Attila barátom hívta fel a figyelmemet erre a rendkívül érdekes adalékra:
Eddig valahogy kimaradt az életemből az a csöppet sem elhanyagolható információ, miszerint az öreg kontinensen is rendeznek Comic-Con rendezvényeket. Párizs pedig jóformán egy köpésre van, két óra repülőút az egész.
Ugyanúgy négy napos, mint az amerikai összeröffenések, és a programok, rendezvények is kísértetiesen hasonlítanak a nagy testvér jól bevált receptjéhez (ez aztán a meglepetés). Mi tagadás, ez egy nagyszerű lehetőség számomra, hogy e rég dédelgetett álmomat valóra váltsam.
Ám valamiért mégis hezitálni kezdtem. Tudom jól, olyan vagyok, aki nagyon szeret grandiózus terveket szőni mindaddig, amíg a közelébe sem kerül a megvalósításuknak. Ám amint a célok elérhető távolságba kerülnek, az elhatározások átcsapnak egyszerű ötletecskékbe, a korábban szilárdnak és megingathatatlannak tűnő tervek pedig gyáva megfutamodásba.
Vagy talán az tántorított el, hogy az egész dolog, amit sokáig úgy kezeltem, mint egy megvalósíthatatlan álmot, most egy csapásra olyannyira egyszerűen kivitelezhető és nevetségesen egyszerű lett, mint egy sima, mezei, útszéli nyakleves? Ha elvész a kihívás, akkor oda a varázs is vele együtt? Ha a feladat megoldható, nincs már, ami motiváljon? Tényleg a végcél a fontos, nem pedig az odáig vezető út? A kérdést ezen a ponton kénytelen vagyok feltenni magamnak: el akarok jutni egyáltalán a Comic-Conra úgy igazándiból, kajakra? A válasz egyértelmű és világos. Mindenképpen! Nagyon is!
De vajon ugyanez lenne a helyzet, ha egyébként e jeles rendezvényt minden évben a szomszéd kerületben tartanák meg? Lenne mi motiváljon, lenne, ami éberen tartaná a figyelmemet? Ebben már nem vagyok olyan biztos. A helyzet kicsit olyan, mint a Starbucks esetében volt. Amíg nem volt idehaza egy sem, addig vonzott az, hogy fehér csokis löttyöket tömjek magamba Bécs belvárosában vagy London zsúfolt utcáin. De most, hogy tíz percre lakom a helytől, teljesen érdektelenné vált az egész. Olyannyira, hogy még egyszer sem jártam a magyarországi kávézóban. Mert már nincs benne érdekesség, elvész a fókusz, a céltudatosság.
Persze, nem azt mondom, hogy Párizs nem egy vonzó célállomás. Nem állítom, hogy egyenértékű egy tíz percre lévő, erősen túlértékelt kocsmával. De a kétségek, amelyek egy csapásra a hatalmukba kerítettek, igenis valóságosak, és amíg nem találok rájuk egyértelmű válaszokat, nehezen leszek képes rávenni magam a cselekvésre. Pedig az idő ketyeg... június 30-án kezdődik a buli a franciáknál. Dönteni kell, méghozzá gyorsan!
(Azon kevés olvasóm pedig, akik ezt a gondolatmenetet végigszenvedve arra a következtetésre jutott, hogy az egész bejegyzésnek valójában az ég világon semmi köze a Comic-Conhoz, a Starbuckshoz, vagy Párizshoz, valószínűleg nem jár messze az igazságtól. Ám ha kérhetném, e tényt ne tessék túlságosan nagy dobra verni, ha nem probléma...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése