Harmadik emeleti lakomból nem nyílik káprázatos kilátás. Nem látok fákkal övezett tereket, zöldben pompázó parkokat, nyüzsgő csomópontokat vagy zajos utakat. Mindössze a szomszéd ház omladozó tűzfalaiban gyönyörködhetnék, ha ehhez támadna kedvem, illetve a házunk belső udvarában, ami, ha őszinte akarok lenni, ugyancsak lemarad a turisztikai füzetek címlapjáról és a nevetségesen drága képeslapokról.
Ám ma délután, amikor leültem a számítógép elé, a szemem sarkából mozgást véltem felfedezni odakint. Nem gyakori dolog ez, én mondom, így annál nagyobb volt a meglepetésem. Miközben óvatosan odébb húztam az ablakot félig takaró sötétítő függönyt, bevillant, hogy bizonyára csak egy madár lesz a bűnös. Elvégre ki más tudna felkapaszkodni abba a szédítő magasságba, amit én otthonomnak nevezek? Biztos, ami biztos, azért felkészültem egy orvtámadásra is! Hiszen a Nagy Kalandom egyszer majd csak beköszönt valamilyen formában... miért ne tehetné meg ezt éppen ma, a nagy, büdös, budapesti valóságra nyíló ablakomon keresztül?
De aztán megkönnyebbülten (illetve csalódottan) nyugtáztam, hogy első sejtésem volt a helyes - madár telepedett meg az alig méternyire lévő egyik kiszögellésen. Egy galamb, ha pontos akarok lenni; egy nagy, piszkosszürke, csapzott, ugyanakkor végtelenül arrogáns kinézető dög. Amint megjelentem az ablakban, azonnal észrevett. Ostobán billegő fejét úgy fordította, hogy állandóan szemmel tarthasson, de mindeközben egy cseppet sem tűnt ijedtnek. Borsónyi agyával biztos rég megtanulta már, hogy a közte és az ember között húzódó mélység a barátja. Huhogott, majd megint bólogatni kezdett, mire koppintottam egyet az üvegen, bízva abban, hogy a hang majd távozásra bírja őkelmét.
Nem is tudnám pontosan megmondani, miért is szerettem volna azt, hogy elrepüljön. Talán az a bosszantó nyugalma, a pökhendi kivagyisága, a gúnyos búgása bírt rá a cselekvésre, igazából nincs is jelentősége. Ám a galambot nem hatotta meg a koppintás az ablakon, csak még jobban meresztgette rám dülledt szemeit. - Hess! - Vetettem oda minden meggyőződés nélkül, és intettem is felé. Ez sem működött, mindössze annyit értem el vele, hogy kicsit odébb ugrált a párkányszerűségen. De nem ám elfelé, hanem még közelebb hozzám! Ez az arcátlanság aztán végképp feldühített. A madár tettét egyszerre tekintettem sértésnek és kihívásnak, ennek megfelelően pedig támadásba lendültem! - HÚÚSS! - Kiáltottam oda, jóval hangosabban az előzőnél, és immár mindkét kezemet vadul lengetve próbáltam olyan attitűdöt felvenni, amit a galambok félelmetesnek találhatnak. A fejemet is meglóbáltam néha, aminek következtében úgy festhettem, mint a pusztaság kellős közepén a vihar által tépázott visszataszító madárijesztő. A dög azonban meg sem mozdult! Pedig látott engem (nehéz is lett volna nem észrevennie egy ilyen furcsaságot), de úgy tűnt, valamiért szórakoztatja a dolog. Ekkor taktikát váltottam, és elkezdtem különböző káromkodásokkal megfutamítani a pimasz kis koszgolyót. Valamiért ez akkor és ott jó ötletnek tűnt. A galamb viszont láthatóan nem értett magyarul. Újabb hadicsel - hirtelen mozdulat az ablak előtt... egy szemvillanás alatt igyekeztem olyan pózba vágni magam, mint egy roppant gyors, veszedelmes (mi több, halálos!), félelmetes kobra! Legalább is szerettem volna ezt hinni magamról. Élek a gyanúperrel, hogy inkább egy fán lógó, és épp citromba harapó lajhárra emlékeztettem ellenségemet, ugyanis olajozottan precíz, mesteri mozdulatomnak az ég világon semmi hatása sem lett.
A büszkeségem ezen a ponton már romokban hevert. Egy nyavalyás galamb ült odakint, nem egy elefántcsorda! Hogy lehet, hogy nem iszkol el a dög?! Átfutott a fejemen, hogy ennél többet talán nyitott ablaknál sem tudnék elérni, ami azért jó eséllyel a mai nap egyik leglehangolóbb pillanata volt. Bevallom, a gondolattól inamba szállt a bátorságom; elsüllyedtem volna szégyenemben, ha tényleg nem tudtam volna hatni a galambra úgy sem, ha nincs köztünk üvegtábla, így inkább nem is tettem erre kísérletet. Mgsemmisülten visszasüppedtem a székembe, és próbáltam olyan gyorsan elfeledni az incidenst, amennyire ez lehetséges volt. Ám a végső megaláztatás még hátravolt.
Ugyanis a szürke galamb, miután félelmetes hanghatásaim, karlendítéseim és döbbenetesen jól sikerült támadó kobra pozícióm kudarcot vallott, valószínűleg az ingyenes cirkuszi előadás elmúltával kis idő elteltével elunta magát. És mivel nem volt a közelében más emberi lény, aki szórakoztathatta volna, fogta magát, és lomha szárnycsapásokkal lustán tovaröppent. Az a bitang!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése