A sci-fi/fantasy műfaj rajongói visszakövetelték a Hugo Awards díjátadót

2014. augusztusában indult útjára a #GameGate mozgalom. Méghozzá olyan lendülettel, amihez foghatót valószínűleg még sosem tapasztalt egyetlen szórakoztatóipari ágazat sem. A robbanásszerű rajt talán legfontosabb (bár nem az egyetlen) okozója természetesen az a 11, egyetlen nap leforgása alatt megjelent cikk volt, amit a szaksajtó korrupción, csaláson, etikátlan magatartáson és mocskos ügyeskedésen ért szegmense okádott ki magából. Ezek aztán egységesen "Gamers are Dead" néven vonultak be az iparág történelmébe. E zsurnalisztikai mesterművekben aztán a kiváló, bár erkölcsileg némiképp megkérdőjelezhető firkászok a játékosokat elhordták mindennek, aminek csak lehetett: terroristáknak, rasszistáknak, nőgyűlölőnek, kirekesztőknek, megkeseredett és hisztis gyerekeknek, akik csak attól félnek, hogy elveszik tőlük a szórakozásukat. Akik hozzám hasonlóan az első perctől kezdve részesei a mozgalomnak, valószínűleg sosem fogják elfelejteni azt a napot.

De mindez legalább ugyanilyen emlékezetes marad az ellentétes oldal számára is, hiszen pont ezek a cikkek tették olyan naggyá, olyan erőssé és olyan keménnyé a mozgalmat, mint amilyen. És a hét hónapnyi csatározás során számtalanszor egyértelművé tettük, hogy nem lesz nyugtunk addig, amíg az utolsó féregnyúlványt is eltakarítottuk ebből az iparágból.

És hogy miért fontos mindez? Bizony azért, mert mostanra számos más ágazat is kezd ráébredni, miszerint igenis van mód visszavágni ennek a klikkesedő, belterjes társaságnak. A képregények rajongói ébredeznek, és nagyon nem tetszik nekik az, ami a rájuk bocsátott hosszú álomból való eszmélés után a szemük elé tárul.

Na meg aztán itt van a sci-fi/fantasy műfajt kedvelők széles rétege, akik pár napja a játékosokhoz hasonlóan szintén ízelítőt kaptak abból, kik is telepedtek rájuk és szívják a vérüket. Épp csak az a különbség, hogy ők már három éve küzdenek az SJW idióták és azok szélsőséges nézetei ellen a Sad Puppies nevű kampánnyal. Ez nem más, mint egyfajta részvételre buzdító felhívás, ami arra próbálja rávenni az ilyen tartalmú könyvek és novellák fogyasztóit, hogy szavazatukkal járuljanak hozzá az évenkénti Hugo Awards díjak győzteseinek meghatározásához. Mert bizony az a helyzet, hogy a Hugo évek óta egy kis, de annál befolyásosabb társaság kezében van, akik egymásnak osztják a díjakat, kirekesztve mindenkit, aki nem áll be a sorba, nem vall velük azonos politikai nézeteket vagy nem olyan tartalommal áll elő, amely megfelelne az ő elvárásaiknak. 

A Sad Puppies mozgalom éppen ezen belterjes csoportok ellen jött létre. A sci-fi és fantasy rajongókat biztatta arra, hogy szavazzanak a kedvencükre, és ne hagyják, hogy mások döntsenek helyettük. És három év után végre sikerrel jártak! Idén rengeteg olyan jelölt jutott be a nevezettek közé, akiknek máskülönben esélyük sem lett volna erre. Az SJW banda megbukott. Felmosták velük a padlót a műfaj valódi rajongói. Megsemmisítő vereséget szenvedtek, ráadásul leleplezték magukat azok előtt is, akiknek eddig fogalmuk sem volt arról, mi folyik a színfalak között. Minderről (és a Sad Puppies kampányról) ITT olvashatunk bővebben, egyenesen a mozgalom elindítójától!

És mi volt erre a válasza a porig alázott szemétládáknak, akik azt hitték, az ő kezükben van minden döntés és hatalom? Megszégyenülve meghátráltak és fejet hajtottak a többség akaratának? Egy fenét! Ezek az idióták másodszor is eljátszották ugyanazt, amit a videojátékos szaksajtó augusztusban már egyszer kipróbált- és amivel hatalmas bakot lőtt!

Ugyanaz a szóhasználat! Ugyanaz a retorika! Ugyanaz a mondanivaló és narratíva! A sci-fi/fantasy rajongók mind szexisták, szélsőségesek, kirekesztők és kártékonyak. Csak ártani akarnak ennek a szép, nemes rendszernek, és ok nélkül támadják a szegény, galamblelkű SJW jómadarakat, akik kizárólag igazságot akarnak hozni a közösségbe! 

Egészen elképesztő, hogy ezek az idióták ennyire nem tanulnak a saját bénaságukból. Döbbenetes az a mértékű ostobaság, ami arra készteti őket, hogy másodszor is elkövessék ugyanazokat a hibákat, amik a videojátékos pajtásaik vesztét okozták. Ezek a szemétládák ismét rátámadtak a saját közönségükre. És ahogyan az ilyenkor lenni szokott, az a bizonyos közönség ettől igencsak morcos lett!

A Hugo Awards díjakat idén végre jó eséllyel olyanok kapják meg a három év után sikeressé váló Sad Puppies kampánynak hála, akik azokat ténylegesen megérdemlik, és nem pedig azok, akik elég mélyen benyaltak a megfelelő döntnököknek (a jelöltek listája). 

De abban is biztosak lehetünk, hogy ezek a nyavalyások a háttérben már azon dolgoznak, milyen szabályváltoztatásokkal tudnák megőrizni alaposan megrendült pozícióikat. Azaz jövőre valószínűleg megváltoznak majd a viszonyok. Sőt, talán még idén kitalálnak valamit, hogyan tudnák semmissé tenni a jelöléseket. A hisztiszint pedig soha nem látott magasságokba csapott!

Ám bármivel is próbálkozzanak, akármilyen furmányt szeretnének bevetni, innentől kezdve semmi nem fog működni. Az egész közösség előtt lelepleződtek, ráadásul immár a #GamerGate mozgalom is rajtuk tartja a szemét. Ez pedig a lehető legrosszabb hír azok számára, akik szemernyi tisztességet sem képesek kifacsarni magukból.

Warlock

Egy másik, általam klasszikusnak vélt mozi bemutatása következik, ezúttal a nyolcvanas évek végéből. A Warlock műfajilag az Őrült Stone-hoz hasonlóan újfent nehezen besorolható; egyesek horrornak titulálják, mások dark fantasy címkével látják el. Én meg egyszerűen nem tudom eldönteni, mi is akar lenni, így azt mondom, ugyanolyan, mint az Ítéletnap, aztán jóccakát! Az azonban tény, hogy a létező legalapvetőbb konfliktussal találkozunk benne, azaz a nagybetűs Jó és nagybetűs Gonosz ezerszer és ezerféleképp ábrázolt harcával. Amit azért a költséghatékonyság címén a nagyfiúk helyett természetesen emberek vívnak meg egymás közt. Meg van itt nekünk egy kis Terminátor beütésünk is.

Ez utóbbit tényleg nem viccnek szánom. Mert amíg a Terminátor első része egy kicsit ijesztőre sikerült sci-fi volt, addig a Warlock ugyanannak a történetnek a fantasy változata. A különbség annyi, hogy ezúttal az időutazás a múltból történik a jövőbe (azaz a történet szerinti jelenbe), nem pedig fordítva. 

Indulásnak egyből 1691-ben, Bostonban találjuk magunkat, ahol egy furmányos boszorkányvadász (Richard E. Grant) sikeresen fogságba ejtett egy férfit, akiről az a hír járja, hogy gonosz varázsló (boszorkánymester, hívhatjuk akárminek, egyre megy). Az egyház képviselői, ahogy azt a történelemből sajnos jól ismerjük, annak rendje és módja szerint halálra ítélik a szerencsétlent, minden bizonnyal mondvacsinált és koholt vádak alapján! Vagy mégsem? Mert bizony a mi mágusunk (Julian Sands) korántsem tűnik épp ma született báránynak. Sőt, ha van valaki, akiről első blikkre elhisszük, hogy tiltott praktikákat űz, démonokkal paktál le és időnként még a piros lámpán is áthajt a szekerével, az éppenséggel pont ez a fickó. Gyanúnk nem is alaptalan, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a semmiből előbukkanó tornádó, aminek hála a rettegett varázsló kiszabadul a fogságból, és három évszázadot utazik előre az időben. Pechére azonban az utolsó pillanatban a korábban emlegetett boszorkányvadászunk (a furmányos) is jegyet vált az időutazás expresszre, így a sötét lelkű mágusunknak nem kell egyedül szembenézni az ismeretlen jövő bűbájt próbáló nehézségeivel.  

És hogy miért pont háromszáz évet ugrik a boszorkánymester előre az időben? Azért, hogy ne kelljen fölöslegesen pénzt költenie a stábnak díszletekre és jelmezekre... izé... akarom mondani: mert éppen abban az időben válik lehetségessé, hogy a három részre tépett Grand Grimoire-t, a létező legsötétebb varázskönyvet (Necronomicon, valaki...?) egyesíteni lehessen. És az miért jó? Mert megtudhatjuk belőle Isten valódi nevét, amit ha fordítva mondunk ki, a Teremtés visszájára fordul, és megsemmisül a világ. 

Biztató kilátások, nem mondom, de aggodalomra nincs okunk, hiszen itt van nekünk a furmányos, aki szerencsére pontosan tudja, hogyan és mivel kell felvenni a harcot a sötétség erőivel. A modern világgal való ismerkedéshez szüksége lesz némi női energiára is, amit a filmben Lori Singer fog nekünk biztosítani. Az ifjú hölgy azonban nem kizárólag szívjóságból segít hősünknek a beilleszkedésben. Ugyanis a hálátlan boszorkánymester, tornádó sújtotta érkezése után nem sokkal randa átkot szór a lányra, aki ettől kezdve minden egyes nappal húsz évet öregszik. Cudar dolog, a lehetőségek száma pedig véges: vagy visszaszerzi az ellopott karkötőjét a mágustól, amivel megtöri a varázst, vagy egyszerűen belehal a korába. 

Ebből is látszik, hogy a készítők milyen remek érzékkel tolják egyre feljebb és feljebb a tétet. Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy a furmányosunknak meg kell mentenie a világot és minden embert a biztos pusztulástól, hanem ráadásul még az idő is szorítja, mert egy rendkívül idegesítő és zavaró random csaj problémájával is törődnie kell.

Na jó, ezt az egy szálat leszámítva igazán nem lehet okunk panaszra. A film két nagy pozitívuma közül az egyik kétségkívül a zenéje, amelyet Jerry Goldsmith szerzett, és ami mind a mai napig ugyanúgy elvarázsol és lenyűgöz, mint tette azt az első alkalommal. Afféle misztikusan félelmetes muzsikája van, ami annyira addiktív, hogy gyerekként képes voltam bizonyos jelenteket tucatszor végignézni, csak azért, hogy újra meg újra meghallgassam. De most komolyan, nem zseniális?!

A másik, nem elhanyagolható piros pontot minden kétséget kizáróan Julian Sands kapja nálam, aki nagyszerű alakításával egy rendkívül izgalmas és érdekes főgonoszt teremtett a vászonra. Ráadásul a karakter mágikus képességei eleinte egyáltalán nincsenek túltápolva, azaz simán elhisszük, hogy a furmányos akár tényleg fülön is csíphette őt a régmúlt idők ködös homályában. Viszont a történet előrehaladtával egyre újabb és újabb trükköket sajátít el, így a kezdeti átkok és telekinézis mellé megtanul repülni, tüzet lő a kezéből, meg még pár egyéb érdekesség, amit szerencsére a korhoz mérten kimondottan látványos trükkökkel sikerült a filmeseknek bemutatniuk. Ez végeredményben sajnos oda vezet, amihez majdnem minden hasonszőrű történet - a boszorkánymesterünk hatalma egy ponton már annyival meghaladja a hőseinkét, hogy a néző számára nyilvánvaló lesz: a jók győzelme csak valami ostoba és logikátlan mozis megoldással lesz megoldható. Ez a prognózis aztán be is jön. További nagy-nagy bónusz, hogy kimarad mindennemű szerelmi szál, így a romantikus vonalra vágyóknak be kell érniük egy baráti búcsúpuszival a végén. Ennél nagyobb csalódás soha ne érjen senkit! 

A film annak idején finoman szólva is mérsékelt bevételt produkált a mozipénztáraknál, ennek ellenére két folytatása is született, amelyekkel most nem kívánok érdemben foglalkozni. Maradjunk annyiban, hogy jobb, ha a Warlock önálló filmként épül be a nézők tudatába, nem pedig egy trilógia nyitódarabjaként. Izgalmas, feszült, hangulatos alkotás, amit kár lenne bárkinek is kihagynia. És szívből remélem, hogy nincs egyetlen ütődött, pénzéhes mocsadék sem a nagy filmstúdiók döntnökei között, akinek valaha is eszébe jutott egy, a "kor igényeihez igazított" remake gondolata! Nem akarunk remake-eket, nem vágyunk "újragondolásokra", sem digitálisan szétcseszett, 3D trágyahalmokra! El a kezekkel a régi filmektől!