A Nutella volt az a dolog az életemben, amire állandóan úgy gondoltam, mint ami "kimaradt". Soha, de tényleg soha nem kóstoltam ezelőtt, így nem is igazán értettem a mogyorókrém övezte rajongást, amivel néhanapján szembesültem. Persze, nagyjából sejtettem, milyen is lehet az íze, főként az állaga és kinézete alapján, de empirikus tapasztalat híján nem mehettem biztosra. Épp ezért gondolkodtam már egy ideje azon, hogy a Nutella és az én életem párhuzamos egyeneseit valahogy mégis közelíteni kéne egymáshoz.
Viszont a cucc ára, és a finnyás ízlésem eddig tiltotta, hogy engedjek a belső késztetésnek. Az "új" CBA megnyitása azonban felforgatta az eddigi állóvizet, és ma reggel azon kaptam magam, hogy egy kis üveg nyúlós, ragadós, krémes és szarszínű mogyorókrém landolt a kosaramban. Bizonytalan voltam, vajon mivel is érdemes fogyasztani ezt az izét, ezért egy kalácsot is odapakoltam mellé, hátha azzal nem nyúlok túlságosan mellé.
Nos, örömmel jelentem, nem nyúltam! Illetve a helyzet az, hogy bizonyos idő elteltével a körítésnek szánt kalács, amire elvileg rá kellett volna helyeznem a Nutellámat, valahogy háttérbe szorult, elfelejtődött, és maradt pusztán a krém maga, csak úgy, tisztán. Mert ez a cucc bitang jó, rövid idő alatt függőséget okoz, és ha nincs az acélos, kérlelhetetlen és bivalyerős jellemem, könnyen bezabálhattam volna az egész üveget! De nem tettem, hála kivételes akaratomnak, így a következő reggelekre is maradt elég nafta a kalácsra. Vagy csak úgy, saját magára...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése