Őrült Stone, avagy a magyarra lefordított címek mélypontja - akár így is kezdhetném, mert azért lássuk be: az eredeti "Split Second" és a hazai forgalmazó által a filmre aggatott verzió között azért akad egy ici-pici különbség. De a lényeg az, hogy egy igazi, hamisítatlan, kilencvenes évekből származó akció-thrillerrel van dolgunk, tele idióta párbeszédekkel, ultraklisé karakterekkel és megannyi butasággal, ami fölött csak jelentős jóindulattal tud a néző szemet hunyni. És a vicc az egészben az, hogy ez a mozi még a gagyifaktor egekbe szökő mutatói ellenére is bitangul szórakoztató!
Történetünk szerint 2008-ban, a jövőben(?) járunk. A globális felmelegedés miatt London nyakig úszik az árvízben, a bűnözés kezelhetetlen méreteket öltött, ráadásul egy patkányfertőzés nevű nyavalya terjed a jónép között, amiről sokat ugyan nem tudunk meg, ám emiatt ne is támadjon senkinek hiányérzete. Ugyanis a film nem egy ÁNTSZ propagandaanyag, hanem egyfajta cyberpunk-alien keverék, ahol egy óriási szörnyeteg emberek szívét tépdesi ki, hogy aztán azokkal kissé logikátlan módon macska-egér játékot kezdjen el játszani. A mókázásban pedig ki más is lehetne partnere, mint Harley Stone (Rutger Hauer), a paranoiás, közveszélyes, csokifüggő, erősen bekattant zsaru, aki meg-nem értett hőshöz méltóan igyekszik felvenni a harcot a békés állampolgárok belső szerveire utazó rettenettel szemben.
A film kezdetén a tesztoszteronnal bőségesen átitatott figura a frankó napszemüvegében, ballonkabátjában és hűséges fegyvereivel az oldalán a felfüggesztése alatt is a város piszkos, fertőzött utcáit járja, hogy szembenézzen ősi ellenségével. A gyilkos újra lecsap, és bár Stone-nak nem sikerül ezúttal sem elkapnia, mégis megtudunk ezt-azt a kettejük között fűződő, egyébként nem túl harmonikus kapcsolatról. Például, hogy a mi szeretett felügyelőnk képes érzékelni, ha a rém a közelben van (tisztára Hegylakó fíling!), valamint azt, hogy mennyivel bevállalósabbak voltak húsz évvel ezelőtt a szinkronstúdiók a káromkodások tekintetében (ó, az a nagyszerű "Baszódj meg!" a jelenet végén... azt hiszem, ebben a filmben hallottam először e szép összetételt, és azóta is mindig mosolyt csal az arcomra, valahányszor eszembe jut). Innentől aztán elindul az unalomig ismert, mégis jól működő klisék sorozata. Stone új társa, a túlbuzgó okostojás, Dick Durkin (Neil Duncan) egyszerre jelenti majd a komikus karaktert és a miértekre válaszokat találó figurát, továbbá felbukkan még Kim Cattrall is, aki majd a szerelmi szálat (és az állandóan megmentésre váró hölgyet) biztosítja a sztoriban.
A gyilkosságok mögött álló titokzatos szörnyről lényegében az egész film alatt nem tudunk meg semmit, legfeljebb azt, hogy legalább három méter magas, nehezen fogja a golyó, és a szervkereskedelmen túl az egyetlen dolog, ami érdekli, az Rutger Hauer karakterének állandó bosszantása. Ez utóbbira sincs egyértelmű magyarázat, legfeljebb az, hogy ez a Warhammer világából szakasztott mutáns Rat-Ogre a régmúltban már összefutott a felügyelővel, amikor Stone előző társával végzett és kis híján őt is elintézte. Nyilvánvaló költségkímélés címén magát a lényt sem láthatjuk teljes valójában, ami azonban a "kevesebb néha több" jegyében inkább hasznára válik a filmnek, semmint elvesz annak értékéből. A történetben ugyan kapunk egyfajta magyarázatot, hogy mit és miért is tesz, de bárcsak ne bajlódtak volna ezzel a forgatókönyvírók! Meg aztán kinek kell szörnyike, amikor itt van nekünk Stone felügyelő, mint főhős, aki mindvégig akkora seggfej, hogy egyszerűen képtelenség nem szeretni!
Időnként talán maguknak a készítőknek is nehezére esett eldönteniük, hogy most akciófilmet vagy horrort akarnak csinálni a filmből. Így aztán egyfajta hibrid született, ahol az állandó feszültségkeltés mellett maradt hely a szereplők közötti folyamatos zrikálásra és a hatalmas mordályokkal való durrogtatásra egyaránt. Az állandósult és mindent átitató szürkés-fekete színtónus, a futurisztikusan kilátástalan világ, az antagonista természetfeletti gonoszságot sugalló jelenléte mind-mind hozzáadnak a hangulathoz, ami kétségkívül a film egyik legnagyobb erénye. Ha egy kicsit is kreatívabbak lettek volna annak idején az illetékesek, a történethez hozzácsaptak volna repülő autókat, mutánsokat, pár karba épített fegyvert, és máris kész egy vadi új sci-fi/cyberpunk világ, amit a végtelenségig lehet fejleszteni. Ám így sem lehetünk elégedetlenek; aki még nem látta volna a filmet, és könnyed szórakozásra vágyik, annak bátran tudom ajánlani megnézésre. Aki pedig gyerekként találkozott először vele, az egész biztosan klasszikusként tekint rá, még ha felnőttként azért jóval inkább szembetűnik a sok bohókás logikátlanság.
Ja, és ha olvasóim közül tényleg van valaki, aki eddig nem látta volna, a fenti YouTube videón egy jótékony feltöltőnek köszönhetően pótolhatja az elmaradását!
