Bevallom, Az árva című
filmhez a Hunger Games első része terelgetett, méghozzá finom,
vidám, mégis nehezen kivédhető eszközökkel. Történt ugyanis,
hogy a Suzanne Collins által jegyzett könyvtrilógia egyik
(gyengébb pillanataimban az egyetlen) nagy pozitívumának egy
mellékszereplő, Clove bizonyult a számomra, akit kezdetben
diszkont-Micukó néven emlegettem, és aki idővel azért egészen
hozzám nőtt. Aztán megnéztem a filmet (nem kis részben a
karakternek köszönhetően), és ott még inkább elnyerte a
tetszésemet – annak ellenére, hogy a jeleneteit kisebb-nagyobb
mértékben megkurtították. Amit persze igencsak zokon vettem.
Ugyanakkor gyorsan jött
a felismerés, miszerint ha a filmes pszicho-csaj a kevesebb
képernyőidővel érdekesebbnek bizonyult a könyves verziónál,
akkor ott valaki valamit vagy nagyon rosszul, vagy nagyon jól
csinált. Az okok kutatása során végül arra jutottam, hogy az
általam tapasztalt bizarr különbségekről egyedül a Clove-ot
alakító színésznő, Isabelle Fuhrman „tehet”, aki képes volt
a meglehetősen szerény alapanyagból egészen jó végeredményt
produkálni. Feltámadó kíváncsiságom és érdeklődésem innen
pedig egyenesen az Az árva című 2009-es mozihoz vezetett, ahol ő
volt a főszereplő, és ami első ránézésre a legkönnyebben
beszerezhető filmjének tűnt.
De az őszinteségi
rohamból legyen elég ennyi, nézzük inkább magát a bejegyzés
tárgyát!
Az árvát valószínűleg
első ránézésre sokan a horror kategóriába fogják sorolni,
holott erre nem szolgált rá, és soha nem is éreztem úgy, hogy ez
célja lett volna a készítőknek. Mások esetleg a thriller
jelzővel illethetik, aminél viszont szerintem kicsit durvább
tartalommal fogunk találkozni. Azaz műfajilag valahol a kettő
között foglal helyet, ha ezzel közelebb jutunk az igazsághoz.
Pszicho-thriller, esetleg? Mindenesetre természetfeletti eseményekre
és lényekre ne számítson senki, mert azok nincsenek benne –
hacsak nem vesszük ide a mindenhol jelen lévő és mindenről tudó
főgonoszt, aki mellesleg SPOILER! az unalmas kliséknek megfelelően
roppant nehezen akar majd elhalálozni, amikor eljön az ideje. SPOILER VÉGE! Ám
attól tartok, előreszaladtam egy picit.
A film koncepciója a
számos, hasonló tartalmú mozi után rögvest ismerősként köszön
ránk: van itt nekünk egy gonosz árvalány, a kilenc éves Esther
(Isabelle Fuhrman), akit a Coleman család örökbe fogad, és aki
lassan felépített manipulációkkal, érzelmi zsarolással és
megfélemlítéssel sakkban tartja a frissen szerzett rokonságot.
Apucit (Peter Sarsgaard) az első perctől leszereli a tökéletes
gyerek álcájával, a fiatal, így viszonylag könnyen
befolyásolható hugicával (Aryana Engineer) sincs túl sok gondja,
és az eleinte a féltékenységtől kipukkadó bátyust (Jimmy
Bennett) is sakkban tudja tartani a szükséges kényszerítőeszközök
bevetésével. Az egyetlen fejtörést anyuci (Vera Farmiga) jelenti
számára, aki lassan, de biztosan megérzi, hogy valami tényleg
nagyon nincs rendben a jövevénnyel. Innentől kezdve pedig némi
iróniával bepillantást nyerhetünk két ösztön-nőstény
dominanciaharcába a falka birtoklásáért.
Ám az erőviszonyok
roppant egyenlőtlenek, hiszen a külvilág szemében egy ártatlan,
tündéri, jóságtól és kedvességtől majd' kipukkadó kislány
szava áll szemben az alkoholról nemrégiben leszokott, kissé
labilis anyáéval, akinek még a saját férje sem képes tiszta
szívből hinni. Esther végig jól kavarja az ürüléket, sikerül
minden helyzetet a maga javára fordítani, ezzel izolálva a
kellemetlenkedő családtagot. De – teszi fel a kérdést a
marketinges ismereteket könyvből bemagolt filmes bértollnok
„kritikus” – vajon mi állhat a háttérben? Milyen titkot őriz
a felszín alatt ez az ártatlannak tűnő kislány? Na igen, ezek
valóban jogos kérdésnek tűnnek elsőre. Épp csak az velük a
baj, miszerint előre felhívják a néző figyelmét a várható
csavarra és fordulatra. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az
ilyen jellegű kerülőutas spoilerek jót tesznek az élménynek. És
nem, ezeket a kérdéseket nem én tettem fel egyedül, ugyanis ehhez
hasonlók szegélyezik a film teljes marketinges gépezetét, kezdve
egyenesen a plakáttal (pl. „There's something wrong with Esther”
vagy „Can you keep a secret?”).
Meglátásom szerint az
ilyen jellegű filmek sikere nem feltétlenül az alaptörténeten
áll vagy bukik, hiszen bőségesen láttunk már ilyet ezt
megelőzően is. Annál sokkal fontosabb a jelenetről jelenetre
zajló cselekmény, a karakterek interakciói, hihetősége, az
eseményekre adott reakciói és azok az egyedi ötletek, amelyekre
aztán a későbbiek során is emlékezhetünk. Ilyen szempontból
nézve pedig Az árva jól szerepel. A történetet lényegében
egyetlen nagy fordulatra/felismerésre húzzák fel, ami aztán
visszatekintve szinte minden kérdésünkre sikeresen választ fog
adni. A karakterek jórészt úgy viselkednek, ahogyan az épp
rendelkezésükre álló információk alapján viselkedniük illik,
bár azt azért meg kell jegyezni, hogy ebben a műfajban képtelenség
lenne egy jó filmet összehozni, ha egyik-másik figura nem
viselkedne alkalmanként rém ostobán (valószínűleg ebben a
filmben ismerhetjük meg a bolygó legrosszabb pszichiáterét).
Ezért ennyit talán még el lehet nézni a készítőknek.
Azonban az első perctől
fogva az a kérdés motoszkált bennem, vajon nem lett volna-e még
érdekesebb a film, ha a nézőt is bizonytalanságban tartják? Ha
nem tudjuk, kinek is higgyünk? Ha nem látjuk, miket csinál Esther
a háttérben? Ha hagyták volna, hogy mi is csak annyit lássunk az
igazságból, amennyit a film szereplői? Valószínűleg ebben az
esetben egészen más jellegű élményre számíthattunk volna, és
elismerem, sok mindent meg kellett volna változtatni ahhoz, hogy ez
működni tudjon. A film atmoszférája átalakult volna, nem tudtuk
volna teljes pompájában élvezni az olykor művészi szintre emelt
manipulációs játszmákat, hiányzott volna a félelmetes hangulat,
és a végén egy sor flashback jelenetre lett volna szükség, hogy
minden a helyére kerüljön. De talán működhetett volna így is a
dolog. Már sosem tudjuk meg.
A film összességében a
kategóriáján belül mindenképpen kellemes csalódásnak bizonyult
a számomra. A cselekmény megfelelő tempóban halad, az apró
részletek pedig ügyesen ültetik el a néző fejében azt, amit
szavakkal nem akarnak a tudtunkra adni. Pl. Esther felbukkanásáig,
a film első negyed órájában minden sokkal fakóbbnak,
csöndesebbnek, üresebbnek tűnik, a szereplők látszólag távolabb
vannak egymástól, amit aztán az új családtag érkezése fog csak
megváltoztatni, ezzel mintegy visszahozva a melegséget az életükbe.
Aztán persze a dolgok rövidesen még rosszabbra fordulnak, mint
előtte bármikor – ami persze a cél, hiszen nem egy érzelmes
dráma, hanem egy pszichopata kölök kalandjai tárulnak fel a
szemünk előtt.
A rendező a
feszültségkeltés hagyományos módját választja, azaz egy-két
kóbor esetet leszámítva nem találkozunk jump-scare
nonszenszekkel, és szerencsére azok sem túl erőteljesek. Helyette
viszont elég jól átérezzük, min mehetnek keresztül a szereplők,
ezzel létrehozva a nyomasztó és sötét légkört, amikor arra
szükség van. Halálesetekből nincs túl sok, így patakokban folyó
vérrel sem fogunk találkozni. Egy-két jelenet ugyan vizuálisan
nem épp szívmelengető (az a fránya satu!), de a fókusz nem az
erőszakon és a brutalitáson van.
Az események jórészt a
család egyébként építészetileg meglehetősen látványos
házában játszódnak, ami egyáltalán nem baj. Szereplőből pont
annyival kell csak vesződnünk, amennyire feltétlenül szükség
van, és ez szintén javítja a fogyaszthatósági élményt.
És ha már a
szereplőknél tartunk, örömmel tapasztaltam, hogy mindenki remekül
teljesített. A szülők esetében ez nem különösebben meglepő,
hiszen mind Vera Farmiga, mind Peter Sarsgaard jelentős
tapasztalattal rendelkeznek. Ami viszont igazán örömteli volt,
azok a gyerekszínészek, akik közül mindannyian remekül hozzák a
rájuk osztott figurát. A süket kislány (aki a valóságban is
halláskárosult) igazán bájos, és az idősebb fiú is meggyőző
az új testvérre féltékeny és ellene lázadó kamasz szerepében.
A film igazi fénypontja viszont kétségtelenül (és nem kis
megelégedésemre) Esther, vagyis Isabelle Fuhrman volt, aki
ugyanolyan jó volt az ideális, szinte már már lehetetlenül jó,
okos és értelmes gyerek, valamint a manipulatív szörnyeteg
bőrében is. És szerintem nem az elfogultság beszél belőlem –
elfogult csupán azután lettem, mikor ezzel a filmmel meggyőződtem
arról, miszerint érdemes lesz a későbbiek során is odafigyelni az
ifjú hölgy karrierjére.
Jómagam a filmet
egyszeri megtekintésre mindenkinek tudom ajánlani, bár meglehet, a
gyerekek érintettsége és az árvaság, mint téma miatt néhányan
érzékenyebben reagálhatnak a látottakra.
