Down a Dark Hall filmkritika

Nohát! Több, mint egy év kihagyás után ismét itt vagyok és ismét kritikát írok. Vajon mi lehet ennek az oka? Fene sem tudja.

Down a Dark Hall - olvastam a könyvet, és ha őszinte akarok lenni, nem voltam lenyűgözve tőle. Az első benyomásom az volt, hogy nem több, mint egy teljesen egyszerű, hétköznapi szellemes sztori eredetinek semmiképp sem nevezhető csavarokkal és rettentő közhelyes karakterekkel. Nem kecsegtet semmi újszerűvel vagy különlegessel. Nincs benne észbontó trükk vagy elmés megoldás, ellenben hiányzik belőle minden, ami egy horrorsztorit emlékezetessé tesz. Olyan könyv ez, amit ugyan végigolvas az ember, de hamar elfelejt, és még ha később felemlegetik is neki, túl sok részlet nem nagyon jut róla az eszébe.

De hát akkor miért esett a választás pont erre a könyvre milliónyi másik közül? Miért választotta éppen ezt a Lionsgate, holott minden bizonnyal lehetett volna találni valami igazán különlegeset is? Erre a kérdésre próbálom megtalálni a választ egy ideje, de az egyetlen ésszerű magyarázat az, hogy sok benne a női karakter. Nincs jobb ötletem. Mert feminizmus vagy mifene. 

Mindegy is, túlzott jelentősége nincs, a lényeg, hogy van itt nekünk egy könyvből átültetett film, amire kíváncsi tekintetünket bátran rávetjük. 

És hogy mit lehet kihozni a mai viszonyok között egy jóindulattal is csak közepesnek nevezhető könyvből alacsony költségvetés és mindössze 96 perc játékidő mellett? Kezdettől kudarcra volt ítélve a mozi, vagy sikerült csodát tenni a stábnak? Csak annyi bizonyos, hogy az ember jobban teszi, ha gyanakodni kezd, valahányszor azt látja, hogy egy stúdió a mozis megjelenés mellett egyszerre indítja útjára az on-demand verziót is. És legtöbbször az sem túl jó előjel, ha még a közvetlen megjelenés előtt is hiányzik a marketinges felhajtás. Előzetes megérzéseim tehát bajt jósoltak. És sajnos azt kell mondjam, a baljós megérzéseim sok tekintetben megalapozottnak bizonyultak. Mert hiába a jól csengő nevek, csodára bizony senki nem képes.

Főhősnőnk Kit Gordy (Annasophia Robb), aki egy tipikus balhés tini, de legalább a többiekkel ellentétben kap némi háttértörténetet. Nem sokat, de ahhoz talán eleget, hogy a néző szimpatizálni tudjon vele. Rajta kívül aztán van még négy másik diáklány is (köztük természetesen ott van Isabelle Fuhrman, aki miatt megnéztem a filmet), de velük sajnos nem sokat törődik a forgatókönyv, így lényegében a néző számára mindvégig felületesek és üresek maradnak. Az iskolaigazgató szerepében Uma Thurmat láthatjuk, akire sok panaszunk nem lehet.

A Down a Dark Hall elemeit aligha nevezhetjük túl eredetinek vagy túl izgalmasnak. Egy kis csapat balhés és problémás diáklány egy exkluzív privát iskolában valahol a semmi közepén. Gyanús és titokzatos oktatók, akikről messziről lerí, hogy rosszban sántikálnak. Különös és megmagyarázhatatlan történések, rémálmokkal és víziókkal körítve. Megfejtésre váró rejtélyek és titkok, amelyeket idővel megfejtenek. Ismerős összetevők sokadszorra új köntösbe öltöztetve, újként becsomagolva és fáradtan feltátlalva az évről évre egyre jobban kiábránduló és unatkozó közönség étvágyának csillapítására. Nyári ijesztős mozi, mert minden nyáron kell egy ilyen. Hiába, a filmipar nincs túlságosan jó véleménnyel a saját közönségéről, és ez látszik is azon, miket és miként próbálnak eladni nekünk. 

Meglehet, bennem van a hiba, vagy talán ennyire elszállt felettem az idő, de én ezt a filmet egyetlen pillanatra sem sorolnám a horror kategóriába. Igen, szellemekkel és természetfeletti elemekkel dolgozunk, de sokkoló, dermesztő, rémisztő pillanatokat nagyítóval sem tudunk találni. A feszültség adagolása óvatos és lassú, talán túlságosan is, ennek hála pedig nem igazán érezzük, hogy a szereplőket súlyos veszedelem fenyegetné. Bár az események viszonylag elfogadható ütemben zajlanak, mégsem válunk a történet részesévé, inkább csak kívülről, enyhén unatkozva és távolságtartó kíváncsisággal szemléljük, mi vár ránk a következő jelenetben. Legnagyobb sajnálatunkra nem sok.
A DaDH első egy órája mindent egybevetve viszonylag jól követi nyomon a könyv történéseit. Ugyanúgy a sötét, nyomasztó atmoszférára helyezi a hangsúlyt bárgyú és kiszámítható jumpscare ostobaságok helyett, amit jómagam pozitívumként könyveltem el. Nem egy Lovecraft, az igaz, de azt a feladatát, hogy a nézővel éreztesse, valami nagyon nincs rendben, többé-kevésbé teljesíti.
Az utolsó harminc percben azonban a készítők alaposan átdolgozzák és felpörgetik a történéseket, ami bizonyos szempontból érthető. Az eredeti forrásmű során csak a hátra lévő oldalak alacsony számából, nem pedig az izgalom fokozásából következtethetünk arra, hogy a történet vége felé járunk. Egy filmnél ezt aligha engedheti meg magának bárki is, így hát itt kapunk extra adag kiáltozást, tüzet és karakterhalált. Jobb, mint a semmi.

A vizuális élményt és a látványt sajnálatos módon körülveszi egyfajta olcsó és amatőr jelleg, amit sötét helyszínekkel és más, sajnálatosan jól kiszúrható ügyeskedésekkel próbáltak álcázni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A trükkök harmatosak, de szerencsére nincs is belőlük túlságosan sok. A film végi tüzes jelenetek során állítólag valódi lángokat használtak, ami természetesen elismerést érdemel, a kastély belső helyszínei, a szobák és csarnokok pedig elég hangulatosak, szépek és részletgazdagok.
Hallunk néhány kellemes klasszikus zenét, a színészek igyekeznek a kevés rendelkezésre álló elemből kihozni a maximumot, és megússzuk azt is, hogy a legidegesítőbb, legegyszerűbb horror elemekkel próbálják lekötni a figyelmünket. Ami jó.
Az viszont nyilvánvaló, hogy a stúdió nem sok reményt fűzött a film sikeréhez (ennek csupán egy eleme az, hogy egyszerre jelent meg moziban és online szolgáltatóknál), ez pedig jól érződik a végterméken. Nem ártott volna még bő 10 perc ahhoz, hogy a karaktereket jobban megismerjük, és ugyanúgy nem ártott volna még néhány millió dollár, hogy a mozit kellőképpen kipofozzák nekünk. Ezek nélkül viszont erős hiányérzet támad bennünk.
Vajon a "nagyjából erre számítottam" ebben az esetben dicséret vagy bírálat? Nem vártam sokat, így nem is csalódtam nagyot. Nem voltam lenyűgözve a könyvtől, ugyanakkor nem is akartam félbehagyni a filmet. Ha nincs jobb, nézhető, de ha kimarad az életünkből, akkor sem kell gyötrő hiányérzettől tartanunk.

All the Fine Boys - színházkritika

Oké, ehhez egy kicsit utaznom kellett. Nem volt vészes, a Budapest-New York útvonal megvan fél nap alatt, nincs ok túlragozni a dolgot. Meg aztán van itt valaki, aki ne nyargalt volna át egy másik kontinesre pusztán azért, hogy megnézzen egy színdarabot? Na, ugye, hogy nincs! Ennél természetesebb dolgot el sem lehetne képzelni, nincs itt kérem semmi látnivaló!

"Megnézzen egy színdarabot" – írom némi költői túlzással, de az igazság az, hogy magának a színdarabnak vajmi kevés köze volt a színházi látogatásomhoz. A címén és a szereplőgárdán (ki nem találná a Kedves Olvasó, ki miatt utaztam 8500 kilométert a marha nagy ismeretlenbe!) kívül gyakorlatilag nem tudtam róla semmit, és nem is tettem jelentős lépéseket ezen állapot megváltoztatása érdekében. All the Fine Boys – ránézésre (és a rövid leírást elolvasva) úgy hangzott, mint a szokásos "két felnőtté váló tinilány első szerelmi kalandjai a szemét pasikkal" nonszensz. Valami romantikus vígjátéknak gondoltam, ahol majd sajnálnunk kell a leányokat a rájuk váró kötelező csalódások miatt, de a végén mégis kellemesen jóleső, bizsergető érzéssel távozunk, mert a történet morális zárásaként megtudjuk, milyen jó és erős is a kapocs a nők között (HAHAHA!!), és mennyire nincs szükségük a rohadt hímekre ahhoz, hogy boldogok legyenek és szeressék magukat.

Ó, jaj, mekkorát tévedtem, te jó ég!

Az All the Fine Boys nem egy romantikus vígjáték. Kicsit annak indul, itt-ott előtérbe kerül ez a jelleg, de összességében egy felnőtteknek szóló dráma lapul a felszín alatt, amiért e sorok írója igen hálás volt. Igaz, két tinilány első romantikus kalandjait mutatja be a hímekkel, de a történet alatt és a függöny legördülése után nem érezzük úgy, hogy egy barátságról, szerelemről és unikornisokról szóló felemelő darabbal lett volna dolgunk.

A két főszereplőnk Jenny (Abigail Breslin) és Emily (Isabelle Fuhrman), a két barátnő, akik belezúgnak egy-egy tipikus férfiideálba. Jenny esetében ez egy idősebb pasas, Joseph (Joe Tippett), akinek már rendes, felnőtt élete van. Emily eközben egy rosszfiú-light srác (Alex Wolff) után kezd futni, akinek mindig mindenre van valami jól hangzó, de rém ostoba válasza, és aki folyton lázad a világ ellen.

Az egész darab alatt ennek a négy figurának a történetét ismerjük meg. Több szereplő nincs, és nincs is szükség több szereplőre. Felváltva látjuk a párocskákat, amint építgetik a szerelmi viszonyukat. Jenny és Joseph esetében minden jól indul, aztán fokozatosan egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. Emilyék románca ezzel szemben végig bizarr, furcsa és legtöbbször gyerekes marad, ami éles kontrasztot képez Jenny nyűglődéséhez képest. 

A maga módján mindkét szál hihetőnek tűnik, mert a párbeszédek kimondottan jól vannak megírva és a színészek is jól adják elő őket. Ugyanakkor mégis kicsit kiszámíthatónak és közhelyesnek tűnt a cselekmény bizonyos pontokon, ami valahol csalódást keltő volt. Mire gondolok? (Miután a színdarabnak március 26-án volt az utolsó előadása, így nincs értelme spoilerekkel szórakozni. Aki eddig nem látta, az többé nem is fogja). Az, hogy menet közben Josephről kiderül, hogy házas és gyereke is van, aligha nevezhető meglepő fordulatnak. És mikor félúton Jenny elsőként zsarolja meg a férfit azzal, hogy beszámol kettejük viszonyáról a feleségének, azonnal felötlött bennem az "Ejj, halott vagy, kisanyám!" mondat. Nem is tévedtem, Jennyt tényleg elteszi láb alól a fickó. (Tudom, sokkoló: egy sztori, ahol NEM Isabelle Fuhrman karaktere hal meg! Ilyent sem sokat láttunk még!)

Az Emily-vonal eközben arról szól, ahogyan a lány ügyetlenül próbálja felhívni magára a kamugép-művészlélek-lázadó srác figyelmét. Az egész szál sokkal ártatlanabb és egyszerűbb, mégis ebben az egyszerűségben valószínűleg sokan magukra ismerhetnek. A kapcsolatuk végül nem jut sehová, a srác visszautasítja Emilyt, amit a lány akkor és ott nem visel éppen túlzottan jón. De a néző tudja, hogy ez volt a helyes döntés, a színdarab végén pedig, mikor a karakterek újra találkoznak, a lány is belátja ezt. Számára a korábbi szerelmi csalódás egyet jelentett a happy end befejezéssel. Minden jól és logikusan épül fel, a néző pontosan tudja, minek miért kellett úgy történnie, ahogy. De talán pont ennek köszönhető, hogy itt sem éri meglepetés az embert. A kapcsolatok legtöbbször nem járnak be ilyen jól kiszámított és logikus utakat. Talán jó lett volna valami meglepőt és újszerűt belecsempészni a sztoriba. Így a néző csupán elégedetten bólogat és egyetértően hümmög. Én meg általában nem szeretek elégedetten bólogatni és egyetértően hümmögni. De ezzel talán én vagyok így egyedül.

 

Az All the Fine Boys a 80-as években játszódik. Ennek igazából nem sok jelentősége van azon kívül, hogy időnként jól jött a cselekménynek a mobiltelefonok hiánya. Feltételezem, ezért is kellett ebbe az időszakba ültetni a történetet. A jelmezek és egyéb körítés passzolt, zenei aláfestésnek is a kornak megfelelő muzsikát válogattak be.

Abigail Breslinről viszonylag keveset tudtam eddig, és a színdarab megtekintése után sem támadt fel bennem a vágy, hogy ezen a hiányosságomon azonnal javítanom kell. A szerepet hozta, de ezzel nagyjából ki is merült minden, amit mondani tudok róla. Joe Tippett és Alex Wolff közül egyértelműen az előbbinek volt nehezebb és komolyabb feladata, és ezt elég jól meg is oldotta.

És, igen, örömmel vettem tudomásul, hogy jó lóra tettem: Isabelle Fuhrman valóban remek, kivételes és zseniális. E sorok írója szerint a jelenlegi generáció talán legjobbja. Most, hogy élőben láttam, ezt immár bizonyítottnak érzem. Csak kapna végre jó szerepeket! Nem kell annak mindenáron Star Warsnak, szuperhősös nonszensznek vagy James Bondnak lennie! Elég, ha csak egyszerűen emlékezetes az a bizonyos szerep.

Gyerünk, Hollywood, szedd végre össze magad! Legyen végre okom a szutyok filmjeiteket újra figyelemmel követni!

Suicide Squad - Öngyilkos osztag kritika

Ezen a ponton csak azoknak nem tűnnek fel bizonyos jelenségek a filmipar és a sajtó viszonyával kapcsolatban, aki szánt szándékkal nem tudnak vagy nem akarnak tudomást venni a dolgokról. Elég, ha egy pillantást vetünk a Szellemirtók nevű förtelmes gyalázatra, illetve a körülötte zajló médiaháborúra. A kritikusok minden létező eszközzel igyekeztek rávenni bennünket arra, hogy megnézzük azt a szemetet, holott ők is tisztában voltak annak nézhetetlen voltával. Hogy miért, az bizony nagyszerű kérdés!

Erre most befutott a nyár következő nagy mozis durranása, a Suicide Squad, ahol viszont pont az ellenkezőjét teszik ugyanazok, akik nemrég pénzkidobásra próbáltak rávenni bennünket: nevezetesen igyekeznek eltántorítani bennünket attól, hogy beüljünk a moziba. Újból felmerülhet a kérdés: vajon miért? Miért kötelező látni az egyiket, és miért kell(ene) elkerülnünk a másikat? Akkora minőségbeli különbség lenne a két mozi között a Szellemirtók javára(!!), ami indokolja ezeket a szélsőséges véleményeket? 

Ezekhez hasonló kérdések szép számmal akadnak, de menjünk csak szépen sorjában, és kezdjük rögtön a legfontosabbal: milyen film is a Suicide Squad? Egy nézhetetlen, förtelmes borzalom, amint arra a kritikusok véleményéből következtethetni lehet? A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem az! Sőt, a mozi az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb két óráját kínálta e sorok írójának. Kaotikus, véletlenszerű,  zagyva és kusza két órát, ezt nehéz lenne tagadni, de attól még kiváló mulatság volt!

Az alaptörténet mostanra valószínűleg mindenki számára tiszta és világos. A kormány a rendkívül veszélyes és a világra fenyegetést jelentő természetfeletti alakok kiiktatására létrehoz egy különleges egységet, amely csupa rosszcsontból áll. Az ötlet egyszerű és nagyszerű: hasznos, mégis feláldozható embereket vetnek be, akikért senki nem aggódik, akikért nem kár, ha odavesznek, és akiket megfelelő eszközökkel rá lehet bírni az együttműködésre. Ebben az esetben ugyan az "együttműködés" egy nyakba ültetett bombát jelent, amit a legkisebb engedetlenség vagy bajkeverés esetén bármikor felrobbanthatnak (helló, Battle Royale és társai), de kicsire ugye nem adunk. 

Ebbe az Öngyilkos osztagba olyan, a képregényeket ismerők számára jól csengő neveket szerveznek be, mint Deadshot, Harley Quinn, Killer Croc, Boomerang és Diablo. Az osztagot Amanda Waller koordinálja, aki szokásához híven itt sem túlzottan szívbajos, ha a kis csapat fegyelmezéséről van szó. 

Ki nem találnánk, de alig, hogy összeáll a Piszkos tizenkettő modern, képregényes változata, azonnal be is fut egy vészhelyzet, amire egyformán illik a "rendkívül veszélyes" és a "világra fenyegetést jelentő természetfeletti alak" kifejezés. Az osztagunkat kiküldik hát a terepre rendet rakni a még náluk is elvetemültebb gonosztevők között, ezzel pedig el is érkeztünk a Suicide Squad egyszerű, de nagyszerű lényegéhez.

A dolog azért természetesen bonyolultabb annál, mint első ránézésre tűnik, hiszen nincs szó arról, hogy kizárólag üres akció-dömpinget zúdítanának a nyakunkba a filmesek. A bő két óra alatt rengeteg dolog történik, talán túlságosan is sok minden, aminek hála kicsit tényleg zsúfolt és kaotikus benyomást kelt bennünk az összkép. Rengeteg karaktert vonultatnak fel, akiknek a lehetőségekhez képest igyekeznek háttértörténet biztosítani és képernyőidőt szorítani, ezért pedig természetesen jár az elismerés. A Suicide Squad enélkül eleve nem is lett volna képes jól működni. És ha mindehhez még hozzávesszük Batman néhány kósza felbukkanását (ami egyáltalán nem tűnik annyira idegennek vagy erőltetettnek, mint az előzetesek alapján gondoltuk), Joker kívülállóként is jelentős bajkeverését, valamint a két főgonosz történetét, akkor már kezdjük megérteni, mi is szakad a nyakunkba. 

Természetesen a két főszereplő, Deadshot (Will Smith) és Harley Quinn (Margot Robbie) vannak a középpontban, mint arra előzetesen számítani is lehetett. A bérgyilkos szerepében Smith meglepően jó választásnak bizonyult, bár az azért feltűnő, hogy a színész inkább önmagát alakítja, nem pedig a képregényekből megismert hideg, számító, kicsit gépies karaktert. Ennek ellenére elégedett voltam a végeredménnyel.

De lássuk be, sokan Harley Quinn miatt váltanak majd jegyet erre a filmre, amiért egy fikarcnyit sem tudok neheztelni rájuk. Ennek viszont az az ára, hogy az elvárások is olyan nagyra nőttek vele szemben, aminek megfelelni igazán emberes feladatnak tűnik. Margot Robbie az előzetesek alapján egyáltalán nem nyűgözött le és nem győzött meg arról, hogy ő lenne az igazi Harley Quinn. Sem a kinézetet, sem a viselkedést nem éreztem rendjén valónak. A film megtekintése után pedig sajnos be kellett látnom, miszerint az előzetes megérzéseim többé-kevésbé helytállóak voltak. Egyáltalán nem rossz, amit látunk tőle, de nem is beszélhetünk lenyűgöző vagy tökéletes alakításról. 

Érdemes még külön kiemelni Amanda Wallert, akit a filmben Viola Davis alakít. Ő igazán telitalálatnak bizonyult, remekül hozza a szerepet, és igazán meggyőzően alakítja a kőkemény és kegyetlen vezetőt.

A Jokert alakító Jared Leto inkább idegesítő ripacsnak tűnik, akinek a nevet és a zöld hajat leszámítva édeskevés köze van a karakterhez. Erre természetesen számítottam is, de azért mégis jó lett volna kellemesen csalódni.     

A Suicide Squad szerencsére nem lett túlságosan vicces, annak ellenére, hogy a hírek szerint számos jelenetet újraforgattak a könnyedebb és mulatságosabb összkép érdekében. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a gonosznak beharangozott főszereplőink tulajdonképpen semmi olyat nem tesznek, amitől ténylegesen rosszfiú benyomást keltenének bennünk. Persze, újra és újra a fejünkbe verik, hogy akiket látunk, azok gyilkosok, pszichopaták, és közveszélyes alakok, de erről pillanatok alatt megfeledkezünk, amint valami más téma kerül a középpontba. Ha itt-ott átírnánk a szöveget, és a nagyképű beszólásokat lecserélnék aggódó moralizálásra, akkor egy hétköznapi, átlagos szuperhősös mozinak is el lehetne ezt adni, komolyabb erőlködés nélkül. Nincs értelmetlen és öncélú erőszak, az antihősök néhány kiosztott pofont leszámítva nem bántanak senkit, aki erre nem szolgált rá, ez pedig nyilván elengedhetetlen volt a PG13-as korhatár-besorolás megszerzéséhez (nálunk a film 16+ kategóriát kapott, ami a legkevésbé sem tűnik jogosnak vagy megalapozottnak).

Az akció látványos és élvezetes, bár a shaky cam nonszenszet sajnos itt sem tudták kihagyni a repertoárból. A zene viszont egyszerűen kiábrándító volt. Bíztam abban, hogy csak az előzeteseknél lőttek mellé, de nem, a film pontosan ugyanazt a bizarr aláfestőmuzsikát vonultatja fel, amitől kiráz a hideg. Egyszerűen nem passzol ez ide. Világos, egy gonosz csapat mellé nem lehet betenni másfajta zenét, mint ezt, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból ellensúlyozni kell a "sötét hangvételt" (ami itt egyébként sincs jelen). De attól még ez nagyon nincs rendjén.

Eddig többnyire a jó dolgokat vettük sorra, ám a film természetesen messze nem hibátlan vagy tökéletes. Sok filmes klisé köszön vissza benne, amelyek hiánya senkinek sem tűnne fel, ám a jelenlétükkel valószínűleg a nézők agyára mennek. Olyanokra gondolok, mint a tucatellenfelek, akik eleinte fegyvert szorongatnak, ám az osztagunkra már puszta kézzel rontanak rá, hogy Deadshot mind a kétszázat egyesével leszedhesse. Meg a kiszámítható végkifejletre, amit annyiszor láttunk már, hogy úgy siklunk át fölötte, mintha ott sem lenne. Vagy éppenséggel a gyenge és erőltetett poénokra, amelyek esetében már ahhoz is lusták vagyunk, hogy a fejünket csóváljuk miattuk. A néhol csalódást okozó szereplőválogatásról vagy éppen a béna zenei kínálatról már korábban említést tettem. 

Mindezek ellenére a film engem szórakoztatott. Nem voltak előzetesen alacsony vagy magas elvárásaim, ehhez képest meggyőzött arról, miszerint megérte kiadni rá a mozijegy árát. Talán nem egészen arra számítottam, amit kaptam tőle, de így utólag be kell látnom, ez is képes volt visszaadni az eredeti képregények hangulatát. 

És meglátásom szerint éppen ez a lényeg. Ezért voltam annyira elégedett a végén: mert a Suicide Squad úgy épül fel, úgy zajlik a cselekmény, úgy csavarodik a történet, mintha a képregényt olvasnánk. Önálló filmként zsúfolt, talán túl sok benne a fontos és befolyásos szereplő, itt-ott közhelyes és kiszámítható, és ráfért volna még bő 15 perc ahhoz, hogy mindent kellő mértékben kifejtsenek. De így is működőképes volt ez a recept. 

Akkor tehát újra felteszem a kérdést: mi volt az a hatalmas különbség a kritikusok szerint a Szellemirtók és a Suicide Squad között, amiért ennyire a két végletet lőtték be az értékeléseik során? Esetleg túlkompenzáltak, amiért elsőre aljas mód félrevezették a nézőket? Vagy egyszerűen csalódtak a Suicide Squadban, mert az nem pont olyan volt, mint amit a Marvel filmek esetében megszoktak? 

Tulajdonképpen számomra a válasznak nincs semmi jelentősége. A lényeg, hogy a nézők újra szembesültek azzal, hogy nem érdemes hallgatniuk a kritikusokra - beleértve engem! Mert mi van, ha én voltam az egyetlen, akinek ez a film tetszett? Egyáltalán nem kizárt a dolog. 

Bár a mozi közönségének reakcióit elnézve gyanítom, mások is pont olyan jól mulattak ezen a katyvaszon, mint jómagam!

 

Abzu - kritika

Az Abzu tipikusan az a játék, amit nagyon könnyű lenne az egekig magasztalni - ám sajnos egyáltalán nem kizárólag abból az okból, mert megérdemli a dicséretet vagy mert ténylegesen különlegesnek tartjuk. Sokkal inkább azért, mert egyesek alig várják, hogy világgá kürtöljék, milyen nyitottak is az újdonságokra és mennyire befogadóak az iparág ritkaságaira. Megértem őket, bár nem tudok teljesen azonosulni a gondolatmenettel.

Ugyanígy könnyű lenne csupa-csupa rosszat írni róla - amennyiben az a célunk, hogy kilógjunk a tömegből és megmutassuk a többieknek, mennyire kemények és "őszinték" is vagyunk. Viszont ebben az esetben sem az igazmondás vezérelné a tetteinket, hanem egyfajta lázadás és dacos gúny, ami ugyanúgy félrevezető, mint az érdemek nélküli ömlengés.

Az igazság, mint oly sokszor az életben, itt is valahol a két véglet között mozog, és aki ténylegesen a játékosok érdekeit tartja szem előtt, az kénytelen megemlíteni a jó és a rossz tulajdonságokat. Mert mindkettőből vannak szép számmal az Abzu-ban, még akkor is, ha ezekről sokan nem szeretnének tudomást venni. 

A játék voltaképpen egy víz alatti felfedezős mulatság. Fejlesztője a Giant Squid, amelynek alapítója korábban a játékosok és a kritikusok által is elismert Journey-t tette le az asztalra. Ennek megfelelően az Abzu sok tekintetben hasonlít az elődre, azzal a különbséggel, hogy itt talán egy árnyalatnyival erősebb történetszálat és puzzle elemeket kapunk. No meg sivatag helyett vízzel találkozunk - sok-sok vízzel!

Azért a sztorit és a feladványokat tessék óvatosan kezelni. A játék teljesen lineáris, a történet pedig részben a helyszínek felfedezéséből és átvizsgálásából, részben pedig a főszereplő küzdelméből bontakozik ki előttünk. Nem rágnak semmit a szánkba, nem magyaráznak el minden részletet, helyette inkább hagyják, hogy magunk rakjuk össze a fejünkben a drámát. Nagy titkokra azért senki ne számítson, elég hamar minden egyértelmű és világos lesz.

Ugyanígy a puzzle is elég erős kifejezés, hiszen általában nincs szó másról, mint kapuk kitárásáról, amely tevékenység soha nem fogja igénybe venni az agysejtjeinket. Ráadásul sajnos ezek ismétlődnek, és a harmadik-negyedik alkalommal már inkább idegesítőnek, vagy legalábbis repetitívnek érezzük a "keresd meg a dolgot és nyomd meg/törd fel/kapcsold be a dolgot" akadályt. Ebben a tekintetben az Abzu hatalmas csalódást jelentett, és egyértelműen rossz benyomást tett rám. Ennyi erővel nyugodtan ki is hagyhatták volna őket, mert semmi olyat nem adtak hozzá a játékhoz, amitől az érdekesebbé vált volna.

A víz alatti helyszíneket első ránézésre talán változatosnak és egyedinek érezzük majd, ám ha őszinték akarunk lenni, ezek sajnos jórészt csak színárnyalatokban térnek el egymástól. Zárt barlangok, elsüllyedt romok és épületek, különös gépezetek, szűk járatok és kiemelkedő platformok - túlzás lenne azt állítani, hogy nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, de sosem éreztem azt, hogy hatalmas eltérések lennének közöttük. Kimondom, mert így van: egyáltalán nem voltam lenyűgözve tőlük.

Az animáció ezzel szemben szép és jól kidolgozott. A víz alatti búvárkodás ténylegesen 3 dimenziós volta miatt ennél kevesebbel nem is elégedhetünk meg, de szerencsére a fejlesztők hozták, amit elvártunk tőlük. A karakter, akit irányítunk nem lett valami égbekiáltóan szép, de a célnak tökéletesen megfelel. A halak és egyéb tengeri élőlények élethűen viselkednek, a kicsiktől kezdve egészen a hatalmasokig. Látszik, miszerint a stúdió ezekre fordította a legnagyobb figyelmet, és ezt meg is hálálják a monitorunkon úszkálva.

Hangok tekintetében szintén jól szerepel a játék. Elhisszük, hogy víz alatt vagyunk - a csobogás, az állatok által keltett zajok, és az áramlatok zúgása segít abban, hogy az élmény valódinak tűnjön. A felfedezésekre építő játékok esetében kiemelten fontos szerepet kapnak az aláfestőzenék, és nincs ez másképp az Abzu esetében sem. Én ugyan nem voltam elragadtatva tőlük (sütött belőlük az erőlködés és a túlzott "művészkedünk" butaság), de természetesen ez ízlés kérdése.

Az Abzu a jelek szerint azt a célt tűzte ki maga elé, hogy érzésekre és hangulatokra próbál hatni. Szeretné, ha a nyilvánvalón túl belelátnánk olyan dolgokat, amelyek viszont nem feltétlenül találhatóak meg benne, ennek a célnak pedig kompromisszumok nélkül alávetették a tényleges játékmenetet. Egyesek ezért talán hálásak lesznek, mások pedig valószínűleg elvesztegetett időnek érzik majd a végigjátszáshoz szükséges 2 és fél órát. 

Jómagam valahol a két véglet között vagyok. Sosem akart a játék másnak tűnni, mint egy elegáns és szép köntösbe bújtatott víz alatti sétálószimulátor, így aztán nincs is értelme panaszkodni amiatt, hogy végül azt kaptuk, amit beígértek nekünk. Az előzetes várakozásoknak azonban mégsem tudott maradéktalanul megfelelni. A Journey annak idején tökéletesen tudta adagolni azokat az összetevőket, amelyek végül képesek voltak valódi, maradandó érzéseket kelteni bennünk. Ezzel szemben az Abzu inkább pórázon rángat bennünket, nem pedig könnyed eleganciával vezet a cél felé. Az "üzenet, Üzenet, ÜZENET!!!" bizony csak úgy működik, ha nem akarják lenyomni azt a torkunkon.

Természetesen a játék így is képes kikapcsolni az embert. Két óra víz alatti relaxáció mindenkinek jól jön, ezt pedig egészen biztosan megkapjuk tőle. Kellemes atmoszféra, ráérős felfedezés, szemrevaló és változatos víz alatti élővilág - aki erre vágyik, nem fog csalódni. A rejtett kagylók gyűjtögetése, vagy éppenséggel víz alatt rekedt állatokat kiszabadítása azt a célt szolgája, hogy motiváljon bennünket a helyszínek átkutatására. Apró, mégis kellemes adalékok, amivel egy parányi változatosságot csempésztek az életünkbe.

A fejlesztők szerint erősen ajánlott a kontroller használata, és ebben bizony igazuk is van. A billentyűzet-egér kombóval sem játszhatatlan (én a PC változatot teszteltem), de nem is nevezném kellemesnek. Ha van kéznél irányító, válasszuk azt, és könnyítsük meg ezzel az élményt. 

 

Az Abzu összességében tehát kellemes, mégis gyorsan felejthető. Nem fog bennünk mély nyomot hagyni, bármennyire is szeretne, ez pedig egészen biztosan rosszul fogja érinteni azokat, akik ennél többre vágytak. Kár érte.

Szellemirtók (Ghostbusters) 2016 - kritika

Hogy egy magamfajta zugfirkász mennyire tud objektív maradni egy olyan filmmel kapcsolatban, amelynek rendezője és főszereplői megállás nélkül azt hangoztatták, mennyire gyűlölnek, megvetnek és lenéznek engem és a hozzám hasonlóakat? Mennyire tudom egy olyan filmstúdió termékét elfogulatlanul kezelni, amely a teljes marketingjét arra alapozta, hogy érzelmi zsarolással, vádakkal, rágalmakkal és pökhendi nagyképűséggel igyekezett rávenni a mozi megnézésére? Mennyire vagyok képes elfojtani magamban az eredeti filmekkel (bizony, vessen meg, aki akar, de én kedveltem a Szellemirtók második részét is) kapcsolatos szeretetemet, hogy aztán nyílt elmével értékeljem ezt az új változatot? Mennyire tudok túllendülni Hollywood lassan közröhejbe forduló remake, reboot és folytatásmániáján, ami az utóbbi 10 évben másról sem szólt, mint a náluk jobb, érdekesebb, színvonalasabb műfajok kizsigereléséből, illetve a régi klasszikusok meggyalázásából? Egyáltalán akarok-e túllendülni ezeken a dolgokon?

Nos, örömmel jelenthetem, hogy képes voltam elfogulatlan és objektív maradni az első perctől az utolsóig, ráadásul ez semmiféle nehézséget nem okozott. És most, közvetlenül a film megtekintése után elfogulatlanul és objektíven tudom állítani, hogy az új Szellemirtók film valami elmondhatatlanul rosszul sikerült! 

És ezúttal többről van szó, mint a szokásosan gyenge moziról vagy egy félresikerült próbálkozásról. Nem, ez a film egyenesen sértő a rajongók és az átlagos nézők intelligenciájára nézve. Ha valaki szeretné teljesen fölöslegesen kidobni egy mozijegy árát, ha a film végi stáblista láttán sírva könyörögne az égieknek azért, hogy visszakapja az elvesztegetett két órát az életéből, ha végleg szeretne búcsút venni fiatalkora egyik kedvencétől, ha ízelítőt szeretne kapni, mennyire sötétnek, primitívnek és igénytelennek is tartja az amerikai filmipar a saját nézőit, akkor irány a legközelebbi mozi, mert a Szellemirtók bizony minden vágyunkat teljesíteni fogja. Aki viszont szeretné a pénzét, az idejét és az agyi kapacitását valami értékesre pazarolni, valamint félti a gyerekkora emlékeit, az jobb, ha távol marad ettől a gusztustalan förmedvénytől. 

A karakterek leírhatatlanul buták, egydimenziósak, szemernyi változáson vagy fejlődésen sem mennek keresztül a "gyötrelem két órája" (ezt a becenevet adtam a filmnek valahol a századik vérciki jelenetnél) alatt, és lényegében egy-egy unalomig ismert filmes sztereotípiát testesítenek meg. A sztorit az írók (Paul Feig és Katie Dippold) az első és második rész néhány kóbor jelenetéből ollózták össze, amihez persze hozzáadták a saját, agybeteg elképzeléseiket is, ennek hála pedig egy zavaros, felszínes, kiszámítható masszát kapunk. A cselekmény, lévén ez nem egy folytatás, hanem valahol a remake és a reboot között mozgó valami, többnyire az első filmet követi, de még azt a bolondbiztosnak látszó formulát is sikerült feltrancsírozniuk. Műfajilag nagyon rámentek a vígjáték vonalra, de ezt is az elképzelhető legrosszabb oldalról közelítették meg. Az eredeti film azért volt vicces, mert a nézőt a karakterek reakciói, esetenkénti bénázása, szeretni való személyisége és  közösen képernyőre varázsolt kémiája szórakoztatta. Az új filmben viszont béna gegeket vonultatnak fel, erőltetett és humortalan poénokra hegyeznek ki mindent, gyerekes ostobaságokat próbálnak színes köntösbe bújtatni, ezalatt pedig minden egyes szóból, mondatból arckifejezésből süt az erőlködés.

Történet, na az nincs sok. Összeállnak a Szellemirtók és megmentik New Yorkot az elszabadult szellemektől. A főgonosz indítékairól nem tudunk meg sokat, legfeljebb azt, hogy mindenki csúnyán bánt vele, ezért nem szereti különösebben az embereket. Ezért ki hibáztatja?! Arra viszont már nincs magyarázat, hogy ez a látszólag jelentéktelen, dühös, gyűlölködő kis senki (valószínűleg Paul Feig, az író-rendező így képzeli el lelki szemei előtt azokat, akik nem voltak elragadtatva a filmje előzetesétől) hogyan tudott építeni olyan gépeket, amelyek képesek kapukat nyitni a világok között, és hogyan válik a karakterből a halála után mindenható szuperszellem. Ezek csak úgy megtörténnek. Szükség volt egy gonoszra, ezért ott termett egy gonosz - célok, szándékok és magyarázatok nélkül.

Annyi baj legyen. Azért legalább a négy főszereplő szellemirtó képes valami értelmeset a képernyőre varázsolni, ugye?  Ó, jaj, de csúnya meglepetések várnak azokra, akik ebben reménykednének!

Kristen Wiig, Melissa McCarthy, Kate McKinnon és Leslie Jones külön-külön sem képesek lekötni az ember figyelmét a mozivásznon, de igazán csak együtt válnak igazán idegesítővé és elviselhetetlenné. Egyáltalán nem működnek jól együtt ezekben a szerepekben, a figurákat elképesztően túljátsszák, egyikük sem különösebben szerethető vagy szimpatikus. Az első benyomásaink pontosan ugyanazok lesznek róluk, mint a film végi utolsó benyomások. És ha ezek a benyomások nem pozitívak (márpedig cseppet sem azok), akkor elejétől a végéig utálni fogjuk őket.  A legborzalmasabb közülük egyértelműen Leslie Jones karaktere volt, aki olyannyira ráment a sztereotipikus, hangos, taszító "fekete nő" figurára, ami már szinte ténylegesen paródiának vagy szatírának tűnt. 

Ott van még persze Kevin, a hígagyú titkár (Chris Hemsworth), aki még arra sem képes, hogy a telefont felvegye, ezzel pedig számos "vicc" forrásaként szolgál. Mert ezt a színvonalat célozták meg humor kérdésében a készítők.

A trükkökről sok érdekeset nem tudok mondani. Aki látta az előzeteseket, az tudja, mire számíthat - a rikító neonszínekben pompázó szellemek nem nagyon illenek a vászonra. Inkább elvesznek az élményből, nem pedig hozzáadnak valamit, mert egy cseppet sem hihetőek és idegennek érezzük őket. Talán eleve ez volt a készítők szándéka vele, fene sem tudja. 

A régi szereplőgárda még élő tagjai is feltűnnek a filmben, de csupán cameo jelenetekben, nem pedig az eredeti karaktereikként. Ernie Hudson például Leslie Jones bácsikáját játssza, míg Dan Aykroyd taxisofőrként bukkan fel. Annie Potts szállodai recepciósként tündököl, míg a néhai Harold Ramis szoborként jelenik meg az egyik egyetemi jelentben. Sigourney Weaver felbukkanásáról attól tartok, lemaradtam. A WikiLeaks szivárgásokból tudjuk, hogy Bill Murray feltételezhetően azért vállalta be azt, hogy a nevét egybemossák ezzel a filmes trágyahalommal, mert a Sony pereskedéssel fenyegette meg, ha nemet mond a "felkérésükre". Vajon a többieket is így fűzték be? Talán sosem fogjuk megtudni. Az mindenesetre furcsa, hogy Rick Moranis valahogy kihúzhatta magát ebből a kudarchalmazból.

Jó feminista filmhez méltóan a Szellemirtók egyetlen pozitív férfi karaktert sem vonultat fel. Akikkel találkozunk, azok vagy rosszindulatúak, vagy végtelenül ostobák. De ha akarnám, ezt meg tudnám érteni. Az viszont már számomra is felfoghatatlan, hogy a női karakterek miért lettek olyan elviselhetetlenek, amilyenek.  Senkit nem lehet ebben a filmben szeretni. Senkit és semmit. Sem a szereplőket, sem a történetet, sem a humort, sem az akciót, de még azt sem, amikor a gyötrelem két órája végre véget ér. Csak tompa üresség és mély letargia marad utána, semmi több. 

Az tényleg már csak hab a tortán, amikor a film végi fináléban a Szellemirtók tökön lövik a franchise logóját. Ez a jelenet szimbolizálja a stúdió, a rendező és a stáb viszonyát ahhoz a közönséghez, akiktől elvárnák, hogy pénzt adjanak ki erre az iszonyatra.

A Sony valamiért azt hitte, jó ötlet nőgyűlölettel és szexizmussal vádolni a potenciális közönséget. A rendező és a főszereplők marketing címszóval végighaknizták az összes beszélgetős műsort, ahol újra és újra a fejünkbe verték, hogy a Szellemirtók a feminizmus új, nagy-nagy diadala, aki pedig nem hajlandó megnézni, az egyszerűen egy szörnyeteg. 

A filmet elnézve már értem, miért ezt az utat választották az illetékesek - mert egyszerűen nem volt semmi olyan a kezükben, amellyel pozitívan tudtak volna kampányolni a végtermék mellett. 

Teljes, totális csőd. A rajongók szemen köpése, egyben pedig az új nézőcsoport hülyének nézése. Azért néztem meg, hogy legalább másoknak ne kelljen átélniük azt a kínt, amit nekem kellett. Ne hagyják a Kedves Olvasók, hogy ez az áldozat hiábavaló legyen, és kerüljék el a Szellemirtókat, amilyen messze csak lehet!     

Dear Eleanor - kritika

Ez a nyár olyan, mintha karácsony lenne! Vagy előrehozott születésnap! Az idejét sem tudom, mikor néztem meg ennyi új filmet ilyen rövid idő leforgása alatt - egy hónapon belül kettőt. Na persze, ezt inkább kritikának szánom a filmipar jelenlegi helyzetére nézve, nem pedig elismerésnek a káprázatos mozis felhozatal előtt, de a lényegen ez szemernyit sem változtat. 

A frenetikusnak semmiképpen nem nevezhető Mobil után most egészen más vizekre evezünk, és éber figyelmünket a Dear Eleanor című könnyed vígjáték/dráma/road movie egyvelegre irányítjuk. Mert fő a változatosság, mert nyitottak vagyunk minden műfajra, és mert akkor is adunk esélyt egy filmnek, ha nem feltétlenül mi vagyunk annak elsődleges célközönsége. Nem állítom ugyan, hogy az én esetemben ezek a magasztos okok bármit is befolyásoltak volna, de a nézők többsége szereti, ha egy hozzám hasonló zugfirkász minden ok nélkül elismerően vállon veregeti őket. Kezdjük hát!

A Dear Eleanor a hatvanas évekbe kalauzolja el a közönséget. Főszereplőnk két tinilány, Ellie Potter (Liana Liberato) és Max the Wax (Isabelle Fuhrman - LONG LIVE THE QUEEN!), akik egy egész Amerikát átszelő utazás során lényegében minden elképzelhető kalandba belefutnak, amely egy egész Amerikát átszelő utazásos filmben csak eszébe juthat egy forgatókönyvírónak.

Ellie elveszítette az anyját, aki életében nagy Eleanor Roosevelt rajongó volt. A lány nehezen tudja feldolgozni a tragédiát, ezért legjobb barátnője, Max ír egy levelet a volt first ladynek, amiben felvázolja a helyzetet és kér tőle egy aláírt fényképet, hátha ezzel helyre tudja pofozni a pajtása lelkivilágát. Válasz is érkezik, de nem az elnök feleségétől, hanem a két lány közös barátjától, Billytől (Joel Courtney), aki azt hiszi, hogy egy Eleanor Roosevelt nevében írt levél segíteni fog a helyzeten. Ám ennek épp az ellenkezője történik, ugyanis főszereplőink a válaszlevélen felbuzdulva útra kelnek, hogy személyesen is meglátogassák az eredeti levél címzettjét. Innentől pedig problémák és kalandok egész sora veszi kezdetét, mint arra számítani lehet.   

A film egyszerű, mégis hatásos és jól működő eszközökkel próbál a nézőkből reakciókat kiváltani, általában elég meggyőzően. Sőt, a Dear Eleanor engem az olyan régebbi mozikra emlékeztetett, amelyek még képesek voltak jól beosztani a rendelkezésükre álló képernyőidőt, amelyek adtak teret a karaktereknek, amelyek pont elegendő mértékben adagolták a komédiát és a drámát. Ha nem tudnám, mikor is készült a film, azt hinném, valahonnan a kilencvenes évekből pottyant ide, és ezt most valóban tiszta jóindulatból mondom. Az operatőri munka, az időnkénti finom utalások és gesztusok, amelyeket csak az vesz észre, aki komolyabban beleássa magát a történetbe, a szemnek kellemes vágás, és a rendező, Kevin Connolly, aki érezhetően mindig tudta, mit is akar mind-mind felélesztik a nézőben azt a bizonyos ismerős, nosztalgikus érzést.

Tévedés ne essék, a Dear Eleanor természetesen nem több, mint egy végtelenül könnyed kis nyári film, ami nem próbálja megváltani sem a világot, sem a műfajt. Egy road movie, ami a célközönség igényeit tartja szem előtt. Tinimozi, elsősorban tinilányoknak, akik - vélhetően - bele tudják élni magukat a helyzetbe és képesek azonosulni a karakterekkel. Ellie története van a középpontban, az utazás végső soron az ő küldetése, neki kell lezárnia ezzel a múltat, Max pedig leginkább azt a barátfigurát testesíti meg, akit a legtöbben fiatalkorukban mindig is szerettek volna maguk mellett tudni. Az élő lelkiismeret és motiváció egyvelege, aki egyszerre a legtöbb baj és a legtöbb élmény forrása.

A road movie műfaj lényege, hogy sokszor nem is a cél a fontos, hanem az odáig vezető út. Most is ez a helyzet. A két lány az út során összefut néhány érdekes karakterrel, akiknek aztán természetesen a segítségére sietnek a gondjaik rendezésében. A fő mondanivaló azonban nyilvánvalóan az, hogy a közös kalandok még jobban összekovácsolják a párost, akik így jobban elmélyíthetik a barátságukat, mint ezt megelőzően bármikor. Egyszerű formula, kevés lehetőség a hibázásra.   

Külsőleg valamennyi elem stimmel és a helyén van. A jelmezektől kezdve a zenéken és a helyszíneken át egészen az apró részletekig minden adott ahhoz, hogy elhiggyük, tényleg a hatvanas években járunk. A világ akkor még más volt, a rakétaválság idején az emberek nyugodtan meginvitáltak másokat az otthonukba, valamint azt is feltétel nélkül elfogadjuk, hogy a börtönből szökött fegyenc valójában egy érzőszívű és kedvelhető rosszcsont.

Liana Liberato Ellie szerepében jól hozza a néhol vonakodó, lelkileg kicsit megnyomorodott figurát, Isabelle Fuhrman (GOD BLESS HER!) pedig most először látható ilyen jellegű szerepben. Mondanom sem kell, teljesen elfogulatlan és 100 százalékig objektív véleményem szerint természetesen itt is remekel, mint minden másban. Rajtuk kívül felbukkan még Jessica Alba, Luke Wilson és Josh Lucas is, akik szintén jót tesznek az összképnek.

Örömmel jelentem tehát, hogy a film jobb lett, mint amire számítottam. Ugyan nem nekem készült, nem az én igényeimhez igazodik és nem nekem akar megfelelni, de ennek ellenére többet kaptam tőle, mint amire előzetesen számítottam. A műfaji kereteken belül mindenképpen erős próbálkozás. A rendező jó munkát végzett, a forgatókönyvben minden megvan, amire szükség lehet, a színészek igyekeznek, a képi világ színes és barátságos, a film hossza pedig ideális. 

Véleményem szerint a célközönség kedvelni fogja, még úgy is, hogy a Dear Eleanor kizárólag DVD-re, valamint különféle streaming szolgáltatásokra jelenik meg mozis bemutató nélkül. Hogy miért, arra nehéz észerű magyarázatot találni, főleg a mai felhozatal tükrében, amelyhez képest ennek a filmnek nincs az égegyadta világon semmi szégyenkeznivalója! 

  

(Tudom, ismét önkényes képválasztás. No comment. #DealWithIt)

Cell (A mobil) - filmkritika

Hogy mire számíthat az ember, amikor egy, nevezzük úgy: tűrhető könyvből egy terjesztési, forgalmazói és esetenként forgatási apokalipszist többszörösen megjárt film születik? Nos, reménykedni mindig lehet a jóban. Én is ezt tettem. Bíztam abban, hogy a Cell rácáfol azokra az aggályaimra, amelyek a mozival kapcsolatos újabb és újabb negatív hírek kapcsán megfogalmazódtak bennem. Reméltem, valami elfogadható végtermék születik belőle, dacára annak, hogy hosszú évek keserű csalódásai suttogva figyelmezettek az elkerülhetetlenre.

A belső konfliktus eredménye az lett, hogy mikor végre leültem megnézni a filmet, kompromisszumként kiegyeztem magammal abban, hogy egy "Nem volt ez olyan rossz, mint amire számítottam!" eredménnyel már elégedett lennék. Biztató gondolat, nem igaz? És hogy sikerült-e megugrania a mozinak ezt a nem túlzottan acélos szintet, arról ezúton fogok beszámolni Kedves Olvasóimnak!

A Cell filmes változata sok ponton eltér a könyvtől, ám a cselekmény fő váza a karakterekkel együtt ugyanaz maradt, mint ami az eredetiben volt. Egy ismeretlen forrásból származó jel megy ki a mobiltelefon-hálózatokon, amely pillanatok alatt megfosztja a készülék használóit a tudatos énjüktől, és átváltoztatja őket agyatlan ösztönlényekké, akik önmagukra és főként mindenki másra veszély jelentenek. Főhősünk Clay Riddell (John Cusack) képregény-rajzoló, aki túléli az első bekattanás-hullámot, majd Amerikán keresztül elindul hazafelé, hogy kiderítse, mi történt a családjával. Két társa is akad a gyalogtúrához Tom McCourt (Samuel L. Jackson) és Alice Waxman (Isabelle Fuhrman - FUCK YEAH!) személyében. (Waxman?! Mi? A könyvben még Maxwell volt a neve a karakternek!)

A cselekmény jórészt minden tekintetben az ismert túlélőhorror/zombi apokalipszis kellékeket vonultatja fel, tényleges élőhalottak nélkül. Hőseink menekülnek és harcolgatnak a buggyantakkal, próbálják kideríteni a világot sújtó csapás okait és következményeit, időnként pedig más túlélőkkel hozza össze őket a sors. Közben az agyatlanok is fejlődni kezdenek, kaptártudatot növesztenek, összehangoltan tevékenykednek, hogy végleg átvegyék az irányítást. A történetet természetesen a főszereplők szemén keresztül látjuk, így arról a könyvhöz hasonlóan nincsenek információink, vajon mi a helyzet a világ többi részén, de gyanítjuk, máshol sem túl rózsás a helyzet. Persze, a valóságban a bolygó lakosságának jelentős része nem fér hozzá olyan luxuscikkhez, mint egy mobiltelefon, azaz a jel terjedésének nagyon is komoly korlátai lehetnek, de ebbe kár mélyebben belemenni.

Olyan alaphelyzet ez, ami számos lehetőséget kínál, mégsem érnek bennünket soha nagy meglepetések. Az ember egyre csak vár és vár valami frissre és izgalmasra, de a könyvek, képregények, játékok, filmek és sorozatok újra meg újra ugyanazokat az utakat járják be. Aki valami nagyot szeretne durrantani a műfajban, az kénytelen erkölcsi és morális dilemmákat feszegetni a túlélős móka mellett, különben a közönség észre sem fogja venni.
A Cell 2006-ban íródott, amikor még a zombis téma annyira nem volt lerágott csont, mint most, és a mobilos térhódításra is egészen más szemmel tekintettünk. Ezért volt képes újként hatni az emberekre. Nem kellett erőlködnie, hogy kitűnjön a tömegből, mert akkora tömeg még nem volt. Ám megváltozott a világ, és immár nem elég pusztán egy újszerűnek tűnő ötletet bedobni a levesbe, és reménykedni abban, hogy a nézők rákattannak a kóstolóra.        

Sajnos a film a fontosabb összetevőkből mindig egy csöppet kevesebbet vonultat fel a kelleténél. Lehet, hogy ocsmány sznobság ez a részemről, de az alacsony költségvetés bántóan szemet szúrt nekem. Az országjáró kaland államokon át tart, ennek ellenére óhatatlanul az az érzése támad az embernek, hogy végig ugyanazt a parkerdőt látjuk a képernyőn. A mozi elejét leszámítva bántóan kevés nagyvárosi jelenttel találkozunk, pedig azok nélkül hiányérzet keletkezik bennünk. Minden olyan üres, statikus, kevés. Több élőszereplős bekattant statisztát szerettem volna látni, nem csupán CGI-vel előállított tömegeket. Apropó effektek! Mit ne mondjak, nem lettünk elkényeztetve holmi szemkápráztató trükkökkel, hogy roppant finoman fejezzem ki magam. Persze, költségvetés, de ez már igenis a csúnya kategóriába tartozik.
A könyv hosszú, a film pedig ehhez képest túlságosan rövid. Ezt nem lehet egyszerűbben kifejezni. Sok dolog kimarad, amelyek talán fontosak lehettek volna, mindeközben pedig az az érzésünk támad, hogy néhány jelenetet nyugodtan vághattak volna rövidebbre, feszesebbre. Az így felszabaduló néhány percet pedig használhatták volna akár a történet jobb kifejtésére vagy a karakterek érdekesebb ábrázolására. Nyilván aki jobban bele akarja rágni magát a miértekbe, az most is jobban jár a könyvvel, de néhány extra elejtett mondat magyarázatként sokat segített volna azoknak, akik a filmmel találkoznak elsőként.
Az apróságok pedig ahelyett, hogy megpróbálnák kompenzálni a film szemünket kibökő hiányosságait, még rátesznek egy lapáttal az összképre. Olyanokra gondolok, mint a film elején látható stáblista. Mégis, mik ezek a hatalmas fekete keretek a színészek nevei mellett? Miért? Ez egyszerűen ronda, ráadásul a világon semmilyen funkciót nem tölt be.

 

A könyvben a főgonosz képes valóban fenyegetőnek, veszélyesnek hatni, részben annak köszönhetően, hogy King jól adagolja róla az információkat, valamint tudja, mikor és mennyit kell interakcióba lépnie a főszereplőkkel. Ám a filmben nem kényeztetnek el bennünket Rongyos Ember jelenetekkel, amit óriási hiányosságnak és elvesztegetett lehetőségnek tartok. Eleve ritka dolog az, hogy egy "zombi" apokalipszis történetnek legyen egy nagy főellensége, ezért részemről evidensnek tűnt, hogy a készítők rájátszanak kicsit erre a viszonylag egyedi jellemvonásra. Nem tették. Hiba volt.
Tom szerepére (aki egy középkorú, meleg, köpcös fehér fickó) szerződtetni Samuel L. Jacsont kicsit furcsa ötletnek tűnhet, de a mai politikailag korrekt légkörben ez nem túl meglepő változtatás, főleg annak tükrében, hogy az eredetileg fekete főgonosz szerepére természetesen fehér színészt válogattak be. John Cusack számomra logikus választásnak tűnt Clay szerepére, és végső soron hozta, amit elvárhattunk tőle. Nekem nem volt vele bajom, de ízlések és pofonok.

Isabelle Fuhrman Alice-ként szokásához híven remek, ez pedig jó hír olyanoknak, mint én - azaz akik miatta nézik meg a filmet. A könyv a karakter végső jelenete miatt maradt sokak számára olyan emlékezetes és maradandó, bár a filmben talán ez nem arat majd olyan átütő sikert a változtatásoknak köszönhetően.   

A forrásmű vége mindig is erősen megosztotta az olvasókat. A többség általánosságban véve nem rajongott túlzottan a teljesen nyitva hagyott befejezésért, amelyből nem derül ki, vajon megérte-e az egész könyvön át tartó elkeseredett küzdelem.
A film esetében Stephen King komoly változtatásokat ígért a végjátékkal kapcsolatban, és ezt a fogadalmat (forgatókönyvíróként) valóban be is tartotta. Itt sötétebb végkifejlettel találkozunk, ami egy kicsit Ambrose Bierce bizonyos remekművére emlékeztetheti a nézőt. Legutóbb a Vanishing of Ethan Carter című videojáték próbálkozott hasonló megoldásokkal, sikerrel. Nekem személy szerint nem volt bajom a könyv lezárásával, ám a film végi megoldás is kedvemre való volt, annál is inkább, mert így megnyílhat az út különféle elméletek és teóriák gyártásához.

Összességében mit is mondhatnék? Vérzik a szívem, holott az eszem kezdettől fogva tisztában volt a törvényszerűségekkel. Szerettem volna kellemesen csalódni, ami teljesült is, épp csak a "kellemes" kitétel nélkül. Sajnos olyan lett, amilyenre előzetesen számítottam. Nem a világ szemete, az igaz, de azért már csak ne járjon elismerés, ha valami nem egyöntetűen pocsék.

A film jelenleg különféle online streaming VOD szolgáltatásokon keresztül érhető el, meglehetősen borsos (10+ dollár) áron. Az amerikai mozikban a következő hónap elején fogják bemutatni (bizarr üzleti modell, de ők tudják, mit csinálnak), ám hozzánk valószínűleg jó esetben is csak DVD formában fog megérkezni.

Mentségként fel tudnám hozni, hogy ebből a könyvből filmet készíteni igazán emberes feladat lehetett, és 400 King-oldalt 1 óra 38 percbe sűríteni képtelenség komoly tartalmi veszteségek nélkül. Kár érte! Szerettem volna valami jobbat írni róla!

(U.i.: Igen, tisztában vagyok vele, hogy a képek kiválasztásánál egy picit elfogult voltam. Tudatosan. Ha már ennyi rosszat írtam a filmről - amely folyamatért nem rajongtam -, akkor legalább ránézésre okozzon némi könnyebbséget magamnak a kritika. És mindezt megkoronázva a koreai filmplakátot tettem ki az elejére, mert az jobban tetszik, na! Ez van, ha tetszik, ha nem!)

All the Wilderness

Az All the Wilderness című filmmel megtettem azt, amit nagyon kevés másikkal teszek meg mostanában. Nevezetesen, hogy az első, múlt heti megtekintés után (ami finoman szólva sem váltott ki belőlem frenetikus reakciókat) adtam neki egy második esélyt, és pár nap elteltével megnéztem újra, tiszta lappal, nyílt elmével, cinizmus és előítélet nélkül.

Ennek a kilengésemnek egyrészt az az oka, hogy tényleg szerettem volna szeretni ezt a mozit. Amit korábban tudni lehetett róla, az alapján megvolt benne a lehetőség a szikrára, amitől egycsapásra érdekessé válik az egész, és működni kezd a filmes varázslat. Elvégre ennél többre aligha vágyhat az ember a mai, kiábrándító mozis viszonyok között.

Másrészt a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy nem én vagyok az a célcsoport, akinek mindezt szánják. Ezzel természetesen semmi gond nincs, viszont így könnyel észrevétlen maradhat az alkalmatlan befogadó számára a mondandó egy része, ami nyilvánvalóan nem tesz jót a véleményalkotásnak. Így hát úgy illett, ha nekiveselkedem újra, és megpróbálom más szemmel nézni a történetet.

Ám sajnos minden reményem ellenére ez a második megtekintés sem hozott áttörést, és az All the Wilderness továbbra sem tűnik másnak, mint egy közhelyes, kiszámítható és sablonos mozinak, ami nagyon akar mondani valamit, de az utolsó képkockáig szinte teljesen néma marad.

Történetünk főhőse James (Kodi Smit-McPhee), a teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves kölök, akiből egy családi tragédia teljesen tipikus, kibírhatatlan, ellenszenves reakciók egész sorozatát váltja ki. Különleges hópihénk magába zárkózik, Chopint hallgat, a város környéki erdőket járja, verseket és Moby Dicket olvas. Az emberekkel való bizarr interakcióiból süt az önsajnálat, és mindennek tetejében saját fontosságának érzékeltetése céljából a környezetével azt próbálja elhitetni, miszerint előre látja, egyesek mikor fognak meghalni. Szerencsénkre ez utóbbi hajlama miatt már a film legelején megkapja a neki igencsak kijáró hatalmas pofont, amitől pillanatok alatt jobb hangulatba kerülünk mi, a nézők.

A film cselekménye pedig lényegében arról szól, hogyan alakul át ez a megtört, sebzett, magányos lélek (magyarul ez az oltári nagy seggfej) egy erősebb, kiegyensúlyozottabb, nyitottabb fiatalemberré (azaz hogyan lesz belőle egy kevésbé nagy seggfej). James önsajnálatának nevetséges burkát egyrészt az anyja (Virginia Madsen), másrészt a pszichiátere (Danny DeVito) próbálják feltörni, de ifjú hősünk ellenáll minden próbálkozásnak, és nem hagyja, hogy a gaz felnőttek az igazság, a logika és a tények szörnyű erejével megingassák önnön különlegességébe vetett hitét.

De semmi gond, hiszen a fiatalság is a segítségünkre siet Harmon (Evan Ross) és Val (Isabelle Fuhrman) személyében, akik saját gondjukra-bajukra, valamint James általánosan véve visszataszító viselkedésére fittyet hányva azon törik majd magukat, hogy a számukra vadidegen fiút átsegítsék az élet nagy megpróbáltatásain. Mert hát... ilyenek a mai fiatalok! Önzetlenek és segítőkészek, főleg, ha oltári nagy seggfejekkel hozza össze őket a rossz sors!

Hősünk a gyógyulás rögös útját járva olyan jellemformáló események sorozatán megy keresztül új barátjának, Harmonnak köszönhetően, mint a részeges tivornyák és a bolti lopások. Mert hát ezek nélkül hogyan is válhatnánk hasznos tagjává modern társadalmunknak? Mindezt némiképp ellensúlyozandó ott van nekünk Val, aki nagyon aranyos, nagyon kúl, és nagyon türelmes a mi szánalmas hősünkkel és az ő nevetséges tragédia-köntösével. A lány – számomra érthetetlen módon – lelkesen menti meg a passzív és tehetetlen Jamest önmagától és a problémáitól, ráadásul valamiféle szerelmi szálacska is kibontakozik köztük, de csupán azért, hogy a későbbiek során teljesen fölösleges konfliktus generálódjon a három főszereplő között. (Ó, hogy én mit nem adtam volna tinikoromban egy tökéletes leányzóért, akit akármilyen suttyó módon viselkedem, nem tudok levakarni magamról, és aki csak azért él, hogy megmentsen a nem létező gondjaimtól! Csak valamiért – ki tudja, miért?! - nem így alakultak a dolgok).

A probléma mindezekkel kétirányú. Egyrészt az érzékeny ifjú küzdelme a gonosz és érzéketlen világ ellen (ami valószínűleg az alapkoncepció akart lenni) meglehetősen nehezen jön át a képernyőn, amikor ez a bizonyos érzékeny ifjú érzéketlen világ helyett azzal szembesül, hogy a környezetében mindenki azon töri magát, hogy neki végre jó legyen. A túloldalon pedig ott van az a szörnyű hiányosság, hogy James figurája az ég világon semmit nem tesz annak érdekében, hogy jobb (elviselhetőbb) emberi lénnyé váljon. A meló tetemes része így a szereplőgárda többi tagjára hárul, ennek érdekében pedig a film úgy épül fel, hogy a nem-James karakterek a főszereplőnket a helyes irányba pofozgatják a maguk eltérő, mégis egyforma módján. Ezért vannak ott. Mindössze ennyi a céljuk a történetben. És ez nagyon nincs rendjén.

Semmi önkritikára, magától jött felismerésre ne számítsunk magával ragadó főszereplőnk részéről. Egy ponton talán kezdi felfogni, hogy nem ő áll a multiverzum középpontjában, és nem csak neki lehetnek problémái, de ezen aztán hamar túllendülünk, visszakapva az eredeti figuránkat.

 

Mint látható, a történet nem épp világverő (vagy éppen túlságosan eredeti) mestermű. Viszont némiképp jó hír, hogy a film más tekintetben meglepően jól teljesít. Az operatőri munka a szerintem túlzásba vitt kézikamerás felvételek sokasága mellett is remek. Az alig 75 perces játékidőnek hála nem érezzük úgy, hogy a készítők packáznának a nézők idejével, és lássuk be, ennél többet egyébként sem bírt volna el a forgatókönyv.

A színészek igyekeznek mindent megtenni azért, hogy élettel töltsék meg a kimondottan élettelenre sikeredett karaktereiket, aminek hála egyes jelenetek majdhogynem valóságszerűre sikeredtek. Olyannyira, hogy aligha fogom elhinni bárkinek is, aki azt mondja, itt-ott nem hagyták improvizálni a színészeket. Máskor viszont pár mondaton belül annyi hajmeresztő közhely-mondatot durrantanak el a figurák, amire az egyetlen válaszunk egy lemondó, kiábrándult sóhaj lehet.

A zene felejtős, de legalább a funkcióját betölti. Az egy szem Chopin darabot leszámítva senkit nem ismerek az előadók közül, de mint korábban említettem, nem én vagyok az elsődleges célközönség, így mások lehet, hogy ujjongva fogadják majd a felhozatalt. Az író-rendező Michael Johnson próbálja kézben tartani a gyeplőt, de sajnos ebből az alapanyagból a látható igyekezet ellenére sem lehetett sokkal többet kihozni.

Fiatal főhősünk passzív-agresszív lázadását a világ ellen így tehát inkább technikai értelemben csodálhatjuk meg, miközben a narratíva legtöbbször értelmét veszti. Talán ez is volt a cél. Remélem, hogy ez volt a cél! Mert különben a filmnek meglehetősen kevés értelme van.

És lenne itt még egy apróság! Lehet szidni a magyar filmeket a vászonból kiugró gyakori termékelhelyezések miatt (sokszor jogosan), de akkor ne menjünk el szó nélkül az All the Wilderness ilyen jellegű tevékenysége mellett sem! Itt ugyanis nem egyszerűen arról van szó, hogy felbukkan egy autóembléma vagy egy félig megzabált gyümölcs a laptop hátulján. Nem, itt kérem a szereplők egy fél jeleneten át ecsetelik egy Portland-szerte híres, valóban létező fánkosnak a legnépszerűbb termékeit. Sőt, később még el is látogatunk ebben a bizonyos „fánkériába” (jobb szó híján), ahol újra az arcunkba tolják, kinek is köszönhetjük a film létrejöttét. Akit mindez nem zavar, annak jó. Sőt, lehet azon vitatkozni, miszerint ettől csak „autentikusabb” lett minden. Aki viszont falra mászik az ilyen jellegű reklámoktól, az itt akkora dózist kap belőlük, hogy valószínűleg pillanatok alatt vörös fejjel anyázni kezd majd.

Összességében tehát sajnálattal vettem tudomásul, hogy ezt a filmet Isabelle Fuhrman sem volt képes magában megmenteni számomra. Hiányzott a történet, a cselekmény, a tartalom. És egy olyan moziban, ahol a fő mondanivaló a főszereplő jellemfejlődésére van kihegyezve, szerintem meglehetősen felelőtlen dolog kihagyni magát a jellemfejlődés szakaszt.

Szépnek szép, ám üres, mint egy nagyüzemi fánk. Próbáltak valami jót kihozni belőle, épp csak nem volt miből. Ez pedig sajnos nem megengedhető a dráma műfajában, bárki is legyen az a bizonyos célközönség.

Egy videojátékban az ember hamar túlteszi magát a harmatos sztorin, amennyiben a fókusz a remek játékmeneten van. Ám a lineáris szórakoztatás (mint amilyen a mozi) elengedhetetlen kelléke a jó, erős történet és a működő karakterek. Ezek nélkül nem működik semmi. Értelmét veszti az egész. Milyen kár, hogy erre az „apróságra” itt nem figyelt senki!

Sötétségben - Star Trek kritika

A Star Trek franchise 2009-es, többé-kevésbé sikeresnek mondható újraindulása után borítékolható volt, hogy a folytatás sem fog sokáig váratni magára. És a jóslatok természetesen beigazolódtak, hiszen a napokban debütáló Sötétségben alcímet viselő látványmozi jött, látott és győzött. Feltéve, ha győzelemként értékeljük a nézők totálisan hülyének nézését, a jól felépített, ám a végeredményt szemlélve lufiként kipukkanó marketinghadjáratot, vagy minden idők egyik leggyengébb forgatókönyvét. 

J. J. Abrams, aki valószínűleg életében nem vitt még vászonra olyan jelenetet, amit ne lopott volna valakitől - de ez nem gond, mert általában ezeket jól álcázza a kamera lencséjén megtörő és mindenkit elvakító állandó fényhatásokkal - ülhetett be újfent a rendezői székbe és bizonyíthatta a világ számára, miért jogosak az aggodalmak a szintén általa jegyzett Star Wars hetedik epizódjával kapcsolatban. Félreértés ne essék, természetesen nem ő az egyetlen, aki kizárólag bevett sablonokban, beállításokban és közhelyekben tud csak gondolkodni, de attól még nem értem, miért tekintenek sokan úgy rá, mint valami filmes messiásra. 

A hanghatásokra, valamint a látványra nyilván nem lehet panaszunk, sőt, kimondottan lenyűgöző az a világ, amit vizuálisan elénk tárnak, továbbá az akciójelenetek is lényegében rendben vannak. Azért hozzáteszem, hogy egy olyan korban, ahol egy film születésekor elsősorban a korhatár-besorolást, nem pedig a művészi szabadságot tartják szem előtt, csodákra senki sem számíthat, de legalább egy jó kis előzetest össze lehet ollózni a nézők beetetésére.

Az én bajom sokkal inkább az, hogy a szép, de tartalom nélküli látványnál, dobhártyaszaggató robbanásoknál és a követhetetlenül zavarosan összevágott lövöldözéseknél azért manapság többet várna az ember. Főként úgy, hogy ebben az esetben egy Star Trek moziról van szó, ami a rajongók számára mindig is egyet jelentett a felfedezéssel, a kalanddal, az újszerű és érdekes helyszínekkel. A Sötétségben esetében azonban ezeket mindenki szépen felejtse el, és csupán közhelyes jelenetekre és unalomig ismételgetett cselekményszálra számítson.

A film az előző részben már megismert színészeket vonultatja föl nekünk. A fiatal Kirk kapitányt Chris Pine alakítja ugyanolyan rosszul, ahogy azt megszokhattuk, Sylar (akarom mondani Zachary Quinto) újra a hegyes fülű Spock bőrébe bújik, és a legénység többi, fontosabb tagja is maradt ugyanaz, aki volt. Ez rendjén is van, hiszen kell az állandóság a nézőnek, nehogy szegények elveszítsék a fonalat az epizódok között.

Az viszont már nincs rendjén, hogy ezek a bizonyos szereplők értelmi és érzelmi tekintetben egyaránt tizenéves kölykök szintjén állnak, akik kamaszos lázadással, szerelmi civódással és hisztis besértődésekkel próbálnak maguknak személyiséget varázsolni. Ha nem próbálná elhitetni velem a mozi, hogy egy űrhajó felelősségteljes legénységét látom, azt hinném, hogy egy dedós osztályba kerültem, ahol a legsúlyosabb probléma az, hogy ki kinek az öribarija és ki szereti jobban a másikat. A morálisnak beállított helyzetek legfeljebb olyanok számára adnak okot gondolkodni, akiknek az életkora még csupán egy számjegyből áll, a karakterekben pedig annyi az élet, mint egy darab kavicsban.

Ezen sekélyes középszerűség alól mindössze két kivételt találunk az egész filmben. Az egyik Spock, aki egy darabig egészen jól hozza azt, amit a figurától elvár a néző. Aztán egy ponton ős is beáll a sorba azzal, hogy elkezd pityeregni, amivel egy pillanat alatt kicsinál mindent, amit addig felépített. A másik pedig maga a főszereplő, Kirk kapitány, akinél keresve sem találhatnánk sokkal ellenszenvesebb valakit.

Komolyan, mégis melyik észlény gondolta úgy, hogy ez a figura szerethető lehet? Hogy ő az, aki méltó utóda a régi Star Trek filmek ikonikus alakjának? Itt ugyanis egy öntelt, öntörvényű, ostoba, meggondolatlan és vezetésre teljesen alkalmatlan embernek van ábrázolva, akire még egy kutya napi kétszeri etetését sem bíznám rá, nemhogy egy csillaghajó irányítását vagy létfontosságú küldetések lebonyolítását. A függelemsértések és a folyamatos, nyílt parancsmegtagadások mintha a legtermészetesebb dolgok lennének az életében, és ezekre ő általában még büszke is. És ennek ellenére ez a Kirk valahogy feljutott a ranglétra viszonylag magas fokára - egy olyan világban, ahol a hierarchia, az alá-fölé rendeltségi viszony és az engedelmesség a kulcs élet és halál között. Ugyan, kérem, mégis milyen hadseregben vagy flottában vesznek komolyan bárkit, aki a legegyszerűbb és legtriviálisabb feladatokat sem képes elvégezni anélkül, hogy a maga ütődött feje után menne, kénye-kedve szerint rúgva fel bármit, amihez éppen úri kedve van? 

És az a legszebb az egészben, hogy ezt egyrészt a film legelején nyilvánvalóvá teszik a nézők számára, másrészt meg később ő maga is bevallja, mennyire távol áll tőle minden, ami a posztjához igenis szükséges lenne. A fickó állandó jelleggel veszélyezteti a hajója épségét, az emberei életét, a küldetések sikerét, és valahogy mégsem állították még hadbíróság elé. És valaki ezt a fajta viselkedést még díjazza is azzal, hogy rangot és felelősséget bíz rá? Mégis, ki a célcsoportja ennek a filmnek? 

Ja, persze, tudom én. Azok, akik abban a korban vannak, ahol még menő a lázadás, ahol mindennemű rang és hatóság eleve ellenállást szül, és ahol képtelen valaki végigülni két órát óriási érzelmi kitörések vagy nyálasan kiszámítható fordulatok nélkül. Ez itt már nem Star Trek. Ez annak csupán a buta, tini változata, ahol mindent ki kell herélni annak érdekében, hogy a célközönség primitív igényeinek megfeleljünk. Gyerekfilm gyerekeknek, azok a rajongók pedig, akik többet vártak ennél, ismét csak egy nyaklevest kaptak jutalmul.

Roberto Orci, Alex Kurtzman, Damon Lindelof - kérem kedves olvasóimat, jól jegyezzék meg ezeket a neveket. Jegyezzék meg, és ha bárhol találkoznának velük, meneküljenek ki a moziból, amilyen gyorsan csak tudnak! Ők ugyanis ennek a filmnek az írói, és hitemre mondom, három ember együttes munkával ilyen rosszat talán még az életben nem alkotott.

A történet szerint Kirk kapitány és legénysége egy John Harrison (Benedict Cumberbatch) nevű terroristát üldöz, aki pár rosszcsont húzás után az állandóan durcás Klingon faj szülőbolygóján, a Kronoson húzza meg magát. És mivel az admiralitás lángelméi szerint egy intergalaktikus háború kirobbantásához elegendő lenne az, hogy a másik faj megpillantsa a hajójukat (mondom, óvodás szinten járunk, óvodás logikával), ezért a notóriusan parancsmegtagadó főhősünk azt az utasítást kapja, hogy messziről likvidálja a célpontot az ellenség számára érzékelhetetlen és letapogathatatlan spéci torpedókkal. Na, ebből a tervből aztán biztos nem lesz semmi baj, és minden a parancs szerint megy majd, ugye? 

Ó, de hát ezek nem ismerik eléggé Kirk kapitányt, a született egyéniséget, aki valamiért úgy dönt, magasról tesz feletteseire, és egy kis csapattal inkább élve fogja el a gonosztevőt. Hurrá, így legalább megint lövöldözhetünk és robbantgathatunk egy sort. A balhé után a fogollyal visszatérnek a hajóra, ahol ezután észbontóan logikátlan és felfoghatatlan ostobaságok egész sora veszi kezdetét. Kirk a terrorista néhány odavetett jujj de titokzatos mondata után az egész küldetésben kételkedni kezd, és sötét sejtése támad az üggyel kapcsolatban. Aztán kiderül, hogy a fülön csípett fószer nem más, mint Khan, a genetikailag felturbózott ősöreg fickó, aki mostanság leginkább internetes mémként tengeti mindennapjait, és aki az egyetlen, aki fényt deríthet egy borzalmas összeesküvésre.

Kirk kapitány, a született egyéniség nem képes csökött agyával felfogni, hogy van, amikor a nálánál magasabb rangban lévők többet tudnak annál, mint amit elmondtak neki. Mert bizony ez így megy a hadseregben. És mivel nem szeretnék semmit elkotyogni erről az agyrohasztóan ócska történetről, legyen elég annyi, hogy Kirk kapitány, az egyéniség az újabb és újabb parancsmegtagadásaival emberek tízezreinek és legénysége egy részének haláláért lesz felelős. És természetesen ezért a film végén megint nem fogja senki felelősségre vonni. Sőt, még megdicsérik érte!

Mindössze annyit kellett volna tennie, hogy elmegy "A" pontba, kilő pár torpedót "B" célpontra, és hazamegy. 10 perc, vége a filmnek, és nincs semmi gond. De hiába, az egyéniségek olyanok, akiket nem lehet kordában tartani, és ha ez iszonyatos emberáldozatokkal is jár, kit érdekel?! Kirk kapitánynak az Isten sem mondhatja meg, mikor mit csináljon!

Mostanra világossá vált, hogy ezeknek a filmeknek immár nem én vagyok a célközönsége. Annyi éven át szerettem a Star Trek világát, a sorozatokat, a filmeket, és most rá kellett jönnöm, hogy mégsem nekem, a rajongónak szánják ezeket a mozikat. Én már csak egy őskori lenyomat vagyok egy olyan korból, ami élvezhetetlen és fogyaszthatatlan a mai világ fiataljai számára. 

Ez azonban kölcsönös. Nekem sem veszi be már a gyomrom a felületes, igénytelen, ostoba és üres vackokat, amelyek egyedüli vonzereje a fény- és hanghatásokban rejlik. Aki ennyivel megelégszik, azok számára a film valószínűleg elmegy egy egyszer fogyasztható és könnyen felejthető hétvégi programnak. Ha nem számítjuk a történet égbekiáltó ostobaságát, agyatlan szórakozásnak beiktatható, ha mindenképpen be kell ülnünk valamire. Baráti társaságban remekül ki lehet elemezni, miért is olyan vacak az egész.

De mint Star Trek, az egész mozi bűzlik az uniformizált sablonfilmek posványosan káros kipárolgásaitól. Tulajdonképpen nincs is szükség már ezekre a nevekre - Star Trek, Star Wars, meg az összes többi; ha jelen esetben más lenne a franchise, ha ezt a filmet bármelyik egyéb sci-fi világ logójával akarták volna eladni nekünk, nem tűnt volna fel senkinek. Nincs is már köztük semmi különbség a gyakorlatban. 

A rajongók pedig jobb, ha elfelejtik rajongásaik tárgyát, mert hamarosan egyikből sem marad az ég világon semmi. Köszi, Hollywood!