Another - ajánló

Ha létezik anime, aminek a címe bosszantóan megnehezíti a róla való anyaggyűjtés, az minden kétséget kizáróan az Another. Abba meg már bele sem merek gondolni, milyen lehet erről angol anyanyelvűként beszélgetni.  Lelki szemeim előtt valami ilyesféle párbeszéd képe bontakozik ki, ha ez jut eszembe:

- I've seen Another.  

- Another what? 

- Another... anime. 

- Cool, but what is the title? 

- It's Another, like I said. 

- I'm confused...

Ám ha szerencsésen túljutunk a cím okozta zavarunkon, akkor egy igen ritka gyöngyszemre bukkanhatunk általa. Az anime műfajában ugyanis viszonylag ritkán találkozhatunk a klasszikus értelemben vett horrorral. Keleten leginkább filmként szokták feldolgozni a hátborzongató történeteket, méghozzá nem is rosszul. Ha összehasonlítjuk a nyugati trendekkel, azt tapasztaljuk, hogy Japánban inkább a félelemkeltés pszichológiai úton történő megközelítését részesítik előnyben. Ezzel szemben Amerikában általában megelégszenek egy hokimaszkos zombival, aki unalmában kanos tinédzsereket mészárol. Ez utóbbi már azért is szokott félresiklani, mert a néző sok esetben automatikusan a rossznak kezd szurkolni. Nincs is szebb annál, mikor az ember szemébe önkéntelenül is örömkönnyek gyűlnek azt látva, hogy egy újabb genetikai hulladék kölköt beleztek ki vagy téptek cafatokra. A ritka, üdítő kivétel ez alól talán Freddy Krueger lehet, ám a Rémálom az Elm utcában hőse a kelleténél több reflektorfényt kap ahhoz, hogy igazán működni tudjon, mint horror-főgonosz. Egyszerűen túl jó, túl érdekes és túlságosan vicces ahhoz, hogy egyedi különcsége ellenére ne szimpatizáljunk vele az áldozatai kárára.

De picit elkalandoztam. Ott tartottam, hogy az Another lényegében igazi ritkaságnak számít a műfaj berkeiben. Ráadásul amit csinál, azt nagyon is jól csinálja. A természetfeletti jelenségek és megmagyarázhatatlan események sűrűjében a készítők felvonultatnak benne minden rendelkezésükre álló eszközt, amivel a lehető legfélelmetesebb atmoszférát tudják megteremteni és fenntartani. Ameddig az csak lehetséges. Mert ahogy minden misztikus történet esetében, itt is csupán addig működik a feszültségkeltés, amíg a nézőt sikerül távol tartani azoktól az információktól, amelyek szükségesek az események hátterének megismeréséhez.

Az Another eredetileg könyv formában jelent meg, majd azt követte a manga, végül pedig az animációs sorozat. Összesen tizenkét részből és egy extra epizódból áll, ami azt jelenti, hogy nem sok lehetőségünk adódik majd a láblógatásra. De furcsamód egészen az utolsó három epizódig nem érezzük azt, hogy nagyon sok minden történne. Sőt, szinte végig megmarad az a kellemesen lassú mederben csordogáló történetmesélés, amely során az apró, gyakran rejtett információmorzsákon és az újabbnál újabb kérdéseken kívül csak időnként futunk bele néhány ronda halálesetbe vagy zavaró tényezőbe. A hangsúly egyértelműen az atmoszférára és a hangulatra helyeződik, ami lehetőséget biztosít a számunkra ahhoz, hogy mi magunk próbáljunk válaszokat találni a rejtélyekre. A tudatalattinkban érezzük, hogy a megoldás kulcsa ott van karnyújtásnyira, ám valami mindig hiányzik, valami nem tiszta, valami nem került még a helyére. 

És ha ezt érezzük, azt nagyon jól érezzük. A sorozat írói ugyanis nemegyszer csalnak, időnként tudatosan félrevezetnek bennünket, pusztán azért, nehogy idő előtt megfejtsük az okokat. És ha valami nem tetszett az Another-rel kapcsolatban, hát ez volt az. Ne már, srácok! Biztos meg lehetett volna oldani, hogy ne kelljen ilyen olcsó és egyszerű eszközökhöz folyamodniuk a készítőknek pusztán azért, nehogy bárkinek is sejtése legyen a miértekről. Viszont ha úgy döntünk, nem feszülünk be túlságosan, és engedjük, hogy a történet elmesélje önmagát, akkor biztosan sok jó pillanatot szerzünk általa. 

A cselekményt részben a Végső állomás filmek forgatókönyvéhez tudnánk hasonlítani. 26 esztendővel a történetünk jelene előtt a Yomiyama North középiskola 3/c osztályának közkedvelt és sikeres tanulója, Misaki váratlanul életét vesztette. Osztálytársai, akiket sokként ért az esemény, úgy döntöttek, hogy részben jóérzésből, részből lelki önvédelmi mechanizmusból úgy tesznek, mintha halott osztálytársuk még mindig életben lenne. Fenntartották az ülőhelyét, jelen időben beszéltek róla, részt vehetett az évzárón. A gond akkor kezdődött, amikor a halott diák érthetetlen módon feltűnt az osztályképen is.

A bevezető után a jelenbe ugrunk, ahol a súlyos betegségből felépülő Sakakibara Kouichi apja külföldi utazásából kifolyólag ugyanennek az iskolának ugyanezen osztályba kerül, ahol hamar rájön, hogy valami nagyon nem stimmel körülötte. Újdonsült diáktársai titkolóznak előtte, ráadásul találkozik egy furcsa lánnyal, Misaki Mei-jel, aki egyik szemére állandóan kendőt köt. Ráadásul Sakakibarán kívül mintha senkinek nem tűnne fel, hogy ez a különös tanuló egyáltalán létezik.

Mindennek tetejében az is hamar kiderül, hogy valamiféle átokszerűség ül ezen a bizonyos osztályon, ugyanis évről évre mindig sokan érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon halnak meg azok közül, akik vagy ide járnak, vagy a diákok közvetlen hozzátartozói, esetleg a tanáraik. Ez a jelenség havonta legalább egy áldozatot szed, és szinte lehetetlenség tenni ellene bármit is.

Ez az alapfelállás már csak azért is jó, mert rengeteg lehetőséget nyit meg előttünk a találgatásra. Számos irányban elindulhatunk, ha előzetesen szeretnénk elméleteket felállítani a dologok valódi hátterére vonatkozóan, és ez így is van jól. A horrorelemek idővel aztán háttérbe szorulnak, ám a megoldatlan rejtély és izgalmas fejtörő attól még nem veszít a vonzerejéből. A sorozat rövidségéből kifolyólag innentől bármit is mondanék, az csúnya spoilernek számítana, és egy misztikus történet esetében nincs is rosszabb annál, mintha előre lelőnénk a poénokat. 

Vizuálisan az Another egyike a legjobbaknak. A fény-árnyék hatások, a gyönyörű hátterek, a részletek kidolgozottsága mind-mind kifogástalan. A belső terek ugyanúgy életszerűen hatnak, mint a tágas külső helyszínek. Az animáció szépen hasít - a szereplők mozgása, a felhők úszása, a víz csillogása, a fák ágai vagy a fű lengedezése igazán kivételes minőségről árulkodnak, a szinkronhangok pedig a szokásos magas színvonalon teljesítenek. 

A sorozat zenéje jónak mondható, aminek az is részét képezi, hogy sokszor észre sem vesszük, hogy a háttérben duruzsol. Nem tolakodó, nem fülbemászó, nem veszi el a figyelmet a látványtól, hanem kiegészíti azt. Ebben a műfajban talán ez a legideálisabb. 

A karakterek kidolgozása viszont már egyáltalán nem mondható kifogástalannak. Úgy is mondhatnánk, sokszor csak a hajuk színe alapján tudunk különbséget tenni a szereplők között, ami azért is érthetetlen, mert minden más tekintetben igazán szemkápráztató az, amit elénk tárnak az animátorok. Ezen hiányosság azonban nem mondható égbekiáltónak, ráadásul azt sem állíthatjuk, hogy ez ne lett volna mindig is általános jelenségnek. Ha bárki számára eddig nem volt világos, hogyan lehetséges, hogy egy animében a legfurcsább, legbizarabb hajszíneket viselik egyes karakterek, nos az egyszerűen azért van, hogy meg lehessen őket különböztetni egymástól.

Bár kezdetben egy egész iskolai osztályt kapunk a nyakunkba, mégsincs túl sok figura, akivel komolyabban kellene foglalkoznunk. A főszereplő Sakakibara a szokásos passzív közvetítő elemként funkcionál, akinek a szemszögéből nézve reflektálhatunk a tanulókra és az őket pusztító sorscsapásra. A karakter mentségére szolgál az, hogy viszonylag jól reagálja le a természetfeletti különböző megnyilvánulásait, nem pánikol túl sokat, nem nyavalyog minden fölösleges apróságon, inkább a megoldás felkutatására fordítja energiái jelentős részét. Nála sokkalta érdekesebb viszont a két női főszereplő, Misaki Mei és Akazawa Izumi. Előbbi a titokzatos lány, akiről látszólag senkinek nincs tudomása, utóbbi pedig az osztály megbízottja, akinek az a feladata, hogy minden lehetséges eszközzel felvegye a harcot az osztályt sújtó átokkal szemben. Érdekessége e karakternek, hogy a könyvben és a mangában csupán egy jelentéktelen mellékszereplőnek számít, míg az anime jó érzékkel kiemelte őt a tömegből és fontos mozgatórugót faragott belőle.

Ez a trió képes a nyomasztóan sötét hangulathoz igazodva motorként szolgálni a cselekmény kibontakoztatásában. A sorozat közepe felé jutunk el arra a pontra, ahol nagyjából teljes képet kapunk arról, mivel is állunk szemben, a hátralévő epizódokra pedig az marad, hogy hőseink a maguk módján megpróbáljanak szembeszállni a könyörtelen végzetükkel. 

Az Another azon túl, hogy kuriózumnak számít, még jó is. A megoldáshoz vezető út nem éppen zökkenőmentes, és maga a megértésre váró alaphelyzet is egy fokkal bonyolultabb, mint a megszokott horrorklisék mozgatórugói. De érdemes rászánni a 13x25 percet, mert meghálálja a belé vetett bizalmat. Az ugyan kicsit bosszantó, hogy nem hagyják nekünk magunktól megfejteni a rejtélyt, de ezt talán elnézhetjük nekik most az egyszer. 

Nem látványos brutalitással, sokkal inkább jól működő hangulatkeltési elemekkel próbál hatni ránk, aminek csak örülhetünk. Nincs kézzel fogható ellenség, akit le kell győzni, csupán egy megfoghatatlan és kiszámíthatatlan fenyegetés, ami ellen nem lehet megfelelően védekezni, akár kiismerjük a természetét, akár nem. 

A horror-misztikum rajongóinak remek választás éjszakai álmatlanság idejére. Nincs benne egyetlen árva jump scare sem, ennek ellenére jól működik és megfelelő lezárást kap a végén. Ha a könyv angol fordítása valaha megjelenik (magyarról nyilván álmodni sem lehet), biztos beruházok rá. A manga személy szerint annyira nem fogott meg. De ha valaki csak az anime verzióval találkozik, akkor sem kell csalódnia.               

  

Attack on Titan bemutató

Ha jól számoltam, most kivétel nélkül az összes szabályomat megszegem arra vonatkozóan, miszernt csak olyanról írok, amit legalább részben befejezettnek tekinthetünk. Ám a napokban belebotlottam egy sorozatba, ami az első perctől fogva teljesen magával ragadott, éppen ezért úgy éreztem, mindenképpen foglalkoznom kell vele.

Az Attack on Titan az azonos című mangán alapszik, és ugyan eddig csupán az első nyolc epizód került adásba (amennyiben nem tévedek, a kezdő évad a tervek szerint 25 részből fog állni), ennek ellenére már most kijelenthetjük, hogy a 2013-as esztendő egyik legfontosabb animéjét üdvözölhetjük a személyében. A történet, a vizuális stílus, a műfajhoz képest is szokatlanul durva és sötét ábrázolásmód mind hozzáadnak ahhoz az igen kellemes összhatáshoz, ami miatt semmi szín alatt nem hagynánk ki a következő epizódot. A minőség az eddig látottak alapján egyszer sem lankadt, minden epizódra elegendő muníció jut a nézők szórakoztatására, és bár a kegyetlenül erőszakos, véres jelenetek talán egyeseket elriaszthatnak, ám akiknek van hozzá gyomra, egész biztosan remekül szórakoznak rajta.

A történet szerint az emberiség összetűzésbe keveredett az óriások fajával, és bizony a háborúból úgy tűnik, nem mi fogunk győztesként kikeveredni. A mindennemű komplex intelligenciát nélkülöző, legyőzhetetlennek látszó ellenségünk elől a túlélők gigantikus fallal körbevett megavárosokba húzódnak vissza, ahol látszólagos biztonságban élhetik tovább életüket. 

Főszereplőnk Eren Jaeger, a fiatal, idealista kamasz, aki viszont egyáltalán nincs megelégedve azzal a sorssal, amire az emberiség a fennmaradás reményében önként vállalkozott. A falak fogsága helyett ő inkább szeretne világot látni, felvenni a harcot a rettenetes szörnyetegekkel, és visszaszerezni a bolygót az emberi faj számára. Csatlakozni szeretne a Felderítők egységéhez, akik a városokat elhagyva óriásokra vadásznak, azok eredetét és gyengeségeit kutatják, és olyan életet élnek, ahogyan azt egy tudatlan kölyök azt a romantikus fantáziájában elképzeli. Ez a világ azonban különösebben nem kedveli a hősöket, a szörnyvadászatokat legfeljebb eredménytelen öngyilkos küldetésekként lehet jellemezni, ám makacs főhősünknek még ez sem képes kedvét szegni.  

Az egy évszázadon át tartó zavartalan nyugalomba aztán váratlanul belerondítanak az óriások, akik egy napon utat törnek maguknak a biztonságosnak vélt falakon keresztül. Hősünk ezen fölbuzdulva fogadott testvére, Mikasa, valamint legjobb barátja, Armin társaságában beáll a hadseregbe, hogy a lényeken egyszer majd bosszút állhasson. 

Az epizódok során aztán végigkövethetjük a kiképzés különböző fázisait, megismerkedünk annak az egységnek a tagjaival, ahová beosztják őket, majd természetesen arra sem kell sokat várnunk, hogy egy újabb ostromot követően szembeszálljanak a hústornyokkal. És miután a készítők előzetesen olyan aprólékosan felépítették nekünk a karaktereket, elkezdik őket szép lassan, brutálisabbnál brutálisabb módon kivégezni. Hát el lehet képzelni ennél nagyszerűbb kikapcsolódást?

Mindegy, minek nevezzük őket, óriásoknak vagy titánoknak, az biztos, hogy a rajzolók és animátorok remek munkát végetek a történet gonoszaival. Egyesek hatalmasak, mások kisebbek, testalkatuk, arcformájuk, jellegzetességeik pedig mind-mind különböznek egymástól. De ugyanez megfigyelhető az emberi karakterek esetében is. Az Attack on Titan epizódjai során nincs szó arról, hogy az egyes szereplőket csupán a hajuk színe alapján tudjuk külsőleg megkülönböztetni egymástól. Mindenki egyedi, jól elkülöníthető vonásokat kapott, amiért nagy dicséret jár a készítőknek. A világ és a város egyaránt rendkívül színes és realisztikus módon van ábrázolva, ami nagyban segít a nézőnek beleélni magát az eseményekbe. A különleges felszerelésüknek hála az épületek közt Pókember módjára ugráló szereplők harcai a dögök ellen roppant látványosra sikeredtek, és látszik rajtuk, hogy a készítők nem spóroltak az erőforrásaikkal. Minderre a koronát pedig az az egyedi, sötét és reménytelen hangulat teszi fel, amelyik félelmetes atmoszférájával, a hőseinket körülvevő világ könyörtelenségének kendőzetlen ábrázolásával egyértelműen kiemeli a sorozatot a versenytársai közül.

A mangáról ugyan túl sokat nem tudok, így pontosan arról sincs fogalmam, hogyan folytatódik a cselekmény, de úgy vélem, elég ilyen jellegű történettel volt már dolgom ahhoz, hogy bátran kijelentsem: rengeteg fordulat és váratlan megoldás vár még ránk. Elegendő utalást kaptunk már az első nyolc epizód során arra, hogy egy ponton akár még a jó és a rossz szerepének felcserélődését sem tartom elképzelhetetlennek. De majd meglátjuk, mit hoz a sors, tippelgetni meg nincs sok értelme. 

Annyi bizonyos, hogy az eddigiek meggyőztek arról, hogy érdemes várni az újabb és újabb adag folytatásra. A cliffhanger-befejezések annak ellenére - vagy éppenséggel pont azért - működnek nagyon jól a részek végén, hogy nincsenek túlhangsúlyozva, és épp csak annyira birizgálják meg az előzetes várakozásainkat, hogy fel se tűnjön, mennyire rákaptunk az egészre.

Ebben az animében megvan a lehetőség, hogy az utolsó évad utolsó részéig ugyanolyan izgalmas maradjon, mint amennyire most az. Egy jól felépített, felnőtt, sötét, reménytelen világba csöppenhetünk általa, ami elegendő misztikumot nyújt ahhoz, hogy az arra fogékonyakat meggyőzze az értékéről. Az első perctől kezdve úgy érezzük, hogy a karakterek közül senki nincs biztonságban, még a főszereplők sem, ami tovább növeli az izgalmat és a feszültséget. 

Ismétlem, nem tudom, hová akarnak kilyukadni a történetben, de azok alapján, amiket eddig láttam, mindenki számára csak ajánlani tudom, amennyiben az illetőt a a vér és az erőszak nyílt ábrázolása nem túlzottan zavarja. Kemény a cucc, kétség sem fér hozzá, ugyanakkor minden jól működik benne, ami ahhoz kell, hogy az igazán nagyok közé emelkedjen. 

 

(A sorozat epizódjai magyar felirattal megtalálhatóak itt vagy az Indavideón.)    

Highschool of the Dead

Akkor most tegyünk egy gyors kitérőt a bizarr magával ragadó világába, amit a mai napon úgy hívnak: Highschool of the Dead! Van itt nekünk egy jó kis zombi apokalipszisünk, patakokban folyó vér, egy pár fehérneműmodell-alkattal megáldott középiskolás csajszi, és hatalmas örömünkre ezt az egyveleget ezúttal egy csodásan megrajzolt, akciódús anime sorozatként tálalják fel nekünk. Kellhet ennél több bárkinek is?! Nekem biztosan nem!

Hékás! Egyrészt ne ítélj, hogy ne ítéltess, másrészt ezen alkotóelemeket jól adagolva tényleg egy rendkívül szórakoztató történetet kapunk, amit nehéz nem kiélvezni teljes valójában. Bevallom, rég nem fordult elő velem olyan, hogy egy sorozatot egy ültő helyemben végignéztem volna, de a H.O.T.D. egyszerűen nem engedte, hogy szünetet tartsak az utolsó fejezet záróképsoraiig. Igaz, ehhez arra is szükség volt, hogy az egész mindössze egyetlen évadból, azon belül is mindössze 12 részből és egy extra epizódból álljon, de hé, ez akkor is nagy fegyverténynek számít egy mese esetében. 

Sajnos az eredetileg 2006-ban megjelent mangához nem sikerült hozzájutnom, de hála a legnagyobb videómegosztó portálnak és a szorgos feltöltőknek, a 2010-es anime teljes pompájában megtekinthető angol felirattal és/vagy szinkronnal. De mindegy is, hiszen amennyit láttam a képregényből, az alapján megállapítható, hogy az animált változat egy az egyben követi a rajzolt verziót, tehát nem maradtam le semmiről.

Történetünk kezdetén egy tipikus középiskolában találjuk magunkat, tipikus diákokkal és tipikus tiniproblémákkal körülvéve. Ami azonban a legkevésbé sem nevezhető tipikusnak az az, hogy a néhány rövid idillikus pillanat elmúltával szó szerint elszabadul a pokol, ugyanis zombik kezdik el ostromolni az intézmény falait. Kitör a pánik, a fertőzés gyorsan terjed, a rémült diákok és tanárok pedig egymás után esnek áldozatul a harapásoknak, hogy aztán pillanatokkal később élőhalottakként térjenek vissza túlélőkre vadászva. 

(Meglehet, bennem van a hiba, de nekem valamiért mindig tetszett, ha a műfajokat kicsit - vagy inkább nagyon - összemossák. Legjobb példám erre eddig a Starship Troopers volt, ami úgyszintén középiskolás romantikus drámaként indult, szerelmi háromszöggel, kétes erkölcsű tinikkel és mindenféle egyéb közhellyel. Aztán egy hirtelen suhintással szereplőink egy bolygóközi háború kellős közepén találják magukat, ahol minden egyes túlélt pillanat kész csodának számít. Sajnos a filmesek ritkán alkalmazzák ezeket a hirtelen váltásokat, így ez külön jó pont volt a H.O.T.D. esetében.) 

A káosz és zűrzavar közepette aztán a nézők megismerkednek a történet fontosabb szereplőivel, akik eleinte elszórtan, kis csoportokba verődve próbálnak boldogulni a rettenetes túlerővel szemben, de természetesen, az egységben az erő nemes eszméit szem előtt tartva útjaik rövidesen találkoznak, onnantól kezdve pedig indulhat a csapatos zombiölés! A cselekmény eleinte csigalassúsággal halad, a hangsúly inkább az akción és a karakterek bemutatásán van, de ez nem is baj, mert cserébe igen-igen látványos, időnként tényleg szemet gyönyörködtető animációkkal ábrázolják a betörő koponyák és a szétszakadó hús látványát. 

A harmadik epizód végére aztán hőseinknek sikerül nagy nehezen kereket oldaniuk a borzalmas suliból. Ám reménykedésre nincsen okuk, hiszen a zombifertőzés az egész világon elterjedt, menekülni lényegében nincs hova, marad tehát az állandó harc a túlélésért. Nagy szerencsénkre azért, hogy a feszültséget oldják, a kis csapat lánytagjai viszonylag gyakran megszabadulnak ruházatuk bizonyos darabjaitól. Mindezen túl pedig igen nehéz nem észrevenni, hogy az animátorok még az átlagosnál is több energiát fektettek a legnagyobb jóindulattal is csak kiskorú korcsoportba sorolható teremtések görögdinnyényi lökhárítóinak minél alaposabb és részletesebb bemutatásába. Azok a szemérmetlen disznók... hogy nem sül le a képük!! E sorok írója ezennel határozottan elhatárolódik!

Szereplőink a jól ismert, szokásos sablonokat követik, így aki életében legalább két anime vagy manga történettel találkozott, tudja, kitől mire számíthat. Főhősünk időnként dühös, de általában csak bambán mered maga elé, közben mély gondolatokon jár az esze, a csajok pedig mind odavannak érte. A kettes számú hímünk egy dagadt, szemüveges kocka, aki a szokásos kocka tudáson túl még a különböző lőfegyvereknek is a szakértője, és azokkal mesterien is bánik. A lányok közt van hideg, kimért kendós, nagyképű zseni, meg a szokásos butácska és romantikus hősnő, aki azért szét tudja rúgni az élőholtak zrityóját, ha arra kerül a sor. Később összeszednek még egy kislányt és egy kutyát is, valamint van velük egy ábrándos tekintetű tanárnő, aki leginkább csak azért kapott szerepet, hogy legyen egy MILF is a csapatban. 

A sorozat fontos előnye (legalább is az első évadé), hogy nem kapunk semmiféle választ arra, hogyan és miért szabadult el ez a vírus, honnan származik, és azzal sem foglalkoznak, miként lehetne megállítani. Így aztán nem tereli el semmiféle ostobaság a figyelmünket az eredeti problémáról. Hőseinknek nem kell titkos katonai bázisokat átkutatniuk, kormányok összeesküvéseit leleplezniük, nagyvállalatok piszkos ügyleteit kutatniuk. Nincsenek speciális zombik, főszörnyek, küldetések - csak ők vannak, meg a világ, ami összeomlik körülöttük. Persze, fölösleges hosszútávon reménykednem, hiszen a későbbi évadokban - ha lesznek - minden bizonnyal majd elkezdenek a készítők is foglalkozni ezekkel a dolgokkal. De egyelőre még csak egyetlen évad létezik, ami így szerencsére nem több, mint egy klasszikus túlélőhorror.    

Vizuálisan szép kivitelezés, remek akciójelenetek, dögös iskoláslányok; minden együtt van egy mókás sorozathoz. A világot nem váltja meg, a zombi apokalipszis témája meg már tényleg annyira túlerőltetett, hogy a csapból is ez folyik, és mégis... A Highschool of the Dead kimondottan egyszerű eszközökkel képes volt végig fenntartani az érdeklődésemet, és kíváncsian várom a folytatását. Már ha lesz.

Legyen!