305. nap: Blogverseny

Alapvetően szeretek mindent és mindenkit - magamat is beleértve - hűvös távolságtartással szemlélni. Nincs is jobb a kívülálló szerepénél, aki megengedheti magának a teljes függetlenséget és pártatlanságot. Aki nem avatkozik közbe, csupán tanulmányoz. Aki sokkal inkább az elmélet, mint a gyakorlat embere. Az elefántcsont-torony érinthetetlen magasságaiban az ember védve van a tettek következményeitől, a cselekvés visszafordíthatatlan sorsszerűségétől, a választás bináris gyötrelmétől. 

Ennek megfelelően az utóbbi hetekben szórakozással vegyes érdeklődéssel szemléltem a Goldenblog nevezetű verseny idei eseményeinek alakulását. Pontosabban azt, ahogyan sok, nálam sokkalta jobb és tehetségesebb blogger teljesen átszellemülten, lelkesen és izgatottan várta a nevezéseket, majd ugyanilyen lendülettel vetette bele magát a minap indult szavazásba. Néztem, de nem igazán értettem a dolgot. 

De hogy azon kedves olvasóim is tisztában legyenek az ügy hátterével, akik még nem hallottak e neves kezdeményezésről, röviden felvázolom, miről is van szó. Lényegében ez egy szavazáson alapuló verseny, ahol a blogokat különböző kategóriák közé lehetett nevezni (gasztronómia, életmód, tech stb.), majd ezután bárki leadhatja a voksát egy-egy jelöltre valamennyi kategóriában. A nevezés feltételei meglehetősen minimálisak voltak, így nem is lehet azon csodálkozni, hogy viszonylag nagy számú jelölt szállt be a virtuális versenyfutásba. A viszonylag nagy szám alatt pedig kéretik azt érteni, hogy valóban rengetegen! A kategóriák győztesei pedig természetesen azok lesznek, akik a szavazás lezártakor a legtöbb vokssal rendelkeznek majd. Pofonegyszerű.

De akkor most vegyük szemügyre a dolgot abból a bizonyos magaslesről, ahonnan én szeretem tanulmányozni a történéseket. Amint mondtam, rengeteg a jelentkező. Annyi, hogy a szám már önmagában lehetetlenné teszi, hogy valaki komoly megfontolás után, őszintén, színtiszta pártatlansággal tudjon felállítani közöttük bármiféle rangsort. Nincs olyan szavazni vágyó botor lélek, aki képes lenne több tucat, esetenként több száz blogot végigböngészni azért, hogy pontos képet kapjon annak minőségéről, színvonaláról és szimpatikus voltáról. Azaz mi történik? Ha mindenáron szavazni akar, arra fog, amit ismer, amit ismerősei ajánlanak, amit a barátok készítenek. Akkor vajon ez most miről is szól pontosan? A blogról, vagy a mozgósítható ismerősökről? A minőség a döntő, vagy a pajtások száma? Költői kérdések ezek, tudom én nagyon jól. 

Persze, vannak ismert és népszerű blogok is, amelyeknek igen magas a napi látogatottsága, legfőképpen azért, mert bizonyos hírportálok előszeretettel teszik ki a címoldalukra. Ezeket feltételezhetően sosem fogják szavazatokkal lenyomni a kisebb, kevésbé ismert oldalak. Megint felvetődik tehát ugyanaz a probléma: az ismertség mögött valóban érték áll? Vagy az egész nem több, mint egy jó előre lefutott bunda, aminek mindenki tudja a végét, mégis évről évre megrendezik, látványos körítéssel?

Az eddigieket megfordítva feltehetjük a kérdést: vajon egy teljesen ismeretlen, hátszél és csókosság nélkül induló blognak van akár szemernyi esélye is arra, hogy legalább az első húsz közé verekedje magát, hiába az a kategória magasan legszínvonalasabb nevezője? Azt hiszem, erre a kérdésre mindenkinek megvan a maga válasza.

És igen, már hallom a vádakat: a féltékenység mardossa a lelkem, amiért engem nem nevezett senki, így kimaradok a buliból. Ez részben igaz. Nem nevezett senki, magamat sem indítottam el a versenyen, és valóban lemaradok erről a babazsúrról. De én már csak ilyen vagyok. Egyedül, magányosan szép az élet odafent, a tornyomban.

304. nap: Zöld Lámpás

Kezdem azt hinni, hogy tényleg velem lehet valami baj. Hogy bennem van a hiba. Mert egyébként mi más lenne arra a magyarázat, hogy a rajongók és képregényguruk által jóra, vagy legalább is nézhetőre értékelt Amerika Kapitány számomra lényegében katasztrofális volt, miközben a Zöld Lámpás, ami minden fronton negatív kritikákat kapott, kimondottan tetszett nekem. Nem gyakran mondok ilyet, főként nem a friss és ropogós tucatfilmekre, de a Green Lantern több lett, mint elfogadható; szórakoztató, jópofa, látványos, izgalmas és kalandos.

Az alaptörténet már önmagában is szimpatikusabb, mint a legtöbb képregényhős esetében. A sors szeszélye úgy hozza, hogy a világegyetem rendfenntartó egységébe, a Zöld Lámpások közé bekerül egy ember, Hal Jordan (Ryan Reynolds), aki frissen szerzett hatalma révén képessé válik az akaratával szinte bármit létrehozni, a golyószórótól kezdve egészen a sugárhajtású repülőgépekig. Ám a szuperhősök élete sem mindig fenékig tejfel, és nincs ez másként az intergalaktikus zsaruk esetében sem. Parallax, aki hatalmát áldozatai félelméből nyeri kiszabadult hosszú rabságából, és csúnya, rosszindulatú gondolatok támadtak abban a rút fejében - és bizony köztük olyan finomságokat találunk, mint a féktelen pusztítás és a világmindenség leigázása. De gond egy szál sem, hisz itt van nekünk az újonc tesztpilóta, aki majd jól ellátja a bolygókat elemésztő csúfság baját.

Igazából két dolog fogott meg a filmben. Az egyik a lehetőségek végtelen tárháza, amit a galaktikus léptéknek köszönhetünk. A milliónyi faj és milliárdnyi világ komoly perspektívát nyit meg előttünk, és ha ez megvan, onnantól már tényleg végtelen számú lehetőséggel találjuk szembe magunkat. Persze, ez most csupán egyfajta ízelítő, hiszen a szuperhősös filmek legkomolyabb megmérettetése mindig az első részük, így viszonylag kevés mozgásteret kapnak a készítők. De a képregények már bebizonyították, hogy sok van ebben a történetben, amit ki lehet még aknázni a későbbiek során. 

A másik dolog maga a főgonosz, Parallax, akiben végre egy olyan illetékest köszönthetünk, aki méltó egy vérbeli rosszfiú szerepére. Ugyan jobbára egy nagy, terjengő, sárgás-fekete füstfelhőről beszélünk, aminek a közepén egy mogorva arc díszeleg, de nekem akkor is pillanatok alatt szimpatikussá vált a figura. Valamiért engem a Marvel képregényekből ismert Galactusra emlékeztet, talán a méretei, talán bolygópusztító hajlamai miatt.

A Zöld Lámpást azért messze nem lehet tökéletesnek nevezni. Bőven elviseltem volna a szerelmi szál hiányát, valamint a szülői komplexusok elemezgetésével töltött perceket is. Ugyanakkor nem spóroltak a látványvilággal, meglehetősen bőkezűen adagolták a különböző durranásokat, robbanásokat, hang- és fényeffekteket, azaz látványban azt kapjuk, amit elvárhatunk. A film legfőbb, bár korántsem egyetlen jellemzője az, hogy hangos, szinte már fülsértő mértékben, de ez inkább előny, mint hátrány. Bugyuta poénokkal is bőséggel találkozunk, de valahogy itt nem zavaróak - sokan közülük egy papucsállatka bonyolultságával vetekszenek, ez igaz, de mégis képesek felvidítani a kikapcsolódásra vágyó nézőket. Ez pedig, lássuk be, nem kis dolog, tekintettel a mostanában divatos filmes felhozatalra.

Tényleg nem tudom, mi történt velem a moziban, de valamiért a film a kezdetektől fogva megfogott. Jól szórakoztam rajta, örültem, hogy itt-ott végre mertek durvulni egy kicsit, és annak is, hogy több sci-fi elemet vittek bele a történetbe a megszokottnál. De legfőképpen annak, hogy bebizonyosodott: még mindig léteznek szórakoztató filmek, amelyek egyetlen célja maga a szórakoztatás. És ráadásul ebben az esetben ez össze is jött!

303. nap: Vizuális típusoknak

Nem szoktam aktuálpolitikai, sem közéleti témákat boncolgatni e blogon. Nem az a fő profilom. De néhány órája ráakadtam egy érdekes kis összeállításra, amely elég látványosan és hatásosan mutatja be az USA jelenlegi adósságát. Csak azért, hogy legyen némi elképzelésünk arról, milyen pénzekről is van szó a hírekben.

Íme: http://usdebt.kleptocracy.us/

302. nap: Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

A Marvel újabb képregényhősének filmje nemrégiben debütált a mozikban, méghozzá meglehetősen szép eredményeket felmutatva. Ez nem is igazán meglepő, hiszen Amerika Kapitány valóban a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa - a talpig amerikai hős, hazafi és mindenekelőtt bátor és talpraesett fiatalember, aki egyszerre számít szuperhősnek és szimbólumnak. Sötét korban, a második világháború csataterein indult el a dicsőség felé vezető rögös úton, hogy egyszer majd megérkezzen a mi világunkba, és ott igazi legendává váljon. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább nézzük meg, hogyan sikerült ezt a mozivászonra átültetnie a készítőknek.

Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy az Amerika Kapitány egy előzményfilm. Se több, se kevesebb. Ennek megfelelően nincs is másról szó benne, mint arról, hogyan vált a gyenge, aprócska, asztmás kölyökből, Steve Rogers-ből (Chris Evans) legyőzhetetlen katonává, aki aztán egymaga megnyerte a háborút és megmentette a világot. 

A film lényegében a jól megszokott kalandokra épül. A gaz nácik Johann Schmidt, azaz a Vörös Koponya vezérletével szörnyű csodafegyverek kifejlesztésén munkálkodnak, amit már nem nézhetnek ölbe tett kézzel a jófiúk sem. Egy titkos program keretében elkezdik hát gyártani saját szuperkatonáikat, és természetesen Rogers lesz az első számú kiválasztott. Végül aztán ő is marad az egyetlen, de úgy fest, egymaga is bőségesen elegendő a nagy feladatra - leszámolni a Vörös Koponyával és rettegett csapataival, mielőtt azok lerombolják a bolygó összes nagyvárosát.

Azt hiszem, egy szuperhősös filmnek ennyi bőven elegendő alaptörténetnek. Sajnos azonban ennél a szintnél többet nem várhatunk el a későbbiek során semmilyen más téren sem. A főszereplő végtelenül egydimenziós karaktere hajszálnyi vastagságú mozgásteret kapott, aki, miután folyamatosan azzal szembesül, hogy alkata és egészségi állapota miatt egyre-másra utasítják el a sorozásokon, mást sem akar csinálni, mint harcolni a hazájáért. Miután pedig megkapta a lehetőséget, ki lehet találni: harcolni akar a hazájáért. Hozzá képest Bruce Wayne (Batman) vagy Peter Parker (Pókember) olyan multidimenzionális, több síkból álló, összetett és bonyolult jellemek, hogy szinte értelmetlen is az összehasonlítás. Ja, nem is, Amerika Kapitány a harci lázon túl szeretne még összejönni az egyetlen nővel, akivel egyhuzamban két mondatnál többet beszélt. Micsoda mélységek!

Mivel a korhatár besorolásra jobban kell figyelnie a filmeseknek, mint a sok millió elbohóckodott dollárra, ezért ne is várjon senki semmilyen realisztikus csatajeleneteket. Jobbára hősünk az ikonikussá vált pajzsával püföli az ellent, ami néhol egészen szórakoztató tud lenni. Ugyanakkor a lator Hydra katonái sem ártatlan, réten pipacsot szedegető kislányok pöttyös ruhában, mert ők meg lézerpuskákkal, óriástankokkal és lopakodó repülőkkel szállnak be az össznépi buliba. 

Nekem nincs ezekkel semmi bajom. Nem zavar, hogy az amerikai zászló minden második snitten a magasban lobog. Egyáltalán nem gond, hogy a főszereplő kicsit bugyutácska, és az sem, hogy mindeközben szuperhős. Jópofa dolog a lézerpuska és a plazmaágyú. Természetesen nem vagyok ellenére némi csihi-puhinak sem. De vannak dolgok, amelyeket már jóval nehezebben vesz be a gyomrom. Példának okáért mindjárt kezdeném is a számomra talán legfájóbb ponttal: Amerika Kapitány kicsiny "elit" csapatával. Róluk azt kell tudni, hogy mielőtt hősünk dagadó mellizmait düllesztve berobbant volna a mozivászon közepére, jelentéktelen, tehetségtelken és feláldozható közkatonák voltak, akiknek a századát a Hydra csapatai rommá alázták. Ám miután valamilyen ismeretlen okból Rogers maga mellé veszi őket, hirtelen átalakulnak ők is legyőzhetetlen csodalegényekké. Akiket eddig szanaszét szedett az ellen, váratlanul legyőzhetetlenek és halhatatlanok lesznek, és gond nélkül elgyepálnak mindenkit. Egyszerűen borzalmas! Vagyis inkább kiábrándító. Miért kellett egyáltalán betenni azokat a fickókat? Pontosan az ilyen ostoba filmes eszközök miatt ábrándul ki az egyszerű, moziba járó néző. Én nem keresek egy Amerika Kapitányban realizmust... de ez egyszerűen már a röhej szintjét súrolta.

Aztán itt van még egy másik, szintén jól ismert probléma. A film végtelenül elkapkodottnak tűnik, és itt-ott érződik rajta, hogy az íróknak bizony komoly kompromisszumokat kellett kötniük ahhoz, hogy beleférjenek a rendelkezésre álló időkeretbe. A vége pedig kimondottan összecsapottra sikeredett. Főgonosz lenyom, világ megment, főhős eltűnik. Mindezt  aránytalanul rövid időbe süllyesztve mondjuk ahhoz képest, amennyi ideig Amerika Kapitány különböző varietéműsorokban lépett föl, a háborús propaganda részeként.

De ahogyan azt már korábban mondtam, ez egy előzményfilm - a jövőre érkező Bosszú Angyalai (avagy Bosszúállók) felvezetője, és mint ilyen, egyszeri megtekintésre elfogadható. Semmiképp ne várjunk tőle sokat; ha előzetesen azt feltételezzük, hogy egy villámgyorsan felejthető, minimális agymunkát sem igénylő két óra vár ránk a mozi alatt, egészen jó nyomon járunk. 

301. nap: 65, 64...

Tegnap úgy léptem át a mesébe illő 300-as határt, hogy észre sem vettem. Mindjárt itt a vége, már csak egy kis kitartás kell, és véget érnek szenvedéseim. Ezt bizony meg kell ünnepelni, méghozzá nem is akármivel, így indulok is egy kiadós esti sétára. Mindenkinek érdemei szerint, ugyebár...

300. nap: Elszalasztott lehetőség

Na jó, időnként az Élet Császára sem tévedhetetlen. Olykor történnek apró bakik, tévedések, hibák, amelyekre nem lehet előre számítani, és amelyek minden igyekezetünk ellenére keresztülhúzzák legnemesebb szándékainkat is. Én próbálkoztam, hittem, reménykedtem, sőt, meg voltam győződve arról, hogy eljutok a két nappal ezelőtt beharangozott Boros-Szikszai kiállításra, azonban a kegyetlen élet, gyilkos hatalmú sors és könyörtelen végzet közbeszólt. Akaratom ellenére kellett lemondanom róla, amely kényszer oly szívbemarkoló erővel sújtott le rám, ami ellen nincs védelem. 

Pedig valamennyi szükséges előkészületet megtettem. Töröltem a fotómasinám memóriáját, és feltöltöttem az elemeket. Még egyszer ellenőriztem a helyet és az időpontot, nehogy lyukra fussak. Lélekben már ott láttam magam a vidám folyosókon, miközben elmélyülten tanulmányozom a különféle grafikákat és festményeket. Reggeliztem, ebédeltem, nehogy az éhség még azelőtt hazazavarjon, hogy végeznék az összes látnivalóval. A neten előre végigböngésztem néhány galériát a kiállításon részt vevő művészek anyagaiból, hogy igazán képen legyek.

És mindezen délelőtti előkészületek után az egész kiállítás festményestül-grafikástul együtt simán kiment a fejemből, így ebéd után gondtalanul leültem olvasni a kanapéra, és mire fölocsúdtam, már este volt, a kiállítás pedig bezárt. Hiába, ilyenekre is csupán az Élet Császára képes! Egyébként, ha bárki rákérdez majd erre a későbbiekben, szemérmetlenül a szemébe fogom hazudni, hogy direkt csináltam így, mert nem is akartam igazából elmenni. A Nagymenők már csak így csinálják!

299. nap: A szürke galamb

Harmadik emeleti lakomból nem nyílik káprázatos kilátás. Nem látok fákkal övezett tereket, zöldben pompázó parkokat, nyüzsgő csomópontokat vagy zajos utakat. Mindössze a szomszéd ház omladozó tűzfalaiban gyönyörködhetnék, ha ehhez támadna kedvem, illetve a házunk belső udvarában, ami, ha őszinte akarok lenni, ugyancsak lemarad a turisztikai füzetek címlapjáról és a nevetségesen drága képeslapokról.

Ám ma délután, amikor leültem a számítógép elé, a szemem sarkából mozgást véltem felfedezni odakint. Nem gyakori dolog ez, én mondom, így annál nagyobb volt a meglepetésem. Miközben óvatosan odébb húztam az ablakot félig takaró sötétítő függönyt, bevillant, hogy bizonyára csak egy madár lesz a bűnös. Elvégre ki más tudna felkapaszkodni abba a szédítő magasságba, amit én otthonomnak nevezek? Biztos, ami biztos, azért felkészültem egy orvtámadásra is! Hiszen a Nagy Kalandom egyszer majd csak beköszönt valamilyen formában... miért ne tehetné meg ezt éppen ma, a nagy, büdös, budapesti valóságra nyíló ablakomon keresztül?  

De aztán megkönnyebbülten (illetve csalódottan) nyugtáztam, hogy első sejtésem volt a helyes - madár telepedett meg az alig méternyire lévő egyik kiszögellésen. Egy galamb, ha pontos akarok lenni; egy nagy, piszkosszürke, csapzott, ugyanakkor végtelenül arrogáns kinézető dög. Amint megjelentem az ablakban, azonnal észrevett. Ostobán billegő fejét úgy fordította, hogy állandóan szemmel tarthasson, de mindeközben egy cseppet sem tűnt ijedtnek. Borsónyi agyával biztos rég megtanulta már, hogy a közte és az ember között húzódó mélység a barátja. Huhogott, majd megint bólogatni kezdett, mire koppintottam egyet az üvegen, bízva abban, hogy a hang majd távozásra bírja őkelmét. 

Nem is tudnám pontosan megmondani, miért is szerettem volna azt, hogy elrepüljön. Talán az a bosszantó nyugalma, a pökhendi kivagyisága, a gúnyos búgása bírt rá a cselekvésre, igazából nincs is jelentősége. Ám a galambot nem hatotta meg a koppintás az ablakon, csak még jobban meresztgette rám dülledt szemeit. - Hess! - Vetettem oda minden meggyőződés nélkül, és intettem is felé. Ez sem működött, mindössze annyit értem el vele, hogy kicsit odébb ugrált a párkányszerűségen. De nem ám elfelé, hanem még közelebb hozzám! Ez az arcátlanság aztán végképp feldühített. A madár tettét egyszerre tekintettem sértésnek és kihívásnak, ennek megfelelően pedig támadásba lendültem! - HÚÚSS! - Kiáltottam oda, jóval hangosabban az előzőnél, és immár mindkét kezemet vadul lengetve próbáltam olyan attitűdöt felvenni, amit a galambok félelmetesnek találhatnak. A fejemet is meglóbáltam néha, aminek következtében úgy festhettem, mint a pusztaság kellős közepén a vihar által tépázott visszataszító madárijesztő. A dög azonban meg sem mozdult! Pedig látott engem (nehéz is lett volna nem észrevennie egy ilyen furcsaságot), de úgy tűnt, valamiért szórakoztatja a dolog. Ekkor taktikát váltottam, és elkezdtem különböző káromkodásokkal megfutamítani a pimasz kis koszgolyót. Valamiért ez akkor és ott jó ötletnek tűnt. A galamb viszont láthatóan nem értett magyarul. Újabb hadicsel - hirtelen mozdulat az ablak előtt... egy szemvillanás alatt igyekeztem olyan pózba vágni magam, mint egy roppant gyors, veszedelmes (mi több, halálos!), félelmetes kobra! Legalább is szerettem volna ezt hinni magamról. Élek a gyanúperrel, hogy inkább egy fán lógó, és épp citromba harapó lajhárra emlékeztettem ellenségemet, ugyanis olajozottan precíz, mesteri mozdulatomnak az ég világon semmi hatása sem lett. 

A büszkeségem ezen a ponton már romokban hevert. Egy nyavalyás galamb ült odakint, nem egy elefántcsorda! Hogy lehet, hogy nem iszkol el a dög?! Átfutott a fejemen, hogy ennél többet talán nyitott ablaknál sem tudnék elérni, ami azért jó eséllyel a mai nap egyik leglehangolóbb pillanata volt. Bevallom, a gondolattól inamba szállt a bátorságom; elsüllyedtem volna szégyenemben, ha tényleg nem tudtam volna hatni a galambra úgy sem, ha nincs köztünk üvegtábla, így inkább nem is tettem erre kísérletet. Mgsemmisülten visszasüppedtem a székembe, és próbáltam olyan gyorsan elfeledni az incidenst, amennyire ez lehetséges volt. Ám a végső megaláztatás még hátravolt. 

Ugyanis a szürke galamb, miután félelmetes hanghatásaim, karlendítéseim és döbbenetesen jól sikerült támadó kobra pozícióm kudarcot vallott, valószínűleg az ingyenes cirkuszi előadás elmúltával kis idő elteltével elunta magát. És mivel nem volt a közelében más emberi lény, aki szórakoztathatta volna, fogta magát, és lomha szárnycsapásokkal lustán tovaröppent. Az a bitang!

298. nap: Egy el-nem szalasztott lehetőség

Meglepő felfedezést tettem az imént: e hét szombaton zárul egy Boros Zoltán - Szikszai Gábor kiállítás a Millenárison. Hogy eddig nem értesültem még arról sem, hogy egyáltalán zajlik egy ilyen, az nem meglepő. Notóriusan le szoktam maradni mindenről, ami kicsit is érdekelne, méghozzá legtöbbször úgy, hogy 1-2 nappal az adott rendezvény vége után jut el hozzám a hír magáról az esemény létezéséről. Épp ezért különleges ez a mostani - hiszen így módom és lehetőségem nyílik ellátogatni ide. 

Persze, a Boros-Szikszai páros alkotásain kívül is feltűnik majd a hazai felhozatalból számos nagyágyú, akik az én generációm számára a jól ismert újságokból és magazinokból lehetnek ismerősek. Tudom, olvasóim közül nem keveseket érdekel ez a műfaj, így ünnepélyesen ígéretet teszek arra, hogy viszek magammal fényképezőgépet és írok majd beszámolót is. Ha nem holnap, majd holnapután.  

297. nap: Kötelező vétel

Nini, mi van itt? Csak nem egy LCG játék a Fantasy Flight Games kiadásában, Star Wars témában? Márpedig ha létezik valami, ami automatikus vételt jelent, az valószínűleg ez a fenti kombináció által alkotott halmaz. És ez a halmaz most itt manifesztálódik előttem egyetlen dobozzá, én pedig csupán néhány hasonló kérdést ismételgetek monoton kántálással, bambán magam elé révedve: Mikor jön már? Mikor jön végre?

Persze, tudom én, hogy addig még sokat kell aludni, de most ez sem zavar! Hiszen Star Wars kártyajátékról van szó, a kutya mindenségit! Alábbi linken egy részletesebb ismertetőt is találhatunk.

FFG

296. nap: Biztonsági intézkedések

Néhány kérdésben igazán különcnek érzem magam. Példának okáért itt vannak a mi jó, szeretett politikusaink és pártjaik, amelyek úton-útfélen arról próbálnak meggyőzni engem, hogy akkora nagy a közbiztonságunk, hogy arról példát vehetne a világ bármely országa. Ezzel az állítással szemben itt állok én, a magányos és jelentéktelen tucatember, és azt tapasztalom, hogy a házban, ahol lakom, minden hétre jut egy-két betörés, legyen szó akár magánlakásról, akár az épület közösen használt részeiről. Na, most akkor kinek is van igaza? Mindenható urainknak és parancsolóinknak, vagy a jelentéktelen senkinek? 

A válasz természetesen egyértelműen az, hogy a dicső vezérek tévedhetetlenek, ám én, és a házban élő néhány tucat család rövidesen mégis megkíséreljük különböző oktondi, fölösleges és pazarló intézkedésekkel eloszlatni azt a nevetséges illúziót, miszerint a rendőrség jó okkal jár ki hozzánk gyakorlatilag napról napra helyszínelni. Tudom, szeleburdiság azt gondolnia bárkinek is, hogy öt betörés két hét alatt nem egyenlő a megabrutál közbiztonsággal, de gyarló lények vagyunk, tessék ezt nekünk elnézni odafent, legyenek szívesek. 

De vajon mit is tehetünk mi, tévedésben és bizonytalanságban eltévelyedett porszemek, akik nem elégszenek meg a szupernél is szuperebb rendőrségi statisztikai mutatókkal? Kielégíthetetlen étvágyunknak miért nem elegendő az öltönyös megmondóemberek dörgedelmes szava, amikor lassan az összes emeleten kirámoltak már egy lakást? Mivel tudnának meggyőzni minket arról a politikusok, hogy az ingatlanokban keletkezett sok milliós kár minden egyes forintja őket igazolja? Hogyan is hihetjük, hogy jobban tudunk náluk bármit is?

A jelentéktelen porszemek azonban elégedetlenek és zúgolódnak. Úgy érzik, tenniük kell valamit a saját és a közösség biztonsága érdekében, különben hamarosan nem marad egyetlen lakás sem, ahová ne látogatna el néhány hívatlan éjszakai vendég. Tervek vannak, és mindezeken túl olyan széleskörű egyetértés a lakók között, amelyre eddig talán még soha nem volt példa a ház több, mint hetven éves története során. 

Hogy elegendőek lesznek ezek arra, hogy elejét vegyék a további betöréseknek? Nehéz lenne megmondani, főleg úgy, hogy egyelőre nem dőlt még el semmi azzal kapcsolatban, mik is lesznek a konkrét lépések. Én, a magam részéről el tudnék képzelni nagyon brutális és a nyugati civilizációhoz méltatlan módszereket is, de félek, a többség nem támogat majd elképzeléseimben. Ám bárhogy is döntünk, a mostani helyzetnél csak jobb jöhet.

295. nap: Feltámadás!

Új modellek közelednek Undead fronton. És nem is csúnyák! Persze, minden relatív, ha az élőhalott seregről van szó...

Jön egy barátságos Zombie Dragon is, ami két variációban állítható össze.

És végezetül egy csudijó tereptárgy, amit kedvünk szerint építgethetünk, variálhatunk, csinosíthatunk majd. Milyen kár, hogy van már egy temetőm...

Mindezek a Games Workshop augusztusi kínálatából lettek kiragadva. Akad ott még néhány további nyalánkság is, de én ezúttal kizárólag a műanyag modellekre hegyeztem ki a történetet. A kínálatból egyébként szinte biztos vételnek tűnik a temető és az a furcsán aszott képű, repkedő fazon a mezőgazdasági eszközével, de természetesen semmi nincs még kőbe vésve. Most különben is kiköltekeztem a pókkal és a szárnyas izével. Élőhalott seregem meg egyébként sincs, tehát különösebben nincs okom tűzbe jönni ezektől. De mégis, olyan jól néznek ki ezek a babák!