274. nap: BB V.

Nos, a mai napon lezárult az idei évre tervezett legkomolyabb nyaralásom, amiről, hála példás előrelátásomnak és innovatív képességemnek, még fotókat is sikerült készítenem! És mindennek a tetejében általa még e régi rovatomat is leporolhattam kicsit!

Már-már trópusi sziget, ősöreg fák, tavak, kutak, medencék, és minden, amit elvárhatunk egy turistaparadicsomtól! Margaret Island, 2011. július 11., reggel 8 és 11 óra között! Az Élet Császára megint bizonyította, hogy nagykanállal falja az összes földi jóságot!

273. nap: Hőség ellen

Az utóbbi napokban lényegében egy izzó katlanná változott a város. A legmagasabb fokozatú hőségriadó van érvényben egészen hétfő éjfélig, és lássuk be, nem is alaptalanul. Ha a napon tartózkodunk, elviselhetetlen kínokat kell átélnünk, ha pedig behúzódunk az árnyékba, ott a nyári szellő perzselő melege purgálja le rólunk az összes baktériumot. A hőguta veszélye reális fenyegetés bárki számára, így aki csak teheti, a strandokon vagy a lakása hűvösében keres menedéket nyomorúságos csillagunk nukleáris fúziójának kellemetlen hatásai elől. Napi 2-3 liter folyadék tényleg a minimum, amire szükségünk van még úgy is, hogy egyetlen pillanatig nem ér minket természetes fény. Menekülni szinte lehetetlen, csupán tüneti kezelések állnak a rendelkezésünkre.

Ezek közül nekem az jön be a legjobban, hogy szépen felmegyek a netre, és annyi videót nézek meg a téli hóesésekről, amennyit csak bírok. A módszer, bármennyire is meglepő, nálam tökéletesen bevált. Egy nagyobb vihar megtekintésétől egyből jobb kedvre derülök, a némán, lágyan szállingózó pelyhek látványától pedig elfog a jól ismert, kellemes borzongás. Persze, segít a tudat, hogy egyszer, a nem is olyan távoli jövőben lesz itt még hideg, fagy, didergés, és hogy minden egyes nappal, amely során el kell szenvedni a gusztustalan hőség bosszantó hatásait, közelebb kerülünk a rövid nappalok, végtelen hosszúságú éjszakák és a télikabátok dicsőséges korszakához. 

Tudom, vannak alternatív megoldások is, mint például a lékondi vagy a ventilátor, esetenként a vizes rongy és a hideg italok. Ám legnagyobb szerencsémre a lakásban még kellően hűvös van ahhoz, hogy éjszakánként nyakig betakarózva kíséreljem meg szánalmas alvás-utánzataimat. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez a helyzet rövidesen változni fog, a kecó előbb-utóbb felmelegszik, onnantól pedig még az átlagosnál is több ellenérzést fogok táplálni a világegyetemmel szemben.

De addig is - Lyutúbra fel!

272. nap: Jogosítvány

Sosem éreztem szükségét annak, hogy jogosítványt szerezzek. Azt hiszem, ez jórészt annak a következménye, hogy a főváros kellős közepén lakom, ahonnan pillanatok alatt eljuthatok akárhova. A pályaudvarok, legyen szó vasúrtól vagy autóbuszról, gyorsan megközelíthetőek, egyedül talán a repülőtér az, ahová 10 percnél többet kell utaznom. De repülővel egyébként sem megyek soha sehová, úgyhogy ez sem töri derékba túlontúl is kényelmes életemet.

Az utóbbi időben mégis azon kezdtem el gondolkodni, hogy csak-csak jól jönne néhanapján az a fránya jogosítvány. Az autót azonban fölöslegesnek tartom, mert egyrészt egyedül én közlekednék vele, másrészt pedig igencsak drága a fenntartása. Logikus, költséghatékony és ésszerű döntésnek így a motoros jogsi megszerzése tűnik, ám annak is, mint minden másnak az életben, annál több buktatóját vélem felfedezni, minél tovább elmélkedem rajta. 

Egyrészt, ugyebár, ott van a biztonság kérdése, ami sajnálatos módon a hazai utakon, a hazai vezetési morál tükrében igencsak valós fenyegetésnek tűnik. Ha beüt a baj, nem számít, ki volt a hibás, mindig a motoros húzza a rövidebbet. 

Aztán rögtön ezután felmerül, hogy hiába olcsóbb megoldás a két kerék a négynél, attól még maga a vas is komoly pénzbe kerül, és a fenntartása is természetesen költségekkel jár. Biztos, hogy megéri belevágnom az egészbe? Tuti, hogy használnám annyit, amennyinél a kiadás mértéke eltörpül a járgány hasznossága mellett? Elvégre, mint azt a bevezetőben már említettem, a belvárosból mindent el lehet érni pillanatok alatt.

És mi a helyzet a parkolással? Pro és kontra sorakoznak az érvek. Elméletileg a motorral ingyenesen lehet parkolni, bizonyos könnyen teljesíthető kritériumokat betartva, persze. De vajon ott meri hagyni az ember az utcán éjszakára a járgányt, bízva abban, hogy reggel is a helyén fogja várni a tulajdonosát? Ha meg fizetett parkolót bérlünk neki, a költségek máris megugranak, és önmagában ez sem jelent védelmet azoktól a béna sofőröktől, akik néhány ormótlan manőverrel feldöntik a mi szemünk fényét. 

És végezetül ismerem magam eléggé ahhoz, hogy tudjam, számomra a motor valami ilyesmit jelent:

Vagy még inkább ilyet!

Bezony, egy Honda Goldwingre fáj a fogam úgy, hogy legalább 25 éve nem ültem motoron. Az előbbi képen látható modell ára olyan hét, míg az utóbbi trike kiszerelés úgy tíz milliót kóstál. Ebből már egy komolyabb luxuskocsit is be lehetne szerezni, nemhogy motort! Viszont az is igaz, hogy pusztán azért, mert az ember leteszi a jogsit, még nem következik egyenesen az anyagi romlás és apokalipszis! Tanácstalan vagyok. Mint mindig!

271. nap: Egy korszak vége

Tegnap volt a Harry Potter és a Halál Erekléyi második részének díszbemutatója Londonban, a Trafalgar Square-en, amit szerencsém volt teljes hosszában online végignézni. Furcsa, keserédes órák voltak ezek, mert bár a filmek részről részre egyre gyengébbnek tűntek számomra, de attól még az ifjú varázslótanonc életútja J. K. Rowlingnak köszönhetően kezdettől fogva igen közel állt a szívemhez. Gyerekkönyvként kezdődött a történet, és mostanra egy világméretű őrületté nőtte ki magát - aminek ez a tegnapi, jelképes esemény visszavonhatatlanul a végét jelenti. Hiába jelent meg az utolsó kötet pontosan 4 évvel ezelőtt, a rajongók jelentős többsége csak most, az utolsó film második felvonásának nyitányakor értették meg, hogy nincs tovább. Harry, Ron és Hermione története lezárult, a jó megvívta sokadik harcát a gonosz ellen, amivel elérkeztünk az utóbbi évtizedek talán legmeghatározóbb meséjének finiséhez. 

Nem tudom, ki hogy van ezzel, de én mindig elszomorodom a nagy történetek zárásakor. Legyen a végkifejlet akár jó, akár rossz, a lényegen ez mit sem változtat. Üres, magányos pillanatok ezek, amikor az embernek érdemes kicsit megpihennie és helyretenni magában a dolgokat. Mert bizony piszok nehéz elengedni azokat a szereplőket, helyszíneket és történeteket, amelyek évek óta bennünk, velünk élnek, a mindennapjaink részévé válnak, és talán mi magunk is változtunk általuk egy kicsit. Esetenként a korral, a tapasztalattal egyre könnyebben veszünk végső búcsút a mesék és legendák hőseitől, de attól még az élmény nem kevésbé megrázó. Azok a fiatal rajongók pedig, akik csupán most először kénytelenek szembesülni ezzel az érzéssel, alighanem egy életre megtanulják a leckét.

Harry Potter története fontos, meghatározó és kitörölhetetlen részét képezi nem csupán az én, hanem millió más rajongó életének is, és ezen aligha fog változtatni az, hogy nem készül több eltorzult filmes könyvadaptáció, amelyekkel kapcsolatban a készítőik kizárólag a nézőszámról és a bevételi adatokról voltak képesek állandó jelleggel dicsekedni. Az egykori gyerekszínészek is felnőttek már, a nézők szeme láttára, és a tegnapi premieren könnyes búcsút vettek egymástól és a rajongóktól. 

És legyen bármennyire fájdalmas, ugyanezt kell tennie a rajongóknak is. Persze, a különböző fanfic-ek bizonyos szintig képesek életben tartani a karaktereket és a történetet, de kérdem én: tényleg szükség van erre? Nem jobb inkább elengedni mindent, és szenvedni ettől egy kicsit? Tudom, manapság szinte elképzelhetetlen az ilyen. Az emberek megszokták, hogy kedvenc történeteiket a végtelenségig képesek húzni a készítők, legalább is addig, amíg az profitot termel, így kicsit értetlenül állnak azelőtt, hogy Harry Potter meséje valóban elérkezett a végéhez. De ez bizony a dolgok rendje. Tanuljanak, okuljanak belőle, és úgy talán maga az élet is könnyebb lesz a későbbiekben.

270. nap: Gyenge próbálkozás

Úgy tűnik, a Privateer Press igyekszik példát venni a Games Workshop üzletpolitikájáról, mert hamarosan ők is megjelentetik saját termékeik videojáték-adaptációját Warmachine címmel. Hogy jó ötlet ez, vagy sem, ki-ki döntse el maga. Mindenesetre az előzetes alapján a próbálkozás meglehetősen gyengusra, már-már szánalmasra sikeredett, és meg sem közelíti a hónapokon belül debütáló Space Marine színvonalát. Mindegy, valahol el kellett kezdeni (vagy nem), és a név valószínűleg önagában is elegendő lesz ahhoz, hogy a játék elégséges eladási adatokat produkáljon. Ám mivel az én tetszésemet nem nyert el egy csöppet sem, így megelégszem egy egyszerű, hétköznapi, unalmas link idebiggyesztésével, miközben én sebesen eliszkolok élőben nézni a Harry Potter utolsó részének londoni premierjét! 

Lyutúb

269. nap: Ezt-azt a purhabról

Csupán annyit mondhatok: bármilyen jópofának is tűnik a cucc, bármennyire emlékeztet minket a tejszínhabra, akármennyire is szeretnénk belefújni, pöckölni, az orrunk hegyére biggyeszteni - ne tegyük! Ugyanis a roppant szimpatikus külső és vidám habzás ellenére ez az anyag rohadtul ragad, lemosni szinte lehetetlen, és baromira irritálja a bőrt, ha egyszer megtapadt rajta. Továbbá, pusztán a rendre és a flakonban lakozó nagy nyomásra való tekintettel ne nyomjuk tövig azt a szerencsétlen fúvókát, amivel útjára indítjuk a belsejében tárolt naftát, mert egy éles hangeffektus kíséretében vagy fél köbméter hab robban ki belőle egy másodperc alatt. 

Azaz finoman, módjával, óvatosan. És ami a legfontosabb - szigorúan csak kesztyűben!

268. nap: Átmeneti bérlő

Ma igazán különös élményben volt részem: egyetlen napra beköltözött hozzám egy apró termetű, de annál serényebb természetű eb. A kölcsön egyfajta kényszerhelyzet volt, ugyanis a tulajdonosa valamiért nagyon nem szerette volna, hogy a hozzá érkező valakik tudomást szerezzenek házi kedvencéről, így kénytelen volt ideiglenes szállást keríteni neki. A választás pedig rám, vagyis az én lakásomra esett, mint átmeneti menedékhely az állat számára. És bár a gazdi biztosított arról, hogy Arnold (a kutya) egy végtelenül bájos, ártatlan, vidám teremtés, aki semmilyen körülmények között nem fog kárt tenni a tulajdonomban, azért én éltem a gyanúperrel, és minden kezem ügyébe kerülő apró tárgyat biztonságos magasságba rakodtam fel. 

Félelmeim nem is bizonyultak alaptalannak. Arnold egy fékezhetetlen adrenalinbombának bizonyult, aki ahelyett, hogy depressziósan gubbasztott volna a sarokban, szomorú tekintetét állandóan a bejáratra szegezve abban a reményben, hogy a szeretett gazdi mielőbb megszabadítja őt az idegen környezettől, gyakorlatilag megállás nélkül fel-alá rohangált, ugrált és csaholt a nálam töltött bő hat óra során. Nyugodt pillanatai csak akkor voltak, amikor megállt inni vagy lihegni egy percre. A maga nemében lenyűgöző volt az állóképessége. 

Bevallom, nem sok tapasztalatom van háziállatok terén. Tavaly volt ugyan pár halam, de rajtuk kívül senki, és azok is hamar bedobták a törülközőt valamilyen ismeretlen betegséggel szemben. De ez a kutya egészen más tészta volt. Majdhogynem szerethető, sőt, kis híján aranyos! A lézer pointer trükk remekül működött, ráadásul igazán hálásnak bizonyult minden simogatásért. Csak ne rohangált volna annyit az a kis bestia!

Egyébként, ha jól emlékszem, foxterrier keverék, ráadásul egy év körüli, azaz e két tulajdonság egyértelmű magyarázattal szolgál szilaj viselkedésére. A sétát meg sem mertem kockáztatni vele. Féltem, ha Arnold nagyobb teret lát maga előtt, kitépi a kezemből a pórázt, és egyhuzamban, idiótán kilógó nyelvvel elrohan egész Németországig! Fotót sem készítettem róla, amit utólag kicsit már megbántam. 

Mindenesetre volt abban a dögben valami, ami igazán megtetszett. Nehéz lenne elmondani, mi is az pontosan, de valahogy egyszerűen jó érzés volt, amíg ott volt nálam. Egészen megvidámította a napomat!     

267. nap: Tűzoltás

A hétvége úgy telt el, hogy észre sem vettem: túl vagyok a lélektani határon, azaz immár 100 napon belülre kerültem! Egészen pontosan minimum 98 bejegyzés van hátra, és sikeresen befejezettnek tekinthetem az Egy év öngyilkos küldetését. Sportnyelven szólva a hosszú célegyenes bejáratába fordultam, amit egy jó erős hajrával akár teljesíthetek is. Már ha addig nem keresek új lakást a galaxis egy távoli pontján, a lehető legmesszebb a Föld nevű bolygótól...

Ugyanis a két nappal ezelőtti bejegyzésnek, amelyben a néminemű alkoholos befolyásoltság mókás hatásairól elmélkedtem, bizony születtek utóhatásai. Pontosabban nem is magának a szövegnek, inkább az ittas állapotomban elkövetett üzenetküldési- és levelezési ámokfutásomnak, amely lassan kezd visszaütni rám. Ezen a fronton egyébkén is kicsit jobban elkezdtem arcoskodni a kelleténél, amire a likőr sajnos rátett még egy lapáttal. Az eredmény pedig összesen hét darab olyan levél lett, amelyet máskülönben soha a büdös életben nem mertem volna elküldeni a címzetteknek. Komoly, nagy, kirívó dolgokra azért nem kell gondolni, így nem fenyeget a veszélye annak, hogy egyik este kopogtat a Nemzetbiztonsági Hivatal az ajtómon egy letartóztatási paranccsal. Ettől függetlenül némelyik üzenetem utólag, józanul már komoly *facepalm* reakciókat váltott ki belőlem, ami, lássuk be, nem előnyös dolog az én koromban. Vigasztal a tudat, hogy szerencsére leginkább magamból csináltam hülyét, és reményeim szerint nem ingattam meg senki bizalmát az emberi fajban. 

Tulajdonképpen az egész múlt hetet szívesen újrakezdeném tiszta lappal, egyes meggondolatlanul, könnyelműen és elhamarkodottan megnyitott kommunikációs csatornák nélkül. Sok ősz hajszáltól megkíméltem volna magam, ha egyszerűen befogtam volna a számat, és kussolok, mint eddig. Arra pedig egyszerűen már gondolni sem merek, mi történne, ha az érintett személyekhez valahogy eljutna ez a bejegyzés! Hajjaj, az életem kezd egy kicsit tragikomikussá válni...

266. nap: Bill S.978

Olykor elkeserít, máskor viszont kárörvendő boldogsággal tölt el, hogy nem csupán Magyarországon léteznek olyan törvények, amelyek finoman szólva is nevetségesek. A legújabb agymenés Bill S.978 néven híresült el az Egyesült Államokban, és érdekes kérdéseket vet fel azok között, akik hajlandóak mélyebben beleásni magukat a kérdésbe.

De miről is szól maga a törvény? Lényegében és tömören annyiról, hogy az esetleges elfogadása után akár 5 év börtönbüntetést is kaphatnak azok, akik jogvédett tartalmakat tesznek közzé az Interneten. A helyzet egy darabig egyértelműnek tűnik: a nagy filmstúdiók, kiadók, zenegyártó nagyiparosok és az ezekhez hasonló többi bűnszervezet brutális erejű lobbival igyekszik elérni azt, hogy az általuk összelopkodott alapanyagokból tákolt értéktelen szemetet ne lehessen engedély nélkül felhasználnia illetéktelen személynek. Azaz rajtuk kívül senkinek. Tiszta sor, hisz egyszerűen a gondolata is elborzaszt annak, ha valaki egy családi összejövetelt, esküvői videót vagy nyaralási élményeit kopirálytos muzsikaszóval igyekszik hangulatosabbá tenni. Attól is kiráz a hideg, ha valaki kedvenc filmje, sorozata jeleneteit vágja össze saját kedve szerint, majd teszi azt közzé a lyutúbon. Micsoda Istenkáromlás! Továbbá ki hallott már olyanról, hogy valaki esetleg úgy merészel majd kritikát, értékelést készíteni valamiről, hogy részleteket mutat be a kérdéses műből?! Hallatlan arcátlanság!

A törvénytervezet jelenlegi formájában ezek a példák egyáltalán nincsenek eltúlozva vagy sarkítva - nem, ez valóban büntetendő cselekménynek számít majd a nem is olyan távoli jövőben, a demokráciájára oly végtelenül büszke USA határain belül. Persze, a virtuális boszorkányüldözés korántsem újszerű dolog, hisz Hollywood és bűntársai eddig is komoly energiákat mozgósítottak e fronton. A meccs ezen a ponton viszont már tényleg a végéhez közeledik. Magáncégek kontra kormány: 1-0. Sok szenátor bizonyára örül majd a Bora-Borán vásárolt luxusvillájának.

A dolog azonban korántsem ér véget ezen a ponton. Mert a filmek, mesék, sorozatok kérdése egy dolog, de a törvény korántsem csupán ezekre vonatkozik, hanem mindenre, amit kopirályttal látott el a maffia, beleértve a videojátékokat is. Azaz innentől kezdve a nagy megosztóoldalakról bizony visszamenőleg törölni kell minden olyan tartalmat, ami részben vagy egészben tartalmaz ilyen elemeket. A korábban emlegetett mozgóképekért és zenének csúfolt mocskokért nem fokok könnyeket eregetni, de a különböző végigjátszásokért, tesztekért, bemutatókért bizony nagy kár lenne. 

Namármost, nem vagyok tisztában a pontos számokkal, de óvatos becslések szerint is ez a törvény, ha valamennyi érintett tartalmat alapul vesszük, több százezer, ha nem egyenesen milliós nagyságrendű videót érint, csupán a Lyutúb esetében. Persze, elhiszem, hogy a nagyi lusta macskájáról, illetve a szomszéd rusnya kölkéről készült összeállítások is tartogathatnak érdekességeket egyesek számára, de ilyen mértékű purgálás után jelentős csökkenés várható a látogatottságban és későbbi feltöltésben egyaránt. Nem is beszélve a tucatnyi más, kisebb megosztóról. És hogy visszakanyarodjam egy pillanatra a játékokhoz, rengeteg portál létezik, amely kizárólag ilyen tartalmú anyagokra specializálódott. Kevesek számára ismert tény, de sok játékból szerveznek komoly versenyeket, amelyeket egyes tévécsatornák és a fent nevezett honlapok, fórumok egyenes adásban közvetítenek. Azokkal mi lesz?

És a legutolsó kérdés: kinek van akkora kapacitása, hogy egy olyan mérhetetlenül kiterjedt rendszert, mint amilyen napjainkban az Internet, állandó jelleggel, folyamatosan, sőt, visszamenőleg figyeljen és ellenőrizzen? Mennyi időre lesz szüksége a moderátoroknak, hogy végignézzék egy Luyutúb méretű oldal összes videóját ismerős dallamok, a háttérben felcsendülő zeneszámok vagy filmrészletek után kutatva? Mennyi időbe telik az Internet teljes átvizsgálása, és mennyi energiába a folyamatos nyomon követése mindennek, ami ott feltűnik? 

Sok kérdés, de mindegyikre ugyanaz a válasz: ez az egész egyszerűen lehetetlen feladat lenne bárkinek, legyen szó akár hivatalos szervről, vagy magánszemélyekről. Akkor meg mi értelme az egésznek, ha betartani úgysem lehet? Erre nincs válaszom. Csupán tények, miszerint innentől törvényi felhatalmazás lesz arra, hogy ezentúl bárki bármit ellenőrizhet, letilthat, és esetenként büntethet. Innentől pedig a következtetést mindenki vonja le saját maga.

Ejnye, Kína legalább nyíltan cenzúráz mindent... Nehéz megmondani, vajon az ő módszerük a durvább, vagy ez a vérlázító maszlag...     

265. nap: Kábulat

Sokat gondolkodtam azon, miről írjak ma bejegyzést. De kiderült, fél üveg kávélikőr egyben történő felhajtása után az embernek viszonylag kevés ereje marad arra, hogy mondatokat fogalmazzon meg, vagy úgy egyáltalán, hogy értelmes ötleteket gondoljon ki, amelyek blogbejegyzésként szolgálhatnak. 

Meglehet, gyakrabban kéne átkutatnom a bárszekrényemet, de a tegnapi felmérés után megállapítottam, hogy gyakorlatilag semmi helyem nem maradt arra, hogy újabb üvegeket helyezzek el benne. A megoldás így egyértelműnek látszott: iszunk, hogy felszabadítsunk egy kis területet az esetleges újabb érkezők számára. Ritkán fordul elő velem ilyen, de most mégis megtörtént. Viszont enyhén pityókásnak lenni meglehetősen humoros állapot, már ha az ember képes elvonatkoztatni a szédüléstől, agyi tompulástól és az állandóan kimozduló talajtól. Holnap jöhet az egyik üveg édes pezsgő! Hukk!

264. nap: Elder Sign - előzeteske

Új kártyajáték van készülőben a Fantasy Flight Games háza táján, Elder Sign néven. A cím alapján sokak számára bizonyára sejthető, de a kétkedők kedvéért megerősítem a tényt: egy Call of Cthulhu alapokon nyugvó finomsággal van dolgunk. Előzetest és információkat emitt tessék keresni róla:

FFG

Igazán nem szeretnék kukacoskodni, de csöndben és óvatosan azért rákérdeznék arra, vajon mi a helyzet a Blood Bowl csapatmenedzselős kártyával? Hónapokkal ezelőtt meg kellett volna már jelennie, de ehelyett néma csönd honol körülötte. Mindegy, előbb vagy utóbb csak jön valami hír arról is, ha másról nem, a projekt leállításáról vagy jegeléséről egészen biztosan.

De ne legyünk igazságtalanok az Elder Sign-nal sem! Egy olyan, kockadobásokon és kártyákon alapuló játékot ígérnek a fejlesztők, amit szerencsére egyedül is lehet majd játszani (legfeljebb nyolcan), és elméletileg az Arkham Horror egyfajta felgyorsított, pörgősebb megfelelőjeként funkcionál majd. Az információkban egyelőre nem nagyon lehet dúskálni, de ezen nincs mit csodálkozni, hisz a megjelenéssel még jócskán várnunk kell. Már ha nem jut ez is a Vérfoci sorsára...