Ma, kora délután úgy határoztam, hogy meglátogatom a közeli Főzelékfalót. Egyrészt, hogy felmérjem, milyen napi menükre számíthat a hét különböző napjain hozzájuk betérő vendég, másrészt meg azért, mert az éhség olyan elemi erővel csapott le rám, aminek képtelen voltam ellenállni.
Csomagokkal rendesen megpakolva érkeztem a tett helyszínére. Volt nálam kétszer két liter üdítő, egy adag sajtos pogácsa, egy brutális méretű folyékony szappan utántöltő tubus, meg még néhány apróság a boltból. Valóban úgy festhettem, mint egy karácsonyfa, és mindezt még az is tetézte, hogy a piszok meleg ellenére továbbra sem vagyok hajlandó megválni a télikabátomtól.
Ilyen előzmények után szinte természetesnek tűnik, hogy éppen akkor furakodott be elém a kifőzdébe egy tehetetlenül vergődő, értetlenkedő turistacsoportot. Spanyolok vagy portugálok lehettek, és éktelenül harsány beszélgetésüket hallva rögtön az jutott az eszembe, hogy a családtagok bármelyik pillanatban véres leszámolásba kezdenek egymás között, jóllehet csak arról csacsogtak, hogy mi a különbség a rántott hús és a rántott sajt között. Mindenesetre az a lényeg, hogy rengetegen voltak, képtelenek voltak dönteni arról, hogy ki mit rendeljen, és sajnálatos módon csak ők álltak köztem és az áhított mákos gubám között.
Ahogyan szokott, pillanatok alatt felszökött bennem a pumpa. Elvégre minek áll be valaki a sorba, ha még azt sem tudja, mit akar rendelni?! Miért nem veszik észre, hogy a csoportos interakció ilyen helyzetekben sokszorta nagyobb mennyiségű probléma és akadály forrása annál, mintha egyszerűen külön-külön állnának neki a rendelések lebonyolításának? Miért kell nekiállni még a sorban összetarhálni a pénzt a delikvensektől ahelyett, hogy egyvalaki bonyolítja az egész tranzakciót, és majd valamikor nyugodt körülmények között (értsd: messze tőlem) lerendezik a piszkos anyagiakat egymás között? És a legfájóbb pont: miért pont előttem teszik mindezeket, amikor tonnányi pakkal kell egyensúlyoznom, rohadt melegem van a kabát miatt, és különben is, piszkosul éhes vagyok?
Aztán egy pillanattal később kicsit elszégyelltem magam, és gondolkodóba estem. Elvégre ki vagyok én, aki megmondja nekik, hogyan és milyen sebességgel vegyék meg a rántott húsukat? Miért hibáztatom őket azért, mert nehéz a csomag és meleg a kabát? Az is az ő saruk kell legyen, hogy egész nap nem ettem még semmit? Jogosan kritizálom őket azért, mert az egész kerület attól hangos, hogy Alberto egész, vagy fél adag tökfőzeléket szeretne rendelni?
Egy kedves ember egész biztosan nem húzza fel magát ilyeneken! Inkább leteszi a csomagjait, kigombolja a kabátját, és egyfajta külső szemlélőként kezdi figyelni az eseményeket. Bizton állíthatom, ha ez sikerül, hamar jobb kedvre derülünk, és onnantól a kellemetlenségek tovaszállnak, mintha soha nem is léteztek volna!
Milyen kár, hogy én még mindig nem vagyok egy kedves ember. Így maradt számomra a bosszankodás, a néma káromkodás, a görcsbe ránduló kéz és a veríték.
Jaj, de hosszú még az út a megvilágosodásomig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése