Ezért fontos szerintem a Reszkessetek, betörők!

A karácsonyi időszak a nyakunkon liheg, azaz jobb, ha már most felkészülünk a tévécsatornák kiszámítható, unalmas és végtelenül sablonos repertoárjára. Amelyekből egészen biztosan nem fog hiányozni az ünnepi műsorrend minden bizonnyal legnagyobb közhelye, a Reszkessetek, betörők! sem. Tudat alatt talán épp ennek köszönhetően került szóba egy hétvégi beszélgetés kapcsán – gyakorlatilag a semmiből – a film, amely során megjegyeztem, miszerint annak a másfél órának az egyetlen valamirevaló jelenete szerintem a templomi beszélgetés.

Akkor nem fejtettem ki pontosan, miért vélekedem így, és valószínűleg nem is lettem volna képes spontán érvekkel alátámasztani az álláspontomat. Ám azóta sokat gondolkodtam az okokon, és úgy vélem, megtaláltam azokat a válaszokat, amelyeket kerestem. Ezeknek a válaszoknak köszönhetően pedig azt is megértettem, hogy az a jelenet önmagában, kontextusából kiragadva valójában mit sem ér, és hogy a maga módján a film igenis fontos és erős mondanivalót kínál azoknak a gyerekeknek (és közvetve felnőtteknek), akik odafigyelnek rá. Sőt, megkockáztatom, ez a mozi egyenesen ajánlott a fiatal korosztálynak, főként, ha azt a bizonyos ünnepi kínálatot vesszük összehasonlítási alapnak.

A film java része természetesen nem több, mint az összes többi, elsősorban gyerekeknek szánt nonszensz, és a széleskörű ismertségére való tekintettel nem is kívánok foglalkozni az általános jellemzéssel. Fontos viszont megemlíteni, hogy a főszereplőnk, Kevin valójában egyfajta karikatúrája a mai (és akkori) kölköknek, és mint ilyen, azok alaptulajdonságait vonultatja fel a maga eltúlzott módján. Mondjuk ki: lényegében egy szociopatával van dolgunk, aki kizárólag magával van elfoglalva, aki képtelen másokra figyelni, aki szerint a világ körülötte forog, és akiben egyszerre teng túl az ostobaság és az arrogancia. Azaz pont úgy viselkedik, mint ahogyan a gyerekek viselkednének a valóságban, ha megszabadulnának a szülői felügyelettől.

A dolog pikantériája, hogy a filmben Kevin tényleg szülők és család nélkül marad, ám ez a cselekmény előrehaladtával egyértelműen a karakter javára válik, ami valóban abban a bizonyos templomi jelenetben csúcsosodik ki. De nem azért, amire a felületes néző elsőre gondolhat. Hiszen a lényeg nem az, hogy Kevin egy találkozásnak hála megérti, miszerint a rosszindulatú pletykák és hazugságok miatt teljesen félreismerte a szomszédban lakó Marley-t. Meglátásom szerint ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerek a beszélgetésük során olyat tesz, amire addig a film során egyszer sem volt példa, és ami a hétköznapi életben gyakorlatilag elképzelhetetlennek tűnik. Nevezetesen, hogy megérti, ő maga is vastagon hibás sok mindenben, hogy ő is felelős a saját nyomorúságáért, és hogy nyíltan bevallja, rosszat tett. Az addigi szociopata eltűnik, és helyette felbukkan egy önreflexív, őszinte bűnbánatot érző gyerek, aki nem próbálja kisebbíteni a szemétségeit. A beszélgetés során tényleges érdeklődést mutat Marley és az ő problémái iránt, megérti annak gyökereit, és együtt érez vele – amikre pedig kizárólag az képes, aki rendelkezik a szociopatákból (és gyerekekből) hiányzó empátiával.

Az pedig, hogy a beszélgetés végén a gyerek ad tanácsot az idős szomszédnak, a maga módján természetesen megmosolyogtató. Ugyanakkor nem is az a lényeg, mennyire életszerű egy ilyen pillanat. Az a fontos, hogy valóban hasznos és jó tanácsot ad, amire valóban csak olyan valaki képes, akiben van együttérzés.

A jelenet elején Kevin szomorúan és magányosan ballag el a boldog családokkal zsúfolt házak előtt, és bizonytalan azzal kapcsolatban, vajon be merjen-e menni a templomba hazafelé menet. De végül mégis bemegy, ám nem azért, mert olyan tökös és bátor gyerek, hanem mert feltámad benne a hiányérzet és a bűntudat. A döntést azonban így vagy úgy, de neki kellett meghoznia. Ha Kevin akkor és ott nem ment volna be a templomba, ha Marley és ő nem beszélgetnek, valószínűleg a karakter épp olyan önző, gonosz és arrogáns idióta maradt volna, mint amilyennek a film elején megismertük. Ebben az esetben pedig valószínűleg képtelen lett volna örülni annak, hogy a film végén visszakapta a családját, elvégre továbbra is őket okolta volna minden rosszért, ami vele történt.

Tehát lényegében azért vélem úgy, hogy a Reszkessetek, betörők! egy fontos film, mert esetleg némi világosságot gyújthat az önimádatba beleőrült kölkök fejében. Talán néhányukkal megértetheti, hogy ők is hibásak lehetnek sok mindenben, és hogy egyáltalán nem szégyen – sőt, egyenesen hatalmas jó pont – elismerni a saját felelősségüket, amennyiben az felmerül. Tudom, reménytelen ilyen dolgokban hinni, hiszen a gyerekekre jellemző mentalitás a legtöbb felnőtt esetében is ugyanúgy fellelhető és ugyanolyan domináns.

De legalább valahol mélyen azért megpedzegeti azokat a bizonyos gyerek és felnőtt morális irányjelzőket. Vagy esetleg néhányan elgondolkodnak azon, honnan is jöhet az a kellemes, nosztalgikus érzés, és értetlenkedve teszik fel a kérdést, vajon mi is az, ami a régi filmekben még megvolt, de a maiakból már hiányzik.

Pedig a válasz egyszerű: a mai filmek már nem próbálnak szembesíteni bennünket a saját szörnyeteg énünkkel.

Az árva

Bevallom, Az árva című filmhez a Hunger Games első része terelgetett, méghozzá finom, vidám, mégis nehezen kivédhető eszközökkel. Történt ugyanis, hogy a Suzanne Collins által jegyzett könyvtrilógia egyik (gyengébb pillanataimban az egyetlen) nagy pozitívumának egy mellékszereplő, Clove bizonyult a számomra, akit kezdetben diszkont-Micukó néven emlegettem, és aki idővel azért egészen hozzám nőtt. Aztán megnéztem a filmet (nem kis részben a karakternek köszönhetően), és ott még inkább elnyerte a tetszésemet – annak ellenére, hogy a jeleneteit kisebb-nagyobb mértékben megkurtították. Amit persze igencsak zokon vettem.

Ugyanakkor gyorsan jött a felismerés, miszerint ha a filmes pszicho-csaj a kevesebb képernyőidővel érdekesebbnek bizonyult a könyves verziónál, akkor ott valaki valamit vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól csinált. Az okok kutatása során végül arra jutottam, hogy az általam tapasztalt bizarr különbségekről egyedül a Clove-ot alakító színésznő, Isabelle Fuhrman „tehet”, aki képes volt a meglehetősen szerény alapanyagból egészen jó végeredményt produkálni. Feltámadó kíváncsiságom és érdeklődésem innen pedig egyenesen az Az árva című 2009-es mozihoz vezetett, ahol ő volt a főszereplő, és ami első ránézésre a legkönnyebben beszerezhető filmjének tűnt.

De az őszinteségi rohamból legyen elég ennyi, nézzük inkább magát a bejegyzés tárgyát! 

Az árvát valószínűleg első ránézésre sokan a horror kategóriába fogják sorolni, holott erre nem szolgált rá, és soha nem is éreztem úgy, hogy ez célja lett volna a készítőknek. Mások esetleg a thriller jelzővel illethetik, aminél viszont szerintem kicsit durvább tartalommal fogunk találkozni. Azaz műfajilag valahol a kettő között foglal helyet, ha ezzel közelebb jutunk az igazsághoz. Pszicho-thriller, esetleg? Mindenesetre természetfeletti eseményekre és lényekre ne számítson senki, mert azok nincsenek benne – hacsak nem vesszük ide a mindenhol jelen lévő és mindenről tudó főgonoszt, aki mellesleg SPOILER! az unalmas kliséknek megfelelően roppant nehezen akar majd elhalálozni, amikor eljön az ideje. SPOILER VÉGE! Ám attól tartok, előreszaladtam egy picit. 

A film koncepciója a számos, hasonló tartalmú mozi után rögvest ismerősként köszön ránk: van itt nekünk egy gonosz árvalány, a kilenc éves Esther (Isabelle Fuhrman), akit a Coleman család örökbe fogad, és aki lassan felépített manipulációkkal, érzelmi zsarolással és megfélemlítéssel sakkban tartja a frissen szerzett rokonságot. Apucit (Peter Sarsgaard) az első perctől leszereli a tökéletes gyerek álcájával, a fiatal, így viszonylag könnyen befolyásolható hugicával (Aryana Engineer) sincs túl sok gondja, és az eleinte a féltékenységtől kipukkadó bátyust (Jimmy Bennett) is sakkban tudja tartani a szükséges kényszerítőeszközök bevetésével. Az egyetlen fejtörést anyuci (Vera Farmiga) jelenti számára, aki lassan, de biztosan megérzi, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben a jövevénnyel. Innentől kezdve pedig némi iróniával bepillantást nyerhetünk két ösztön-nőstény dominanciaharcába a falka birtoklásáért.

Ám az erőviszonyok roppant egyenlőtlenek, hiszen a külvilág szemében egy ártatlan, tündéri, jóságtól és kedvességtől majd' kipukkadó kislány szava áll szemben az alkoholról nemrégiben leszokott, kissé labilis anyáéval, akinek még a saját férje sem képes tiszta szívből hinni. Esther végig jól kavarja az ürüléket, sikerül minden helyzetet a maga javára fordítani, ezzel izolálva a kellemetlenkedő családtagot. De – teszi fel a kérdést a marketinges ismereteket könyvből bemagolt filmes bértollnok „kritikus” – vajon mi állhat a háttérben? Milyen titkot őriz a felszín alatt ez az ártatlannak tűnő kislány? Na igen, ezek valóban jogos kérdésnek tűnnek elsőre. Épp csak az velük a baj, miszerint előre felhívják a néző figyelmét a várható csavarra és fordulatra. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ilyen jellegű kerülőutas spoilerek jót tesznek az élménynek. És nem, ezeket a kérdéseket nem én tettem fel egyedül, ugyanis ehhez hasonlók szegélyezik a film teljes marketinges gépezetét, kezdve egyenesen a plakáttal (pl. „There's something wrong with Esther” vagy „Can you keep a secret?”).

Meglátásom szerint az ilyen jellegű filmek sikere nem feltétlenül az alaptörténeten áll vagy bukik, hiszen bőségesen láttunk már ilyet ezt megelőzően is. Annál sokkal fontosabb a jelenetről jelenetre zajló cselekmény, a karakterek interakciói, hihetősége, az eseményekre adott reakciói és azok az egyedi ötletek, amelyekre aztán a későbbiek során is emlékezhetünk. Ilyen szempontból nézve pedig Az árva jól szerepel. A történetet lényegében egyetlen nagy fordulatra/felismerésre húzzák fel, ami aztán visszatekintve szinte minden kérdésünkre sikeresen választ fog adni. A karakterek jórészt úgy viselkednek, ahogyan az épp rendelkezésükre álló információk alapján viselkedniük illik, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy ebben a műfajban képtelenség lenne egy jó filmet összehozni, ha egyik-másik figura nem viselkedne alkalmanként rém ostobán (valószínűleg ebben a filmben ismerhetjük meg a bolygó legrosszabb pszichiáterét). Ezért ennyit talán még el lehet nézni a készítőknek.

Azonban az első perctől fogva az a kérdés motoszkált bennem, vajon nem lett volna-e még érdekesebb a film, ha a nézőt is bizonytalanságban tartják? Ha nem tudjuk, kinek is higgyünk? Ha nem látjuk, miket csinál Esther a háttérben? Ha hagyták volna, hogy mi is csak annyit lássunk az igazságból, amennyit a film szereplői? Valószínűleg ebben az esetben egészen más jellegű élményre számíthattunk volna, és elismerem, sok mindent meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy ez működni tudjon. A film atmoszférája átalakult volna, nem tudtuk volna teljes pompájában élvezni az olykor művészi szintre emelt manipulációs játszmákat, hiányzott volna a félelmetes hangulat, és a végén egy sor flashback jelenetre lett volna szükség, hogy minden a helyére kerüljön. De talán működhetett volna így is a dolog. Már sosem tudjuk meg.

A film összességében a kategóriáján belül mindenképpen kellemes csalódásnak bizonyult a számomra. A cselekmény megfelelő tempóban halad, az apró részletek pedig ügyesen ültetik el a néző fejében azt, amit szavakkal nem akarnak a tudtunkra adni. Pl. Esther felbukkanásáig, a film első negyed órájában minden sokkal fakóbbnak, csöndesebbnek, üresebbnek tűnik, a szereplők látszólag távolabb vannak egymástól, amit aztán az új családtag érkezése fog csak megváltoztatni, ezzel mintegy visszahozva a melegséget az életükbe. Aztán persze a dolgok rövidesen még rosszabbra fordulnak, mint előtte bármikor – ami persze a cél, hiszen nem egy érzelmes dráma, hanem egy pszichopata kölök kalandjai tárulnak fel a szemünk előtt.

A rendező a feszültségkeltés hagyományos módját választja, azaz egy-két kóbor esetet leszámítva nem találkozunk jump-scare nonszenszekkel, és szerencsére azok sem túl erőteljesek. Helyette viszont elég jól átérezzük, min mehetnek keresztül a szereplők, ezzel létrehozva a nyomasztó és sötét légkört, amikor arra szükség van. Halálesetekből nincs túl sok, így patakokban folyó vérrel sem fogunk találkozni. Egy-két jelenet ugyan vizuálisan nem épp szívmelengető (az a fránya satu!), de a fókusz nem az erőszakon és a brutalitáson van.

Az események jórészt a család egyébként építészetileg meglehetősen látványos házában játszódnak, ami egyáltalán nem baj. Szereplőből pont annyival kell csak vesződnünk, amennyire feltétlenül szükség van, és ez szintén javítja a fogyaszthatósági élményt.

És ha már a szereplőknél tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy mindenki remekül teljesített. A szülők esetében ez nem különösebben meglepő, hiszen mind Vera Farmiga, mind Peter Sarsgaard jelentős tapasztalattal rendelkeznek. Ami viszont igazán örömteli volt, azok a gyerekszínészek, akik közül mindannyian remekül hozzák a rájuk osztott figurát. A süket kislány (aki a valóságban is halláskárosult) igazán bájos, és az idősebb fiú is meggyőző az új testvérre féltékeny és ellene lázadó kamasz szerepében. A film igazi fénypontja viszont kétségtelenül (és nem kis megelégedésemre) Esther, vagyis Isabelle Fuhrman volt, aki ugyanolyan jó volt az ideális, szinte már már lehetetlenül jó, okos és értelmes gyerek, valamint a manipulatív szörnyeteg bőrében is. És szerintem nem az elfogultság beszél belőlem – elfogult csupán azután lettem, mikor ezzel a filmmel meggyőződtem arról, miszerint érdemes lesz a későbbiek során is odafigyelni az ifjú hölgy karrierjére.

Jómagam a filmet egyszeri megtekintésre mindenkinek tudom ajánlani, bár meglehet, a gyerekek érintettsége és az árvaság, mint téma miatt néhányan érzékenyebben reagálhatnak a látottakra.

Battle Royale kontra Éhezők viadala

 Elismerem, kicsit le vagyok maradva a nagy Éhezők viadala buliról. Alig pár hete olvastam el az első könyvet és néztem meg annak filmes feldolgozását, így aztán most, a közelgő harmadik rész (illetve 3/1 – ó, te drága Hollywood!) árnyékéban viszonylag nagy nyugalommal tudok a széria nyitófelvonásáról értekezni. Illetve arra nincs is igazán szükség, hogy magáról a műről beszélni kezdjek. Elvégre a nyilvánvaló siker és a közönség rajongásának hála mostanra valószínűleg mindent elmondtak már róla, amit lehetett, tehát én a szerény eszközeimmel aligha tudnék hozzátenni valami érdemlegeset a diskurzushoz.
Ugyanakkor azt megtehetem, hogy összehasonlítom a sokszor előzményként, „eredetiként” emlegetett Battle Royale című könyvvel, amit egyébként a személyes kedvencemnek tartok. Mert bár a különféle kritikák során sokan megemlítik a két történet közötti tagadhatatlan párhuzamokat, ám a tényleges összehasonlítást általában letudják vagy annyival, hogy az Éhezők viadala a BR koppintása, vagy azzal, hogy a kettő teljesen eltér egymástól. Viszonylag ritkán találkoztam olyannal, ahol valamiféle középutas álláspontot képviseltek volna.

Előre szeretném leszögezni, miszerint a Battle Royale esetében fennáll a súlyos elfogultság esete. Ezért aztán aki úgy véli, hogy ezzel hiteltelenné válik az általam leírt bárminemű összehasonlítás, annak valószínűleg igaza van. Elvégre pontosan ezért tartott olyan sokáig, hogy nekiálljak az Éhezők viadala elolvasásának. Tudtam, hogy nem tudok objektív lenni. És talán nem is akartam azzá válni egy percig sem. Kicsit mintha hivatalból utáltam volna ezt a bizonyos „amcsi változatot”, holott jóformán nem tudtam róla semmit. De most itt vagyok, kiolvastam az első részt (és azóta a másodikat is), és megnyugodva vettem tudomásul: nem váltam a BR árulójává azzal, hogy nekiveselkedtem a vaskosnak tűnő, ámde gyorsan ledarálható konkurensnek.

Ebben az összehasonlításban aztán amennyire lehet, ténylegesen megmaradnék az objektív, tényszerű dolgoknál, amelyeket érvekkel alá lehet támasztani. Eközben pedig a személyes véleményt és a szubjektív írói döntések hatásait és következményeit inkább nem bolygatnám, mert azok mindenkinek a saját ízlésvilágára tartoznak. Szerintem így fair. Kezdjük is!

1.: Első körben a leginkább szembetűnő eltérés a narrátori pozícióból származik. Míg az Éhezők viadala esetében végig egyes szám első személyben, Katniss nézőpontjából látjuk a dolgokat, addig a Battle Royale esetében több szereplő szemüvegén keresztül követhetjük az eseményeket. Ez aztán egyértelműen befolyásolja, sőt, Suzanne Collins művében végeredményben korlátozza a lehetőségeinket. Csak annyit tudunk, amit a főhősnő tud. Azt látjuk, amit ő lát. Ennek köszönhetően a viadal résztvevők java részének még a nevét sem tudjuk meg, nemhogy azt, hogyan élték meg életük legtraumatikusabb eseményét. Tény, hogy ennek köszönhetően az Éhezők Viadala rendkívül könnyen olvasható – sosem kell nézőpontot váltanunk és folyamatos történetszállal találkozunk elágazások, megszakítások nélkül. Ez aztán valóban fontos a könyvek elsődleges célcsoportja számára, akik nagy része viszonylag ritkán vesz irodalmat a kezébe. De mégis úgy éreztem, ezzel inkább kevesebb lett a történet, elveszett belőle a mélység, és a mondanivaló is nehezebben vált átadhatóvá.
Persze többé-kevésbé megértem az ellentétes oldalt is, akik meg pont azt mondják, hogy a Battle Royale éppenséggel átesett a ló túloldalára. Azaz túl sok volt a 42 diák, nehezen volt követhető mindenki személyes kis története, problémát jelentett a sok név és karakter megjegyzése, és az állandó nézőpont-váltakozásnak köszönhetően nehézkes volt a cselekmény összeillesztése. Elfogadom ezeket is, elvégre első olvasásra tényleg küzdenie kell az olvasónak a hadseregnyi szereplővel. Egyéni meglátás, szubjektív kérdés, így a korábban rögzített elveket figyelembe véve nem is kívánok erről ítéletet mondani. Viszont a két nézőpont közötti különbség felvet egy első ránézésre talán nem is olyan szembetűnő, ám annál súlyosabb problémát, ami nem más, minthogy...

2.: Az Éhezők viadala esetében pontosan a belső nézőpontnak hála minden végtelenül sarkított, fekete-fehér színben feszít. Vannak a jók és vannak a rosszak. A jók a főszereplők, illetve néhány támogatójuk, és vannak a végtelenül egydimenziós, jellem, emberség és értékek nélkül ábrázolt rosszak. Na és persze egy sereg névtelen, arctalan és majdhogynem fölösleges ágyútöltelék, akiknek az a hálátlan szerep jut, hogy az olvasó egyrészt ne feledkezzen el az alaphelyzetről, másrészt időnként emlékeztetnek minket, miért is gonoszak a gonoszok.
Holott ha valamit megtanult az olvasó a Battle Royale alatt, az az, hogy egy ilyen helyzetben, egy ehhez fogható játékban bizony nincs fekete és fehér, jó és rossz. Csupán a szürke 42 (vagy éppen 24) árnyalata. Ám ahhoz, hogy ezt megértse az olvasó, hogy átlássa a helyzet kegyetlen abszurditását és súlyát, bizony bele kell látni azok fejébe is, akik első ránézésre gonosznak tűnnek. A játékosok célja mindkét történetben az, hogy túléljenek, és ehhez bizony sokan felhasználnak minden rendelkezésükre álló eszközt. A Battle Royale kétségtelenül sokkal jobban mutatja be a helyzet pszichológiai folyamatait, és kegyesen engedi, hogy az olvasó maga ítélje meg, egyik-másik szereplő cselekedeteit milyen színben látja. Az Éhezők viadalában viszont erre nem kapunk lehetőséget, mert ott gyakorlatilag a szánkba rágják, kiket kell gyűlölnünk, és azt is, miért.
Igaz, Collins is tesz néhány bátortalan kísérletet arra, hogy bizonyos figurák esetében árnyalja a képet, ám meglátásom szerint ez kicsit kevés, és sok esetben nem is éri el a kellő hatást. Kár érte. Tényleg nagy kár.

3.: Ami viszont különösen tetszett, hogy a két könyv karakterei egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen és erőltetetten behelyettesíthetők egymással. Nincs szó copy/paste figurákról, bár meglehet, ezért jórészt a japán és az amerikai szereplők sztereotípiája közti különbség tehető felelőssé. Persze, mint említettem, az Éhezők viadala esetében a karakterek legalább feléről semmit nem tudunk meg, de akiket mégis megismerünk, azok az adott környezetbe jól beilleszthetők anélkül, hogy a nyúlás vádja vetülne a történetre. És ennek kimondottan örültem.

4.: Újabb, mondhatni „jó” pont, hogy mindkét könyv esetében a férfi és női főszereplő egyformán ellenszenves volt számomra. A szerelmi szál az Éhezők viadala és a Battle Royale estében is inkább zavaró volt (hogy a Katniss-féle „egyszerre küzd értem a tüzes lázadó és a tökéletes jófiú, miközben én képtelen vagyok dönteni” maszlag vagy a Nanahara által elszenvedett „Noriko csillogó szemekkel, elpirulva lesi minden szavam és mozdulatom” nonszensz a viccesebb, azt nehezen tudnám eldönteni), és az idegesítő-faktor is igencsak magasba szökött bizonyos pontokon. Hiába, jó ideje főhős-undorban szenvedek, köszönhetően a közhelyeknek, unalomig ismert jellemvonásoknak és kötelező ismérveknek, amelyek legalább olyan kevéssé realisztikusak, mint amennyire visszataszítóak.
Mindent összevetve viszont inkább Katniss, mint Nanahara. Egy hajszálnyival. Szubjektív pont és értékelés, bocs!

5.: Maga a viadal lebonyolítása a két könyvben viszont komoly eltéréseket mutat. És igazából nem értem, hogyan lehettek képesek egy majd' három hetes reality műsort keríteni az Éhezők viadalából. Mármint a 24 résztvevő egyszerűen túl kevés (a felük ráadásul az első napon kiesik), a rendelkezésükre álló terület viszont túlságosan nagy. A végtelenségig el lehetne húzni a dolgot, ugyanis időlimit nincs. Egyszerűen kizárt, hogy a nézők ne unnának bele a napokig tartó semmittevésbe. Igaz, a sci-fi környezetnek hála megoldható, hogy a játékmesterek teljes ellenőrzés alatt tartsák az arénát, és időnként fel is dobják néhány külső körülménnyel az élethalálharcot. Viszont mégis úgy éreztem, hogy kevés játékos kicsi arénában és szűk időlimit mellett jobban kiszolgálná a nézők „igényeit”.
A Battle Royale esetében ezzel nem volt gond. A veszélyzónák állandóan szűkítették a területet, összeterelték a játékosokat, kifüstölték a rejtőzködőket. Ha 24 óráig nem hal meg senki, akkor mindenkivel végeznek. Ilyen körülmények mellett a viadal sokkal feszesebb és eseménydúsabb volt, ami kívánatosabb lett volna olyan helyzetben, ahol ténylegesen egy televíziós showműsorról van szó. 
   
6.: A két könyv világa meglehetősen hasonló egymáshoz, de amíg a Battle Royale ebből csak apró szeleteket villant fel (pont annyit, hogy az olvasó megértse, miért kerülhet sor évről évre a Programra), addig az Éhezők viadalában jóval nagyobb hangsúlyt kap a politikai és társadalmi problémák kivesézése. Persze, ennek jórészt az az oka, hogy a történet nem ér véget a viadallal, hanem egy lázadás bontakozik ki előttünk a folytatások során, ezért aztán muszáj megismernünk a körülményeket. Collins a könyvében egyébként jól kézben tartotta a dolgokat, és bőségesen elég részletet közölt ahhoz, hogy az olvasó átlássa a helyzetet, amiben a karakterek léteznek. Igaz, néhol már kicsit sok volt a jóból, hiszen az ember elsőre is megérti, mi a gond. Látjuk a kettősséget és az ellentmondást a Körzetek nyomora és a Kapitólium rongyrázása között. Világos: itt éheznek, ott pazarolnak. Egyik helyen az egyszerű túlélés a tét, a másikban pedig tombol a dekadencia.
Az persze egyáltalán nem baj, ha erre időről időre emlékeztetnek minket. De az – véleményem szerint – mindig üdvösebb, amikor ezeket semlegesen tálalják, hogy az olvasó alkosson róluk véleményt. Meglehet, én vagyok túl öreg. De akkor is jól esett volna, ha elég érettnek néznek ahhoz, hogy én hozzam meg az ítéletet a súlyos ellentmondásokkal kapcsolatban.

És ezzel azt hiszem, elértem arra a pontra, ahol immár nincs semmi, ami ne esne szubjektív elbírálás alá a könyvekkel kapcsolatban. A fenti hat pontról úgy vélem, képes voltam elfogultság nélkül szólni, még ha tudom is, hogy egyszerűen lehetetlen ténylegesen semlegesnek maradnom. De legalább megpróbáltam!
Az Éhezők viadala tehát nem egy rossz döntés, kortól és nemtől függetlenül. Számomra továbbra is a BR marad a király, de attól még látom az értéket a másikban is, és nem érzem úgy, mintha egy egyszerű koppintásról lenne szó. Az alaphelyzet lényegében ugyanaz, de manapság gyakorlatilag lehetetlen, hogy valami ne hasonlítson valamelyik korábban megjelent szórakoztatóipari termékre. Onnantól kezdve pedig csak az számít, mit hoz ki a szerző a rendelkezésre álló alapanyagból.

(A későbbiek során várható még egy poszt az Éhezők viadalával kapcsolatban – amint rájöttem, hogyan tudom a véleményemet politikamentesen, és lehetőleg mindenféle -izmus nélkül prezentálni.)

First world problems

Az élet sajnos ismét bizonyította, időnként milyen kegyetlen, igazságtalan, hideg és megsemmisítő erőket képes bevetni a gyanútlan halandókkal szemben. A magamfajta szerencsétlen ilyen helyzetben más lehetőség híján jobb, ha félredobja a remény szikráját, feladja titkon dédelgetett álmait, és fejet hajt az univerzum rettenetes, felsőbbrendű erői előtt.
Történt ugyanis, hogy a mai napon kiderült, miszerint az első – és minden ésszerű feltételezés szerint az egyetlen – hivatalos Petra Ral figura egy Banpresto által gyártott kapszula-szeleburdiság lesz, az ilyen kiadásokra jellemző chibi-nonszensz körítéssel nyakon öntve! Íme!

Kiábrándító – sőt, egyenesen lesújtó! Annyi lehetőség, annyi gyártó, annyi figurákra szakosodott piaci résztvevő, és az egyetlen, aki veszi a fáradságot egy Petra baba elkészítésére, az is megelégszik egy 600 jenes, 7 centis kis minifigurával!
Igaz, ugyanennek a szériának a főnyereménye egy igen-igen látványos (ámbár aprócska) Levi szobor lesz, amit az alábbi képen vehetünk szemügyre. De mint valamennyi kapszula-gépes mulatság A-díja, ez is minden bizonnyal csillagászati áron kerül majd fel a különféle online üzletek kínálatába.

Hiába, na, kemény pillanatok ezek a számomra. Ráadásul mindez remekül példázza, hogy az ilyen jellegű problémák is képesek elvenni az ember kevéske kis életkedvét!

(forrás: http://myfigurecollection.net/item/213364)

Frissítés (2014. 06. 04.)
Még jó, hogy azt állítottam, valószínűleg ez lesz az egyetlen figura, ami a karakter alapján készül. Mert rögtön ezt követően (na jó, csak pár nappal ezelőtt) sikeresen bejelentették a következő Petra babát, amit szintén a Banpresto fog gyártani, és ami minden tekintetben jobb lesz, mint a korábban bemutatott verzió. Íme:

Forrás

Bár sajnos ez sem egy méretarányos kiadás mondjuk a GSC vagy a Kotobukiya gondozásában, ráadásul a chibi jelleg is maradt, ám ez egyrészt sokkal szebben mutat, másrészt a beszerzése is mérhetetlenül egyszerűbbnek ígérkezik. 

Hiába, na, mégsem minden olyan reménytelen az életben, mint elsőre hisszük!