Suicide Squad - Öngyilkos osztag kritika

Ezen a ponton csak azoknak nem tűnnek fel bizonyos jelenségek a filmipar és a sajtó viszonyával kapcsolatban, aki szánt szándékkal nem tudnak vagy nem akarnak tudomást venni a dolgokról. Elég, ha egy pillantást vetünk a Szellemirtók nevű förtelmes gyalázatra, illetve a körülötte zajló médiaháborúra. A kritikusok minden létező eszközzel igyekeztek rávenni bennünket arra, hogy megnézzük azt a szemetet, holott ők is tisztában voltak annak nézhetetlen voltával. Hogy miért, az bizony nagyszerű kérdés!

Erre most befutott a nyár következő nagy mozis durranása, a Suicide Squad, ahol viszont pont az ellenkezőjét teszik ugyanazok, akik nemrég pénzkidobásra próbáltak rávenni bennünket: nevezetesen igyekeznek eltántorítani bennünket attól, hogy beüljünk a moziba. Újból felmerülhet a kérdés: vajon miért? Miért kötelező látni az egyiket, és miért kell(ene) elkerülnünk a másikat? Akkora minőségbeli különbség lenne a két mozi között a Szellemirtók javára(!!), ami indokolja ezeket a szélsőséges véleményeket? 

Ezekhez hasonló kérdések szép számmal akadnak, de menjünk csak szépen sorjában, és kezdjük rögtön a legfontosabbal: milyen film is a Suicide Squad? Egy nézhetetlen, förtelmes borzalom, amint arra a kritikusok véleményéből következtethetni lehet? A válasz pedig az, hogy egyáltalán nem az! Sőt, a mozi az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb két óráját kínálta e sorok írójának. Kaotikus, véletlenszerű,  zagyva és kusza két órát, ezt nehéz lenne tagadni, de attól még kiváló mulatság volt!

Az alaptörténet mostanra valószínűleg mindenki számára tiszta és világos. A kormány a rendkívül veszélyes és a világra fenyegetést jelentő természetfeletti alakok kiiktatására létrehoz egy különleges egységet, amely csupa rosszcsontból áll. Az ötlet egyszerű és nagyszerű: hasznos, mégis feláldozható embereket vetnek be, akikért senki nem aggódik, akikért nem kár, ha odavesznek, és akiket megfelelő eszközökkel rá lehet bírni az együttműködésre. Ebben az esetben ugyan az "együttműködés" egy nyakba ültetett bombát jelent, amit a legkisebb engedetlenség vagy bajkeverés esetén bármikor felrobbanthatnak (helló, Battle Royale és társai), de kicsire ugye nem adunk. 

Ebbe az Öngyilkos osztagba olyan, a képregényeket ismerők számára jól csengő neveket szerveznek be, mint Deadshot, Harley Quinn, Killer Croc, Boomerang és Diablo. Az osztagot Amanda Waller koordinálja, aki szokásához híven itt sem túlzottan szívbajos, ha a kis csapat fegyelmezéséről van szó. 

Ki nem találnánk, de alig, hogy összeáll a Piszkos tizenkettő modern, képregényes változata, azonnal be is fut egy vészhelyzet, amire egyformán illik a "rendkívül veszélyes" és a "világra fenyegetést jelentő természetfeletti alak" kifejezés. Az osztagunkat kiküldik hát a terepre rendet rakni a még náluk is elvetemültebb gonosztevők között, ezzel pedig el is érkeztünk a Suicide Squad egyszerű, de nagyszerű lényegéhez.

A dolog azért természetesen bonyolultabb annál, mint első ránézésre tűnik, hiszen nincs szó arról, hogy kizárólag üres akció-dömpinget zúdítanának a nyakunkba a filmesek. A bő két óra alatt rengeteg dolog történik, talán túlságosan is sok minden, aminek hála kicsit tényleg zsúfolt és kaotikus benyomást kelt bennünk az összkép. Rengeteg karaktert vonultatnak fel, akiknek a lehetőségekhez képest igyekeznek háttértörténet biztosítani és képernyőidőt szorítani, ezért pedig természetesen jár az elismerés. A Suicide Squad enélkül eleve nem is lett volna képes jól működni. És ha mindehhez még hozzávesszük Batman néhány kósza felbukkanását (ami egyáltalán nem tűnik annyira idegennek vagy erőltetettnek, mint az előzetesek alapján gondoltuk), Joker kívülállóként is jelentős bajkeverését, valamint a két főgonosz történetét, akkor már kezdjük megérteni, mi is szakad a nyakunkba. 

Természetesen a két főszereplő, Deadshot (Will Smith) és Harley Quinn (Margot Robbie) vannak a középpontban, mint arra előzetesen számítani is lehetett. A bérgyilkos szerepében Smith meglepően jó választásnak bizonyult, bár az azért feltűnő, hogy a színész inkább önmagát alakítja, nem pedig a képregényekből megismert hideg, számító, kicsit gépies karaktert. Ennek ellenére elégedett voltam a végeredménnyel.

De lássuk be, sokan Harley Quinn miatt váltanak majd jegyet erre a filmre, amiért egy fikarcnyit sem tudok neheztelni rájuk. Ennek viszont az az ára, hogy az elvárások is olyan nagyra nőttek vele szemben, aminek megfelelni igazán emberes feladatnak tűnik. Margot Robbie az előzetesek alapján egyáltalán nem nyűgözött le és nem győzött meg arról, hogy ő lenne az igazi Harley Quinn. Sem a kinézetet, sem a viselkedést nem éreztem rendjén valónak. A film megtekintése után pedig sajnos be kellett látnom, miszerint az előzetes megérzéseim többé-kevésbé helytállóak voltak. Egyáltalán nem rossz, amit látunk tőle, de nem is beszélhetünk lenyűgöző vagy tökéletes alakításról. 

Érdemes még külön kiemelni Amanda Wallert, akit a filmben Viola Davis alakít. Ő igazán telitalálatnak bizonyult, remekül hozza a szerepet, és igazán meggyőzően alakítja a kőkemény és kegyetlen vezetőt.

A Jokert alakító Jared Leto inkább idegesítő ripacsnak tűnik, akinek a nevet és a zöld hajat leszámítva édeskevés köze van a karakterhez. Erre természetesen számítottam is, de azért mégis jó lett volna kellemesen csalódni.     

A Suicide Squad szerencsére nem lett túlságosan vicces, annak ellenére, hogy a hírek szerint számos jelenetet újraforgattak a könnyedebb és mulatságosabb összkép érdekében. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a gonosznak beharangozott főszereplőink tulajdonképpen semmi olyat nem tesznek, amitől ténylegesen rosszfiú benyomást keltenének bennünk. Persze, újra és újra a fejünkbe verik, hogy akiket látunk, azok gyilkosok, pszichopaták, és közveszélyes alakok, de erről pillanatok alatt megfeledkezünk, amint valami más téma kerül a középpontba. Ha itt-ott átírnánk a szöveget, és a nagyképű beszólásokat lecserélnék aggódó moralizálásra, akkor egy hétköznapi, átlagos szuperhősös mozinak is el lehetne ezt adni, komolyabb erőlködés nélkül. Nincs értelmetlen és öncélú erőszak, az antihősök néhány kiosztott pofont leszámítva nem bántanak senkit, aki erre nem szolgált rá, ez pedig nyilván elengedhetetlen volt a PG13-as korhatár-besorolás megszerzéséhez (nálunk a film 16+ kategóriát kapott, ami a legkevésbé sem tűnik jogosnak vagy megalapozottnak).

Az akció látványos és élvezetes, bár a shaky cam nonszenszet sajnos itt sem tudták kihagyni a repertoárból. A zene viszont egyszerűen kiábrándító volt. Bíztam abban, hogy csak az előzeteseknél lőttek mellé, de nem, a film pontosan ugyanazt a bizarr aláfestőmuzsikát vonultatja fel, amitől kiráz a hideg. Egyszerűen nem passzol ez ide. Világos, egy gonosz csapat mellé nem lehet betenni másfajta zenét, mint ezt, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból ellensúlyozni kell a "sötét hangvételt" (ami itt egyébként sincs jelen). De attól még ez nagyon nincs rendjén.

Eddig többnyire a jó dolgokat vettük sorra, ám a film természetesen messze nem hibátlan vagy tökéletes. Sok filmes klisé köszön vissza benne, amelyek hiánya senkinek sem tűnne fel, ám a jelenlétükkel valószínűleg a nézők agyára mennek. Olyanokra gondolok, mint a tucatellenfelek, akik eleinte fegyvert szorongatnak, ám az osztagunkra már puszta kézzel rontanak rá, hogy Deadshot mind a kétszázat egyesével leszedhesse. Meg a kiszámítható végkifejletre, amit annyiszor láttunk már, hogy úgy siklunk át fölötte, mintha ott sem lenne. Vagy éppenséggel a gyenge és erőltetett poénokra, amelyek esetében már ahhoz is lusták vagyunk, hogy a fejünket csóváljuk miattuk. A néhol csalódást okozó szereplőválogatásról vagy éppen a béna zenei kínálatról már korábban említést tettem. 

Mindezek ellenére a film engem szórakoztatott. Nem voltak előzetesen alacsony vagy magas elvárásaim, ehhez képest meggyőzött arról, miszerint megérte kiadni rá a mozijegy árát. Talán nem egészen arra számítottam, amit kaptam tőle, de így utólag be kell látnom, ez is képes volt visszaadni az eredeti képregények hangulatát. 

És meglátásom szerint éppen ez a lényeg. Ezért voltam annyira elégedett a végén: mert a Suicide Squad úgy épül fel, úgy zajlik a cselekmény, úgy csavarodik a történet, mintha a képregényt olvasnánk. Önálló filmként zsúfolt, talán túl sok benne a fontos és befolyásos szereplő, itt-ott közhelyes és kiszámítható, és ráfért volna még bő 15 perc ahhoz, hogy mindent kellő mértékben kifejtsenek. De így is működőképes volt ez a recept. 

Akkor tehát újra felteszem a kérdést: mi volt az a hatalmas különbség a kritikusok szerint a Szellemirtók és a Suicide Squad között, amiért ennyire a két végletet lőtték be az értékeléseik során? Esetleg túlkompenzáltak, amiért elsőre aljas mód félrevezették a nézőket? Vagy egyszerűen csalódtak a Suicide Squadban, mert az nem pont olyan volt, mint amit a Marvel filmek esetében megszoktak? 

Tulajdonképpen számomra a válasznak nincs semmi jelentősége. A lényeg, hogy a nézők újra szembesültek azzal, hogy nem érdemes hallgatniuk a kritikusokra - beleértve engem! Mert mi van, ha én voltam az egyetlen, akinek ez a film tetszett? Egyáltalán nem kizárt a dolog. 

Bár a mozi közönségének reakcióit elnézve gyanítom, mások is pont olyan jól mulattak ezen a katyvaszon, mint jómagam!

 

Abzu - kritika

Az Abzu tipikusan az a játék, amit nagyon könnyű lenne az egekig magasztalni - ám sajnos egyáltalán nem kizárólag abból az okból, mert megérdemli a dicséretet vagy mert ténylegesen különlegesnek tartjuk. Sokkal inkább azért, mert egyesek alig várják, hogy világgá kürtöljék, milyen nyitottak is az újdonságokra és mennyire befogadóak az iparág ritkaságaira. Megértem őket, bár nem tudok teljesen azonosulni a gondolatmenettel.

Ugyanígy könnyű lenne csupa-csupa rosszat írni róla - amennyiben az a célunk, hogy kilógjunk a tömegből és megmutassuk a többieknek, mennyire kemények és "őszinték" is vagyunk. Viszont ebben az esetben sem az igazmondás vezérelné a tetteinket, hanem egyfajta lázadás és dacos gúny, ami ugyanúgy félrevezető, mint az érdemek nélküli ömlengés.

Az igazság, mint oly sokszor az életben, itt is valahol a két véglet között mozog, és aki ténylegesen a játékosok érdekeit tartja szem előtt, az kénytelen megemlíteni a jó és a rossz tulajdonságokat. Mert mindkettőből vannak szép számmal az Abzu-ban, még akkor is, ha ezekről sokan nem szeretnének tudomást venni. 

A játék voltaképpen egy víz alatti felfedezős mulatság. Fejlesztője a Giant Squid, amelynek alapítója korábban a játékosok és a kritikusok által is elismert Journey-t tette le az asztalra. Ennek megfelelően az Abzu sok tekintetben hasonlít az elődre, azzal a különbséggel, hogy itt talán egy árnyalatnyival erősebb történetszálat és puzzle elemeket kapunk. No meg sivatag helyett vízzel találkozunk - sok-sok vízzel!

Azért a sztorit és a feladványokat tessék óvatosan kezelni. A játék teljesen lineáris, a történet pedig részben a helyszínek felfedezéséből és átvizsgálásából, részben pedig a főszereplő küzdelméből bontakozik ki előttünk. Nem rágnak semmit a szánkba, nem magyaráznak el minden részletet, helyette inkább hagyják, hogy magunk rakjuk össze a fejünkben a drámát. Nagy titkokra azért senki ne számítson, elég hamar minden egyértelmű és világos lesz.

Ugyanígy a puzzle is elég erős kifejezés, hiszen általában nincs szó másról, mint kapuk kitárásáról, amely tevékenység soha nem fogja igénybe venni az agysejtjeinket. Ráadásul sajnos ezek ismétlődnek, és a harmadik-negyedik alkalommal már inkább idegesítőnek, vagy legalábbis repetitívnek érezzük a "keresd meg a dolgot és nyomd meg/törd fel/kapcsold be a dolgot" akadályt. Ebben a tekintetben az Abzu hatalmas csalódást jelentett, és egyértelműen rossz benyomást tett rám. Ennyi erővel nyugodtan ki is hagyhatták volna őket, mert semmi olyat nem adtak hozzá a játékhoz, amitől az érdekesebbé vált volna.

A víz alatti helyszíneket első ránézésre talán változatosnak és egyedinek érezzük majd, ám ha őszinték akarunk lenni, ezek sajnos jórészt csak színárnyalatokban térnek el egymástól. Zárt barlangok, elsüllyedt romok és épületek, különös gépezetek, szűk járatok és kiemelkedő platformok - túlzás lenne azt állítani, hogy nem lehet őket megkülönböztetni egymástól, de sosem éreztem azt, hogy hatalmas eltérések lennének közöttük. Kimondom, mert így van: egyáltalán nem voltam lenyűgözve tőlük.

Az animáció ezzel szemben szép és jól kidolgozott. A víz alatti búvárkodás ténylegesen 3 dimenziós volta miatt ennél kevesebbel nem is elégedhetünk meg, de szerencsére a fejlesztők hozták, amit elvártunk tőlük. A karakter, akit irányítunk nem lett valami égbekiáltóan szép, de a célnak tökéletesen megfelel. A halak és egyéb tengeri élőlények élethűen viselkednek, a kicsiktől kezdve egészen a hatalmasokig. Látszik, miszerint a stúdió ezekre fordította a legnagyobb figyelmet, és ezt meg is hálálják a monitorunkon úszkálva.

Hangok tekintetében szintén jól szerepel a játék. Elhisszük, hogy víz alatt vagyunk - a csobogás, az állatok által keltett zajok, és az áramlatok zúgása segít abban, hogy az élmény valódinak tűnjön. A felfedezésekre építő játékok esetében kiemelten fontos szerepet kapnak az aláfestőzenék, és nincs ez másképp az Abzu esetében sem. Én ugyan nem voltam elragadtatva tőlük (sütött belőlük az erőlködés és a túlzott "művészkedünk" butaság), de természetesen ez ízlés kérdése.

Az Abzu a jelek szerint azt a célt tűzte ki maga elé, hogy érzésekre és hangulatokra próbál hatni. Szeretné, ha a nyilvánvalón túl belelátnánk olyan dolgokat, amelyek viszont nem feltétlenül találhatóak meg benne, ennek a célnak pedig kompromisszumok nélkül alávetették a tényleges játékmenetet. Egyesek ezért talán hálásak lesznek, mások pedig valószínűleg elvesztegetett időnek érzik majd a végigjátszáshoz szükséges 2 és fél órát. 

Jómagam valahol a két véglet között vagyok. Sosem akart a játék másnak tűnni, mint egy elegáns és szép köntösbe bújtatott víz alatti sétálószimulátor, így aztán nincs is értelme panaszkodni amiatt, hogy végül azt kaptuk, amit beígértek nekünk. Az előzetes várakozásoknak azonban mégsem tudott maradéktalanul megfelelni. A Journey annak idején tökéletesen tudta adagolni azokat az összetevőket, amelyek végül képesek voltak valódi, maradandó érzéseket kelteni bennünk. Ezzel szemben az Abzu inkább pórázon rángat bennünket, nem pedig könnyed eleganciával vezet a cél felé. Az "üzenet, Üzenet, ÜZENET!!!" bizony csak úgy működik, ha nem akarják lenyomni azt a torkunkon.

Természetesen a játék így is képes kikapcsolni az embert. Két óra víz alatti relaxáció mindenkinek jól jön, ezt pedig egészen biztosan megkapjuk tőle. Kellemes atmoszféra, ráérős felfedezés, szemrevaló és változatos víz alatti élővilág - aki erre vágyik, nem fog csalódni. A rejtett kagylók gyűjtögetése, vagy éppenséggel víz alatt rekedt állatokat kiszabadítása azt a célt szolgája, hogy motiváljon bennünket a helyszínek átkutatására. Apró, mégis kellemes adalékok, amivel egy parányi változatosságot csempésztek az életünkbe.

A fejlesztők szerint erősen ajánlott a kontroller használata, és ebben bizony igazuk is van. A billentyűzet-egér kombóval sem játszhatatlan (én a PC változatot teszteltem), de nem is nevezném kellemesnek. Ha van kéznél irányító, válasszuk azt, és könnyítsük meg ezzel az élményt. 

 

Az Abzu összességében tehát kellemes, mégis gyorsan felejthető. Nem fog bennünk mély nyomot hagyni, bármennyire is szeretne, ez pedig egészen biztosan rosszul fogja érinteni azokat, akik ennél többre vágytak. Kár érte.