi történik, ha a most még csak lágyan fújdogáló szellőcske hirtelen felpörög, és leszaggatja a függönyeimet? 

Bevallom, nem visítoznék az ellen, hogy végre ismét emberi körülmények között tudnék aludni egy jót, de tartok tőle, ez ma sem jön össze. Legalább is az alvás része.

Sebaj, úgyis könyvek sora várakozik olvasatlanul a polcomon; unatkozni nem fogok, ebben biztos vagyok.     

277. nap: Harry Potter és a Halál Ereklyéi 2. rész

Négy esztendővel a könyv megjelenése után végre moziba kerül a Harry Potter és a Halál Ereklyéi második része, és ezzel lezárul az utóbbi idők egyik legsikeresebb, legnagyobb bevételt hozó és legtöbb rajongót maga köré gyűjtő sorozata. És ez a tíz esztendő bizony nem csupán a készítők és forgalmazók pénztárcáját tömte tele, de a nézőközönség számára is legtöbbször sokkal többnek bizonyult, mint holmi átlagos, egyszer nézhető és könnyen emészthető látványmozi. A hét részből, illetve nyolc filmből álló történetfolyam túlzás nélkül új világot teremtett milliók számára világszerte, a szereplők sokszor jobban a szívünkhöz nőttek, mint arról a legtöbb szappanopera gárdája valaha is álmodhatna, az abszolút klasszikus alapokból táplálkozó cselekmény pedig olyan megvilágításba helyezte a jó és a gonosz örökös küzdelmét, ami túlzás nélkül a szórakoztató irodalom legnagyobb mesterműveinek sorába emeli a varázslótanoncok megpróbáltatásainak történetét. 

A könyvek és filmek összehasonlítása már a kezdetektől örökös vitatémát jelentett a rajongók között. Voltak, akik a történetben és a cselekményben bekövetkezett valamennyi változtatást szentségtörésként éltek meg, mások úgy vélték, a műfajok különbözősége okán ezek időnként elkerülhetetlenek voltak. Nehéz igazságot tenni, melyik félnek is van igaza. Annyi azonban bizonyos, hogy a rendezői székben a Főnix Rendje óta kimozdíthatatlan David Yates-nek a stúdió végre elég időt hagyott arra, hogy megvalósítsa az elképzeléseit. Lássuk be, erre szükség is volt, mert bizony a Harry Potter könyveket nem kifejezetten úgy írták meg, hogy azok flottul működjenek a filmvásznon. A sokszor 5-600 oldalnyi történetet egy két órás akció-kalandba sűríteni nem csekély feladat, sokszor ki is lógott az a bizonyos lóláb. Ám ekkor jött a Warner stúdió ötlete, miszerint bontsák a befejező epizódot két különálló részre, hogy ezzel megfelelő keretet biztosítsanak az epikus történet lezárásának. Legalább is ez volt a hivatalos magyarázat, amit igyekeztek letuszkolni a tűkön ülő rajongók torkán. Így aztán hónapokkal ezelőtt kaptunk egy viszonylag lassú tempójú első részt, ami viszont a rendelkezésre álló idő viszonylagos bősége révén meglehetősen hű könyvadaptációnak bizonyult. A nézők pedig jól tudták, hogy a második epizód érkezésével felpörögnek majd az események.

Ha valamit el lehet mondani az utolsó részről, akkor az az, hogy tökéletesen kielégíti majd a rajongók elvárását. A látványban nem lesz hiány, de azzal ezt megelőzően sem volt gond, és ha a készítők mindössze ennyivel próbálták volna eladni ezt a filmet, könnyen hoppon maradhattak volna. De erről szó sincs! Ugyanis a fő mozgatórugót az egymást érő érzelmi hullámok magaslatai és mélységei jelentik, amelyek igazán mesterien követik egymást. Ami ezt igazán különlegessé teszi, hogy a dolog nem megy át szirupos csöpögéssé, nincsenek giccses nyáltengerek. A néző átérzi a szereplők helyzetét, szenvedéseit és érzéseit, és néhol igazán megrendítő és szívszaggató jeleneteknek lehet tanúja. Természetesen arra nincs mód, hogy a könyv ráérős tempójában minden részletet kellőképpen kifejtsenek, így olykor elkerülhetetlen egy kis szájbarágás, de ez soha nem erőltetett és nem is megy túlzottan a pörgős cselekmény rovására.

Mert bizony az előző részhez képest töménytelen mennyiségű akcióban lesz részünk, amelynek csúcspontja a Roxfort ostroma, ami egyébként a teljes film nagy részét kiteszi. És itt már szó sincs dajkameséről. A szereplők úgy hullanak a jó és a rossz oldalon egyaránt, hogy azt még a 80-as évek akciófilmjei is megirigyelték volna. Lényegében másfél órán át mészárolják egymást a felek, míg végül sor kerül Harry és Voldemort mindent eldöntő utolsó összecsapására. 

A Sötét Nagyúr bukásáig azonban az út hőseink számára meglehetősen rögösnek bizonyul majd. Folytatódik a lélekdarabkákat őrző horcruxok felkutatása és megsemmisítése, miközben a sorozatban feltűnt valamennyi szereplő élethalálharcot vív azért, hogy ehhez elegendő időt biztosítson Harry, Hermione és Ron számára. Az iskolát, amely oly sok kalandnak volt a színhelye, gyakorlatilag porig rombolják a harcok során, és ahogyan a könyvben már megtapasztaltuk, senki sincs biztonságban. Akik már olvasták a történetet, nem számíthatnak különösebb meglepetésekre, de akik csupán a filmeket látták, bizony jó, ha felkészülnek sok kedvelt karakter elhullására. Külön érdemes kiemelni, hogy az eddigi epizódokkal ellentétben, és a történetnek megfelelően viszonylag kevés humoros jelenetet láthatunk, ami még tovább növeli a drámai hatást. 

Azonban semmilyen hatáskeltő elem nem érhet fel azzal a tudattal, hogy amit a vásznon látunk, az valóban mindennek a végét jelenti. Egy grandiózus történet végét, amely sok évvel ezelőtt egy bűbájos meseként indult el világhódító útjára, és most, ezzel a két órával ér véget, jóval felnőttesebb és sötétebb köntösbe bújtatva. A néző kicsit ilyen szemmel is figyeli a cselekményt, és erre a rendező, ahogyan J. K. Rowling is tette, remek érzékkel rá is tesz egy lapáttal. Mikor Harry egy látomásszerű jelenetben Dumbledore-ral beszélget, és megkérdezi tőle, hogy mindez ugye csupán a képzeletében létezik, az öreg varázsló mosolyogva azt felei, hogy természetesen igen, de attól még az egész nem kevésbé valóságos. Valamiért mindig úgy éreztem, ez egyfajta kikacsintás volt az olvasók felé; egy gesztus, amellyel azt próbálták üzenni, hogy hiába csak egy mesével van dolgunk, attól még ez a történet igenis fontos részét képezheti az életünknek, ami, ha akarjuk, örökké elkísérhet minket. Örültem, hogy ennek a pár mondatnak is helyet szorítottak a filmben.

A színészek, akik egykor gyerekként kezdték, szintén hozzák, amit elvárhatunk tőlük. Daniel Radcliffe Harry Potter szerepében megcselekedte, amit néhány résszel ezelőtt elképzelhetetlennek véltem: szerethetővé tette a főszereplő karakterét. Le a kalappal a teljesítménye előtt, igazán remek munkát végzett. Rupert Grint és Emma Watson pedig nagyszerű társai voltak, ugyanúgy, mint az angol filmipar legnagyobb és legzseniálisabb színészeinek krémje. Minden, de tényleg minden együtt van ebben a filmben, ami által elmondhatjuk, hogy méltó lezárást kapott a sorozat. A moziban mellettem helyet foglaló hölgy például a film felétől kezdve folyamatosan a könnyeit törölgette, amivel feltehetően nem volt egyedül. És valóban, ennél nagyobb dicséretet el sem lehetne képzelni egy olyan alkotás esetében, aminek nyilvánvalóan ez (is) volt a feladata. Keserédes lezárása egy korszakalkotó szériának, ami könyv formájában képes volt újra megszerettetni az olvasást olyan fiatalok millióival, akik egyébként maguktól soha nem vettek volna könyvet a kezükbe, és évről évre okot adott a mozi szerelmeseinek arra, hogy izgatottan várják az újabb részek bemutatóját. 

Szomorú a búcsú. De minden nagy történetnek egyszer vége szakad, a függöny legördül, az embernek pedig el kell köszönnie azoktól, akik oly sok élménnyel gazdagították a személyiségét, és akik egy teljesen új, varázslatos világba engedtek betekintést számunkra, akik nyitottak voltunk ennek befogadására. 

 

276. nap: Premier előtt

Egy remek pajtásomnak hála délelőtt részt vehettem a Harry Potter utolsó-utolsó részének sajtóvetítésén. Érdekes élmény volt, több szempontból is - egyrészt azért, mert ez volt az első ilyen esemény, amin jelen voltam, másrészt ez volt az első 3D-s film, amit életemben láttam. És hogy mik voltak a tapasztalatok, arról rögvest be is számolok Kedves Olvasóimnak!

A Westend mozija talán a hozzám legközelebbi, mozgóképekkel szórakoztatni kívánó intézmény, így a helyszín és az időpont (11 óra) is ideális volt a számomra. Előzetesen úgy értesültem, hogy a terembe nem vihetek majd be mobiltelefont, így azt hihetetlen jövendőmondói képességeimnek hála otthon is hagytam. Nagy gond abból sem származott volna, persze, ha nálam marad, már ha nem zavarja az embert, hogy leragasztott borítékban kint kell hagyni a masinát a bejárat előtt. Mindezen kellemetlenségek ugyanakkor teljesen megszokottak az ilyen vetítések alkalmával, ráadásul a Warner szervezői hamar kompenzálták ezt egy ajándék Harry Potter-es 3D-s szemüveggel. Kedves gesztus volt a részükről, igazán.

Magáról a filmről nem szeretnék egyelőre véleményt vagy kritikát írni e blogon, hiszen a hivatalos bemutató még odébb van pár nappal, de ígérem, ami késik, nem múlik. Annyit talán előzetesen el merek árulni, hogy a legnagyobb meglepetésemre tetszett, amit láttam. A térhatás élménye igazából nem gyakorolt rám mély benyomást, egyszerű plusznak tűnik a hagyományos verziókhoz képest, de maga a film alaposan fölé durrantott az elvárásaimnak. De erről majd legközelebb. Most jöjjön a kép az eseményen szerzett relikviákról!

Kifelé menet kaptunk egy tesztlapot, ahol röviden értékelni kellett a színészeket, a rendezőt, és pár mondatban magát a filmet. Ekkor láttam meg azokat a nagy alakú mappákat, amelyeket - feltételezésem szerint - azért tettek ki, hogy mindenki kedve szerint elvegyen belőlük egyet. Én ezt megtettem, amint az jól látható a fenti kép bal oldalán. Ha valamit félreértettem, és a forgalmazó igényt tart egy furcsamód meglovasított mappára, e bejegyzés hozzászólásaiban tud érte jelentkezni!

(Az extrém fanoknak pedig üzenem, hogy valóban lecseréltem az eddig használt zöld asztali hátteret erre a barnára. Igaz, hogy így a baloldali irattartó tűnik csúnyábbnak, mint amilyen, de legalább az ajándék szemüveg szütyője jobban elüt a környezettől. Valamit valamiért...)

275. nap: Alváshiány

Ma volt az első napja annak, hogy a bitang meleg miatt átvirrasztottam egy egész éjszakát. Persze, ezeket az órákat mindig igyekszem hasznosan tölteni, amennyire ez lehetséges, de mindentől függetlenül a fáradtság is hamarabb kerít a hatalmába a nap folyamán, mint az egyébként megszokott lenne. 

Hogy ezúttal sikerül aludnom, egyelőre nem tudhatom. A hajnai órákban folyamatos huzattal igyekeztem kicsit hűteni a lakást, ami talán segített valamit. Mindenesetre erre igen rövid időn belül választ fogok kapni, ugyanis egy rövidke séta után azonnal ágynak dőlök majd. Ehhez a bejegyzéshez pedig, ebben a témában többet nem tudok hozzátenni, így megyek is!

274. nap: BB V.

Nos, a mai napon lezárult az idei évre tervezett legkomolyabb nyaralásom, amiről, hála példás előrelátásomnak és innovatív képességemnek, még fotókat is sikerült készítenem! És mindennek a tetejében általa még e régi rovatomat is leporolhattam kicsit!

Már-már trópusi sziget, ősöreg fák, tavak, kutak, medencék, és minden, amit elvárhatunk egy turistaparadicsomtól! Margaret Island, 2011. július 11., reggel 8 és 11 óra között! Az Élet Császára megint bizonyította, hogy nagykanállal falja az összes földi jóságot!

273. nap: Hőség ellen

Az utóbbi napokban lényegében egy izzó katlanná változott a város. A legmagasabb fokozatú hőségriadó van érvényben egészen hétfő éjfélig, és lássuk be, nem is alaptalanul. Ha a napon tartózkodunk, elviselhetetlen kínokat kell átélnünk, ha pedig behúzódunk az árnyékba, ott a nyári szellő perzselő melege purgálja le rólunk az összes baktériumot. A hőguta veszélye reális fenyegetés bárki számára, így aki csak teheti, a strandokon vagy a lakása hűvösében keres menedéket nyomorúságos csillagunk nukleáris fúziójának kellemetlen hatásai elől. Napi 2-3 liter folyadék tényleg a minimum, amire szükségünk van még úgy is, hogy egyetlen pillanatig nem ér minket természetes fény. Menekülni szinte lehetetlen, csupán tüneti kezelések állnak a rendelkezésünkre.

Ezek közül nekem az jön be a legjobban, hogy szépen felmegyek a netre, és annyi videót nézek meg a téli hóesésekről, amennyit csak bírok. A módszer, bármennyire is meglepő, nálam tökéletesen bevált. Egy nagyobb vihar megtekintésétől egyből jobb kedvre derülök, a némán, lágyan szállingózó pelyhek látványától pedig elfog a jól ismert, kellemes borzongás. Persze, segít a tudat, hogy egyszer, a nem is olyan távoli jövőben lesz itt még hideg, fagy, didergés, és hogy minden egyes nappal, amely során el kell szenvedni a gusztustalan hőség bosszantó hatásait, közelebb kerülünk a rövid nappalok, végtelen hosszúságú éjszakák és a télikabátok dicsőséges korszakához. 

Tudom, vannak alternatív megoldások is, mint például a lékondi vagy a ventilátor, esetenként a vizes rongy és a hideg italok. Ám legnagyobb szerencsémre a lakásban még kellően hűvös van ahhoz, hogy éjszakánként nyakig betakarózva kíséreljem meg szánalmas alvás-utánzataimat. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez a helyzet rövidesen változni fog, a kecó előbb-utóbb felmelegszik, onnantól pedig még az átlagosnál is több ellenérzést fogok táplálni a világegyetemmel szemben.

De addig is - Lyutúbra fel!

272. nap: Jogosítvány

Sosem éreztem szükségét annak, hogy jogosítványt szerezzek. Azt hiszem, ez jórészt annak a következménye, hogy a főváros kellős közepén lakom, ahonnan pillanatok alatt eljuthatok akárhova. A pályaudvarok, legyen szó vasúrtól vagy autóbuszról, gyorsan megközelíthetőek, egyedül talán a repülőtér az, ahová 10 percnél többet kell utaznom. De repülővel egyébként sem megyek soha sehová, úgyhogy ez sem töri derékba túlontúl is kényelmes életemet.

Az utóbbi időben mégis azon kezdtem el gondolkodni, hogy csak-csak jól jönne néhanapján az a fránya jogosítvány. Az autót azonban fölöslegesnek tartom, mert egyrészt egyedül én közlekednék vele, másrészt pedig igencsak drága a fenntartása. Logikus, költséghatékony és ésszerű döntésnek így a motoros jogsi megszerzése tűnik, ám annak is, mint minden másnak az életben, annál több buktatóját vélem felfedezni, minél tovább elmélkedem rajta. 

Egyrészt, ugyebár, ott van a biztonság kérdése, ami sajnálatos módon a hazai utakon, a hazai vezetési morál tükrében igencsak valós fenyegetésnek tűnik. Ha beüt a baj, nem számít, ki volt a hibás, mindig a motoros húzza a rövidebbet. 

Aztán rögtön ezután felmerül, hogy hiába olcsóbb megoldás a két kerék a négynél, attól még maga a vas is komoly pénzbe kerül, és a fenntartása is természetesen költségekkel jár. Biztos, hogy megéri belevágnom az egészbe? Tuti, hogy használnám annyit, amennyinél a kiadás mértéke eltörpül a járgány hasznossága mellett? Elvégre, mint azt a bevezetőben már említettem, a belvárosból mindent el lehet érni pillanatok alatt.

És mi a helyzet a parkolással? Pro és kontra sorakoznak az érvek. Elméletileg a motorral ingyenesen lehet parkolni, bizonyos könnyen teljesíthető kritériumokat betartva, persze. De vajon ott meri hagyni az ember az utcán éjszakára a járgányt, bízva abban, hogy reggel is a helyén fogja várni a tulajdonosát? Ha meg fizetett parkolót bérlünk neki, a költségek máris megugranak, és önmagában ez sem jelent védelmet azoktól a béna sofőröktől, akik néhány ormótlan manőverrel feldöntik a mi szemünk fényét. 

És végezetül ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, számomra a motor valami ilyesmit jelent:

Vagy még inkább ilyet!

Bezony, egy Honda Goldwingre fáj a fogam úgy, hogy legalább 25 éve nem ültem motoron. Az előbbi képen látható modell ára olyan hét, míg az utóbbi trike kiszerelés úgy tíz milliót kóstál. Ebből már egy komolyabb luxuskocsit is be lehetne szerezni, nemhogy motort! Viszont az is igaz, hogy pusztán azért, mert az ember leteszi a jogsit, még nem következik egyenesen az anyagi romlás és apokalipszis! Tanácstalan vagyok. Mint mindig!

271. nap: Egy korszak vége

Tegnap volt a Harry Potter és a Halál Erekléyi második részének díszbemutatója Londonban, a Trafalgar Square-en, amit szerencsém volt teljes hosszában online végignézni. Furcsa, keserédes órák voltak ezek, mert bár a filmek részről részre egyre gyengébbnek tűntek számomra, de attól még az ifjú varázslótanonc életútja J. K. Rowlingnak köszönhetően kezdettől fogva igen közel állt a szívemhez. Gyerekkönyvként kezdődött a történet, és mostanra egy világméretű őrületté nőtte ki magát - aminek ez a tegnapi, jelképes esemény visszavonhatatlanul a végét jelenti. Hiába jelent meg az utolsó kötet pontosan 4 évvel ezelőtt, a rajongók jelentős többsége csak most, az utolsó film második felvonásának nyitányakor értették meg, hogy nincs tovább. Harry, Ron és Hermione története lezárult, a jó megvívta sokadik harcát a gonosz ellen, amivel elérkeztünk az utóbbi évtizedek talán legmeghatározóbb meséjének finiséhez. 

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én mindig elszomorodom a nagy történetek zárásakor. Legyen a végkifejlet akár jó, akár rossz, a lényegen ez mit sem változtat. Üres, magányos pillanatok ezek, amikor az embernek érdemes kicsit megpihennie és helyretenni magában a dolgokat. Mert bizony piszok nehéz elengedni azokat a szereplőket, helyszíneket és történeteket, amelyek évek óta bennünk, velünk élnek, a mindennapjaink részévé válnak, és talán mi magunk is változtunk általuk egy kicsit. Esetenként a korral, a tapasztalattal egyre könnyebben veszünk végső búcsút a mesék és legendák hőseitől, de attól még az élmény nem kevésbé megrázó. Azok a fiatal rajongók pedig, akik csupán most először kénytelenek szembesülni ezzel az érzéssel, alighanem egy életre megtanulják a leckét.

Harry Potter története fontos, meghatározó és kitörölhetetlen részét képezi nem csupán az én, hanem millió más rajongó életének is, és ezen aligha fog változtatni az, hogy nem készül több eltorzult filmes könyvadaptáció, amelyekkel kapcsolatban a készítőik kizárólag a nézőszámról és a bevételi adatokról voltak képesek állandó jelleggel dicsekedni. Az egykori gyerekszínészek is felnőttek már, a nézők szeme láttára, és a tegnapi premieren könnyes búcsút vettek egymástól és a rajongóktól. 

És legyen bármennyire fájdalmas, ugyanezt kell tennie a rajongóknak is. Persze, a különböző fanfic-ek bizonyos szintig képesek életben tartani a karaktereket és a történetet, de kérdem én: tényleg szükség van erre? Nem jobb inkább elengedni mindent, és szenvedni ettől egy kicsit? Tudom, manapság szinte elképzelhetetlen az ilyen. Az emberek megszokták, hogy kedvenc történeteiket a végtelenségig képesek húzni a készítők, legalább is addig, amíg az profitot termel, így kicsit értetlenül állnak azelőtt, hogy Harry Potter meséje valóban elérkezett a végéhez. De ez bizony a dolgok rendje. Tanuljanak, okuljanak belőle, és úgy talán maga az élet is könnyebb lesz a későbbiekben.

270. nap: Gyenge próbálkozás

Úgy tűnik, a Privateer Press igyekszik példát venni a Games Workshop üzletpolitikájáról, mert hamarosan ők is megjelentetik saját termékeik videojáték-adaptációját Warmachine címmel. Hogy jó ötlet ez, vagy sem, ki-ki döntse el maga. Mindenesetre az előzetes alapján a próbálkozás meglehetősen gyengusra, már-már szánalmasra sikeredett, és meg sem közelíti a hónapokon belül debütáló Space Marine színvonalát. Mindegy, valahol el kellett kezdeni (vagy nem), és a név valószínűleg önagában is elegendő lesz ahhoz, hogy a játék elégséges eladási adatokat produkáljon. Ám mivel az én tetszésemet nem nyert el egy csöppet sem, így megelégszem egy egyszerű, hétköznapi, unalmas link idebiggyesztésével, miközben én sebesen eliszkolok élőben nézni a Harry Potter utolsó részének londoni premierjét! 

Lyutúb

269. nap: Ezt-azt a purhabról

Csupán annyit mondhatok: bármilyen jópofának is tűnik a cucc, bármennyire emlékeztet minket a tejszínhabra, akármennyire is szeretnénk belefújni, pöckölni, az orrunk hegyére biggyeszteni - ne tegyük! Ugyanis a roppant szimpatikus külső és vidám habzás ellenére ez az anyag rohadtul ragad, lemosni szinte lehetetlen, és baromira irritálja a bőrt, ha egyszer megtapadt rajta. Továbbá, pusztán a rendre és a flakonban lakozó nagy nyomásra való tekintettel ne nyomjuk tövig azt a szerencsétlen fúvókát, amivel útjára indítjuk a belsejében tárolt naftát, mert egy éles hangeffektus kíséretében vagy fél köbméter hab robban ki belőle egy másodperc alatt. 

Azaz finoman, módjával, óvatosan. És ami a legfontosabb - szigorúan csak kesztyűben!

268. nap: Átmeneti bérlő

Ma igazán különös élményben volt részem: egyetlen napra beköltözött hozzám egy apró termetű, de annál serényebb természetű eb. A kölcsön egyfajta kényszerhelyzet volt, ugyanis a tulajdonosa valamiért nagyon nem szerette volna, hogy a hozzá érkező valakik tudomást szerezzenek házi kedvencéről, így kénytelen volt ideiglenes szállást keríteni neki. A választás pedig rám, vagyis az én lakásomra esett, mint átmeneti menedékhely az állat számára. És bár a gazdi biztosított arról, hogy Arnold (a kutya) egy végtelenül bájos, ártatlan, vidám teremtés, aki semmilyen körülmények között nem fog kárt tenni a tulajdonomban, azért én éltem a gyanúperrel, és minden kezem ügyébe kerülő apró tárgyat biztonságos magasságba rakodtam fel. 

Félelmeim nem is bizonyultak alaptalannak. Arnold egy fékezhetetlen adrenalinbombának bizonyult, aki ahelyett, hogy depressziósan gubbasztott volna a sarokban, szomorú tekintetét állandóan a bejáratra szegezve abban a reményben, hogy a szeretett gazdi mielőbb megszabadítja őt az idegen környezettől, gyakorlatilag megállás nélkül fel-alá rohangált, ugrált és csaholt a nálam töltött bő hat óra során. Nyugodt pillanatai csak akkor voltak, amikor megállt inni vagy lihegni egy percre. A maga nemében lenyűgöző volt az állóképessége. 

Bevallom, nem sok tapasztalatom van háziállatok terén. Tavaly volt ugyan pár halam, de rajtuk kívül senki, és azok is hamar bedobták a törülközőt valamilyen ismeretlen betegséggel szemben. De ez a kutya egészen más tészta volt. Majdhogynem szerethető, sőt, kis híján aranyos! A lézer pointer trükk remekül működött, ráadásul igazán hálásnak bizonyult minden simogatásért. Csak ne rohangált volna annyit az a kis bestia!

Egyébként, ha jól emlékszem, foxterrier keverék, ráadásul egy év körüli, azaz e két tulajdonság egyértelmű magyarázattal szolgál szilaj viselkedésére. A sétát meg sem mertem kockáztatni vele. Féltem, ha Arnold nagyobb teret lát maga előtt, kitépi a kezemből a pórázt, és egyhuzamban, idiótán kilógó nyelvvel elrohan egész Németországig! Fotót sem készítettem róla, amit utólag kicsit már megbántam. 

Mindenesetre volt abban a dögben valami, ami igazán megtetszett. Nehéz lenne elmondani, mi is az pontosan, de valahogy egyszerűen jó érzés volt, amíg ott volt nálam. Egészen megvidámította a napomat!     

267. nap: Tűzoltás

A hétvége úgy telt el, hogy észre sem vettem: túl vagyok a lélektani határon, azaz immár 100 napon belülre kerültem! Egészen pontosan minimum 98 bejegyzés van hátra, és sikeresen befejezettnek tekinthetem az Egy év öngyilkos küldetését. Sportnyelven szólva a hosszú célegyenes bejáratába fordultam, amit egy jó erős hajrával akár teljesíthetek is. Már ha addig nem keresek új lakást a galaxis egy távoli pontján, a lehető legmesszebb a Föld nevű bolygótól...

Ugyanis a két nappal ezelőtti bejegyzésnek, amelyben a néminemű alkoholos befolyásoltság mókás hatásairól elmélkedtem, bizony születtek utóhatásai. Pontosabban nem is magának a szövegnek, inkább az ittas állapotomban elkövetett üzenetküldési- és levelezési ámokfutásomnak, amely lassan kezd visszaütni rám. Ezen a fronton egyébkén is kicsit jobban elkezdtem arcoskodni a kelleténél, amire a likőr sajnos rátett még egy lapáttal. Az eredmény pedig összesen hét darab olyan levél lett, amelyet máskülönben soha a büdös életben nem mertem volna elküldeni a címzetteknek. Komoly, nagy, kirívó dolgokra azért nem kell gondolni, így nem fenyeget a veszélye annak, hogy egyik este kopogtat a Nemzetbiztonsági Hivatal az ajtómon egy letartóztatási paranccsal. Ettől függetlenül némelyik üzenetem utólag, józanul már komoly *facepalm* reakciókat váltott ki belőlem, ami, lássuk be, nem előnyös dolog az én koromban. Vigasztal a tudat, hogy szerencsére leginkább magamból csináltam hülyét, és reményeim szerint nem ingattam meg senki bizalmát az emberi fajban. 

Tulajdonképpen az egész múlt hetet szívesen újrakezdeném tiszta lappal, egyes meggondolatlanul, könnyelműen és elhamarkodottan megnyitott kommunikációs csatornák nélkül. Sok ősz hajszáltól megkíméltem volna magam, ha egyszerűen befogtam volna a számat, és kussolok, mint eddig. Arra pedig egyszerűen már gondolni sem merek, mi történne, ha az érintett személyekhez valahogy eljutna ez a bejegyzés! Hajjaj, az életem kezd egy kicsit tragikomikussá válni...

266. nap: Bill S.978

Olykor elkeserít, máskor viszont kárörvendő boldogsággal tölt el, hogy nem csupán Magyarországon léteznek olyan törvények, amelyek finoman szólva is nevetségesek. A legújabb agymenés Bill S.978 néven híresült el az Egyesült Államokban, és érdekes kérdéseket vet fel azok között, akik hajlandóak mélyebben beleásni magukat a kérdésbe.

De miről is szól maga a törvény? Lényegében és tömören annyiról, hogy az esetleges elfogadása után akár 5 év börtönbüntetést is kaphatnak azok, akik jogvédett tartalmakat tesznek közzé az Interneten. A helyzet egy darabig egyértelműnek tűnik: a nagy filmstúdiók, kiadók, zenegyártó nagyiparosok és az ezekhez hasonló többi bűnszervezet brutális erejű lobbival igyekszik elérni azt, hogy az általuk összelopkodott alapanyagokból tákolt értéktelen szemetet ne lehessen engedély nélkül felhasználnia illetéktelen személynek. Azaz rajtuk kívül senkinek. Tiszta sor, hisz egyszerűen a gondolata is elborzaszt annak, ha valaki egy családi összejövetelt, esküvői videót vagy nyaralási élményeit kopirálytos muzsikaszóval igyekszik hangulatosabbá tenni. Attól is kiráz a hideg, ha valaki kedvenc filmje, sorozata jeleneteit vágja össze saját kedve szerint, majd teszi azt közzé a lyutúbon. Micsoda Istenkáromlás! Továbbá ki hallott már olyanról, hogy valaki esetleg úgy merészel majd kritikát, értékelést készíteni valamiről, hogy részleteket mutat be a kérdéses műből?! Hallatlan arcátlanság!

A törvénytervezet jelenlegi formájában ezek a példák egyáltalán nincsenek eltúlozva vagy sarkítva - nem, ez valóban büntetendő cselekménynek számít majd a nem is olyan távoli jövőben, a demokráciájára oly végtelenül büszke USA határain belül. Persze, a virtuális boszorkányüldözés korántsem újszerű dolog, hisz Hollywood és bűntársai eddig is komoly energiákat mozgósítottak e fronton. A meccs ezen a ponton viszont már tényleg a végéhez közeledik. Magáncégek kontra kormány: 1-0. Sok szenátor bizonyára örül majd a Bora-Borán vásárolt luxusvillájának.

A dolog azonban korántsem ér véget ezen a ponton. Mert a filmek, mesék, sorozatok kérdése egy dolog, de a törvény korántsem csupán ezekre vonatkozik, hanem mindenre, amit kopirályttal látott el a maffia, beleértve a videojátékokat is. Azaz innentől kezdve a nagy megosztóoldalakról bizony visszamenőleg törölni kell minden olyan tartalmat, ami részben vagy egészben tartalmaz ilyen elemeket. A korábban emlegetett mozgóképekért és zenének csúfolt mocskokért nem fokok könnyeket eregetni, de a különböző végigjátszásokért, tesztekért, bemutatókért bizony nagy kár lenne. 

Namármost, nem vagyok tisztában a pontos számokkal, de óvatos becslések szerint is ez a törvény, ha valamennyi érintett tartalmat alapul vesszük, több százezer, ha nem egyenesen milliós nagyságrendű videót érint, csupán a Lyutúb esetében. Persze, elhiszem, hogy a nagyi lusta macskájáról, illetve a szomszéd rusnya kölkéről készült összeállítások is tartogathatnak érdekességeket egyesek számára, de ilyen mértékű purgálás után jelentős csökkenés várható a látogatottságban és későbbi feltöltésben egyaránt. Nem is beszélve a tucatnyi más, kisebb megosztóról. És hogy visszakanyarodjam egy pillanatra a játékokhoz, rengeteg portál létezik, amely kizárólag ilyen tartalmú anyagokra specializálódott. Kevesek számára ismert tény, de sok játékból szerveznek komoly versenyeket, amelyeket egyes tévécsatornák és a fent nevezett honlapok, fórumok egyenes adásban közvetítenek. Azokkal mi lesz?

És a legutolsó kérdés: kinek van akkora kapacitása, hogy egy olyan mérhetetlenül kiterjedt rendszert, mint amilyen napjainkban az Internet, állandó jelleggel, folyamatosan, sőt, visszamenőleg figyeljen és ellenőrizzen? Mennyi időre lesz szüksége a moderátoroknak, hogy végignézzék egy Luyutúb méretű oldal összes videóját ismerős dallamok, a háttérben felcsendülő zeneszámok vagy filmrészletek után kutatva? Mennyi időbe telik az Internet teljes átvizsgálása, és mennyi energiába a folyamatos nyomon követése mindennek, ami ott feltűnik? 

Sok kérdés, de mindegyikre ugyanaz a válasz: ez az egész egyszerűen lehetetlen feladat lenne bárkinek, legyen szó akár hivatalos szervről, vagy magánszemélyekről. Akkor meg mi értelme az egésznek, ha betartani úgysem lehet? Erre nincs válaszom. Csupán tények, miszerint innentől törvényi felhatalmazás lesz arra, hogy ezentúl bárki bármit ellenőrizhet, letilthat, és esetenként büntethet. Innentől pedig a következtetést mindenki vonja le saját maga.

Ejnye, Kína legalább nyíltan cenzúráz mindent... Nehéz megmondani, vajon az ő módszerük a durvább, vagy ez a vérlázító maszlag...     

265. nap: Kábulat

Sokat gondolkodtam azon, miről írjak ma bejegyzést. De kiderült, fél üveg kávélikőr egyben történő felhajtása után az embernek viszonylag kevés ereje marad arra, hogy mondatokat fogalmazzon meg, vagy úgy egyáltalán, hogy értelmes ötleteket gondoljon ki, amelyek blogbejegyzésként szolgálhatnak. 

Meglehet, gyakrabban kéne átkutatnom a bárszekrényemet, de a tegnapi felmérés után megállapítottam, hogy gyakorlatilag semmi helyem nem maradt arra, hogy újabb üvegeket helyezzek el benne. A megoldás így egyértelműnek látszott: iszunk, hogy felszabadítsunk egy kis területet az esetleges újabb érkezők számára. Ritkán fordul elő velem ilyen, de most mégis megtörtént. Viszont enyhén pityókásnak lenni meglehetősen humoros állapot, már ha az ember képes elvonatkoztatni a szédüléstől, agyi tompulástól és az állandóan kimozduló talajtól. Holnap jöhet az egyik üveg édes pezsgő! Hukk!

264. nap: Elder Sign - előzeteske

Új kártyajáték van készülőben a Fantasy Flight Games háza táján, Elder Sign néven. A cím alapján sokak számára bizonyára sejthető, de a kétkedők kedvéért megerősítem a tényt: egy Call of Cthulhu alapokon nyugvó finomsággal van dolgunk. Előzetest és információkat emitt tessék keresni róla:

FFG

Igazán nem szeretnék kukacoskodni, de csöndben és óvatosan azért rákérdeznék arra, vajon mi a helyzet a Blood Bowl csapatmenedzselős kártyával? Hónapokkal ezelőtt meg kellett volna már jelennie, de ehelyett néma csönd honol körülötte. Mindegy, előbb vagy utóbb csak jön valami hír arról is, ha másról nem, a projekt leállításáról vagy jegeléséről egészen biztosan.

De ne legyünk igazságtalanok az Elder Sign-nal sem! Egy olyan, kockadobásokon és kártyákon alapuló játékot ígérnek a fejlesztők, amit szerencsére egyedül is lehet majd játszani (legfeljebb nyolcan), és elméletileg az Arkham Horror egyfajta felgyorsított, pörgősebb megfelelőjeként funkcionál majd. Az információkban egyelőre nem nagyon lehet dúskálni, de ezen nincs mit csodálkozni, hisz a megjelenéssel még jócskán várnunk kell. Már ha nem jut ez is a Vérfoci sorsára...