244. nap: Kényszerpihenő

Tegnap nem akartam írni a blogra, mert olyan kedvem volt, ma pedig nem tudok, mert azzal esetleg többet ártanék magamnak, mint kellene.

Reggel arra ébredtem, hogy kellemetlen érzés költözött a bal szemembe. Tulajdonképpen olyan volt, mintha nem is egy érzés, hanem sokkal inkább egy idegen objektum jelenléte okozta volna az anomáliát. Dörzsöltem kézzel, zsebkendővel, törülközővel, ahogy szoktam, de csak nem akart javulni. Próbálkoztam vízzel kimosni a tettest, kevés sikerrel. Káromkodtam ezerrel, az illendőség határait jócskán meghaladó módon anyáztam, és végül szörnyű esküvéssel fogadtam, hogy ezután csak hermetikusan lezárt szemvédőben fogom élni napjaimat, ám ezek sem vezettek eredményre. Tükörben próbáltam a bűnös kilétére fényt deríteni, eredménytelenül.

Aztán egyszerűen beletörődtem a sorsomba. Ha fáj, akkor fáj, nincs mit tenni, majd elmúlik. Bármi is okozza, örökké csak nem rakoncátlankodhat a szememben, ráadásul éreztem azt is, hogy egy ponton túl nehéz lenne elválasztani egymástól a kellemetlen érzés okozóját attól a fájdalomtól, amit magamnak okoztam, miközben próbáltam megszabadulni ismeretlen eredetű éjszakai "támadómtól". 

És csodák csodája, a semmittevés ezúttal meghozta eredményét, ugyanis szemem állapota lassú javulásnak indult. Mostanra elérkeztem arra a pontra, hogy érzékeny, mint a kutya, ráadásul olyan piros, mintha vámpír lennék, de legalább többé-kevésbé normalizálódott a helyzet. Viszont, mivel óvatos duhaj vagyok úgy döntöttem, hogy mára felmentést adok látószerveimnek a monitor és a tévé okozta negatív hatások alól. Remélhetőleg a pihentetés holnapra mindent a helyére tesz.

243. nap: Miről lehetne ma írni?

A dolog úgy áll, hogy nincs téma, nincs kedv, sem pedig ötlet. Hosszú volt a hét, és kevés az alvás, ráadásul írni sincs miről, ezért remek lenne végre arra felhasználni az éjszakát, hogy jól kialudjam magam. A hidegfrontnak hála lehűlt a levegő, így talán erre végre módom és lehetőségem nyílik a mai nap folyamán. Kellemes az idő a lakásban is, hála a reggeli, órákig tartó szellőztetésnek és folyamatos huzatnak, ezért a körülményekre nem lehet panasz. Már csak abban kell reménykednem, hogy sikerül megugrani az öt óra alvásidő mesés határát! Néha be szokott jönni.

242. nap: Szerepjátékos bukta

Rég volt, hogy utoljára lehetőségem nyílt igazi, kockákkal, karakterlapokkal és színtiszta fantáziával űzött szerepjátékkal múlatni az időt, így aztán kapva kaptam a lehetőségen, mikor egyik régi, kedves ismerősöm meginvitált magához egy éjszakai partira. Kicsit aggasztott, hogy a kellemetlenkedő álmatlanságomra most még ráteszek egy adaggal, de egye fene, úgy éreztem, ennyi még bele kell férjen. Elvégre odakint állandóan dörög és villámlik, ami tökéletes hátteret biztosít az ilyesfajta szórakozáshoz, így vétek lett volna kihagyni ezt az alkalmat.

Egy dolog volt csupán biztos: az, hogy régi cimborám lesz a mesélő. Két másik ismerősöm is hivatalos volt a buliba, és miután mindannyian megérkeztünk, hosszas vita kezdődött arról, mivel is játszunk pontosan. Én szerettem volna, ha a Star Wars lesz a befutó (valamint javasoltam, hogy próbáljuk ki a Call of Cthulhu-t), de a többségi döntés leszavazott, így maradtunk a Vampire-nél. Mindenki hozhatta régi, kedvenc karakterét, hogy azzal is meggyorsítsuk a kezdést. Elvégre egy egész éjszaka állt a rendelkezésünkre, minek vesztegettünk volna el belőle egyetlen percet is apró-cseprő csacskaságokra, mint amilyen a statisztikák és tulajdonságok kialakítása?!

Mint kiderült, cimborám már rég szerette volna valakiknek elmesélni a történetet, amit állítólag hosszú hetek alatt rakott össze (ezen a ponton egy kicsit megkérdőjeleződött bennem a szavazás tisztasága, ami korábban arra vonatkozott, mivel is játszunk...), így jó előre figyelmeztetett minket, hogy készüljünk fel egy összetett, bonyolult cselekményre, amelyben viszonylag kevés szerep jut majd a harcnak. 

Ezt mindannyian egyöntetű lelkesedéssel konstatáltuk, hiszen végre úgy éreztük, lehetőségünk nyílik megcsillantani a hosszú évek alatt összeszedett tapasztalatainkat, a furmányosságunkat, logikánkat, ravaszságunkat, cselszövőképességünket. Jómagam nem vagyok oda túlzottan az intrikus, politikai manőverezésektől hemzsegő történetekért, de a mesélő biztosított róla, hogy fölöslegesen aggódom, erről szó sincs, és majd meglátom a sok jóságot, amit kiagyalt nekünk. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol igazán elkezdtem aggódni. 

A történet valóban jó volt. Érdekesek voltak a fordulatok, jópofa volt, hogy szinte végig a sötétben kellett tapogatóznunk (átvitt és szó szerinti értelemben is, mivelhogy a karaktereink nem igazán szeretik a napfényt...), és el kell ismernem, a mesélő által irányított figurák valóban jól kidolgozottak voltak. Sokat kellett nyomoznunk, kérdezősködnünk, ügyeskednünk, és valóban csupán a történet legvégén került sor egy nagyobbacska összecsapásra a főgonosszal egy felhőkarcoló tetején.

És mégis úgy éreztem, az egésznek semmi köze ahhoz, amit én szerepjátékkén ismerek. Minden előre meg volt tervezve, mindenre azonnal ott volt a válasz, túlságosan illeszkedtek egymáshoz a darabok. Először nem is volt teljesen világos, mi zavar ebben, de miután a mesélő néhány érdekes és váratlan ötletünket pillanatok alatt lesöpörte az asztalról, kezdett világossá válni a kép. Nem szerepjáték volt ez, hanem egy előre megírt cselekmény, amiben egyetlen út vezetett a következő epizódig, és erre az egyetlen útra is csupán egyetlen módszerrel bukkanhattunk rá. Minden egyéb próbálkozás hiábavalóak, lehetetlennek, megismerhetetlennek bizonyult, mert egész egyszerűen nem azt tervezte be nekünk a mesélő. Lényegében az egész nem volt több, mint egy grafika nélküli videojáték, ahol mindenhol láthatatlan falakba és megmászhatatlan, kikerülhetetlen akadályokba ütközik az, aki megkísérelne kerülőúton elérni a célig. 

Bennem van a hiba, amiért ez engem annyira zavart? Csak nekem hiányzik az a tudat, hogy a kitalált világban létező karakterem azt tehet, amit csak akar? Úgy tűnik, igen, mert játékostársaim egyáltalán nem voltak ellenére annak, hogy végig nyílegyenesen kellett haladniuk. Nem is okolom őket ezért, mert a történet ebben a formában, mint mondtam, nagyon élvezetes volt. De úgy fest, nekem már nem egy jó történetre van igényem, hanem egyszerűen némi szabadságra. Nem kell a szájbarágós mese, elég csupán egy működő világ. 

Mindenesetre jó kis menet volt ez, épp csak nem nevezném szerepjátéknak. Az ugyanis, ha már a videojáték hasonlatnál tartunk, a sandbox legnemesebb fajtájából való. 

241. nap: Még mindig E3...

Azon belül is Mass Effect 3 anyagok! Jelenleg talán ez az általam leginkább várt játék, ám sajnálatos módon a megjelenés jövő év tavaszára csúszott. Egye fene, a jó munkához idő kell, tartja a mondás, ráadásul addig is kapunk egy jó adag videót, előzetest, ajánlót. A trilógia záró epizódja Kinect támogatásban fog részesülni, ami jelen esetben hangvezérlést jelent. Jó kérdés, hogy vajon az én gyatra kiejtésemet is képes lehet-e a masina értelmezni, vagy minden sarok mögött a halálukba küldöm az embereimet? Kiderül, ha megjelenik a játék (és ha valaha is leszek akkora balek, hogy beszerezzek egyet abból a mozgásérzékelős bugyutaságból).

240. nap: Ez tényleg durva!

Tudom, vannak olvasóim között olyanok, akiket nem hoz túlzottan lázba a videojátékok világa. Ám a tegnapi napon, az E3 keretein belül kijött egy olyan előzetes, amit egyszerűen mindenkinek látnia kell! Királyság ezerrel!

239. nap: Bontási munkálatok

A mai napon nekiálltam, és a kamrának kikiáltott apró lukban elkezdtem lebontani egy piszkosul magas, roppant nehéz és kegyetlenül masszív polcszerkezetet. De itt most kéretik nem holmi Ikeás, lapra szerelt tákolmányra gondolni - ez, kérem alássan egy igazi szörnyeteg volt! Tömör fából készült minden átkozott négyzetcentimétere, és olyan szögekkel gyúrták egybe a darabokat, amilyenekkel akár egy rinocéroszt is agyon lehetne szúrni, különösebb erőlködés nélkül. Nekem pedig a nagy feladat leküzdéséhez mindössze egy vastag kesztyű, egy izmos csavarhúzó és egy feszítővas állt a rendelkezésemre. Mint kiderült, ezek is elégségesnek bizonyultak, ám egy méretes baltának azért jó másfél óra után örültem volna, csupán azért, hogy méltóképp bosszuljam meg a hegyes szálkák és szögek okozta sérüléseket. 

Kis idő elteltével aztán rájöttem, hogy a több, mint három méter magas rettenet két részből áll, aminek két okból is örültem. Először is, mert így a felső másfél méter fölaprítása után mondhattam azt, hogy egy napra legyen elég ennyi a jóból. Másrészt pedig így a lebontott faanyagokat kényelmesen el tudtam helyezni az alsóbb polcokon, helytakarékosság címén.

Mondhatnám, hogy jó munkát végeztem, de ez barokkos túlzás lenne a részemről. Legalább két tucatszor szúrt meg valamilyen kiálló fadarab, beszipkáztam négy darab szálkát, és egyszer sikerült felnyársalnom a karomat egy rusnya szöggel is. Ez utóbbi okozta lukat jó tíz percig tartó, alapos mosás és fél liter alkohol felhasználása után tisztának nyilvánítottam, ám az odáig vezető út csöppet sem volt kellemes (ugyanis, mint tudjuk, a nyílt sebbe kent szappan, továbbá alkohol erőteljes érzeteket kelt az idegvégződésekben... azaz csíp, mint annak a rendje!). 

Összességben mégis elégedett vagyok magammal. Túléltem! Ez a legfőbb ok a dicsekvésre, és mint ilyen, álszerénység lenne elmenni mellette szó és önmagam vállon veregetése nélkül. A vérveszteséget idővel pótolja a szervezet, a hegek begyógyulnak, nekem pedig rövidesen lesz egy teljesen üres, nem túlzottan nagy, de piszkosul magas szobám. Nem mintha szükségem lenne rá, de akkor is jó lesz bemenni oda, és nem látni a világon semmit, csupán a falakat. Minimalizmus rulez!

238. nap: E3

Los Angelesben rövidesen startol az idei Electronic Entertainment Expo kiállítás, a planéta talán legnagyobb és legjelentősebb videojátékokkal foglalkozó több napos rendezvénye. Mindenki, aki kicsit is számít, valamilyen formában képviselteti magát, ennek megfelelően a sajtó képviselőit és az érdeklődőket töménytelen mennyiségű előzetessel, videóval és marketinggel bombázzák a kiadók lelkes, szorgalmas alkalmazottai. Mennyország a műfaj szerelmeseinek, beleértve engem is, ezért aztán én magam is szívesen tiszteletemet tenném a következő esztendők során megrendezésre kerülő E3-ak valamelyikén. 

Ám minderről korai értekezni, hiszen az idei buli még el sem kezdődött! A szerencsések pedig élőben láthatják majd, többek között a Duke Nukem Forever-t, a Mass Effect 3-at, a Star Wars: The Old Republic-ot és az Elder Scrolls V - Skyrim-et is. Lesz standja a Warhammer: Space Marine-nek, és jó eséllyel a Darkness 2 is megmutatja magát valamilyen formában. Én meg itthon ülök, és kiszolgáltatottan várom a híreket. Nem igazság!

237. nap: Ünnepi Könyvhét

Idén 82. alkalommal rendezik meg a Vörösmarty téren a hagyományos Ünnepi Könyvhetet, és e jeles alkalom még engem, az örökös otthon ücsörgőt is arra késztetett, hogy megemeljem a hátsómat és kilátogassak a rendezvényre. 

Ha valamivel kapcsolatban nem lehet oka panaszra a szervezőknek, az a látogatók száma volt, már amennyire a mai délután alapján ezt fel tudtam mérni. Ugyanis embertelen tömeg hömpölygött a bódék által teremtett mesterséges kis sikátorokban; idősek, fiatalok, kicsik és nagyok, magányosan bóklászók és családostul érkezők egyaránt. Itt rögtön meg is állnék egy pillanatra, és megragadnám a lehetőséget arra, hogy teljes szívből gratuláljak azon embertársaimnak, akik úgy érezték, bölcs döntés egy ilyen alkalomra, egy ilyen helyre biciklivel, esetleg babakocsival kilátogatni. Nem elég, hogy az egyszerű, mezei gyalogosok sem tudnak sokszor még mozdulni sem egymástól, a járművel közlekedők még azt is elvárják, hogy mindenki más majd előzékenyen utat nyit előttük. Ezúttal viszont az arrogánsabbaknak hamar a képükre fagyott a vigyor, ahogy annak lennie kell.

De inkább térjünk vissza magára a könyvhétre! Rengeteg kiadó képviseltette magát, a legnagyobbaktól kezdve egészen a határon túliakig, miközben a különféle bódék előtt a szerzők készségesen, lelkesen dedikálták legújabb műveiket, ahogyan az lenni szokott. Meglehet, az előző évek során is volt már ilyen stand, de én idén szembesültem először azzal, hogy képregényeket és mangákat is árulnak pár helyen. 

Ám a remek körítés és fölhajtás ellenére az emberek inkább csak bámészkodni jöttek ki, és nem vásárolni, ami némiképp lehangoló tanulság volt. Jómagam alig-alig láttam valakit, aki könyvvel megrakodva távozott a térről, bár a végleges eladási statisztikákról talán beszámolnak majd a tévék és az újságok. Bevallom, idén nekem sem volt keretem arra, hogy beszerezzek néhány tetszetősebb, érdekesebb kötetet, pedig a kínálat igazán minden igényt kielégítő volt.

A hét második felének időjárása alapján arra lehetett számítani, hogy a mai délutánon is számíthatunk egy kiadós esőre, és sajnos be is jöttek az előzetes jóslatok. Így jóval azelőtt kényszerültem távozásra, mint szerettem volna, ezért messze nem sikerült teljesen felderítenem a Könyvhét teljes repertoárját. Ha holnap délelőtt úgy alakul, talán ismét kilátogatok, hogy befoltozzam a kimaradt területeket. Addig is jöjjön néhány fotó.

Hazafelé, az eső kezdetén kattintottam el ezt a képet, a Brit Nagykövetség bejárata előtt. Aki tudja, pontosan mikor kezdődik a jövő évi londoni olimpia megnyitója, kiszámolhatja, hány órakor jártam arra pontosan!

236. nap: Pénteki gyors

Csupán a véletlennek köszönhetem, hogy nem feledkeztem el teljes egészében a napi kötelező blogbejegyzésről. Áldom a szerencsémet, és közben egy kicsit magamat is hibáztatom, amiért így alakult a dolog, viszont, mivel nagy baj nem történt, az egésznek nincs is különösebb jelentősége.

Egyetlen hátránya van az ehhez hasonló eseteknek - hogy témám bizony nem sok akad mára. Legalább is semmi olyan, amit e késői órán, minimális rákészülés nélkül érdemben ki tudnék fejteni. Ezért inkább nem is teszek semmi ilyesmit, és lassan elteszem magam  holnapra.

235. nap: Dupla királyság

Biztató előzetes látott napvilágot, amelyben mozgás közben láthatjuk a Darkness 2 című játékot. Pedig sokáig még az is kérdésesnek tűnt számomra, hogy valaha egyáltalán elkészül a remekbe szabott FPS folytatásával az új fejlesztőcsapat. Ám úgy fest, ezek alapján lehet okunk reménykedni. Sőt, megjelenési dátumot is hozzácsaptak a srácok, ami tényleg annak a jele, hogy ebből a dologból valami jó is kisülhet még.

Íme.

És nem mellesleg azt is kiderítettem, hogyan tudok videót belinkelni a blogra. Nem volt egyszerű, de megoldottam valahogy. Úgyhogy, kedves olvasóim, fogják fel ezt úgy, mint valami csodálatosan sikerült kísérletet. Ez van, a zseni mindig utat tör magának!

234. nap: Az eltűnt idő nyomában

Furcsa egy délutánom volt ma. Valamikor öt óra körül ültem le a gép elé, és egészen mostanáig fel sem néztem a monitor mögül. Blogokat olvastam, fórumokat böngésztem, időnként pedig hallottam, ahogyan az ég mennydörög és esőcseppek kopognak az ablakpárkányomon. Közben üdítőt szürcsölgettem, zenét hallgattam, videókat néztem, gondolatban megváltottam a világot, elméletben megoldást találtam az összes gondomra-bajomra, és nem mellékesen bepusziltam egy csomag M&M'S csokit. Egyetlen dologra nem figyeltem fel: hogy közben hosszú órák múltak el feltűnés nélkül, nyomtalanul, csöndesen.

A furcsa jelzővel illettem ennek a napnak a lezárását egy bekezdéssel korábban, ám ez mégis kicsit felületes jellemzésnek tűnik. Mert igazából baromi jól éreztem magam egész idő alatt úgy, hogy valójában nem csináltam az ég világon semmit. Hiába, egyeseknek igencsak kevés kell a boldogsághoz! 

Nagy fantáziára nincs szükség ahhoz, hogy belássuk: minél több emberrel kerül kapcsolatba valaki, annál nagyobb eséllyel fut bele egy oltári nagy seggfejbe. Így aztán nem teljesen elveszett ötlet értékként kezelni az egyedül töltött órákat, pillanatokat. Sajnálatos módon viszont ez az idilli, békés állapot, amely során gyakorlatilag egyetlen másodpercre sem jutott eszembe a bolygó, amin élek, sem az emberek, akik körülvesznek, csupán addig tarthatott, amíg ezek nem tudatosultak bennem. Onnantól viszont a varázs tovaszállt, mintha nem is létezett volna, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha 4-5 óra úgy párolgott volna el az életemből, mint a betonra locsolt víz a legnagyobb kánikula idején. 

Ezen felismerésből kiindulva elfogott a kétkedés, vajon mi is számít elvesztegetett, és mi hasznos időtöltésnek. Sajnálnom kéne, hogy a nagy semmire ment el egy este, vagy legyek hálás azért, mert legalább jól éreztem magam? Szeretném azt hinni, hogy az utóbbi az igazabb állítás. Jó volt úgy létezni egy időre, hogy egyetlen probléma sem merült fel a tudatom mélyéről, hogy a tennivalók látótávolságon kívül kerültek, és hogy eszembe sem jut sem a holnap, sem az, hogy ebből kifolyólag lassan ideje lenne nyugovóra térnem. 

Ugyanakkor mégsem történt semmi, amit legalább értékelni tudnék. Nem jutottam közelebb semmilyen megoldáshoz, a feladatok sem tűntek el hirtelenjében, ráadásul még egy műsorról is elfeledkeztem, amit pedig szerettem volna megtekinteni. Holnap reggel felkelek, és minden ugyanúgy lesz, mint eddig volt. Kicsit szomorú gondolat ez, be kell valljam.

A valóságból való menekülésre rengeteg lehetősége van a mai kor emberének. Ott vannak a videojátékok, lehet nézni filmeket, sorozatokat, a könyvek széles palettája áll a rendelkezésünkre, elmehetünk szórakozni, vagy simán leihatjuk magunkat a sárga földig, egyre megy. Ám bármit teszünk, az csupán átmeneti megoldás lesz, és az álomvilág után jön a kiábrándító ébredés. 

Nem vicces.