Ritkán szoktam emlékezni azokra az álmaimra, amelyek nem tartalmaznak semmilyen földöntúli borzalmat, világvégét, apokalipszist, és úgy összességében nem illenek bele egy kiváló horrortörténet keretei közé. Az elmúlt éjjel azonban különleges volt ebből a szempontból, ugyanis végre sikerült olyan történetet összehoznia a tudatalattimnak, amilyet mindig is szerettem volna kipróbálni!
A lényeg, hogy gyakorlatilag mindenható voltam! Na jó, ez talán egy kicsit túlzás, nem volt végtelen hatalmam, de az biztos, hogy mindenki másnál több, és ez a fontos. A mi világunk egy alternatív verziójában játszódott a történet, ahol egyes emberek mágikus képességekkel születnek. Én is egy voltam közülük, és volt egy saját felfedezettem, tanítványom, akinek a szívemen viseltem a sorsát. Azonban egy időre el kellett válnom tőle, mert őt, és rajta kívül további 1854 (pontosan emlékszem a számra, összesen 1855-en voltak) mágustanoncot el kellett küldeni egyfajta iskolába, ahol a tervek szerint majd tovább képzik őket. A tanítványom egy nagyon jószívű, kedves, szerény, visszahúzódó valaki volt, aki nem szívesen tartott volna velük, de muszáj volt, nem volt kivételezés.
Ekkor az álomban ugrottunk egy kicsit, vagy kiesett néhány részlet, nem tudom már. Mindenesetre a történetünk onnan folytatódik, hogy abban a bizonyos mágusképzőben várom az ifjú nebulók érkezését. Azt hiszem, valami meghívott oktató voltam ott, vagy mifene. De a vonatok helyett (igen, az álomban feltűnt néhány komolyabb Harry Potter utalás) csupán szállingózó hírek kezdtek érkezni arról, hogy néhány diák, egészen pontosan 16 valamiféle lázadást robbantott ki Bright Falls városában (ami meg az Alan Wake című játék helyszíne). Hogy a komolyabb zavargásoknak elébe menjenek, a tanárok végeztek a rebellis ifjakkal, ezért a késlekedés. Ráadásul úgy tűnt, a tanítványom is köztük volt, sőt, azt hallottam, hogy egyenesen ő robbantotta ki a zendülést, ezért neki is vesznie kellett!
Valami azt súgta nekem, hogy valami sántít a történetben. Biztosra vettem, hogy védencem önszántából nem tett volna olyat, amivel vádolják, és azt sem akartam elhinni, hogy valóban halott lenne. Az álom pedig ettől a ponttól kezdett kicsit eldurvulni. Nyomozni kezdtem, hogy kiderítsem, mi is történt valójában, de nem ám óvatos, tapogatózós, ügyeskedős módszerekkel! Nem, egyszerűen elkezdtem kérdezgeti az embereket, ki mit tud az ügyről. Először szépen, aztán egyre durvább és komolyabb eszközökkel. Mint ahogy Marv tette a Sin City-ben, én is egyre közelebb és közelebb kerültem azokhoz, akik teljes bizonyossággal tudták az igazságot, és közben nem nagyon hagytam életben senkit. Igazság szerint fél Európa belepusztult ezekbe a kérdezősködésekbe, de ez egy csöppet sem érdekelt. Egyébként is, mindenki képes volt a mágiahasználat különböző módozataira, így lelkiismeretem végig tiszta maradt azzal kapcsolatban, hogy nem védtelen ártatlanokat lapítok egy legyintéssel véres péppé. A közben lerombolt városokat pedig betudtam járulékos veszteségeknek.
Végül eljutottam egy titkos erődítményhez, ahol éreztem, hogy minden kérdésemre választ fogok találni. Néhány meteorzáporral végeztem az őrséggel, és már a gigantikus épület ódon kapujánál jártam, amikor... sajnos fölébredtem. Milyen kár, pedig szerettem volna megtudni, mi is lett szeretett tanítványom sorsa! Mindenesetre a történet olyan élénken él bennem, hogy úgy döntöttem, megér egy novellát! Úgyhogy hamarosan nekiállok a megírásának, és a végére járok a rejtélyes ügynek, ha addig élek is!
