Jurassic Park 3D kritika

Jurassic Park. A film, ami egy csapásra szupersztárt varázsolt az addig a laikusok számára totálisan ismeretlen fajnak számító Velociraptorból, és ami gondoskodott róla, hogy egy életre megjegyezzük a furcsán rezgő vízfelületek jelentette kockázati tényezőket.

Emlékszem, húsz évvel ezelőtt, tizenéves fejjel vagy tucatszor láttam moziban, az azóta eltelt időben pedig először rongyosra néztem a VHS kazettát, majd amint lehetőségem adódott rá, beszereztem a DVD kiadást is. Az újabb és újabb antifilmek hatásait gyakran a Jurassic Parkkal próbáltam kompenzálni. Vele igyekeztem emlékeztetni magam, milyennek is kéne lennie egy magára valamit is adó látványmozinak. Ezért amikor a minap a moziban kialudtak a fények és elindultak a film jól ismert kezdő képsorai, a két évtizedes jó kapcsolat hatására a nosztalgia-faktor azonnal az egekbe szökött. 

Tehát akkor örülünk annak, hogy ez a régi, de korántsem megfakult történet annyi idő elteltével újra lehetőséget kap a nagyérdemű szórakoztatására? Naná, hogy örülünk! Végre egy olyan film a mozikban, ami jól ötvözi a 90-es évek karaktereit és történetvezetését a mai szemmel nézve sem csúnya látványelemekkel. 

Ráadásul a plakáton ott mosolyog a nagyszerű, elmaradhatatlan 3D embléma is! Ja, hogy van az is? Ó, hogy gebednél meg, Hollywood! Miért kell állandóan elrontani a saját közönséged örömét?

Ugyanis a Jurassic Park elég jó ahhoz, hogy eladja magát a modern kor fiataljai számára, és nincs semmi szüksége arra, hogy idegesítő műanyag vacakokat kelljen az orrunkon egyensúlyozni két órán keresztül. Ráadásul nem is lenne rá az ég világon szükség, mert a film alatt egyetlen olyan jelenetet vagy árva képkockát sem találunk, ahol a 3D hatás érvényesülne. Sehol egy kis szálló pernye, az arcunkba ugró dínó vagy pár csöpp frissen kiontott vér. Semmi. Nuku. Zéró. Akkor meg miért is volt szükség erre a teljesen fölösleges látványelemre, ami semmit nem javít azon a bizonyos látványon? Ez maradjon meg az Universal stúdió titka, mert én, ha megfeszítenek sem tudok erre választ adni.

A Michael Crichton könyve alapján összehozott történet egy Costa Ricától nem messzi szigeten játszódik, ahol a dúsgazdag John Hammond (Richard Attenborough) őskori szúnyogok utolsó lakomájából származó DNS töredékek és tudósok hadának segítségével dinoszauruszokat kezdett klónozni. A nagyszabású terv az, hogy ezeket az állatokat majd egy látványpark keretében mutatja be az érdeklődőknek. Ám egy váratlan baleset (értsd: az egyik munkás extra eledelként felkerül egy Velociraptor esti menüjére) következtében a befektetők bizalma meginog. Nincs hát mit tenni, szükség lesz egy független tudósokból álló csoport pozitív megerősítésére is, akik egy alapos bemutató után majd remélhetőleg rábólintanak a tervre. Ezek között van Alan Grant paleontológus (Sam Neill), Ellie Sattler paleobotanikus (Laura Dern) és Ian Malcolm, a cinikus matematikus (Jeff Goldblum). Természetesen, ahogy annak lennie kell, a látogatás és a biztonsági intézkedések ellenőrzése nem megy éppen zökkenőmentesen. Ami elromolhat, az el is romlik, egy kapzsi munkatárs ügyködésének hála minden védelmi rendszer leáll, hőseinknek pedig hamarosan azzal kell szembesülniük, hogy egynéhány fokkal lejjebb csúsztak azon a bizonyos táplálékláncon.

A film jó része lényegében a klasszikus túlélős-menekülős forgatókönyvet követi, méghozzá nem is rosszul. Megvan benne minden, ami a székhez szögezi a nézőt. A karakterek nem válnak pillanatok alatt gyűlöletes ellenségeinkké, a trükkök szépen festenek a vásznon, és az időnként fel-felbukkanó humorosabb pillanatok sem tűnnek túlzottan erőltetettnek. A dialógusok csak ritkán válnak elviselhetetlenül bugyutává, izgalom és feszültség is van bőven, ám tagadhatatlan, hogy a legfőbb vonzerőt az őshüllők szerepeltetése jelenti. A fajták közti választék elfogadhatónak mondható, de természetesen a fontosabb pillanatok nagy részét a ragadozók sajátítják ki maguknak. Ez rendjén is van, elvégre nem egy oktatófilmmel van dolgunk, és akinek hiányérzete támad az első rész felhozatalát látva (jómagam annak idején kicsit csalódtam, amiért egyetlen árva Stegosaurus sem bukkant fel a két óra alatt), azok tegyenek próbát a Jurassic Park második és harmadik részével, amelyek bővítik a kínálatot ősállat fronton.

Az összhatás viszont nem pusztán azért jó, mert a gyerekek (és bármennyire is próbálják tagadni, sokszor a felnőttek) körében olyannyira elterjedt dínó-fétisre húz rá egy látványos és szórakoztató kerettörténetet. Azon kívül is találhatunk a megvalósításban egyfajta könnyedséget és profizmust, ami a mai filmek nagy részéből hiányzik, és amit felváltott az izzadtságszag és erőlködés. Steven Spielberg egyik utolsó jó filmje volt a Jurassic Park, egyesek szerint ezt nevezhetjük karrierje csúcspontjának, amihez John Williams zenéje is sokat hozzáadott. És bármennyire is hihetetlenül hangzik a mai kor moziba járó emberének, időnként makettek, sőt, bábok is feltűnnek benne, nem csupán CGI halmazt kapunk a nyakunkba trükkök címszóval. Úgy ám, lehet nyugodtan hüledezni.

És jobban belegondolva, tényleg, más szempontból nézve is milyen érdekes a különbség a két évtizeddel ezelőtti és a mai filmipar között. 1993-ban a Jurassic Park hatalmas siker volt, a kritikusok és a közönség többsége is pozitívan fogadta, ennek ellenére nem készült egy éven belül tucatnyi másik dinoszauruszos film. Igaz, ott van a Jurassic Park 2 és 3, de az nem teljesen ugyanaz. Ha manapság jön be egy ötlet a mozivásznon, akkor nem csupán a folytatás borítékolható, hanem a téma újabb és újabb rókabőrként való lenyúzása is. Rekord rövid időn belül. De úgy fest, 1993-ban még bíztak magukban annyira a filmesek, hogy ne érezzék a késztetést az azonnali lopásra.

Ám abban is teljesen biztosak lehetünk, hogy ha a Jurassic Park 3D ezzel a megújult köntössel tudja hozni a megfelelő nézettségi adatokat, hamarosan az őshüllők soha nem látott invázióját szabadítja ránk a szórakoztatóipar, és elsősorban természetesen Hollywood. Ma már nincsenek új ötletek. Ma már csak a biztonsági játék és a lopás maradt. Ez van.

Szóval, a film kötelező mindenkinek, aki még nem látta, valamint jó választás olyanok számára is, akik hozzám hasonlóan ezen nőttek fel, és elegük van a mostanában futó ócska, nézhetetlen tucatmozikból.

De most komolyan! Nincs olyan, aki ne szeretné a dínókat! A dínók szuperek!

Dead Island: Riptide promó fail

A napokban fog a boltok polcaira kerülni a Techland zombis játékának folytatásaként pózoló Dead Island: Riptide. Az egymás után felbukkanó kritikák azonban meglehetősen lehangoló képet festenek az összhatásról, ami részben köszönhető annak, hogy az eladni kívánt produktum lényegében egy szemernyit sem változott az elődhöz képest, másrészt meg annyi benne a bug, mint Klendathu barlangjárataiban egy napos délután.

Ez pedig minden bizonnyal szúrja a szemét a mindenható marketingeseknek, akik nyilván nem akarják, hogy babusgatott kis kedvencük eltűnjön a süllyesztőben, mint a többi, hozzá hasonló, lustaságtól és az eredetiség teljes hiányától bűzölgő fejőgép. Ezért előszedték az egyetlen megmaradt ütőkártyájukat, ami nem más, mint a híres-neves Zombie Bait Edition nevű csomagocska. Íme:

Bezony. Mert amíg mondjuk a Colonial Marines gyűjtői kiadása egy Powerloader-t, az Injustice-é pedig egy Batman vs. Wonder Woman szobrot tartalmazott, addig a Dead Island: Riptide mellé ez jár majd. Aranyos.

Persze, ez az ügy nem újkeletű, hiszen amikor hónapokkal korábban bemutatták ezt a szobrot a nyilvánosságnak, annak rendje és módja szerint szép kis balhé kerekedett belőle. A női jogokért kardoskodók, a kritikusok, és nem kis meglepetésre maguk a játékosok jelentős hányada felháborodott ezen. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a kiadó Deep Silver sűrű meghajlások közepette kért bocsánatot mindenkitől, mert hogy ők igazán nem akartak ezzel megsérteni senkit a világon, meg egyébként is, az ő lelkük csupa napfény és unikornis. 

Akkor úgy tűnt, ezzel vége is ennek a történetnek, mindenki megtanulta a maga leckéjét - a kiadó azt, hogy a megosztó dolgok mostanság indokolatlanul nagy zsibongást szülnek, a játékosok pedig azt, hogyan csináljanak hülyét magukból megjátszott sértettséggel és álszent ajvékolással. Ám a dolgok most úgy állnak, hogy a Dead Island: Ripride igencsak sokat tudna profitálni egy újabb adag felhajtásból, ezért aztán, mit ad Isten, mégis beszerezhető lesz a megjelenéskor a Zombie Bait Edition. És arról sem felejtettek el gondoskodni, hogy erről az információról a játékiparban mindenki a lehető leghamarabb tudomást szerezzen.

Igazán nem tudom eldönteni, hogy most melyik fél a nagyobb marha: a kiadó, aki eredetileg úgy gondolta, jó ötlet egy ilyen szobrot pakolni a gyűjtői kiadás mellé, vagy a hisztis játékosok. Azok a hisztis játékosok, akik alig várják, hogy valami ügy kirobbanjon, hogy felháborodhassanak valamin, hogy úgy érezzék, a véleményük számít valakinek. Megértem én, hogy valakit frusztrál az, hogy egy egyszerű "ez a játék szar!" szintű hozzászólással nem tudja eléggé felhívni magára a figyelmet sehol, ezért szükség van valami más indokra, amitől aztán a mondanivalója hirtelen más megvilágításba kerül. Ha úgy tesz, mintha a saját személyét érte volna támadás, az mindjárt más tészta, mintha egyszerűen fikázna valamit, nem igaz? És mi lenne egyszerűbb annál, mint indokolatlanul felháborodni valamin, amivel aztán kifejezhetjük mélységes csalódottságunkat és sértettségünket a világ felé? 

Tényleg megértem ezeket a kis figyelemhiányos taknyosokat. 

És éppen ezért mulatok rajtuk olyan jól!

Feledés kritika

Tudja-e a kedves olvasó, mi számít aggasztó előjelnek egy éppen moziba kerülő film esetén? Például az, ha a sajtóvetítést egyetlen nappal a bemutató előtt tartják meg. Ilyenkor a magamfajta óhatatlanul is arra gyanakszik, hogy ennek bizony komoly oka kell legyen. Leginkább az, hogy a film egy ótvaros nagy förmedvény, és ezt az információt a forgalmazó igyekszik a lehető legtovább titokban tartani a közönség előtt. Ha nincs elég idő arra, hogy a kritikusok figyelmeztessék a moziba járó nagyérdeműt, ha nem épül be az emberek tudatába az, hogy az adott címet kerülni kell, mint a pestist, akkor egy elfogadható nyitóhétvégével szép summát lehet kaszálni a mit sem sejtő közönség kárára. Ennél már csak az a ritkának éppen nem nevezhető eset rosszabb, amikor egyáltalán nincs semmiféle sajtóvetítés, illetve ha a forgalmazó embargót rendel el a bemutató napjáig. Ez utóbbi két esetben gyakorlatilag borítékolható, hogy az adott mozi nem éri meg sem a rá fordított pénzt, sem az időt.

A Feledés című filmmel is úgy alakult, hogy a sajtóvetítésre a bemutató előtti napon került sor. Ennek megfelelően nem voltak túlzott illúzióim, és simán csak a túlélésre játszottam. De miután a mozi véget ért és én felálltam a székből, azt kellett észrevennem magamon, hogy az imént látottak egész kellemes benyomást tettek rám. A Feledés ugyanis végeredményben egy jól megcsinált, ügyesen összerakott és okosan tálalt akció/sci-fi, ami időnként még arra is képes, hogy emlékeztesse a nézőt, miért érdemes a filmeket moziban megnézi. 

A történet alapjait hallva valószínűleg senkinek nem fog túl magasba szökni a vérnyomása. A 2070-es években járunk, az emberiség túl van egy idegen lényekkel folytatott gyilkos háborún, amiben ugyan legyőztük a gaz betolakodó ufókat, de a pusztítás utóhatásaként lényegében a bolygónk lakhatatlanná vált. A túlélők nagy része elhagyta a Földet, miközben Jack Harper (Tom Cruise) és társa, Victoria (Andrea Riseborough) hátramaradtak, hogy a planéta maradék készleteinek kitermelését és a különféle óriásszivattyúk védelmére kirendelt drónokat felügyeljék.

És igen, innentől kezdve bajban van az, aki a történetről bármit szeretne írni anélkül, hogy komolyan spoilerezni ne kezdjen. Ezért inkább nem is mennék bele a részletekbe, de annyit azért elárulhatok, hogy a lassú, álmatag kezdés után a dolgok rendesen bonyolódni kezdenek, fordulatokban nem lesz hiány, és jó adag akcióban is lesz részünk. Csak győzzük kivárni.

Azért hozzá kell tenni, hogy egy Tom Criuse főszereplésével készült filmet látunk, akinek alighanem még a vallása is tiltja azt, hogy olyan moziban szerepeljen, amiben nem jut minden ötödik percre egy csavar vagy meghökkentő húzás. Úgy is mondhatnám, ez szinte már természetes az ő esetében.

Ami mellett még nem lehet szó nélkül elmenni, az a film kivételes látványvilága. Mert mondjuk ki: a Feledés brutálisan jól néz ki! Ez itt kérem tényleg az a szint, amikor már az ember szeme és agya nem képes különbséget tenni a valódi hátterek és helyszínek, illetve a CGI között. Minden klappol, minden a helyén van - a színek, a mozgások, a dinamika, a közeli és a távoli felvételek egyaránt a tökéleteshez közelítenek. Ezek mellé még kapunk egy stabil és jól szuperáló szereplőgárdát, kellemesen dübögő hangokat, effekteket, és a mai kor sci-fi trendjének megfelelő zenei betéteket. Ha nem ellenkezne annyira az elveimmel, azt mondanám, ezt a filmet pusztán a külsőségek miatt is érdemes megnézni moziban, olyan remek munkát végeztek vele a készítők. De szerencsére nem is áll fenn az a helyzet, hogy a látvány lenne az egyetlen ok, amiért a Feledés komoly versenytársat jelent az idén megjelenő valamennyi konkurense számára. Köszönhető ez a jól felépített és ötletes történetnek, amit pont jó ütemben adagol a forgatókönyv a nézőnek. Mindig csupán annyival tudunk meg többet a dolgok valódi hátteréről, ami elég ahhoz, hogy kíváncsian várjuk a következő, elkerülhetetlen fordulatot. 

De sajnos azért nem is állíthatom azt, hogy a filmben minden csupa szivárvány, unikornis és napsugár lenne. Egyrészt van benne egy eléggé fölösleges és bárgyú szerelmi szál, amit nyilván nem lehetett kihagyni, lévén amerikai filmről van szó. De mégis végig úgy éreztem, hogy anélkül is simán el lehetett volna mesélni ezt a történetet ugyanilyen jól, ha nem egyenesen jobban. Másodsorban pedig a mozi csúcspontjául szolgáló zárójelenetet olyan nyilvánvaló és pofátlan módon lenyúlták a Függetlenség napja végéből, hogy alig hittem a szememnek. Azért ennyire ne legyünk már pitiánerek, kérem szépen! Ezen kívül is persze sok elem van, amit - finom megfogalmazásban - kölcsönöztek valahonnan, de azokat legalább próbálták valamivel jobban elrejteni a saját ötleteik között. A film javára szolgál viszont, hogy a hibákat, amelyeket az elején véltem fölfedezni (pl. miért csak két nyomorult ember vigyáz az emberiség maradéka számára létfontosságúnak számító berendezésekre és droidokra), egytől egyig megmagyarázza és tisztázza.  

Összefoglalva tehát a Feledés kellemes csalódás volt, és a sikeréhez egyáltalán nincs szükség arra, hogy a róla szóló kritikák csupán megkésve jelenjenek meg. Ezért hát arra kell tippelnem, hogy a bemutatóhoz közeli vetítés oka az lehetett, hogy a forgalmazó tartott a magyar szinkron kalózkézre kerülésétől. És ha ez így van, akkor az azt jelenti, hogy már a dicsőséges és nagyságos újságírókban és kritikusokban sem bízik eléggé a forgalmazó ahhoz, hogy bemutassa nekik a mozijait. 

Kritikusok és forgalmazók. Megérdemlitek egymást. És ha idővel egymás torkának akartok esni, kérlek, még időben szóljatok nekem, mert annak a csatának a megtekintéséhez nagyobb örömmel veszek egy 5 literes pattogatott kukoricát kólával, mint bármelyik filmhez, ami az utóbbi években a mozikba került.

Viszlát, Harlem Shake!

Az internetes vírusvideók korában jóformán lehetetlen volt az utóbbi hónapokban nem belebotlani néhány rendkívül idegesítő félpercesbe, amelyek mindegyikében random emberkék vonaglottak ugyanarra az idióta dubstep szörnyűségre. Bizony, azokra a ostoba barmok által készített izékre gondolok, amelyeket az eredetiség teljes hiányában a készítőik azért osztottak meg a világgal, hogy meglovagoljanak egy sikeresnek bizonyult trendet. Miután előttük ezrek lovagolták már meg ugyanezt a trendet.  Iskolás osztályok, munkahelyek, zenészek, sportolók, meg a többi defektes egymás után állt be a sorba és égette le magát a bolygó értelmesebbik része előtt, pusztán azért, hogy arra a harminc másodperce rá figyeljen a többi, hozzá hasonlóan önálló ötletek megalkotására képtelen hülye. Biztosan volt, akinek ez jó cserének tűnt.

Ezek az úgynevezett Harlem Shake videók, ha másra nem is, arra mindenképpen jók voltak, hogy pontosan érzékeltessék, mennyire hiánycikké vált az eredetiség és a kreativitás az internetes közösség berkeiben. De akinek - hozzám hasonlóan - tele volt már a töke ezzel a baromsággal, azok számára jó hírrel szolgálhatok! Mert megszületett az utód, a trónkövetelő, a legújabb videó, ami e sorok írójának jóslata szerint rövidesen átveszi (más értelmezés szerint visszaveszi) az őt megillető netbomba koronát! Gyönyörködj, internet, mert újabb rémet alkottál!

PSY - Gentleman. Minden megvan benne, ami ahhoz kell, hogy újabb Gangnam Style szülessen belőle. Ugyanaz az ismert köpcös manus, idióta (és könnyen tanulható) táncika, könnyen fogyasztható és hamar megszokható zenei alap (amit, azzal a bizonyos táncikával együtt annak rendje és módja szerint loptak, de ez aligha fog sokakat zavarni. Eredetit erre tessék keresni: YouTube link). Nem szeretek jósolgatni, főleg nem netes mémek és viral videók tekintetében, de nem kell Nostradamusnak lenni ahhoz, hogy lássuk, egy újabb nagyhatású popkultúra-ikon ölt testet a szemünk előtt.
Épp jókor, teszem hozzá. A korábbi bajnok Gangnam Style már rég feledésbe merült, a Harlem Shake lassan szintén kezdett eltünedezni, így adott volt a rés, ahová a dél-koreai PSY újra be tudott furakodni. És már klip is készült hozzá, hogy biztosra menjenek.
  

Két nap alatt hatvan millió megtekintés. Jó, ez részben a korábbi slágernek köszönhető, de tagadhatatlan, hogy ebben (a fickó korábbi, általam nem túlzottan kedvelt számához képest) úgymond van valami. Ostoba, bugyuta, nevetséges - de mégis hallgatható. Talán azért, mert jótól lopott. Talán, mert valahogy sikerült jól összerakni az egészet. A videóban látható trollkodás is elég szórakoztató, ami ráadásul egy olyan korban, ahol a trollkodás, mint tevékenység jóformán garantálja a netes hírnévhez vezető villámgyors utat, szintén nem fog rosszat tenni a gyors terjedésnek. És a csajok sem válnak kárára az összhatásnak. 

Vagy, ha minden kötél szakad, az atomháborúval fenyegetőző Észak-Korea ellen is be lehet vetni végszükség esetén, mint szuper hatásos, nem nukleáris tömegpusztító fegyvert. 

 

Újabb adag napi valóság

Úgy fest, beigazolódni látszanak azok a pletykák, amelyek az új XBox megjelenését övezik. Nevezetesen, hogy a konzol használatához folyamatosan kapcsolódnunk kell az internetre, hogy ennek a havidíja 5 dollár lesz, és mindezeken túl állandóan reklámokkal fognak baszogatni minket. 

A Microsoft Studios kreatív igazgatója, Adam Orth mindezt még meg is spékelte néhány ízes Twitter bejegyzéssel, amelyek igen csúnyán kicsapták a biztosítékot játékos berkekben. Mivel a pöcsfej azóta észbe kapott, és letiltotta a nyilvános hozzáférést az ostoba böffentéseihez, így sajnos nincs többé lehetőség bemutatni ezeket a nagyközönségnek.

Ó, várjunk csak! De hisz ez az internet! És ez sajnos azt jelenti, hogy semmit nem lehet titokban tartani. Ezért hát álljon itt egy gyönyörű válogatás ennek a jóravaló Adam gyereknek a legmókásabb megnyilatkozásaiból.

Ezek tényleg ennyire hülyék, és nem tanultak az utóbbi évek nagy buktáiból? Az állandó netkapcsolat zsákutca, nem működik, a felhasználók pedig gyűlölik, mint a fenét. De mit számít ez, akkor is lenyomjuk a torkukon, és még fizethetnek is érte havidíjat. És mégis milyen ostoba balfék képes nyilvánosan olyan válaszokat posztolni, hogy ki az a hülye, aki olyan környéken lakik, ahol nincs szélessávú net, meg néha elmegy az áram, akkor inkább porszívót sem veszek? 

Nos, ezek után nyugodtan kijelenthetjük, hogy a következő Playstation-XBox párharcot az előbbi nyerte. Fél-egy évvel azelőtt, hogy a gépek egyáltalán piacra kerültek volna! Szép munka volt, Microsoft, szép munka.

  

Napi valóság

Micsoda?!?! Nem elég, hogy a Disney nemrégiben elkaszálta a Clone Wars című animációs sorozatot, tegnap még azt is bejelentették, hogy bezárják a játékipar egyik legnagyobb múlttal rendelkező fejlesztőstúdiójának, a LucasArts-nak a kapuit és szélnek eresztenek 150 dolgozót?! És mindezt gazdasági-pénzügyi okokkal magyarázzák? 

Mégis, ki hallott már ilyet csúnya dolgot?! Mi történik itt? Ki gondolta volna, hogy ez a minden képzeletet felülmúlóan szutyok multi Disney képes olyan húzásokra, amelyeket bármelyik, hozzá hasonló szutyok multi is gondolkodás nélkül meglép? Hát micsoda dolog az, hogy a hatalmas hurrá-optimizmus és agyatlan reménykedés ellenére ismét ki kell józanodnia a rajongóknak? Ki gondolta volna épp ésszel, hogy megeshetnek olyan dolgok, hogy a franchise jogbirtokosa magasról szarik a fanokra és üzletet lát mások gyermekkorának legszentebb emlékeiben és történetében? 

Micukó egészen biztosan nem lepődött meg ezen. Sőt, az alábbi képek alapján kijelenthetjük, hogy a hír egyáltalán nem nyűgözte le.*

De komolyra fordítva a szót, tényleg volt kétsége bárkinek afelől, hogy a Disney csak a kárára fog válni a Star Wars névnek? Volt illúziója bárkinek is? És ha volt, azt mégis mire alapozta? Arra, hogy a Marvel viszonylag érintetlen és változatlan formában folytatta tovább a tevékenységét a beolvasztás után? De kérem szépen, a Star Wars évek óta nyűglődik, nincs benne semmi folyamatosság, nincsenek a rajongók által rendszeresen fogyasztott franchise-dózisok (leszámítva azt a bizonyos Clone Wars sorozatot, de ugyebár az a Cartoon Network csatornán futott, ami a lófarok Disney illetékeseknek nyilván nem tetszett). Ergo az új tulajdonos némiképp joggal gondolhatta azt, hogy részéről minden kezdődhet tiszta lappal, nem köti a kezét semmi, nincsen havonta megjelentő háromszáz képregény-sorozat, amit ha egyik napról a másikra elkaszálna, a rajongók valószínűleg rájuk gyújtanák a székházukat. 

A Star Wars (a Marvel-lel ellentétben) mostanra csak egy jól eladható név volt, semmi több. A LucasArts pedig a 90-es évek tündöklése és dicsőségei ellenére az utóbbi időben csupán Star Wars Kinect-et és ahhoz hasonló iszonyatokat tett le az asztalra. Mégis, mennyi lehetőséget láthat a fejlesztőkben egy olyan vállalat, ami nem lát tovább a következő negyedévi pénzügyi beszámolónál? Mire voltak a nagy örömkönnyek, mikor a nyilvánosság tudomására jutott a George Lucas és a fostalicska Disney között létrejött megállapodás? Mit számít egy multinak a húsz évvel ezelőtti dicsőség? 

Ébresztő, kedves rajongók! Ideje kijózanodni, és belátni azt, hogy az ég világon senkinek nincs oka reménykedni abban, hogy a Disney "majd nem cseszi el". Gondolok itt a hetedik részre. Ha anyagi érdekei úgy kívánják, elcseszi. Bármit, bármikor. Mint a többi mocsokláda multi. 

Megszakad a szívem a LucasArts-ért. Komolyan mondom. Az ő játékaikon nőttem fel, sokat a mai napig újra és újra előveszek, a többit pedig kedves emlékként őrzöm a kedvenc játékaim hosszú-hosszú listáján. A kalandjátékok és a szimulátorok többszörösen koronázott királyai voltak, akik ezeken túl nem mellesleg olyan remekeket is a piacra dobtak, mint Kyle Katarn története, a Republic Commando, vagy a Battlefront sorozat. A jelenleg fejlesztés alatt álló játékaik (pl. SW 1313) sorsa egyelőre bizonytalan. Igen, azt hiszem, ez a legjobb szó rá: bizonytalan. 

De remélem, lassan kijózanodnak a rajongók, és többé senki nem lesz bizonytalan azzal kapcsolatban, hogyan is viszonyuljon a gennyláda Disney üzletpolitikájához. Még úgy is, hogy egyébként gőze sincs arról, mi is az a LucasArts és mit tett le az asztalra fennállásának évtizedei alatt. Őket arra kérem, higgye el, ez nem egy vidám időszak sem a játékosok, sem a játékipar egésze számára. 

*Bocs ezért, de mivel mostanában mindenki ostoba mém-förtelmeket próbál népszerűsíteni, így gondoltam én is alkotok magamnak egyet. A későbbiek során valószínűleg ez a gif az oldaon a "Mitsuko is not impressed" szövegaláírással fog futni. Majd meglátom.