Biztos, hogy szokás szerint bennem van a hiba. Én vagyok a földhözragadt, begyepesedett, régimódi, ódivatú, aki fölött eljárt már az idő. Nincs meg bennem az a kellő mennyiségű kreativitás és újítási kényszer, ami szükséges a Nagy Egység tökéletes átlátásához. Unalmas, szánalmas hozzáállásom a dolgokhoz kiállítja szegénységi bizonyítványomat. Jogosan ódzkodik lényemtől minden, ami új, friss, divatos és trendi.
Mindezeket aláírom. Egyetértek a vádakkal. Fejet hajtok a rám kiszabott ítélet előtt. De akkor is képtelen vagyok megérteni azt, hogy a húsvéti ünnepekre hivatkozva miért töltődtek fel egycsapásra az üzletek mindenfelé bejglivel!
Pontosabban (nyilván a hagyományokat szem előtt tartva) mákos és diós tekercsek várják a kedves vásárlókat, akiket talán egy pillanatra eltántorít a hirtelen feltámadt zavarodottságuk és kétségeik. De végül csak-csak belátják, hogy milyen remek ötlet is az, hogy a karácsonyról megmaradt süteményeket még a lejárat előtt megpróbálják rájuk sózni a boltok, mondván: itt egy újabb egyházi ünnep, miért ne legyen újra bejgli az asztalon? A sonka mellé biztosan remekül illik, meg egyébként sem járja, hogy évente csak egyszer fogyasztunk ebből a finomságból. Ha már karácsonykor nem kellett nektek, kajáljátok meg most, nehogy véletlenül ránk rohadjon az egész készlet!
Talán jobb lenne, ha ilyenkor egyszerűen megvonnám a vállam, és én is beállnék a sorba, bejglivel a kosaramban. Megúsznám a fejtörést, az értetlenkedést, a bosszankodást, és mindennek tetejében végre én is haladnék a korral. Végre büszke lehetnék magamra egy kicsit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése