202. nap: Bocsesz

Elnézést kérek kedves olvasóimtól! Hosszú, fárasztó, ámde rendkívül kellemes nap áll mögöttem, és jelenleg túlontúl kimerült vagyok ahhoz, hogy érdemi blogbejegyzést írjak bármiről. Majd holnapra kitalálok valamit, ígérem! Addig is, irány a detox!

201. nap: Királyi elégtétel

Nem terveztem azt, hogy Vilmos herceg és Kate Middleton mai frigyéről fogok bejegyzést készíteni, de a sors - és a rosszindulat - sokszor keresztülhúzza számításainkat. 

Előzetesen szeretném leszögezni, hogy a menyegző érdekelt ugyan, ám számomra mégsem volt központi kérdés a héten. A közvetítést a Sky News csatornán kezdtem el nézni, és miután kiderült, hogy az RTL továbbra sem képes értékelhető, élvezhető módon lebonyolítani egy ilyen adást (v. ö. tűzijáték), vissza is tértem a korábbi állomásra. 

A ceremónia annak rendje és módja szerint lezajlott, különösebb incidensek és melléfogások nélkül. Szép volt, előkelő és érdekes. Az ifjú páron néha látszott, hogy a hátuk közepére sem kívánják a felhajtást, ám óvatos duhajok révén csupán néhány apróság tekintetében mertek szembemenni a hagyományokkal. Talán ez nem is akkora gond, hiszen egy királyi esküvőnek valóban illik megadni a módját. Igazából egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem. Ráadásul  az sem egy elhanyagolható szempont, hogy az ifjú ara személyében egy igazán bájos hölgyet ismerhettem meg.

És miután kikapcsoltam a tévét, a ceremónia számomra véget is ért.

Ám nagyon úgy fest, sokan nem álltak meg ezen a ponton. És ahogyan arra számítani lehetett, megindult az egymást hergelő, túlfűtött, indulatos vita a különböző fórumokon és közösségi oldalakon arról, hogy miért is van szükség ilyen rongyrázásra, fellengzős esküvőre, amikor szerencsétlen afrikaiak éheznek, lakáshitelek dőlnek be, bármelyik pillanatban felrobbanhat a bolygó összes atomerőműve, és a gonosz halászok veszélyeztetik a delfineket és a bálnákat. Röhejesebbnél röhejesebb kifogásokat lehetett találni arra, miért is volt rossz ötlet ezt az esküvőt így, ilyen körülmények között megtartani. Ami viszont igazán mókás a dologban, hogy a megvilágosodott, széles látókörrel rendelkező, fennkölt, gondoskodó, szociális érzékenységüktől könnybe lábadt szemmel gyötrődő kritikusok egytől egyig nők voltak.

Létezhet ennél nagyobb mulatság? A világ összes baját szívükön viselő jótevők álcáját magukra öltött féltékeny és irigy embertársaim szánalmas nyöszörgéseinél számomra egyszerűen kevés szórakoztatóbb dolog létezik. Úgyhogy hajrá Kate, hajrá Vilmos, ti vagytok a példaképeim. Nem csak azért, mert a fél világot erre a napra jókedvre derítettétek a pompázatos esküvővel, hanem azért is, mert a másik fele sárgul az irigységtől! Ezzel pedig egyértelműen szebbé varázsoltátok ezt  napot számomra.

Greetings from Hungary!

200. nap: A változatosság kedvéért

Ma ismét újító hangulatomban vagyok, ezért egy olyan bejegyzést terveztem, amilyen idáig nem szerepelt e blog hasábjain. Étteremkritikát fogok írni, pusztán azért, hogy egy újabb dologba törjön bele a bicskám, egy újabb műfajban valljak kudarcot, váljak nevetségessé, közröhej tárgyává, egyszóval, hogy ismét átjárjon az az utánozhatatlan Epic Fail életérzés!

Nagy volumenű dolgokra azért persze nem vállalkozom, inkább megmaradok a hazai pálya biztosnak tűnő, stabil gyepén. A kedvenc kis helyemet veszem hát górcső alá, ami legfeljebb öt percnyi sétára van tőlem, és ahol az évek során számtalanszor megfordultam már - a Belvárosi Lugas Éttermet!

Jelen esetben a kis jelzőt kéretik szó szerint venni, ugyanis ez a valóban apró, családias hangulatú vendéglő tán ha két tucat asztalnyi vendéget képes egyszerre befogadni. Nyaranta ehhez még hozzákapcsolnak egy utcai teraszt, ami jelentősen növeli ugyan a kapacitást, ám sokszor még így is csak a szerencsén múlik, hogy sikerül-e helyet találnia magának a korgó gyomrú látogatónak. 

A belváros közepén, a Szent István Bazilikával szemben a tulajdonosoknak nem nagyon lehet oka a környék frekventáltságára panaszkodni, és ezek után nem is igazán érheti meglepetésként az embert, hogy a vendégsereg egyik része külföldiekből, a másik pedig a környéken lakó állandó, visszajáró kuncsaftokból tevődik össze.

Az a tény pedig, hogy egy hely kihasználtság tekintetében folyamatosan a maximumhoz közelít, azt jelzi, hogy valamit ott nagyon jól csinálnak. Egy étterem esetében pedig nem nagyon lehet egyetlen dolgot sem találni, ami nagyobb súllyal billentené a mérleg nyelvét egyik, vagy másik irányba, mint maguk az ételek. Ebben a tekintetben a Lugas remekül állja a sarat - nincsenek túlbonyolított, mezei halandók számára kiismerhetetlen gasztronómiai szörnyszülöttek, hanem, amennyire csak lehet, a menüsorban azoknak igyekeznek kedvezni, akik a jó, házias ízeket részesítik előnyben. A kínálat pont annyira változatos, hogy mindenki találjon kedvére valót. A vegetáriánusok sem maradnak ki a jóból, az ő számukra is készülnek étkek, bár természetesen, jó magyar szokás szerint némileg többségben vannak a húsételekre alapuló fogások. Az adagok kellően méretesek, nem spórolnak a naftával, így aki végigeszik egy előétel-főétel-desszert szentháromságot, aligha fog éhen maradni. Hétköznapokon olcsó, de roppant kellemes napi menü is választható az étlap kínálatán túl. 

Mivel a hely nem kizárólag a turistákból tartja fenn magát, így az árak is barátinak nevezhetők, még egy átlagos magyar család pénztárcájához mérve is. Hogy milyen kínálattal rendelkeznek alkoholból, ahhoz sajnos nem tudok érdemben hozzászólni, mert nincsenek ilyen jellegű tapasztalataim. Azzal kapcsolatban viszont annál inkább, hogy a hely háziállat- és gyerekbarátnak mondható. Számomra túlságosan is, hiszen kevés dolog idegesítőbb annál, mint egy visítva rohangászó kölök, akit még csak fel sem szabad rúgni egy jól irányzott jobb belsővel. Ám ez legyen az én bajom. Egy a sok közül.

Egyszóval, ha a kedves olvasók gondolnak egyet, és szeretnének egy jót falatozni egy fesztelen, egyszerre pörgős és nyugodt helyen, tegyenek egy próbát, és jöjjenek el ide. Én még nem csalatkoztam a Lugasban egyszer sem - pedig hétről hétre próbára teszem őket!

199. nap: Az aranytojást tojó tyúk

Néha-néha rápillantok hűséges barátomra, a blog statisztikáit összesítő kis panelra. És ha hihetünk neki, a 173. napi bejegyzésem bizonyult az eddigi legnépszerűbb írásomnak. Ne, ne tessenek lázas kutakodásba kezdeni, inkább elárulom: akkor írtam meg a Mansions of Madness című társas rövid értékelését. Tény, hogy a játék még mindig újnak számít, így nem meglepő a folyamatos érdeklődés iránta, de azért arra mégsem számítottam, hogy napi szinten hozni fogja nekem a kötelező guglis találatok sokaságát. 

Naiv énem persze ilyenkor dagad a büszkeségtől. Véleményvezér lettem, amilyenekről az iskolapadban ülve tanultunk. Élet és halál ura (a fent nevezett játék esetében ez inkább az "élet" felé hajlik, mivel jó értékelést kapott tőlem), aki dölyfös magányában, a klaviatúra püfölésével képes hatást gyakorolni mások gondolataira. Micsoda végtelen arrogancia!

De szerencsére van nekem egy gyakorlatias énem is, ami azonnal megcsengette a vészharangokat, miszerint itt valami nem stimmel. Hiszen, ha hihetek a beállításaimnak, elvileg letiltottam azokat a dolgokat, amelyek a keresőprogramok találatait a blogomra irányítják. Persze, meglehet, én értettem félre valamit nagyon csúnyán, de nem lenne szabad ide tévednie senki fiának-lányának, aki könnyelmű keresésekbe kezd az internet széles óceánján. Rögvest elvégeztem hát egy gyors tesztet - és a bejegyzésem ott virít a gugli első oldalán! 

Mi a fene?! Mit keresek én ott? Nem lenne szabad ennek így lennie! Pedig nálam minden stimmel, a beállításokban nincs engedélyezve semmi, és mégsem vagyok láthatatlan! Hát hová süllyed ez a világ, ha már a magamfajta alakok is megjelenhetnek a neten, hiába sír fel keserűségében ez ellen minden, amiben egy szemernyi esztétikai és minőségi érzék is honol még?!

Szomorú napra virrad holnap az emberiség, ez immár kétségtelen!

198. nap: A türelmetlen karácsonyfa

Ma, kora délután úgy határoztam, hogy meglátogatom a közeli Főzelékfalót. Egyrészt, hogy felmérjem, milyen napi menükre számíthat a hét különböző napjain hozzájuk betérő vendég, másrészt meg azért, mert az éhség olyan elemi erővel csapott le rám, aminek képtelen voltam ellenállni.

Csomagokkal rendesen megpakolva érkeztem a tett helyszínére. Volt nálam kétszer két liter üdítő, egy adag sajtos pogácsa, egy brutális méretű folyékony szappan utántöltő tubus, meg még néhány apróság a boltból. Valóban úgy festhettem, mint egy karácsonyfa, és mindezt még az is tetézte, hogy a piszok meleg ellenére továbbra sem vagyok hajlandó megválni a télikabátomtól.

Ilyen előzmények után szinte természetesnek tűnik, hogy éppen akkor furakodott be elém a kifőzdébe egy tehetetlenül vergődő, értetlenkedő turistacsoportot. Spanyolok vagy portugálok lehettek, és éktelenül harsány beszélgetésüket hallva rögtön az jutott az eszembe, hogy a családtagok bármelyik pillanatban véres leszámolásba kezdenek egymás között, jóllehet csak arról csacsogtak, hogy mi a különbség a rántott hús és a rántott sajt között. Mindenesetre az a lényeg, hogy rengetegen voltak, képtelenek voltak dönteni arról, hogy ki mit rendeljen, és sajnálatos módon csak ők álltak köztem és az áhított mákos gubám között.

Ahogyan szokott, pillanatok alatt felszökött bennem a pumpa. Elvégre minek áll be valaki a sorba, ha még azt sem tudja, mit akar rendelni?! Miért nem veszik észre, hogy a csoportos interakció ilyen helyzetekben sokszorta nagyobb mennyiségű probléma és akadály forrása annál, mintha egyszerűen külön-külön állnának neki a rendelések lebonyolításának? Miért kell nekiállni még a sorban összetarhálni a pénzt a delikvensektől ahelyett, hogy egyvalaki bonyolítja az egész tranzakciót, és majd valamikor nyugodt körülmények között (értsd: messze tőlem) lerendezik a piszkos anyagiakat egymás között? És a legfájóbb pont: miért pont előttem teszik mindezeket, amikor tonnányi pakkal kell egyensúlyoznom, rohadt melegem van a kabát miatt, és különben is, piszkosul éhes vagyok?

Aztán egy pillanattal később kicsit elszégyelltem magam, és gondolkodóba estem. Elvégre ki vagyok én, aki megmondja nekik, hogyan és milyen sebességgel vegyék meg a rántott húsukat? Miért hibáztatom őket azért, mert nehéz a csomag és meleg a kabát? Az is az ő saruk kell legyen, hogy egész nap nem ettem még semmit? Jogosan kritizálom őket azért, mert az egész kerület attól hangos, hogy Alberto egész, vagy fél adag tökfőzeléket szeretne rendelni? 

Egy kedves ember egész biztosan nem húzza fel magát ilyeneken! Inkább leteszi a csomagjait, kigombolja a kabátját, és egyfajta külső szemlélőként kezdi figyelni az eseményeket. Bizton állíthatom, ha ez sikerül, hamar jobb kedvre derülünk, és onnantól a kellemetlenségek tovaszállnak, mintha soha nem is léteztek volna!

Milyen kár, hogy én még mindig nem vagyok egy kedves ember. Így maradt számomra a bosszankodás, a néma káromkodás, a görcsbe ránduló kéz és a veríték. 

Jaj, de hosszú még az út a megvilágosodásomig...

197. nap: Ünnepi rövid

Remélem mindenki sonkával, tojással, pihenéssel, kirándulással, alkohollal és locsolással teli napokat tudhat maga mögött. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok valamennyi kedves olvasómnak!

196. nap: Egy utolsó dolog

Egyetlen cél lebeg most a szemem előtt: az, hogy a lehető legrövidebb időn belül végre kialudjam magam. Ennek érdekében mostanra minden szükséges előkészületet megtettem, egy dolgot leszámítva - a napi blogbejegyzést! De szerencsére, amint e mondat végére írásjel kerül, a listám utolsó pontját is kipipálhatom.

195. nap: Farkába harapó kígyó

Előre szeretném figyelmeztetni kedves olvasóimat: ismételten személyes tartalmú megvilágosodásaimmal fogok mindenkit traktálni. Ezért kérek mindenkit, hogy az unalom elkerülése végett sürgősen lapozzon tovább! Nem gyakran fordul elő, hogy magamat citálom ide témaként, de olykor valóban nehéz ellenállni a kísértésnek.

Egy éjszakába nyúló társasjátékozás és egy utána szinte törvényszerűen bekövetkező, virrasztással egybekötött filozofálgatás után végre megértettem, miért is én vagyok a világ legnagyobb és legjelentéktelenebb vesztese. Nem azért, mert engem egyedül a lehetetlen és megoldhatatlan feladatok kötnek le. Nem azért, mert a nagybetűs Élet folyton kiszúr velem. Nem azért, mert minden próbálkozásom kudarcot vall mindenben. Nem azért, mert szinte törvényszerűen vonzom a bajt, bármerre is járjak, bármit is csináljak. 

Hanem azért, mert mindezek ellenére újra és újra megkapom az esélyt arra, hogy fordítsak a sorsom alakulásán, és mégsem tudok élni ezekkel! A szerencsémre egyszerűen nem lehet panaszom (na jó, leszámítva a dobókockákkal elkövetett, olykor tényleg brutális ámokfutásaimat), és a cudar igazság az, hogy néhány esettől eltekintve minden bajom és kellemetlenségem forrása én magam vagyok. 

Tehát: ha kedves olvasóim előzetes figyelmeztetésem ellenére mégis kitartottak idáig, és ezek után valaha is azt hallják tőlem, hogy a világgal van a baj, hivatalosan felkérem őket, hogy koppintsanak az orromra, és hívják fel rá a figyelmemet, hogy ez butaság, és a problémák forrását inkább keressem saját magamban. Ha elégszer figyelmeztetnek erre, talán egy szép napon rögzülni fog bennem ez a tény.

Ám a szörnyű tanulság mégsem ez, hanem az az apróság, hogy a világ legnagyobb és legjelentéktelenebb vesztesének lenni önmagában is egy paradoxon. Hiszen azáltal, hogy én vagyok valamiben a "bajnok", törvényszerű, hogy ettől azonnal különlegessé is válok. Megdől az egész elmélet, oda az oly nagyszerű jelentéktelenség, és hogy a fene enné meg: vagyok valaki! 

Na, most aztán sürgősen találnom kell valakit, aki még nálam is nagyobb balfék! És a kör ezzel végképp bezárul: mert ezzel ismét lehetetlen feladatra vállalkozom, ami visszavisz az egész gondolatmenet elejére. Te jó ég, ebből is látszik, mennyire nem tanácsos önelemzésekbe bocsátkozni! (És ezzel újfent bezárult egy másik kör - visszatértünk magának a bejegyzésnek az elejére! Elképesztő dolgokat képes művelni az emberrel a kialvatlanság!)

194. nap: Ügyféltámogatás

A körülmények véletlen játékának köszönhetően ma módom és lehetőségem nyílt megtapasztalni azt, hogyan is kell jól és hatékonyan kezelnie a különböző cégeknek és vállalatoknak az ügyfeleik ügyes-bajos dolgait, panaszait, szerencsétlenkedéseit. A részletekbe fölösleges belemenni, nem azon van a hangsúly. Ám az mindenképpen jó érzés, ha az ember nem érzi magát teljesen egyedül a világban a megoldandó nyűgjeivel, ha előzékenyen és figyelemmel kezelik a dolgait, nem feltételezik róla azonnal, hogy fondorlaton, átverésen, csaláson töri a fejét, és a lehető legrövidebb időn belül olyan ügyek esetén is segítenek, amelyben nem feltétlenül az ő kezük sáros.

Üröm az örömben, hogy ehhez durván tízezer mérfölddel kell odébb röppenni, egy olyan országba, ahol mérhetetlenül nagyobb becsben tartják az ügyfeleket. 

Természetesen nem jelentem ki kategorikusan, hogy idehaza nincs javulás ezen a téren, mert igenis egyre többször ér kellemes meglepetés ebből a szempontból. De a szakadék még mindig hatalmas, pedig pontosan ez az a sarkalatos szegmens, amivel igazán elkötelezett és hűséges ügyfeleket szerezhet akárki, aki odafigyel rájuk. Soha, sehol nem lehet tökéletes és hibátlan teljesítményt nyújtani a szolgáltatóiparban, mert egyszerűen túl sok dolognak kell állandó jelleggel klappolnia ahhoz, hogy minden flottul menjen. Így a hangsúly áttevődik arra a pillanatra, ami akkor következik be, ha homokszem kerül a gépezetbe. Megteheti a szolgáltató, hogy magasról tesz az egészre, és egyszerűen elkönyveli veszteségnek a panaszost, aki minden valószínűség szerint nem fog többet visszatérni hozzájuk az életben. 

Vagy fogja magát, és az illető segítségére siet nyűglődés, pofavágás és fejcsóválás nélkül. Ha pedig így tesz, biztosra veheti, hogy az eredetileg felmerült problémás ügy pillanatok alatt a múltba vész, és helyette ott marad egy lojális kuncsaft. 

Hogy miért éri meg idehaza az első, külföldön pedig a második megoldás, azt mindenki döntse el maga. Mindenesetre Thx, John!

193. nap: Húsvéti micsoda?!

Biztos, hogy szokás szerint bennem van a hiba. Én vagyok a földhözragadt, begyepesedett, régimódi, ódivatú, aki fölött eljárt már az idő. Nincs meg bennem az a kellő mennyiségű kreativitás és újítási kényszer, ami szükséges a Nagy Egység tökéletes átlátásához. Unalmas, szánalmas hozzáállásom a dolgokhoz kiállítja szegénységi bizonyítványomat. Jogosan ódzkodik lényemtől minden, ami új, friss, divatos és trendi.

Mindezeket aláírom. Egyetértek a vádakkal. Fejet hajtok a rám kiszabott ítélet előtt. De akkor is képtelen vagyok megérteni azt, hogy a húsvéti ünnepekre hivatkozva miért töltődtek fel egycsapásra az üzletek mindenfelé bejglivel!

Pontosabban (nyilván a hagyományokat szem előtt tartva) mákos és diós tekercsek várják a kedves vásárlókat, akiket talán egy pillanatra eltántorít a hirtelen feltámadt zavarodottságuk és kétségeik. De végül csak-csak belátják, hogy milyen remek ötlet is az, hogy a karácsonyról megmaradt süteményeket még a lejárat előtt megpróbálják rájuk sózni a boltok, mondván: itt egy újabb egyházi ünnep, miért ne legyen újra bejgli az asztalon? A sonka mellé biztosan remekül illik, meg egyébként sem járja, hogy évente csak egyszer fogyasztunk ebből a finomságból. Ha már karácsonykor nem kellett nektek, kajáljátok meg most, nehogy véletlenül ránk rohadjon az egész készlet!

Talán jobb lenne, ha ilyenkor egyszerűen megvonnám a vállam, és én is beállnék a sorba, bejglivel a kosaramban. Megúsznám a fejtörést, az értetlenkedést, a bosszankodást, és mindennek tetejében végre én is haladnék a korral. Végre büszke lehetnék magamra egy kicsit!

192. nap: A pumpa nem elég!

Eljött a tavasz, és vele együtt a sportos, tevékeny énem is (kéretik nem túl hangosan kacarászni ezen, van nekem kérem ilyenem is!). Ezért arra gondoltam, hogy a hosszú téli hiátus után ideje ismét nyeregbe pattanni, azaz biciklire szállni, pusztán a móka kedvéért. És mivel a kerekek a hónapokig tartó álldogálás következtében kicsit leengedtek, Kingstone barátom kölcsönadta nekem a pöpec pumpáját, hogy azzal orvosoljam a problémát.

Ám röviddel azután, hogy hazaértem újdonsült szerzeményemmel, gondolkodóba estem. A biciklimet ugyanis, annak idején eléggé fapados kiszerelésben vásároltam meg, azaz a kormányon és a féken kívül jóformán semmi extra nem járt hozzá. Ezzel sokáig nem is volt gond, ám eszembe jutottak azok a hírek, amelyek egy időben még a csapból is folytak - nevezetesen, hogy mostanság a rend biztos őrei a kerékpárok felszereltségének is majdnem akkora figyelmet szentelnek, mint a gépjárműveknek. És arra mérget veszek, hogy járművem a mostani állapotában a legmegengedőbb, legliberálisabb ellenőrzésen sem menne át.

A tennivalók tehát világosak: be kell szereznem egy első és egy hátsó lámpát. Kell néhány darab azokból a sárga, fényvisszaverős korongokból is, amiket a kerekekre kell ráerősíteni. Azt hiszem, jól jönne még egy csengő is. Hosszú bevásárlólista, semmi kétség, bár azért ezek közül anyagilag egyik sem egy komoly tétel. És ha mindezek megvannak, nem ártana a bringát bevinni oda, ahol vásároltam, hogy ellenőrizzék a váltót, a fékeket, meg az összes többi alkatrészt.

Ó, bárcsak minden olyan egyszerű lenne, ahogyan azt szeretném! A pumpát mindenesetre köszönöm!