Végre elérkeztem az Egy év nagyszabású, grandiózus projektjének félidejéhez. 183 napja szenvedek magammal, a témákkal, a folyamatosan ingadozó lelkesedésemmel és kitartásommal, de idáig valahogy mégis sikerült vennem az összes akadályt.
Nem mindig volt ez könnyű. Olykor egyszerűen nem volt miről írni, máskor pedig egy szemernyi hangulatom sem volt ahhoz, hogy csak úgy, önmagam szórakoztatására bejegyzéseket készítsek. Ám legtöbbször mégis az öncenzúra állandó kényszere fogta vissza a kezem attól, hogy igazán magamról szóljanak a napi szösszenetek. De ez nem is igazán baj, hisz nem vagyok az a fajta, aki túlságosan híve az önpromónak vagy a túlzott kitárulkozásnak. A témák így legalább vegyesek, azaz mindenki kedvére válogathat az általa érdektelennek, nevetségesnek, unalmasnak vagy semmitmondónak tűnő tartalmak között. Mert számomra igenis fontos, hogy ebben is kiszolgáljam kedves olvasóim igényeit.
Arra gondoltam, hogy e jeles nap alkalmából alaposan kirúgok a hámból, és egy akkora bulit csapok magamnak, amit még nem látott a világ. Ennek a csúcspontja (szigorúan csak azután, hogy becsaptam egy kókuszos kürtős kalácsot) pedig az lett, hogy ettem egy igazi halas szendvicset! Tudok ám élni, szó se róla! Nem mondhatja rám senki, hogy az élet elszáguld mellettem, nem bizony! Hiába, partiarcnak születni kell!
A lényeg, hogy örülök a félidőnek, bár nem áltatom magam azzal, hogy látom a fényt az alagút végén. Addig még nagyon hosszú, rögös, nyűglődős út vezet, de ha kis szerencsém lesz, egyszer talán a végére érek majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése