336. nap: Holnapi zsákmány

Nem szaporítom fölöslegesen a szót: holnap első dolgom lesz beszerezni egy ilyet!

A szépség relatív, tartják egyesek, de szerintem ez nincs így. Tessék csak megnézni ezt a csodás valamit itt fentebb, és egyből láthatjuk, mily varázslatos báj rejtezik a marcona külső, a rothadó bőr és a lógó belek mögött! Chaos Lord ez kérem a javából, és ha minden jól megy, hétfő reggel 10 órakor én is egy ilyen büszke tulajdonosa leszek.

335. nap: Nagytakarítás

Nos, a tervezett baromi nagy játékból pusztán egy baromi nagy takarítás jött össze a mai napon. Nem épp a szórakozás magasiskolája, az önfeledt mulatság legfölsőbb szintje, a tökéletes kikapcsolódás non plus ultrája, de attól még nagyon hasznos, és ha jól csinálja az ember, látványos eredményeket érhet el vele. Ráadásul ezen elfoglaltság a jellemet is erősíti, ami igazán rám fér mostanában. 

Így, késő délutánra sajog minden porcikám, legfőképp a derekam és a rozoga térdem. Viszont, ha őszinte akarok lenni magammal, nem bántam meg az erre fordított időt és energiát. A kéró csillog-villog a padlótól a plafonig, óvatos határozottsággal kiebrudáltam az összes pókomat, akik hónapok óta gubbasztottak a sötétebb sarkokban, és megszabadultam egy adag fölöslegessé vált lomtól. Nem is hinné az ember, mennyi nevetséges ócskaságot őriznek a ritkán nyitogatott szekrények zugai. Öreg, semmitmondó porfogókat, amelyek szentimentális értéküktől megfosztva valóban nem többek zavaró kacatnál, üres, funkciójukat vesztett tárgyaknál. 

De legyen elég ennyi a mai napból. Van még hátra néhány óra, amit szeretnék eltölteni pár elképesztően értelmetlen, butító, agymunkára semmiképp nem serkentő tevékenységgel, mint amilyen például egy videojáték! A többi szeleburdiságot lesz még módom kifejteni bőségesen a későbbiekben is.  

334. nap: Álomhétvége

Itt a csodás hétvége a küszöbön, ami azt jelenti, hogy beindulhat az ész nélküli, szemkifolyásig tartó, agyzsibbadást okozó, káromkodás-hegyeket generáló játéközön! Két kiváló, örömteli megjelenésről is be tudok számolni kedves olvasóimnak. Az egyik a Space Marine, ami a Warhammer 40K világában játszódó hentelés, a másik pedig a Dead Island című sandbox stílusú zombi apokalipszises fps-szerepjáték. Mindkettőre hónapok óta sóvárogtam, számoltam a megjelenésig hátralévő napokat, reménykedve gondoltam a vidám percekre, amikor majd orkokat és zombikat mészárolhatok számolatlanul. És immár a várakozás idegőrlő időszaka örökre a múlté, a játékok frissen és ropogósan virítanak az asztalomon, és csak arra várnak, hogy alapos nyüsztölés után legalább olyan alapos tesztelésnek vessem alá őket. 

Persze, pont ilyenkor vannak a legsúlyosabb belső konfliktusai minden jóravaló blogírónak. Hiszen még az internet szájkaratésai sem képesek egyszerre két dolgot csinálni, azaz egy ponton fájdalmas döntéshelyzet áll elő. Játszani, vagy tesztet írni? A szórakozás, vagy a kötelesség? Az önös érdek fontosabb, vagy a közjót illik inkább szem előtt tartani? Morális kérdésekben mindig gyengén muzsikáltam, tehát valószínűleg most sem fogok lélekszakadva a géphez szaladni, félredobva a kontrollert még a legjobb pillanatok közben is. De előbb vagy utóbb megírom majd a teszteket. Addig meg jöjjenek a lánckardok és a szöges baseball ütők! Sosem látott vérzivatar hullik a következő két nap során a nappalimra - és én ezt már alig vártam!

333. nap: Egy ilyen nap

Hiába a kötelességtudat, hiába a motiváció, hiába az elhivatottság, egyszerűen vannak olyan napok, amikor az ember millió dolgot csinálna szívesebben annál, minthogy kényszerű blogbejegyzésekkel szenvedjen. Ez most pontosan egy olyan nap. Reggeltől mostanáig rohangásztam keresztül a fél városon idióta ügyeket intézve, így érthető, hogy a késő délutánt és az estét a bambán butulásnak szeretném szentelni. Pedig még témám is lenne dögivel. Áh, sebaj, van még hátra bőségesen üres nap, amit majd tartalommal kell megtöltenem. De legalább már látom az alagút végét!

332. nap: Végső Állomás 5

A mozikban a napokban debütáló Végső Állomás 5 nem akar többnek mutatkozni, mint a sorozat előző epizódjai, nem akarja megváltani a világot, sem magvas gondolatokat elültetni a nézők fejében. Egyedül a műfaj rajongói számára kíván megfelelni, és két óra szórakozást nyújtani a borzongani vágyóknak. 

Kezdettől fogva horrorfilmek bélyegezték a Végső Állomás részeit, ám nekem ezzel a besorolással mindig bajom volt. Hiszen itt nincs kalapos-pulcsis álomszörny, hokimaszkos gyilkológép, vagy kútba veszett szellemlány, akik a történet során megkeseríthetnék hőseink hátralévő napjait. Itt pusztán néhány hullajelölt tűnik fel, akik valamilyen szerencsés okból elsőre megússzák a halállal való találkozást, ám rövidesen szembesülniük kell vele, hogy a végzet elől nem olyan könnyű megszökni. 

Nincs ez másként most sem. Egy busznyi kolléga épp csapatépítő tréningre tart, ám pechükre épp alattuk kezd összeomlani egy híd. Néhányuknak még sikerül időben elmenekülniük, de örömük, ahogy arra számítani lehet, kérészéletűnek bizonyul. Ettől kezdve pedig a sorozatra oly jellemző módon változatos, véres, fájdalmas és olyan igazi "nézni is rossz" módokon kezdenek egyenként elpatkolni, hogy ezzel kiegyenlítsék a tartozásukat a halálnak.

Azért öt rész után érthető, hogy néhol kicsit alábbhagyott a készítők kreativitása, már ami a hősöket érő baleseteket illeti, viszont cserébe a 3D látványnak köszönhetően igazán mutatós és jópofa jelenetekben lehet részünk. Mindig is érdekes kihívás volt megkísérelni előre kitalálni az apró jelekből, hogyan is veszejti el a balsors az éppen aktuális szereplőt. Majdnem úgy, mintha egy fordított krimit nézne az ember - a nyomok mind egy pontba futnak össze, ami a lehető legdurvább, legkegyetlenebb halálnemet fogja jelenteni valakinek. Mivel azonban épp ezek alkotják a történet sava-borsát, előzetesen nem lenne helyénvaló bármit elárulni róluk. 

A tinihorror sokat kritizált műfaja igen komoly rajongótáborral rendelkezik, és a Végső Állomás sorozat sem kivétel ez alól. Akik kedvelték az eddig jól bevált receptet, most is megkapják, amit látni szeretnének. A félelem-faktor hiányát ellensúlyozza néhány valóban jól eltalált látványelem, a színészek hozzák az elvárhatót, és egy kellemesen borzongatós mozis élménynek egyáltalán nem rossz választás. Ha bírja a gyomrunk, jó mulatságban lehet részünk általa.  

331. nap: Véleménykülönbség

Hogy mennyire ellentétes jelentéssel bír a hidegfront megnevezés a meteorológusok és az én számomra, azt szavakkal szinte képtelen vagyok elmondani. Tudom, biztos megint bennem van valahol a hiba, de akkor is képtelen vagyok elmenni szó nélkül a dolog mellett. Mert most, ugyebár, elvileg, minden jel szerint hidegfront vonul el felettünk - épp csak baromira nem érezni ebből semmit. Lehet persze mondani, hogy az erősödő északnyugati szél így, meg az enyhülő nappali középhőmérséklet úgy, és a gomolyfelhőzet kialakulása amúgy, de a tény attól még tény marad: az éjszakai vihart leszámítva ugyanolyan mocsok, elviselhetetlen, idegesítő meleg van, mint az elmúlt napok során mindig. Számomra a hidegfront hideget jelent, valódi hideget, ahol nem lehet pillanatok alatt leizzadni, lebarnulni és megfőni a napon. 

Ó, mennyire gyűlölöm már ezt a rohadt nyarat időjárással, meleggel, napsütéssel együtt! Mikor lesz végre itt jó idő?! Hol vannak a mínuszaim?

330. nap: Újrakezdés

Ma hétfő van - de ez a hétfő nem egy szokványos hétfő ám! Mert a nyár végi szabadságok, üresjáratok, nyomorúságok után végre újra kinyitott két hely is, ahová étkezni járok. Egyik is, másik is két hétig húzta le a rolót, az indok pedig ugyanaz volt: pihenés. És hiába van tucatnyi remek kifőzde, étterem és millió rendelési lehetőség, attól még a kedvenc helyek átmeneti elvesztése igenis érzékenyen érintett. Nélkülöznöm kellett a mesés gyroszt, a csodás rántott csirkét, a sajtmártásos sültet, a mézes-mustáros pulykát és a császármorzsát is. Nem volt vicces.

De ennek vége! Újra kinyitottak, indulhat tehát a gigantikus zabálás! Na, nem mintha egyébként takarékra állítottam volna magam a hiátus alatt, de azért ez mégis más. Jól megszokott ízek, emberes adagok, barátságos árak, és mindezt kőhajításnyi távolságon belül. 

Félelmetes, már-már szégyenletes, milyen mérhetetlenül elkényelmesedik az ember, ha túlságosan jó dolga van a szánalmas civilizáció kellős közepén...

329. nap: A lustaság

A lustaság, amely a mai napon jellemzi minden tettemet, egészen elképesztő méreteket kezd ölteni. Reggel még csak amiatt problémáztam, ha kartávolságon kívülre kellett nyúlni az üdítős üvegért, mostanra viszont odáig fajult a dolog, hogy az is bosszant, amikor a bőven hatótávolságon belül található tárgyakkal kell bíbelődnöm. Bevallom, nem sokszor fordul elő velem ilyen, de ma még az is nehezemre esett, hogy reggel kikecmeregjek a pihe-puha dunyha alól, ráadásul mindezt megspékeltem azzal, hogy majdnem sikerült napfelkeltéig durmolnom! Ki hallott már ilyet?!

Mindennek oka van, persze. Valóban kimerítő három hét áll mögöttem, amit valamilyen formában ki kellett pihennem. Úgy látszik, egy ilyen nap kellett hozzá - egy nap, amikor gyakorlatilag mozdulni sem volt kedvem, nemhogy a lakást elhagyni, vagy bármiféle tevékenységet folytatni. Egyébként is, jövő héten már korántsem kell olyan hajtásra számítanom, mint eddig, a határidős tevékenységek egytől egyig lezárultak, ami azt jelenti, hogy mostantól mindent intézhetek a saját tempómban. 

Egy dolog alól azonban nincs számomra kibúvó. Nincs mentség. Nem létezik alibi. Ez pedig nem más, mint ez a blog, de szerencsére mára ettől is sikerült megszabadulnom, hála ennek a rövid és velőtlen elmélkedésnek a lustaságomról. Milyen bosszantó, hogy a közzétételéhez rá kell nyomnom egy gombra az egérrel... ami majdnem húsz centire van a kezemtől! Hát miért kell mindent így túlbonyolítani? Miért nem elég erre mondjuk egy lassú, kimért, unott kacsintás...?!

328. nap: Melyik a jobb?

A cím nem holmi bugyuta szójátékot takar. Nincs köze politikához, nem feszeget morális dilemmákat, ráadásul még a közlekedési tematikát is hanyagolja. Itt most tényleg egy pofonegyszerű, eldöntendő kérdés merült fel, amire empirikus úton próbálok választ találni. Tehát: melyik a jobb, az igazi, vagy a mű?

Ez így valamivel jobb, de még mindig nem az igazi. Sajnos továbbra is félreérthető a dolog annak, akinek feltett szándéka félreérteni. Akkor hát jöjjön a végleges próba: melyik a jobb, az igazi, vagy a műnövény?

Felteszem, ezek után nem számíthatok arra, hogy kedves olvasóim továbbra is velem maradjanak a téma kivesézése során, így nem marad más hátra, mint az önmagammal való diskurzus. De akkor is tudnom kell a választ, mert fontos lehet a későbbiekben. Érvek szólnak mindkettő mellett, amik viszont olyannyira triviálisak, hogy nem is szeretném vele untatni magam. Végső soron azonban csak oda lyukadunk ki, hogy el kell dönteni: mi értelme lenne igazit venni a műnövény helyett? Hisz ez utóbbit nem kell soha locsolni. Nem kell szenvedni az átültetéssel, tápoldatokkal, nem kell letépkedni róla a megsárgult leveleket, felseperni a lehullottakat, megmetszeni a túlburjánzott ágakat. Néhány havonta elég bevágni a kádba és lemosni róla a port. Majdhogynem korlátlan ideig kitart, nem támadja meg semmiféle betegség, és ami a legfontosabb: a jó minőségűeket, ha nem közvetlen közelről vizsgáljuk, lényegében szinte lehetetlen megkülönböztetni az igaziaktól. Lusta "gazdiknak" ideális házi kedvencek, szó se róla, ezek alapján pedig logikus választás lenne a számomra. És különben is, van nekem már két kaktuszom, amelyek teljesen eredetiek, élők és lélegzők. Tehát ezek után bármit is teszek, elmondhatom, hogy igazi- és műnövényeket egyaránt tartok a lakásban. Máris jobban fest az a bizonyos kép rólam, nem igaz? 

De ott a másik oldal is, miszerint a műnövény, bármilyen jól is néz ki, bármilyen igénytelen, attól még csak egy méretre vágott, se íze, se bűze műanyagdarab, amiben épp annyi valódi érték szorult, mint egy szemeteskukába. Meg aztán a heti egyszeri locsolás, évente egyszeri átültetés és az elhalt levelek begyűjtése nem éri meg azt, hogy szép, mutatós, hálás növényeink legyenek? Egy kis szelet természet a lepusztult betondzsungel kellős közepén? 

Melyik a jobb, melyik, melyik? Egy kérdés, és nincs válasz sehonnan. Így jár az, aki önmagával folytat beszélgetést egy olyan témában, ami számára feloldhatatlan dilemmával szolgál.

327. nap: Dupla dinamit

Kiderült: az utóbbi néhány nap során elszállt a két legeslegeslegkedvencebb fórumom. Ráadásul, attól tartok, nem egyszerű karbantartásról vagy túlterheltségről van itt kérem szó, hanem végleges leállásról. Micsoda csapás! Pedig ha volt valami, amit érdemes volt követnem nap nap után, az pont ez a két oldal. Persze, nem állítom, hogy egyedüliek voltak az internet széles óceánján, így pótolhatatlannak sem lehet nevezni egyiket sem, de attól még nem lettem túlzottan boldog a szanálásuktól.  

A tény, hogy tartalmi hasonlóságuk mellett a megszűnésük is egy időre esett, gyanakvásra ad okot. Valamiféle átfedés volt ugyan a tulajdonosaik között, de a kapcsolat nem volt közvetlen és nem is volt nyilvánvaló. Hogy mi történt pontosan, arról csak találgatásokat lehet hallani, konkrétumok nélkül, és lassan biztos vagyok abban, hogy soha nem is derül fény a megoldásra. 

Azért nagy veszteség nem ért, legalább is ennél történtek már rosszabb dolgok is velem. De attól még bosszantó az ügy. Végtelen lustaságomban örültem, hogy két helyen megtalálhattam mindent, amikért különben órákat kellett volna kutakodnom a világhálón. Hiába, a jóhoz piszok könnyű hozzászokni, és nehéz elengedni. 

326. nap: Metamorfózis

Amikor egy lakás teljesen kiürül, onnantól már nem is igazán a lakás, hanem a sokkal hivatalosabb és személytelenebb ingatlan a megnevezése. Gyors, szinte észrevétlen átalakulás ez, és jóformán lehetetlen meghatározni azt a pillanatot, amikor a dolog az ember lelkében átbillen. Mint amikor feldobunk egy kavicsot - egy darabig emelkedik, miközben egyre lassul, majd egy végtelenül rövid ideig lebeg, semmibe véve a gravitáció és a felfelé hajtó erők egymás ellen vívott harcát. Aztán alábukik, ahogyan azt a természet törvényei diktálják, és onnantól minden megváltozik körülötte. De az a századmásodperc, amikor se nem emelkedett, se nem zuhant, ott volt, létezett, hiszen nélküle a gravitáció sem teljesíthette volna be sorsát.

Magam sem tudom, hogy a mai lomtalanítás közben pontosan mikortól tekintettem ingatlanként arra a lakásra, ahol harminc esztendőt töltöttem el az életemből. De pusztán azért, mert az elme túl gyarló az ilyen apróságok beazonosítására, még nincsenek kétségeim afelől, hogy átestem ezen a vízválasztón. A felismerés ráadásul nem volt sem szomorú, sem lesújtó, sem szívbemarkoló. Egyszerűen csak megtörtént, következmények és mellékhatások nélkül. 

A tárgyakkal, bútorokkal együtt pedig mintha minden egyéb is tovaszállt volna. Az emlékek, az élmények, az érzések, amelyek a lakáshoz kötöttek oly hosszú ideig, semmivé foszlottak. A lakáshoz, nem az ingatlanhoz. Az ingatlan pusztán egy hely, amelynek ára van, területe van, belmagassága és elhelyezkedése van, de semmi olyan, ami bármiféle érzelmi reakciót váltana ki tulajdonosából. Az ember lelke a lakásért sajog, ami örökre távozott az életéből. Hiába szerepel a neve továbbra is az ingatlan tulajdoni lapján, amikor az már nem jelent számára többet, mint egy értékesítésre váró terhet. 

Így van ez. Ma is megtapasztaltam valamit, de hogy több lettem tőle, vagy kevesebb, arra még aludnom kellene egyet.