2014. 11. 28.

Az árva

Bevallom, Az árva című filmhez a Hunger Games első része terelgetett, méghozzá finom, vidám, mégis nehezen kivédhető eszközökkel. Történt ugyanis, hogy a Suzanne Collins által jegyzett könyvtrilógia egyik (gyengébb pillanataimban az egyetlen) nagy pozitívumának egy mellékszereplő, Clove bizonyult a számomra, akit kezdetben diszkont-Micukó néven emlegettem, és aki idővel azért egészen hozzám nőtt. Aztán megnéztem a filmet (nem kis részben a karakternek köszönhetően), és ott még inkább elnyerte a tetszésemet – annak ellenére, hogy a jeleneteit kisebb-nagyobb mértékben megkurtították. Amit persze igencsak zokon vettem.
Ugyanakkor gyorsan jött a felismerés, miszerint ha a filmes pszicho-csaj a kevesebb képernyőidővel érdekesebbnek bizonyult a könyves verziónál, akkor ott valaki valamit vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól csinált. Az okok kutatása során végül arra jutottam, hogy az általam tapasztalt bizarr különbségekről egyedül a Clove-ot alakító színésznő, Isabelle Fuhrman „tehet”, aki képes volt a meglehetősen szerény alapanyagból egészen jó végeredményt produkálni. Feltámadó kíváncsiságom és érdeklődésem innen pedig egyenesen az Az árva című 2009-es mozihoz vezetett, ahol ő volt a főszereplő, és ami első ránézésre a legkönnyebben beszerezhető filmjének tűnt.
De az őszinteségi rohamból legyen elég ennyi, nézzük inkább magát a bejegyzés tárgyát! 
Az árvát valószínűleg első ránézésre sokan a horror kategóriába fogják sorolni, holott erre nem szolgált rá, és soha nem is éreztem úgy, hogy ez célja lett volna a készítőknek. Mások esetleg a thriller jelzővel illethetik, aminél viszont szerintem kicsit durvább tartalommal fogunk találkozni. Azaz műfajilag valahol a kettő között foglal helyet, ha ezzel közelebb jutunk az igazsághoz. Pszicho-thriller, esetleg? Mindenesetre természetfeletti eseményekre és lényekre ne számítson senki, mert azok nincsenek benne – hacsak nem vesszük ide a mindenhol jelen lévő és mindenről tudó főgonoszt, aki mellesleg SPOILER! az unalmas kliséknek megfelelően roppant nehezen akar majd elhalálozni, amikor eljön az ideje. SPOILER VÉGE! Ám attól tartok, előreszaladtam egy picit. 
A film koncepciója a számos, hasonló tartalmú mozi után rögvest ismerősként köszön ránk: van itt nekünk egy gonosz árvalány, a kilenc éves Esther (Isabelle Fuhrman), akit a Coleman család örökbe fogad, és aki lassan felépített manipulációkkal, érzelmi zsarolással és megfélemlítéssel sakkban tartja a frissen szerzett rokonságot. Apucit (Peter Sarsgaard) az első perctől leszereli a tökéletes gyerek álcájával, a fiatal, így viszonylag könnyen befolyásolható hugicával (Aryana Engineer) sincs túl sok gondja, és az eleinte a féltékenységtől kipukkadó bátyust (Jimmy Bennett) is sakkban tudja tartani a szükséges kényszerítőeszközök bevetésével. Az egyetlen fejtörést anyuci (Vera Farmiga) jelenti számára, aki lassan, de biztosan megérzi, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben a jövevénnyel. Innentől kezdve pedig némi iróniával bepillantást nyerhetünk két ösztön-nőstény dominanciaharcába a falka birtoklásáért.
Ám az erőviszonyok roppant egyenlőtlenek, hiszen a külvilág szemében egy ártatlan, tündéri, jóságtól és kedvességtől majd' kipukkadó kislány szava áll szemben az alkoholról nemrégiben leszokott, kissé labilis anyáéval, akinek még a saját férje sem képes tiszta szívből hinni. Esther végig jól kavarja az ürüléket, sikerül minden helyzetet a maga javára fordítani, ezzel izolálva a kellemetlenkedő családtagot. De – teszi fel a kérdést a marketinges ismereteket könyvből bemagolt filmes bértollnok „kritikus” – vajon mi állhat a háttérben? Milyen titkot őriz a felszín alatt ez az ártatlannak tűnő kislány? Na igen, ezek valóban jogos kérdésnek tűnnek elsőre. Épp csak az velük a baj, miszerint előre felhívják a néző figyelmét a várható csavarra és fordulatra. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az ilyen jellegű kerülőutas spoilerek jót tesznek az élménynek. És nem, ezeket a kérdéseket nem én tettem fel egyedül, ugyanis ehhez hasonlók szegélyezik a film teljes marketinges gépezetét, kezdve egyenesen a plakáttal (pl. „There's something wrong with Esther” vagy „Can you keep a secret?”).
Meglátásom szerint az ilyen jellegű filmek sikere nem feltétlenül az alaptörténeten áll vagy bukik, hiszen bőségesen láttunk már ilyet ezt megelőzően is. Annál sokkal fontosabb a jelenetről jelenetre zajló cselekmény, a karakterek interakciói, hihetősége, az eseményekre adott reakciói és azok az egyedi ötletek, amelyekre aztán a későbbiek során is emlékezhetünk. Ilyen szempontból nézve pedig Az árva jól szerepel. A történetet lényegében egyetlen nagy fordulatra/felismerésre húzzák fel, ami aztán visszatekintve szinte minden kérdésünkre sikeresen választ fog adni. A karakterek jórészt úgy viselkednek, ahogyan az épp rendelkezésükre álló információk alapján viselkedniük illik, bár azt azért meg kell jegyezni, hogy ebben a műfajban képtelenség lenne egy jó filmet összehozni, ha egyik-másik figura nem viselkedne alkalmanként rém ostobán (valószínűleg ebben a filmben ismerhetjük meg a bolygó legrosszabb pszichiáterét). Ezért ennyit talán még el lehet nézni a készítőknek.
Azonban az első perctől fogva az a kérdés motoszkált bennem, vajon nem lett volna-e még érdekesebb a film, ha a nézőt is bizonytalanságban tartják? Ha nem tudjuk, kinek is higgyünk? Ha nem látjuk, miket csinál Esther a háttérben? Ha hagyták volna, hogy mi is csak annyit lássunk az igazságból, amennyit a film szereplői? Valószínűleg ebben az esetben egészen más jellegű élményre számíthattunk volna, és elismerem, sok mindent meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy ez működni tudjon. A film atmoszférája átalakult volna, nem tudtuk volna teljes pompájában élvezni az olykor művészi szintre emelt manipulációs játszmákat, hiányzott volna a félelmetes hangulat, és a végén egy sor flashback jelenetre lett volna szükség, hogy minden a helyére kerüljön. De talán működhetett volna így is a dolog. Már sosem tudjuk meg.
A film összességében a kategóriáján belül mindenképpen kellemes csalódásnak bizonyult a számomra. A cselekmény megfelelő tempóban halad, az apró részletek pedig ügyesen ültetik el a néző fejében azt, amit szavakkal nem akarnak a tudtunkra adni. Pl. Esther felbukkanásáig, a film első negyed órájában minden sokkal fakóbbnak, csöndesebbnek, üresebbnek tűnik, a szereplők látszólag távolabb vannak egymástól, amit aztán az új családtag érkezése fog csak megváltoztatni, ezzel mintegy visszahozva a melegséget az életükbe. Aztán persze a dolgok rövidesen még rosszabbra fordulnak, mint előtte bármikor – ami persze a cél, hiszen nem egy érzelmes dráma, hanem egy pszichopata kölök kalandjai tárulnak fel a szemünk előtt.
A rendező a feszültségkeltés hagyományos módját választja, azaz egy-két kóbor esetet leszámítva nem találkozunk jump-scare nonszenszekkel, és szerencsére azok sem túl erőteljesek. Helyette viszont elég jól átérezzük, min mehetnek keresztül a szereplők, ezzel létrehozva a nyomasztó és sötét légkört, amikor arra szükség van. Halálesetekből nincs túl sok, így patakokban folyó vérrel sem fogunk találkozni. Egy-két jelenet ugyan vizuálisan nem épp szívmelengető (az a fránya satu!), de a fókusz nem az erőszakon és a brutalitáson van.
Az események jórészt a család egyébként építészetileg meglehetősen látványos házában játszódnak, ami egyáltalán nem baj. Szereplőből pont annyival kell csak vesződnünk, amennyire feltétlenül szükség van, és ez szintén javítja a fogyaszthatósági élményt.
És ha már a szereplőknél tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy mindenki remekül teljesített. A szülők esetében ez nem különösebben meglepő, hiszen mind Vera Farmiga, mind Peter Sarsgaard jelentős tapasztalattal rendelkeznek. Ami viszont igazán örömteli volt, azok a gyerekszínészek, akik közül mindannyian remekül hozzák a rájuk osztott figurát. A süket kislány (aki a valóságban is halláskárosult) igazán bájos, és az idősebb fiú is meggyőző az új testvérre féltékeny és ellene lázadó kamasz szerepében. A film igazi fénypontja viszont kétségtelenül (és nem kis megelégedésemre) Esther, vagyis Isabelle Fuhrman volt, aki ugyanolyan jó volt az ideális, szinte már már lehetetlenül jó, okos és értelmes gyerek, valamint a manipulatív szörnyeteg bőrében is. És szerintem nem az elfogultság beszél belőlem – elfogult csupán azután lettem, mikor ezzel a filmmel meggyőződtem arról, miszerint érdemes lesz a későbbiek során is odafigyelni az ifjú hölgy karrierjére.
Jómagam a filmet egyszeri megtekintésre mindenkinek tudom ajánlani, bár meglehet, a gyerekek érintettsége és az árvaság, mint téma miatt néhányan érzékenyebben reagálhatnak a látottakra.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése