263. nap: Az elveszett tanítvány nyomában

Ritkán szoktam emlékezni azokra az álmaimra, amelyek nem tartalmaznak semmilyen földöntúli borzalmat, világvégét, apokalipszist, és úgy összességében nem illenek bele egy kiváló horrortörténet keretei közé. Az elmúlt éjjel azonban különleges volt ebből a szempontból, ugyanis végre sikerült olyan történetet összehoznia a tudatalattimnak, amilyet mindig is szerettem volna kipróbálni!

A lényeg, hogy gyakorlatilag mindenható voltam! Na jó, ez talán egy kicsit túlzás, nem volt végtelen hatalmam, de az biztos, hogy mindenki másnál több, és ez a fontos. A mi világunk egy alternatív verziójában játszódott a történet, ahol egyes emberek mágikus képességekkel születnek. Én is egy voltam közülük, és volt egy saját felfedezettem, tanítványom, akinek a szívemen viseltem a sorsát. Azonban egy időre el kellett válnom tőle, mert őt, és rajta kívül további 1854 (pontosan emlékszem a számra, összesen 1855-en voltak) mágustanoncot el kellett küldeni egyfajta iskolába, ahol a tervek szerint majd tovább képzik őket. A tanítványom egy nagyon jószívű, kedves, szerény, visszahúzódó valaki volt, aki nem szívesen tartott volna velük, de muszáj volt, nem volt kivételezés.   

Ekkor az álomban ugrottunk egy kicsit, vagy kiesett néhány részlet, nem tudom már. Mindenesetre a történetünk onnan folytatódik, hogy abban a bizonyos mágusképzőben várom az ifjú nebulók érkezését. Azt hiszem, valami meghívott oktató voltam ott, vagy mifene. De a vonatok helyett (igen, az álomban feltűnt néhány komolyabb Harry Potter utalás) csupán szállingózó hírek kezdtek érkezni arról, hogy néhány diák, egészen pontosan 16 valamiféle lázadást robbantott ki Bright Falls városában (ami meg az Alan Wake című játék helyszíne). Hogy a komolyabb zavargásoknak elébe menjenek, a tanárok végeztek a rebellis ifjakkal, ezért a késlekedés. Ráadásul úgy tűnt, a tanítványom is köztük volt, sőt, azt hallottam, hogy egyenesen ő robbantotta ki a zendülést, ezért neki is vesznie kellett!

Valami azt súgta nekem, hogy valami sántít a történetben. Biztosra vettem, hogy védencem önszántából nem tett volna olyat, amivel vádolják, és azt sem akartam elhinni, hogy valóban halott lenne. Az álom pedig ettől a ponttól kezdett kicsit eldurvulni. Nyomozni kezdtem, hogy kiderítsem, mi is történt valójában, de nem ám óvatos, tapogatózós, ügyeskedős módszerekkel! Nem, egyszerűen elkezdtem kérdezgeti az embereket, ki mit tud az ügyről. Először szépen, aztán egyre durvább és komolyabb eszközökkel. Mint ahogy Marv tette a Sin City-ben, én is egyre közelebb és közelebb kerültem azokhoz, akik teljes bizonyossággal tudták az igazságot, és közben nem nagyon hagytam életben senkit. Igazság szerint fél Európa belepusztult ezekbe a kérdezősködésekbe, de ez egy csöppet sem érdekelt. Egyébként is, mindenki képes volt a mágiahasználat különböző módozataira, így lelkiismeretem végig tiszta maradt azzal kapcsolatban, hogy nem védtelen ártatlanokat lapítok egy legyintéssel véres péppé. A közben lerombolt városokat pedig betudtam járulékos veszteségeknek. 

Végül eljutottam egy titkos erődítményhez, ahol éreztem, hogy minden kérdésemre választ fogok találni. Néhány meteorzáporral végeztem az őrséggel, és már a gigantikus épület ódon kapujánál jártam, amikor... sajnos fölébredtem. Milyen kár, pedig szerettem volna megtudni, mi is lett szeretett tanítványom sorsa! Mindenesetre a történet olyan élénken él bennem, hogy úgy döntöttem, megér egy novellát! Úgyhogy hamarosan nekiállok a megírásának, és a végére járok a rejtélyes ügynek, ha addig élek is!

262. nap: Óvakodj...!

Nos, az ember jól teszi, ha sok mindentől óvakodik, legyen szó akár a törpéről, vagy a tűzről. A mai bejegyzés témája mindenesetre a női sofőrökről szól. És mielőtt elindulna a dörgedelmes hangú kommentek áradata, szeretném előre leszögezni, hogy sokszor volt dolgom olyan hölgyekkel, akik képesek voltak nagyszerűen irányítani járműveiket. De akivel ma hozott össze a sors, biztosan nem közülük került ki.

Egysávos utca, zebra, piros lámpa. Türelmesen várakozom arra, hogy átkeljek, miközben fent nevezett női sofőr bájos, vakítóan piros autójában lassú tempóban elhúz előttem. Nyilvánvaló volt, hogy a gyalogosátkelő mellé kívánja leparkolni trendi járgányát. Komoly koncentrálásban volt, ezt bárki megállapíthatta róla, elvégre az utca gyakorlatilag teljesen üres volt, közel s távol egyetlen más parkoló autót nem lehetett látni, így érthető, miért akadtak gondjai. Lámpám közben zöldre vált, békésen elindulok hát - és ekkor az a sofőrök gyöngye simán nekem tolatott!

Egyes bölcsek úgy vélik, az életben mindent ki kell próbálni és meg kell tapasztalni. Ha ez igaz, én ma lehúzhattam a nagy listáról azt, hogy megtudjam, milyen érzés, amikor elütik az embert. Nem kellemes, annyit mondhatok. Ráadásul pont a fájós jobb térdemnek hajtott neki az a Forma 1-es világbajnok, ami még rátett egy lapáttal az élményre. 

Ami ezután történt, az egészen egyszerűen komikus volt. Nő kiszáll, végigmér, majd megvető és dühös hangsúllyal megkérdezi: minek ácsorgok a zebrán? Bevallom, erre a kérdésre nem volt válaszom. Ha jobban belegondolunk hogyan is lehetett volna? Hívhattam volna rendőrt, de végső soron személyi sérülés nem történt, a tanúk pedig gyorsan tovaszállingóztak. Elkezdhettem volna neki magyarázni, hogy nem álltam a zebrán, hanem épp átkeltem rajta, mikor zöldre váltott a lámpa. Rávilágíthattam volna a tényre, hogy esetleg neki nem volt keresnivalója a gyalogátkelőn, bármennyire is nehezére esett a parkolás komoly művelete. Megkérdezhettem volna, hogy hallott-e már a visszapillantó tükörről, és annak használatának fontosságáról lakott területen belül. 

De akkor és ott, bocsássa meg nekem az ég, nem volt kedvem az észérvekhez. Sőt, szitokszavak és durva káromkodások elcsattintásához sem. Ha tehettem volna, egyetlen szó és bárminemű lelki megrázkódtatás nélkül szétszedtem volna a csudipiros autóját egy légkalapáccsal. Jó mulatság lett volna. Ám erre sajnálatos módon nem volt sem lehetőségem, sem eszközöm azon a zebrán. Egyszerűen nem tehettem egyebet, mint leporolni a gatyát, és tovább bandukolni, mert a helyzet orvoslására logikusan adódó válaszokat azok az ostoba törvények sajnos mind szigorúan büntetik. Elcseszett egy világban élünk, meg kell hagyni! 

261. nap: Időzítés

Bátran ki merem jelenteni, hogy a mai volt az esztendő eddigi legnehezebb napja, mind fizikai, mind mentális szempontból. Úgy is mondhatnám: kivagyok, mint a kutya, de tényleg! Fáj a lábam, fáj a fejem, izomláz gyötör ott is, ahol elvileg ez lehetetlen lenne, és túlzás nélkül állíthatom, hogy gyenge vagyok, mint a harmat. De megérte, mert végül csak-csak sikerült viszonylag kevés hibával valahogy egyenesbe hozni függőben lévő bonyolult és pepecselős ügyeimet! Nem is rossz teljesítmény egy akkora vesztestől, mint amekkora én vagyok.

Ezen a ponton nem tehettem mást: úgy éreztem, utolsó csepp erőmet is fel kell valahogy használnom, elégetnem, hogy totálisan kiüssem magam. Alkoholizálni nem szoktam, így a könnyű lehetőség ugrott. És bár állni is alig volt erőm, nemhogy sétálni, mégis nekiindultam a soha véget nem érő utcáknak. Jó ötletnek tűnt kiszellőztetni a fejem, és még egyszer nyugodtan átgondolni a mögöttem álló eseményeket. Volt belőlük szép számmal.

Délelőtt óta borult volt az ég, lógott az eső lába, de eddig egyetlen csepp víz nem hullott varázslatos fővárosunkra. Ebből kiindulva gondoltam egy merészet, és nem vittem magammal ernyőt. Mint kiderült, ez nem bizonyult túl jó ötletnek. Mert bármennyire is nevetségesnek és hihetetlennek tűnik, innentől a folytatást mindenki kitalálhatja saját maga. Elázás, anyázás, sebes hazajövetel, és hogy minderre rákerüljön a korona, a lakásba lépés pillanatában a nyári záport mintha elvágták volna, és ismét beköszöntött a szárazság korszaka.  

A tanulság: ha már az emberek nem képesek teljesen elcseszni a napunkat, ne csüggedjünk, hisz még mindig ott van erre az időjárás!    

260. nap: A profi (aki annyira profi, hogy ezt rajta kívül soha, senki nem tudja meg!)

Sajnálatos dolog, de ismét egy olyan bejegyzést kell elkövetnem, amit rajtam kívül senki nem fog érteni. Ám nincs sok választásom. Ez az átka annak, ha néhanapján valaki más is rápillant a jó blogger által elkövetett szövegekre, nem csupán maga a szerző. Az Egy év azonban mégiscsak az én kis szánalmas életem naplószerű manifesztuma - így nem tehetem meg azt sem, hogy elhallgatom az igazán fontos eseményeket pusztán azért, mert nem szeretném azokat embertársaim orra alá dörgölni. Sakk-matt, jöhetnek a rébuszok!

Bevallom, ma szó szerint dagadt a májam a büszkeségtől amiatt, hogy milyen rettentően penge vagyok bizonyos témakörökben. Pontosabban szólva egyetlen témakörben, ami leginkább a "személy" kategóriába sorolható, de most ne is menjünk bele ilyen jelentéktelen részletekbe! Mindössze egyetlen apróságra volt szükségem, és mint valami nagymenő detektívnek a bonyolult, cselszövésektől és ármányoktól hemzsegő történet végén, hirtelen összeállt a kép. Ártatlan, elszórt mozaikdarabkák kerültek a helyükre, hetek, hónapok, évek üresjáratai töltődtek meg egy szempillantás alatt tartalommal, jelentéktelennek tűnő részletek kerültek a fókuszba, és idáig fontosnak vélt alkotóelemek kerültek a süllyesztőbe. A feltételezések bizonyítást nyertek, a sejtések tényekké alakultak át, és az idáig zavaros vizű áradás szelíd, kristálytiszta erecskévé csitult.

Ahogy mondtam, mindez egy szemvillamás alatt zajlott le. Lassan kezdem megérteni, miből táplálkozik Sherlock Holmes és Hercule Poirot vicces, jópofa, de annál markánsabb nagyképű arroganciája. Mert bizony piszok jó érzés, amikor hirtelen minden értelmet nyer. Életem során ez a második ilyen léptékű felismerés, de ezt egyszerűen nem lehet megszokni! Persze, mindez nem a semmiből jött. Megelőzte több hónapnyi kemény és alapos kutatómunka, nyomozás, felderítés, elméletgyártás. Igazából pont erre vagyok a legbüszkébb! Enélkül a mai fejlemények elsikkadtak volna az egyéb, raklapnyi bizonyíték között, és ugyanennek a fordítottja is igaz: minden eddig összegyűjtött adat hiányos és értékelhetetlen lenne a kirakós utolsó, mai darabkája nélkül. 

Üröm az örömben, hogy az ügyeimet ez nem mozdítja elő egy fikarcnyit sem, de ettől függetlenül örülök és büszke vagyok zsenialitásom újabb megnyilvánulására. A géniusz villantott, ám a dolgok pikantériájának köszönhetően mindezt jobb, ha megtartom magamnak, hiszen rajtam kívül a világon senkit nem érdekelnek és nem is érintenek az ügyhöz kapcsolódó részletek. Keserédes tragédia blogger módra.

259. nap: Éjszakai túra

Rengeteget járok sétálni, ez igaz, de mégis valahogy úgy időzítem ezeket a kiruccanásokat, hogy sötétedésre hazaérjek. Hogy miért van így, nem tudom. Hisz semmiféle külső hatás nem tiltja, hogy az utcákat járva odakint töltsem az éjszaka egy részét, továbbá nem noszogat senki sem azzal a képtelen kívánsággal, hogy mielőbb térjek meg szeretett otthonomba. 

Így aztán úgy döntöttem, ma fordítok egyet a korábbi stratégiámon, és csupán akkor indulok útnak, amikor már besötétedett. Tudom, nyár van, ezért a szinte végtelenül hosszú nappalok hatására az ember néha úgy érzi, sosem lesz éjszaka. De én mégsem aggódom. Előbb, vagy utóbb minden csillag kialszik.

258. nap: Storm of Magic

Hamarosan egy új kiegészítő jelenik meg a Warhammer Fantasy Battle méltán népszerű játékrendszere mellé, Storm of Magic néven. A hír egészen friss, csupán most jelent meg a Games Workshop oldalain, így egyelőre kevés információval rendelkezem róla. Annyit mindenesetre sikerült kihámozni a sorok közül, hogy egy újfajta játékmód kerül bevezetésre, amely során az ellenséges seregek varázslói, sámánjai, nekromantái, azaz mágiahasználói kerülnek a középpontba. A csatatéren különféle mágikus gócpontok elfoglalása és megtartása lesz a cél, ám korántsem egyszerű területfoglalásról van szó. Ugyanis ezek a kiemelt fontosságú objektumok képessé teszik varázslóinkat minden eddiginél pusztítóbb és halálosabb mágikus praktikák megidézésére, amelyek segítségével egész regimenteket leszünk képesek lesöpörni a térképről. És ha mindez nem lenne elég, beidézhetünk néhány igen morcos és hasonlóan méretes bestiát is, hogy reményeink szerint azok is nekiessenek az ellenségnek. A harc végén pedig az a játékos nyer, aki több ilyen fókuszpontot irányít. 

Érdekes kilátások. Forradalminak azért nem nevezném őket, hiszen tulajdonképpen nincs itt szó másról, mint egy új forgatókönyvről, de annyi bizonyos, hogy a nyolcadik kiadás alapkoncepciója mellett (horda-horda-horda) jó látni, hogy végre más játékstílusra is odafigyelnek a fejlesztők. A szabálykönyv megjelenése mellé természetesen dukál néhány új modell, valamint a fent említett mágikus gócpontok tereptárgy-megfelelői is. 

Alább következzenek mindezek képekben.

257. nap: Kiégve

Mostanában ismét olyan szakaszon megyek át, hogy legtöbbször az ég világon semmi kedvem a blogra írni. Úgy tűnik, ez az állapot hullámokban tör rá az emberre, körülbelül 40-50 naponta, majd hirtelen tovaszáll, mintha sosem létezett volna. Bevallom, idáig nem sikerült jobb gyógyírt találnom erre, mint hogy összeszorítom a fogam, és minden gyötrelem ellenére valahogy kiszenvedek magamból néhány sort.

A jelenlegi holtpontot erősíti, hogy gyakorlatilag nem történik velem semmi olyan, amiről be tudnék számolni kedves olvasóimnak. A nyári uborkaszezon átvészelésének felgyorsításához tehát szükséges lenne, hogy a közeljövőben próbáljak találni néhány témát, amit valamilyen ismeretlen okból lenne kedvem feldolgozni. 

Mára például itt van a Múzeumok Éjszakája, mint tökéletes kiindulási alap - már ha ellátogatnék valamelyik rendezvényre. De nem teszem, csak itthon gubbasztok, és azon kesergek, hogy nincs miről írni. Hiába, az ördögi körök nyomorúságos átkai mázsás teherként nehezednek a szerencsétlen blogger vállára.

256. nap: Belföldi turizmus

Tombol a nyár, én pedig elkezdtem utánajárni, hová is lehetne elutazni pár napra - belföldön. Kézenfekvő megoldásnak tűnik valamelyik Balaton partján elterülő üdülőparadicsom, így elsőként az ott található szállodákat vettem górcső alá. Természetesen Siófok lett az elsődleges célpont, mert egyrészt régen jártam ott utoljára, másrészt csupa szépet és jót hallani róla az utóbbi években. Tisztának, ápoltnak, rendezettnek írták le azok, akik első kézből tapasztalták meg a városka előnyösebb oldalait, ám mindenki kiemeli, hogy ennek megfelelően természetesen az árak is könnyen borsosak lehetnek, ha nem vigyáz az ember.

A sok pozitív jelzőn fölbátorodva el is kezdtem a keresést. Az árak pedig, mivel egyedül tervezem lebonyolítani az utat, viszonylag jól kordában tarthatóak, ráadásul szó sem lehet arról, hogy néhány napnál tovább elhúzzam a nyaralást. Egy hosszú hétvége tűnik most a legesélyesebbnek (péntektől hétfőig), vagy esetleg egy olyan megoldás, amelyből teljesen kimarad a szombat és a vasárnap. Egy hét túl sok, halálra unnám magam egy vízpart mellett.

Szóval, itt tartottam, amikor szembesültem azokkal a problémákkal, amelyekre különösebb fantázia nélkül is előre számíthattam volna. Nevezetes, hogy sok helyen nincsenek (vagy ha mégis, jelentős felárral) egyágyas szobák, továbbá arra is fel kell készülni, hogy minden vízparti szállodát úgy alakítanak ki, hogy azok vonzóak legyenek a gyerekkel érkező családoknak is. 

Bumm! Két nyakleves pillanatok alatt, és még alig álltam neki az ajánlatok és lehetőségek áttanulmányozásának. Sajnos ezek pedig olyan gondok, amelyeket nem lehet áthidalni semmivel. Nem jó érzés, amikor csak azért kérnek el tőlem még több pénzt, mert kevesebb helyet és szolgáltatást veszek igénybe, és mindeközben még holmi szörnyszülött ordítását, nyavalygását és hisztijét is el kéne viselnem. A füldugó, persze, szolgálhatna megoldással, de jobb szeretnék valami kényelmesebb utat bejárni. 

Itt tartok most. Siófok, legyen bármennyire is csábító célállomás, talán túl frekventált hely az én ízlésemnek. Találni kéne valami más, alternatív megoldást. Még szerencse, hogy szinte az egész nyár előttem áll arra, hogy eldöntsem, hova (nem) utazom idén.  

255. nap: Repeta

Beköszöntött a kánikula. A hőmérséklet ma egész nap jócskán 30 fok fölött tanyázott, amire, a szakértők szerint az a jó válasz, ha még az átlagosnál is több folyadékot iszunk. Szimpatikus megoldásnak tűnik, ám én mégis módosítottam rajta egy kicsit - ugyanis a magam részéről inkább a nagyobb mennyiségű étket preferálom a bágyatag vízzel szemben. Ízlések és pofonok, ugyebár.

Ennek megfelelően ma felderítőútra indultam dél körül, ami egyáltalán nem volt hiábavaló. Ugyanis felfedeztem, hogy a közelben, a mai nap folyamán remek lasagne-t lehet kapni, viszonylag baráti áron és megfelelő méretben. El is fogyasztottam belőle egy emberesebb mennyiséget, annak rendje és módja szerint. 

Ám szem előtt tartva a hőségriadó általam módosított szabályait, este úgy éreztem, tennem kell valamit a kánikula által a szervezetemre gyakorolt negatív hatások ellen, és visszatértem a kifőzdébe, hogy beszerezzek egy újabb adagot. Szerencsém is volt, hiszen még akadt egy kóbor adag a tál alján, meg aztán gyötört az éhség, így elmondható, hogy abszolút jól jártam. 

Nincs is kérem szebb dolog az egészséges életmódnál.

254. nap: Környezetvédelem? Szemétbe vele!

A buszon, hazafelé jövet a következő jelenet zajlott le a szemem előtt. Délelőtt 11 óra körül járhatott az idő. Járművünk kényelmes tempóban haladt a belső kerületek felé, én pedig vidáman bambultam bele a mellettünk elsuhanó táj visszafogott szépségeibe. Lelki szemeim előtt már a gőzölgő ebéd varázslatos képe derengett fel, ami azokban a percekben képes volt meglehetősen jó kedvre deríteni. 

Hirtelen viszont a busz erőteljes fékezésbe kezdett, majd meg is állt a semmi közepén. Előretekintve azt láttam, hogy egy kukásautó végzi monoton, hálátlan feladatát, miközben egy őrült autós, nem törődve a balesetveszéllyel és a forgalmi káosszal, amit meggondolatlan manőverével okoz, simán kivágott egy mellékutcából, beelőzött mindenkit, miközben a mi és a szembejövő sor néhány autósa kétségbeesetten próbálta elkerülni az ütközést ezzel az idiótával. 

A lényeg, hogy ennek köszönhetően, miután néhány másodperc elteltével helyreállt a közlekedési rend, beragadtunk egy időre a kukásautó mögé. Hogy ők miért épp 11 órakor jártak arra, jó kérdés. Ám az időpontnál sokkal érdekesebb, hogy "mit" is csináltak pontosan ott! Jó helyen álltam, így módom volt alaposan megfigyelni a tevékenységüket. Egy szelektív hulladékgyűjtő mellett táboroztak le. A szokásos látvány: méretes kukák egymás mellett, amelyek színek szerint csoportosítva különítik el egymástól a belsejükben tárolt hulladékokat. Mit csináltak a mi jó szemeteseink? Könnyedén beöntötték őket egymás után a teljesen hétköznapi, klasszikus, fapados kukásautóba. Kérdezem én: nem kellene a szelektíven tárolt hulladékokat szelektíven is begyűjteni? Mert így gyakorlatilag azt érik el, hogy összeöntik egymással a különválogatott szemetet. Mi értelme van így a szelektív gyűjtésnek? Majd ha kiürítik, megint szétválogatja valaki a hulladékot? Ugyan, kérem, ez nyilvánvalóan képtelenség! Akkor meg minek egyáltalán ez a nagy felhajtás, az állandó kampány a téma körül? Eddig is csupán annyi haszna volt az egésznek, hogy a csövesek tudták, melyik kukát kell fölborogatni az értékesebb, használható holmiért. 

Ha mindenáron népnevelni szeretnének az illetékesek, ajánlatos lenne ezt mindenkire kiterjeszteni, és nem leragadni az egyén szintjén. Különben az egész környezetvédelem úgy, ahogy van, mehet szépen a kukába, ömlesztve.

253. nap: Álomkór

Ritkán fordul elő velem, de ma mégis megtörtént: éjfél előtt elálmosodtam. Mit éjfél, alig múlt hét óra, és mégis úgy érzem magam, mint aki napok óta szemernyit sem aludt! Nagy baj azért nincs, elvégre nem maradok le semmiről, ha idő előtt ágynak dőlök, de akkor is furcsa dolog lesz ilyen korán szundikálni. Ha nagyon akarnám, talán tudnám erőltetni a szokásos éjszakázást, de be kell látnom, ennek nem lenne sok értelme. Elvégre nincsenek halaszthatatlan ügyeim sötétedés után, és nem kéri számon rajtam senki azt, hogy pihenni szeretnék a szokásos nyüzsgés helyett.

Ennek fényében az lesz a legjobb, ha most érzékeny búcsút veszek mindenkitől, és elteszem magam holnapra. Attól tartok, az ilyen jellegű alvászavaraim szokásos, kellemetlen és rusnya utóhatásai holnap sem kímélnek majd. De így legalább lesz valami, amiről be tudok számolni.

Meglátni a jót a rosszban: megfizethetetlen!

252. nap: Végre itt a jó idő!

Éjszaka megérkezett az előre beígért hidegfront, aminek következtében a hőmérséklet jó 15 fokot csökkent. Erős szél fúj, továbbá az eső is bármikor rákezdhet. Ideális körülmények egy kiadós alváshoz, ami már nagyon kijárna nekem. Ki tudja? Hátha ma végre összejön!

251. nap: Társadalmi munka

Ma, szakítva minden elvemmel és szokásommal, kemény fizikai munkára adtam a fejem, méghozzá önként és dalolva, ráadásul teljesen ingyen! 

Azért volt benne némi jól felfogott egyéni érdek is, persze. Annyi történt, hogy a lakóközösség néhány tagja a fejébe vette azt, hogy kipucolja a padlásteret. Nem egyszerű kis takarításra kell ám gondolni; évek, évtizedek óta ott porosodó sittről, téglahalmokról, romokról és gazdátlan bútorokról szóltak a pletykák. A helyzet, azt mondták, kezdett tűrhetetlenné válni, ezért indult meg a nagy mozgalom. A liftre néhány héttel korábban felkerült a kiírás: aki szeretne segíteni, ma délelőtt megteheti! 

A tűz- és balesetveszélyes helyzet miatt pedig úgy éreztem, nekem is ott a helyem. Egyébként is azt gyanítottam, hogy erre a felajánlásra nem fognak a lakók túlságosan belelkesülni, de végső soron a munkát csak meg kell csinálnia valakinek. Úgy sejtettem, összesen hárman leszünk: az ötletgazda, a gondnok, és én. De mégis valamiért tetszett az ötlet. Sosem jártam korábban a házunk padlásán, így érdekelt, vajon mi vár rám odafent. Múmiák? Denevérek? Egy rusnya troll? Vagy ami még ezeknél is sokkal rosszabb: egy hanyatlásnak indult U2 rajongói klub? Bármi megeshetett, és pont ez volt az egészben olyan vonzó. 

Mikor felértem, előzetes várakozásaim folyamatosan kezdték igazolni magukat: a gyülekező időpontjában mindössze hárman voltunk, és a padlástér mindenben megfelelt romantikus képzeléseimnek. A gigantikus tartógerendákra a tetőablakokból átszűrődő fény titokzatos árnyékokat vetett. A száraz, forró levegőben ódon por és doh szaga terjengett. Még egy múmiát is találtam, igaz, csupán egy galambtetem volt, de annak eléggé meggyőző. És az egész tér egyszerűen hatalmas volt! Lehetett menni balra, jobbra, hátra, és szinte soha nem akart véget érni. Igazi kalandtúra volt ez a maga nemében, hiszen a gerendák itt-ott teljesen abnormális szögekben nőttek ki a padlóból, máshol pedig teljesen össze kellett magát húznia az embernek ahhoz, hogy elférjen alattuk. Időnként hosszúkás, lőrésre emlékeztető ablakok törtek utat a falakon át a külső világ felé - apró források, ahonnan az éltető levegő áradt a pokoli katlanon belülre. Néhány lámpa világított csupán, és az általuk szórt fény, vegyülve a kevés beszűrődő természetes világossággal egyfajta misztikus hangulatot kölcsönzött a helynek. Csodás volt. Milyen kár, hogy munkaruhában érkeztem, amiben nem volt hely holmi fényképezőgépnek. Jó lett volna elkattintani pár fotót, hogy bemutathassam kedves olvasóimnak, milyen frankó hely is a mi padlásunk!

De végső soron nem azért mentem, hogy a fenti részek természetes szépségében gyönyörködjem, hanem azért, hogy segítsek rendbe tenni a dolgokat. És miután ilyen szemüvegen át is körülnéztem, hirtelen elhagyott minden remény. Mert ami ott volt, az tényleg brutális! Hatalmas halomban állt az építési törmelék, a szigetelőanyag, téglák, csempék, törött deszkák és kamion méretű dobozok. Voltak ajtók, ablakkeretek, kábelek, műanyag és fém csövek, sittes zsákok, üvegszilánkok. 

Mielőtt azonban kifejthettem volna aggályaimat a feladat nagysága és a rendelkezésre álló embermennyiség fordított arányaira vonatkozólag, a többiek megnyugtattak: jönni fognak még többen, ne izguljak. A szabad akarat jegyében azért én izgultam még egy kicsit, hiszen nem bíztam abban, ami a többiek számára evidensnek tűnt. Úgy is mondhatnám, biztos voltam benne, hogy mindenki magasról tesz majd a mi kis lomtalanítós akciónkra. 

Meglepetésemre azonban tévedtem. Ugyanis alig fél óra elteltével egész kis csapat gyűlt össze a lakókból, akik mind készségesen kezdek neki a feladatnak. Csúcsidőszakban lehettünk vagy tízen, ami nem is olyan gyenge eredmény, tekintettel a munka minőségére és opcionális voltára. Ettől kezdve pedig már nem az volt a kérdés, hogy vajon mennyi törmeléket és szemetet sikerül összeszedni, hanem lesz-e elegendő zsákunk mindent eltüntetni. Jelentem, nem volt. Nem számoltam, de úgy negyven zsákot töltöttünk meg és hordtunk le a kapu elé a holnapi elszállításra. Még így is kemény meló volt, de legalább gyorsan és eredményesen haladtunk vele. Egy tonnával legalább megkönnyítettük a tetőszerkezetre nehezedő nyomást, ám teljesen nem lehettünk elégedettek: legalább kétszer ennyi szemét maradt még fönt, amit majd egy későbbi időpontban kell eltakarítanunk onnan. De ha ismét sikerül összecsődíteni a lakókat, nem lesz gond azzal sem. 

Hihetetlen, de igaz: néha azért van okunk pozitívan csalódni az emberekben. Ma ez megtörtént velem, hosszú idő után először. Aztán, persze, megtapasztaltam az előttünk áthaladó gusztustalan melegfront okozta sokkhatást is, de az már egy teljesen más történet. A mai napból jó lenne csak a szépre emlékezni.

250. nap: Negyed ezer

Bizony, kedves olvasóim, nem csalás és nem ámítás, fontos mérföldkőhöz érkezett a blogom! Immár 250 napja tartom magam a gáton, dacára az elemek, a külső fenyegetések és belülről érkező támadások véget nem érő rohamainak. 

Tudom, nyilván sokaknak ez nem mond semmit, hiszen aligha lehet bárki is büszke arra, hogy minden nap firkant valamit holmi digitális felületre. De nekem mégis sokat jelent a dolog, hiszen eredetileg azt hittem, lehetetlen fába vágom a fejszémet, amikor nekiálltam az Egy év ostoba és elhamarkodott tervének megvalósításához.

E jeles napot szerettem volna valami emlékezetessel megünnepelni, ezért délelőtt meglátogattam egy IKEA áruházat (ebből is látszik, nem hiába tartanak sokan az élet nagy császárának!). Ki akartam deríteni, mennyiért juthatok hozzá egy remekbe szabott hintaszékhez, és ha már ott járok, felderíteni a messzi földön híres büfé- és étteremrészlegüket is. Ahogy Chuck Norris, én is két csapást akartam ütni egyetlen léggyel. Ez eddig csupán az olyan kaliberű embereknek sikerült, mint ő, és bizony sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy az én képességeimet is meghaladta a feladat. 

Az áruházban eltévedni nem olyan dolog, amire túl sokan lennének büszkék, ám nekem mégis sikerült végrehajtani e hőstettet! Az az épület egy halálos csapda, amiből csak úgy juthat ki valaki, ha nem veszi figyelembe az útjába akadó lépcsőket és nem akad fenn olyan részleteken, mint a negyed óránként teljesen átalakuló belső elrendezés. Egy elvarázsolt kastély ehhez képest semmi! Felmegyek egy szintet, majd rövid idő elteltével kikeveredem az alsón úgy, hogy közben nem találkozom lépcsővel. Benézek egy folyosószakaszra, ahol hosszasan asztalok sorakoznak. Alig öt perc után benézek ugyanott, és minden szőrén-szálán eltűnt. Pedig nem is ittam semmi alkoholt, komolyan mondom! 

Miután a bútorok felderítésével nem haladtam előre egy lépést sem, elhatároztam, hogy inkább az étterem felé veszem az irányt. Rövid (persze, az idő relatív fogalom, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, mire megtaláltam a helyet) keresgélés után, mikor végre beálltam a sorba és reménykedtem, hogy módom lesz féktelen éhségem csillapítására, máris jött a következő pofon. Ugyanis meleg ételt csupán a déli órákban szolgálnak fel, én marha meg ott voltam már nyitásra! Igaz, hogy a pokoli labirintus felderítése eltartott egy darabig, de még úgy is túl sok idő lett volna hátra. A bútorrészlegre meg nem mertem visszamenni, hisz nem voltam biztos benne, hogy ha megteszem, újra kijutok onnan. Egyetlen járható út állt előttem: a reggeli étkek kínálatának minél alaposabb felderítése. És milyen jó döntés is volt ám ez! A hot dog kereken 100 forintba kerül, ami, bár kicsit fapados a kiszerelés, de még így is verhetetlen ár! Az íze sem rossz. Aztán ott vannak még azok a zseniális marcipános sütik 150 forintért! El sem akartam hinni, hogy ilyen áron ehető ételhez lehet jutni a fővárosban. És bár a húsgolyók voltak elsődleges célpontjaim, a bőséges reggelim elköltése után mégsem éreztem csalódottságot azért, mert lemaradtam róluk  a korai időpont miatt. Hisz tudom jól, a teszteket majd folytatom legközelebb. 

Feltéve, hogy újra megtalálom majd azt a részleget abban a démoni útvesztőben...   

249. nap: Döntéskényszer

Este van, és én itt állok, egy komoly dilemma előtt: sétálni menjek a lenyugvó nap pazar fényében, vagy álljak neki egy hosszú és unalmas blogbejegyzésnek? A kettő együtt nem járható út, így kénytelen vagyok kompromisszumok nélküli döntést hozni. A végső elhatározásom pedig az, hogy inkább útnak indulok, és a nyakamba veszem a várost. Ezzel egyrészt némi mozgásra ösztönzöm magam, másrészt nem gyötröm kedves olvasóimat fölöslegesen mindenféle érdektelen szövegeléssel. 

Íme tehát egy döntés, amivel mindenki jól jár. Ezek után igazán nem mondhatja rám senki, hogy nem vagyok tekintettel mások igényeire és elvárásaira!  

248. nap: Régi kerékvágás

Az elmúlt napok bejegyzései meglehetősen egysíkúak voltak, ezt belátom. Túl sok volt a játék, miközben minden mást aljas indokból, előre megfontolt szándékkal a háttérbe szorítottam. Pedig sokszor elmondtam már, és ezúttal is megteszem: ez a blog nem kifejezetten egy témára épül fel, hanem egyfajta vegyes vágott szánalmas életem mindennapjaiból. Az arányok borulásának, ebből kifolyólag megálljt kellett parancsolnom ezen a ponton, még úgy is, hogy egyébként valószínűleg heteken át el tudtam volna vegetálni játéktesztekkel és a témához kapcsolódó elmélkedésekkel. 

Ennek azonban vége, ideje visszanyúlni az alapokhoz! Sok téma vár arra, hogy teret engedjek neki, bár nem vagyok biztos abban, hogy némelyik éppenséggel erre a blogra kívánkozna. Majd kialakul. Mindenesetre adós vagyok még egy L. A. Noire teszttel, amit alkalomadtán megejtek, ha végre valahára befejezem azt a játékot. De miután azt tapasztalom, hogy a Duke Nukem Forever egymagában megduplázta a blogom látogatottságát, úgy vélem, ráérek még azzal az értékeléssel, amíg kellően lecsitul a felhajtás körülötte. Addig meg jöhetnek az unalmas "hétköznapok"!

247. nap: Enyhülés

A Duke Nukem Forever okozta tegnapi sokkhatás után úgy éreztem, ideje szembenézni a démonaimmal, és a helyükre tenni bizonyos kételyeket. Tudni szerettem volna néhány dolgot. Például azt, hogy vajon én, vagy a videojátékok változtak meg az évek során. Vagy hogy miért vált ki belőlem egyfajta automatikus elutasítást és lenézést minden egyes új cím, ami a kezembe akad. Belefásultam volna a műfajba? Kiöregedtem volna belőle? Vagy esetleg tényleg nem velem van a baj, és a játékok világszerte tapasztalható elterjedése magával vonzott bizonyos negatív hatásokat? 

Nem kell nagy megfigyelőnek lenni ahhoz, hogy valaki, aki összevet egy tíz-tizenöt évvel ezelőtti programot egy mai eresztéssel, komoly különbségeket tapasztaljon, és most egyáltalán nem a külsőségekre gondolok. Mert ahhoz, hogy valamit képesek legyenek eladni több milliós példányszámban, ahhoz az kell, hogy mindenki boldoguljon vele. Legyen egyszerű, szájbarágós, a lehető legkevesebb agymunkát igénylő, mindenféle kihívást nélkülöző szórakoztató termék, különben a sok kis vérpistike az első pályán sem jut túl. Viszont ugyanezen kölkök tele pofával fognak ezért reklamálni, mintha nem is az ő hibájuk lenne a tanulási, gyakorlási folyamat kihagyása utáni vágy és a teljes és totális alkalmatlanság bármiféle problémamegoldásra. A lényeg tehát: egy modern játéknak könnyűnek kell lennie. Aki szenvedni akar, annak ott vannak a komolyabb nehézségi fokok, amelyek ugyan legfeljebb a szörnyek életerejének növelésében és a rendelkezésre álló lőszer mennyiségének csökkentésében merülnek ki, de kit zavar ez, a lényeg, hogy kaptak valamit a mazochistábbak is. A nagy piac nem a hardcore, hanem a casual rétegben van, azaz az ő igényeiknek és képességeiknek kell megfelelni. 

De mi a helyzet az iparág utolsó, komolynak aposztrofált mentsváraival, a kaland- és szerepjátékokkal? Azokra igazán nem mondhatja senki, hogy az alkalmi gémereknek készültek, nem igaz? Dehogynem! A kalandjáték, mint stílus évek óta haldoklik, csupán néhány apró fejlesztőbrigád ritka próbálkozásai tartják a lelket a műfajban. A nagyobb kiadók rég letettek róluk, a nem megfelelő eladási adatok szemrevételezése után. Az életben maradásért folytatott kilátástalan harcban pedig senki nem engedheti meg magának, hogy ne próbálja meg maximalizálni a profitot. 

Szerepjátékok? Ugyan, kérem, akik komolyabb rpg-ket fejlesztenek, azokat pillanatokon belül bekebelezi pár óriási kiadó. Onnantól pedig lényegében ugyanazt várják el tőlük is, mint a bugyuta bulijátékoktól: az egekbe szökő eladási adatot, minden áron. Ehhez pedig nem az az út vezet, ahol mód és lehetőség nyílik újításokra. Hol vannak már azok az idők, ahol az ember egy rosszul fölépített karakter vagy egy túlságosan nehézre sikerült, vagy elrontott logikai feladat miatt akadt el végérvényesen a programban? Ez manapság már elő nem fordulhat, mindig kell lennie valami kiútnak minden helyzetből, mert a hülye játékosnak azt kell éreznie, hogy mennyire jó, és nem azt, milyen mérhetetlenül béna. Ugyanakkor hallom és értem az ellentábor véleményét is, miszerint ha már manapság aranyárban mérik a szoftvert, azért a pénzért a vásárló elvárhatja, hogy elejétől a végéig kiélvezze és felfedezze a lemez teljes tartalmát. 

Ám ez az egész rendszer, a kiadói- és fejlesztői érvelés, meg a teljes iparág szőröstül-bőröstül valahol sántít. Itt kérem nem én változtam meg annyira, hogy már egyetlen játékot sem tudok fintorgás és puffogás nélkül végigvinni. Nem, ezek sajnos egyszerű bolondbiztos tömegtermékek bolondoknak, mondjon bárki bármit. A tartalmi hiányosságokat elfedi ugyan a remek marketing és a csicsás külsőség, de attól még a forgatókönyv ugyanaz, mint a tucatmozik esetében. 

Ezt bebizonyítandó ma előszedtem néhány régebbi címet, amelyeket különböző okok miatt nagyon kedvelek, és elkezdtem őket sorban végigjátszani. És azt tapasztaltam, hogy ami jó, az tényleg jó, függetlenül attól, melyik évben és hol gyártották! Hosszú órákra képes voltam megfeledkezni minden gondról és bajról, és egy pillanatig nem jutott eszembe az, hogy hőbörögni támadjon kedvem azért, mert tizedszer haltam meg ugyanazon a helyen. A régi játékokban volt kihívás, és ami még annál is fontosabb: volt bennük lélek. Nem iparosmunkák voltak, hanem szellemi termékek a szellemet használni tudó és akaró embereknek készítve. 

Mindezen felismerések után pedig megnyugodva dőltem hátra, és megállapítottam: nem veszett el még minden remény!

246. nap Duke Nukem Forever teszt

Durván tizennégy esztendőnyi várakozás után a boltokba került a Duke Nukem Forever, ami ezzel valószínűleg felállította a leghosszabb ideig fejlesztett játék világrekordját. Na persze, ez idő alatt tucatnyi alkalommal ment a vakítás, mellébeszélés, kamuzás arról, hogy is állnak a programmal, időről időre azt hallhattuk, hogy az egész projektet leállították, majd újraindították, a kiadás joga pedig időnként egyik brigádtól a másikhoz vándorolt. Ám idén nyáron végre elérkezett az, amire oly sokan vártak: Duke Nukem visszatért, hogy megmentse a bolygó legjobb nőit, szétrúgja az ocsmány idegenek hátsóját, és közben az önimádat újabb magasságaiba emelkedjen. Hogy mindezen célok eléréséhez elegendő volt majd' másfél évtizednyi fejlesztés, az rövidesen kiderül.

Ha elébe szeretnék menni a dolgoknak, azt mondhatnám, hogy egyáltalán nem. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy ez a játék egyszerűen szánalmasan rosszul sikerült! Gagyi, ócska, idejétmúlt, ostoba, unalmas, idegesítő, röhejes, nevetséges, szánalmas. És igyekeztem politikailag korrekt kifejezéseket használni. Egészen elképesztő azt látni, hogy 2011-ben egy önmagát komolynak tartó, sokmilliós dolláros költségvetéssel dolgozó fejlesztőcsapat ilyen rettenetet képes kiadni a kezéből. De inkább nézzük sorjában, milyen aggályok merültek fel bennem, miközben én, a játékos értékes órákat és sok ezer forintot pazaroltam arra, hogy végigtoljam ezt a borzalmat. 

Kezdeném talán azzal, hogy a grafika egyszerűen bűn ronda lett. Ezt a szintet már az előző évtized közepén elérték, sőt, meghaladták a komolyabb munkák, ám Duke világában, úgy fest, megállt az idő. Elnagyolt, pixeles, otromba figurák rohangálnak rémesen gyenge animációk kíséretében ide-oda egy olyan környezetben, ami még náluk is rondább! A tereptárgyakkal való interakció a minimális szint közelében. A kapcsolók nyomogatásán túl (sok köszönet már ebben sincs, ilyen színvonalat valamikor a Quake 2 idején láttnk utoljára) néhány kijelölt tárgyat vehetünk fel és hajíthatunk ellenségeinkre. Ezen a ponton jól láthatjuk a fizikai motor erejét - ugyanis egy kosárlabda és egy húsz kilós súlyzó teljesen egyforma lendülettel hagyja el ormótlan kezünket, elpusztítva mindent, ami az útjukba kerül. Szánalmas. Nosztalgikus érzés kerített hatalmába, amikor a tíz évvel ezelőtti színvonalnak megfelelően néhány helyen piros hordókat tudunk felrobbantani. Ugyan rég elmúlt már az ideje annak, hogy ez bárkit is lázba hozzon, de egye fene, térjünk vissza a műfaj alapjaihoz. Hátha tényleg ez volt a Gearbox-os fejlesztők célja, és az egész játék nem más, mint valami időutazás az fps-ek hőskorába.

Normális esetben nem szoktam kiemelt jelentőséget fordítani egy játék kinézetére abban az esetben, ha egyébként a többi elem a helyén van. Ám itt erről szó sincs, ugyanis a rém ronda környezetben rém ostoba játékmenettel kell szembenéznünk. Van jó sok ugribugri a különböző tereptárgyakon, úgy mint csövek, ládák, víz tetején úszó tárgyak, hamburgerzsömlék. Idegesítő víz alatti részek, ahol levegőbuborékoktól levegőbuborékokig kell eljutni, és közben néha lelőni a ránk támadó izéket. Akadnak aztán különböző puzzle feladványok is, a pontosan beállított darun keresztül a hordók pakolgatásán át egészen a csővezetékek buherálásáig. Egyik szörnyűbb, mint a másik, és mindezt sikerült megspékelni egy olyan irányítással, ami még kiábrándítóbbá teszi az összes gyors és pontos mozgást igénylő feladatot. Vannak aztán olyan részek, ahol különböző járműveket kell vezetni. Na, ezek azok a pályaszakaszok, amelyek nemhogy teljesen fölöslegesek, de pillanatok alatt idegrohamot lehet kapni tőlük. Nyomjuk a turbót, hogy átugrassunk a leomlott hídon, de csak nem akar az a rohadék kocsi jó irányba állni. Kár volt ezekért.

Van itt kérem szépen minden olyan elem, ami általában idegesíteni szokta a játékosokat, ám azt gyorsan felejtse el mindenki, hogy legalább a harcok során kiélhetjük magunkat. A mesterséges intelligencia, mint olyan, egyszerűen hiányzik. A teleportálgató ellenfelek ugyan néha mögöttünk tűnnek fel, többször viszont csak úgy, véletlenszerűen, függetlenül attól, hogy mi hol állunk. A röfik birkamód sétálnak be a sarok mögött tüzelésre emelt fegyvereink össztüzébe, miközben azt tapasztaljuk, hogy az ő támadásaik elől egyszerűen nem tudunk kitérni, mert minden gusztustalanság, amit kilőnek ránk, nyomkövetőnek bizonyul. Apropó támadások! Egy ilyen tesztoszterontól duzzadó főhős esetén elvárható lenne, hogy legalább megfelelő mennyiségű és minőségű fegyverarzenál álljon a rendelkezésünkre. A régi, békebeli fps-ek korában egy egész arzenált tudtunk magunkkal cipelni. Itt viszont egyszerre legfeljebb két fegyver lehet nálunk, és azokban sincs sok köszönet. A shotgun még mindig vicces közelről, de azon kívül minden mással meggyűlik majd a bajunk.

Említést érdemel - természetesen negatív kontextusban - a töltési idők hosszúsága, ugyanis az eddigiek után valóban csak hab a torán, hogy jó fél-egy percet kell várni arra, hogy kézbe vehessük az irányítást. Ez egyszerűen túl sok egy elméletileg pörgős játék esetében. Amikor ötödször lőnek le, baromira nincs kedve az embernek tíz tippet végigolvasni, mire ismét belevetheti magát a küzdelembe és újra elhullhat a harc mezején. 

De azt mondanám, hogy mindezen bosszúságok, kellemetlenségek és agyrémek után még mindig képes lettem volna szeretni ezt a játékot, ha legalább Duke, a főszereplő képes hozni azt, amit elvárunk tőle; a nárcisztikus, arrogáns, állandóan csajozós szteroidbombát, aki pont ezekkel a védjegyeivel vált annyira szerethetővé és népszerűvé. Az ő esetében nincs szó karakterfejlődésről, nem küszködik mély lelki gondokkal, a múlt kísérteteivel, a világ megmentésének rettenetes terhével. Nem, Duke Nukem egy végtelenül egydimenziós figura, aki simán szitává lövi a nyugalmát megzavaró űrlények hordáit, ha azok az útjába kerülnek. A DNF azonban ezen a ponton is csődöt mondott nálam. A beszólásai némelyike rém erőltetett, közhelyes és kiszámítható. Van pár vicces megjegyzése is, elismerem, főként azok, amelyekkel a konkurens játékok orra alá igyekszik borsot törni a maga cinikus módján. Hirtelen nem is tudnám fölsorolni az összes címet, amire találunk utalást, de volt itt Doom, Half Life, Gears of War, Halo, Warhammer 40K, Mass Effect, ám ezeket nyilván csak olyanok értették, akik pengék a videojátékokban. 

A játéknak különösebben nincs története, de biztos vagyok abban, hogy azt ezúttal nem is várta el senki. Duke a saját kaszinójában tengeti mindennapjait, mint egy igazi szupersztár, ám az idegenek, akiket hősünk tizenkét évvel korábban már egyszer elnáspángolt, most visszatértek, hogy revansot vegyenek és csajokat raboljanak. A rohadékok ráadásul még az összes sört is megitták, mindezek együtt pedig szörnyű bosszúért kiáltanak. Körítésnek ennyi bőségesen elég is volt egy játékhoz, ami elsősorban a főszereplő köré épül, és elmondható, hogy ezzel az alaphelyzettel gyakorlatilag minden adott volt arra, hogy nagyszerűen szórakozzunk hosszú órákon keresztül.

De mégsem így történt. Nagyon, de nagyon nem. A Duke Nukem Forever ebben a formájában nemhogy most, de évekkel korábban sem lett volna képes szerethetővé és élvezetessé válni. Bennem pedig immár nincs több erő, lendület és akarás, hogy erről a borzalomról hosszabban elmélkedjem.

Hogy Nagy Feró remekebe szabott, bölcs mondásával zárjam a tesztet: "Ami jó, az jó... de ez szar!"

3/10

245. nap: Ez már beteges!

Tegnap, kora délután arról számolhattam be kedves olvasóimnak, hogy szemügyi problémáim miatt takarékra fogom magam, legalább is ami a villódzó képernyők és a látószerveim kapcsolatát illeti. Ez eddig rendben is volt, a blogbejegyzést még az átlagosnál is gyorsabban csaptam össze, és sebesen ki is kapcsoltam a gépemet, ahogyan azt előzetesen beharangoztam. Ám hamar kiderült, az önkéntes böjt betartása nem kis nehézségekbe ütközött.

Először azt vettem a fejembe, hogy ennél jobb alkalmat keresve sem találhatnék egy jó kis olvasásra! Fel is kutattam egy könyvet, amit hónapokkal korábban vásároltam, idáig mégis olvasatlanul árválkodott a polcomon. Gondoltam, az majd megteszi. Valahol a második oldal elején járhattam, amikor bevillant egy gondolat, ami ezután gyakorlatilag egy lavinát indított el: biztos, hogy éppen most kell nekem olvasni, amikor rakoncátlankodik a szemem? Nem lenne jobb valami kevésbé megerőltető elfoglaltság után nézni? Körülnéztem a szobámban, és megállapítottam, hogy a nem megfelelő fényerő miatt jobb, ha egyelőre inkább félrerakom a könyvet, kellemesebb időkre. Ha eddig várhatott azzal, hogy kiolvassam, nem fog nehezére esni tovább várakozni még néhány napot, esetleg hetet. De akkor mihez kezdjek magammal?

Kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy erősen felhős az ég, azaz a csatangolás is kilőve. Különben is, mi van, ha odakint az utcán megint belemegy valami a szemembe?! Vagy ha kisüt a nap, és az válik zavaróvá? Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha aznap ki sem mozdulok otthonról Hisz nem vagyok már gyerek, csak el tudom magam foglalni valamivel a saját lakásomban is!

Takarítsak? Á, nem jó az sem, még a végén valahogy megerőltetem magam, és megint vérben forognak majd a látószerveim. Valami pihentetőbb tevékenységre volt szükség, amit akár félig vakon is el tudok végezni. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy társasjátékozom vagy kártyázom egy kicsit magammal. Az időmbe még az is belefért volna, ha mindkettő sorra kerül, de nem akartam elhamarkodni semmit, így elsőre kihalásztam egy nagy doboz Warhammer: Invasion zsugát, és elkezdtem paklikat építeni. De öt perc sem telt el, amikor rájöttem, hogy nincs is kedvem az egészhez. És különben is, olyan aprók a betűk a lapokon, nem kéne kockáztatni fölöslegesen. Arkham Horror? Felejtős, hiszen sokáig tart előszedni a sok tartozékát. Space Hulk? Azt még többedmagammal is piszok nehéz győzelemmel zárni, nemhogy egyedül! Figurafestés? Ugyan, kérem, mit szólna ahhoz most a szemem...?

Így haladtam hát sorban, egymás után lőve ki kedvenc időtöltéseimet. Közben pedig egy újabb gondolat kezdett körvonalazódni a fejemben: biztos, hogy annyira zavaró dolog lenne egy kis netezés és videojáték? Elvégre percről percre jobban éreztem magam. Mi van, ha lemaradok egy kulcsfontosságú eseményről azon a rettenetes közösségi oldalon? És milyen lehet a Duke Nukem, vagy az L. A. Noire következő pályája? Esetleg folytatnom kéne a legújabb Baldur's Gate vagy Vampire: the Masquerade - Redemption végigjátszást? Hirtelen az is felmerült bennem, hogy milyen jó lenne megint egy kis No One Lives Forever! Teljesen biztos, hogy mindezeket meg akarom magamtól tagadni, pusztán azért a triviális ostobaságért, mert reggel belement valami a gülü szemembe? Ugyan már, nem lehet ezekből semmi baj...!

Valahol ezen a ponton értettem meg, mennyire függő is vagyok valójában. Nem feltétlenül maguk a dolgok váltják ezt ki belőlem, hanem talán inkább a berögzült szokásaim. Egyszerűen hiányoztak azok, amiket nap nap után csinálok, reggel, délben, este, és bármi máshoz is akartam kezdeni, idővel csak ott lyukadtam ki, ahol előző nap abbahagytam. Estefelé újra ott bambultam a gép előtt, játszottam, és magasról tettem minden egészségügyi megfontolásra. 

Azt hiszem, ez már tényleg egy kicsit beteges!  

244. nap: Kényszerpihenő

Tegnap nem akartam írni a blogra, mert olyan kedvem volt, ma pedig nem tudok, mert azzal esetleg többet ártanék magamnak, mint kellene.

Reggel arra ébredtem, hogy kellemetlen érzés költözött a bal szemembe. Tulajdonképpen olyan volt, mintha nem is egy érzés, hanem sokkal inkább egy idegen objektum jelenléte okozta volna az anomáliát. Dörzsöltem kézzel, zsebkendővel, törülközővel, ahogy szoktam, de csak nem akart javulni. Próbálkoztam vízzel kimosni a tettest, kevés sikerrel. Káromkodtam ezerrel, az illendőség határait jócskán meghaladó módon anyáztam, és végül szörnyű esküvéssel fogadtam, hogy ezután csak hermetikusan lezárt szemvédőben fogom élni napjaimat, ám ezek sem vezettek eredményre. Tükörben próbáltam a bűnös kilétére fényt deríteni, eredménytelenül.

Aztán egyszerűen beletörődtem a sorsomba. Ha fáj, akkor fáj, nincs mit tenni, majd elmúlik. Bármi is okozza, örökké csak nem rakoncátlankodhat a szememben, ráadásul éreztem azt is, hogy egy ponton túl nehéz lenne elválasztani egymástól a kellemetlen érzés okozóját attól a fájdalomtól, amit magamnak okoztam, miközben próbáltam megszabadulni ismeretlen eredetű éjszakai "támadómtól". 

És csodák csodája, a semmittevés ezúttal meghozta eredményét, ugyanis szemem állapota lassú javulásnak indult. Mostanra elérkeztem arra a pontra, hogy érzékeny, mint a kutya, ráadásul olyan piros, mintha vámpír lennék, de legalább többé-kevésbé normalizálódott a helyzet. Viszont, mivel óvatos duhaj vagyok úgy döntöttem, hogy mára felmentést adok látószerveimnek a monitor és a tévé okozta negatív hatások alól. Remélhetőleg a pihentetés holnapra mindent a helyére tesz.

243. nap: Miről lehetne ma írni?

A dolog úgy áll, hogy nincs téma, nincs kedv, sem pedig ötlet. Hosszú volt a hét, és kevés az alvás, ráadásul írni sincs miről, ezért remek lenne végre arra felhasználni az éjszakát, hogy jól kialudjam magam. A hidegfrontnak hála lehűlt a levegő, így talán erre végre módom és lehetőségem nyílik a mai nap folyamán. Kellemes az idő a lakásban is, hála a reggeli, órákig tartó szellőztetésnek és folyamatos huzatnak, ezért a körülményekre nem lehet panasz. Már csak abban kell reménykednem, hogy sikerül megugrani az öt óra alvásidő mesés határát! Néha be szokott jönni.

242. nap: Szerepjátékos bukta

Rég volt, hogy utoljára lehetőségem nyílt igazi, kockákkal, karakterlapokkal és színtiszta fantáziával űzött szerepjátékkal múlatni az időt, így aztán kapva kaptam a lehetőségen, mikor egyik régi, kedves ismerősöm meginvitált magához egy éjszakai partira. Kicsit aggasztott, hogy a kellemetlenkedő álmatlanságomra most még ráteszek egy adaggal, de egye fene, úgy éreztem, ennyi még bele kell férjen. Elvégre odakint állandóan dörög és villámlik, ami tökéletes hátteret biztosít az ilyesfajta szórakozáshoz, így vétek lett volna kihagyni ezt az alkalmat.

Egy dolog volt csupán biztos: az, hogy régi cimborám lesz a mesélő. Két másik ismerősöm is hivatalos volt a buliba, és miután mindannyian megérkeztünk, hosszas vita kezdődött arról, mivel is játszunk pontosan. Én szerettem volna, ha a Star Wars lesz a befutó (valamint javasoltam, hogy próbáljuk ki a Call of Cthulhu-t), de a többségi döntés leszavazott, így maradtunk a Vampire-nél. Mindenki hozhatta régi, kedvenc karakterét, hogy azzal is meggyorsítsuk a kezdést. Elvégre egy egész éjszaka állt a rendelkezésünkre, minek vesztegettünk volna el belőle egyetlen percet is apró-cseprő csacskaságokra, mint amilyen a statisztikák és tulajdonságok kialakítása?!

Mint kiderült, cimborám már rég szerette volna valakiknek elmesélni a történetet, amit állítólag hosszú hetek alatt rakott össze (ezen a ponton egy kicsit megkérdőjeleződött bennem a szavazás tisztasága, ami korábban arra vonatkozott, mivel is játszunk...), így jó előre figyelmeztetett minket, hogy készüljünk fel egy összetett, bonyolult cselekményre, amelyben viszonylag kevés szerep jut majd a harcnak. 

Ezt mindannyian egyöntetű lelkesedéssel konstatáltuk, hiszen végre úgy éreztük, lehetőségünk nyílik megcsillantani a hosszú évek alatt összeszedett tapasztalatainkat, a furmányosságunkat, logikánkat, ravaszságunkat, cselszövőképességünket. Jómagam nem vagyok oda túlzottan az intrikus, politikai manőverezésektől hemzsegő történetekért, de a mesélő biztosított róla, hogy fölöslegesen aggódom, erről szó sincs, és majd meglátom a sok jóságot, amit kiagyalt nekünk. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol igazán elkezdtem aggódni. 

A történet valóban jó volt. Érdekesek voltak a fordulatok, jópofa volt, hogy szinte végig a sötétben kellett tapogatóznunk (átvitt és szó szerinti értelemben is, mivelhogy a karaktereink nem igazán szeretik a napfényt...), és el kell ismernem, a mesélő által irányított figurák valóban jól kidolgozottak voltak. Sokat kellett nyomoznunk, kérdezősködnünk, ügyeskednünk, és valóban csupán a történet legvégén került sor egy nagyobbacska összecsapásra a főgonosszal egy felhőkarcoló tetején.

És mégis úgy éreztem, az egésznek semmi köze ahhoz, amit én szerepjátékkén ismerek. Minden előre meg volt tervezve, mindenre azonnal ott volt a válasz, túlságosan illeszkedtek egymáshoz a darabok. Először nem is volt teljesen világos, mi zavar ebben, de miután a mesélő néhány érdekes és váratlan ötletünket pillanatok alatt lesöpörte az asztalról, kezdett világossá válni a kép. Nem szerepjáték volt ez, hanem egy előre megírt cselekmény, amiben egyetlen út vezetett a következő epizódig, és erre az egyetlen útra is csupán egyetlen módszerrel bukkanhattunk rá. Minden egyéb próbálkozás hiábavalóak, lehetetlennek, megismerhetetlennek bizonyult, mert egész egyszerűen nem azt tervezte be nekünk a mesélő. Lényegében az egész nem volt több, mint egy grafika nélküli videojáték, ahol mindenhol láthatatlan falakba és megmászhatatlan, kikerülhetetlen akadályokba ütközik az, aki megkísérelne kerülőúton elérni a célig. 

Bennem van a hiba, amiért ez engem annyira zavart? Csak nekem hiányzik az a tudat, hogy a kitalált világban létező karakterem azt tehet, amit csak akar? Úgy tűnik, igen, mert játékostársaim egyáltalán nem voltak ellenére annak, hogy végig nyílegyenesen kellett haladniuk. Nem is okolom őket ezért, mert a történet ebben a formában, mint mondtam, nagyon élvezetes volt. De úgy fest, nekem már nem egy jó történetre van igényem, hanem egyszerűen némi szabadságra. Nem kell a szájbarágós mese, elég csupán egy működő világ. 

Mindenesetre jó kis menet volt ez, épp csak nem nevezném szerepjátéknak. Az ugyanis, ha már a videojáték hasonlatnál tartunk, a sandbox legnemesebb fajtájából való. 

241. nap: Még mindig E3...

Azon belül is Mass Effect 3 anyagok! Jelenleg talán ez az általam leginkább várt játék, ám sajnálatos módon a megjelenés jövő év tavaszára csúszott. Egye fene, a jó munkához idő kell, tartja a mondás, ráadásul addig is kapunk egy jó adag videót, előzetest, ajánlót. A trilógia záró epizódja Kinect támogatásban fog részesülni, ami jelen esetben hangvezérlést jelent. Jó kérdés, hogy vajon az én gyatra kiejtésemet is képes lehet-e a masina értelmezni, vagy minden sarok mögött a halálukba küldöm az embereimet? Kiderül, ha megjelenik a játék (és ha valaha is leszek akkora balek, hogy beszerezzek egyet abból a mozgásérzékelős bugyutaságból).

240. nap: Ez tényleg durva!

Tudom, vannak olvasóim között olyanok, akiket nem hoz túlzottan lázba a videojátékok világa. Ám a tegnapi napon, az E3 keretein belül kijött egy olyan előzetes, amit egyszerűen mindenkinek látnia kell! Királyság ezerrel!

239. nap: Bontási munkálatok

A mai napon nekiálltam, és a kamrának kikiáltott apró lukban elkezdtem lebontani egy piszkosul magas, roppant nehéz és kegyetlenül masszív polcszerkezetet. De itt most kéretik nem holmi Ikeás, lapra szerelt tákolmányra gondolni - ez, kérem alássan egy igazi szörnyeteg volt! Tömör fából készült minden átkozott négyzetcentimétere, és olyan szögekkel gyúrták egybe a darabokat, amilyenekkel akár egy rinocéroszt is agyon lehetne szúrni, különösebb erőlködés nélkül. Nekem pedig a nagy feladat leküzdéséhez mindössze egy vastag kesztyű, egy izmos csavarhúzó és egy feszítővas állt a rendelkezésemre. Mint kiderült, ezek is elégségesnek bizonyultak, ám egy méretes baltának azért jó másfél óra után örültem volna, csupán azért, hogy méltóképp bosszuljam meg a hegyes szálkák és szögek okozta sérüléseket. 

Kis idő elteltével aztán rájöttem, hogy a több, mint három méter magas rettenet két részből áll, aminek két okból is örültem. Először is, mert így a felső másfél méter fölaprítása után mondhattam azt, hogy egy napra legyen elég ennyi a jóból. Másrészt pedig így a lebontott faanyagokat kényelmesen el tudtam helyezni az alsóbb polcokon, helytakarékosság címén.

Mondhatnám, hogy jó munkát végeztem, de ez barokkos túlzás lenne a részemről. Legalább két tucatszor szúrt meg valamilyen kiálló fadarab, beszipkáztam négy darab szálkát, és egyszer sikerült felnyársalnom a karomat egy rusnya szöggel is. Ez utóbbi okozta lukat jó tíz percig tartó, alapos mosás és fél liter alkohol felhasználása után tisztának nyilvánítottam, ám az odáig vezető út csöppet sem volt kellemes (ugyanis, mint tudjuk, a nyílt sebbe kent szappan, továbbá alkohol erőteljes érzeteket kelt az idegvégződésekben... azaz csíp, mint annak a rendje!). 

Összességben mégis elégedett vagyok magammal. Túléltem! Ez a legfőbb ok a dicsekvésre, és mint ilyen, álszerénység lenne elmenni mellette szó és önmagam vállon veregetése nélkül. A vérveszteséget idővel pótolja a szervezet, a hegek begyógyulnak, nekem pedig rövidesen lesz egy teljesen üres, nem túlzottan nagy, de piszkosul magas szobám. Nem mintha szükségem lenne rá, de akkor is jó lesz bemenni oda, és nem látni a világon semmit, csupán a falakat. Minimalizmus rulez!

238. nap: E3

Los Angelesben rövidesen startol az idei Electronic Entertainment Expo kiállítás, a planéta talán legnagyobb és legjelentősebb videojátékokkal foglalkozó több napos rendezvénye. Mindenki, aki kicsit is számít, valamilyen formában képviselteti magát, ennek megfelelően a sajtó képviselőit és az érdeklődőket töménytelen mennyiségű előzetessel, videóval és marketinggel bombázzák a kiadók lelkes, szorgalmas alkalmazottai. Mennyország a műfaj szerelmeseinek, beleértve engem is, ezért aztán én magam is szívesen tiszteletemet tenném a következő esztendők során megrendezésre kerülő E3-ak valamelyikén. 

Ám minderről korai értekezni, hiszen az idei buli még el sem kezdődött! A szerencsések pedig élőben láthatják majd, többek között a Duke Nukem Forever-t, a Mass Effect 3-at, a Star Wars: The Old Republic-ot és az Elder Scrolls V - Skyrim-et is. Lesz standja a Warhammer: Space Marine-nek, és jó eséllyel a Darkness 2 is megmutatja magát valamilyen formában. Én meg itthon ülök, és kiszolgáltatottan várom a híreket. Nem igazság!

237. nap: Ünnepi Könyvhét

Idén 82. alkalommal rendezik meg a Vörösmarty téren a hagyományos Ünnepi Könyvhetet, és e jeles alkalom még engem, az örökös otthon ücsörgőt is arra késztetett, hogy megemeljem a hátsómat és kilátogassak a rendezvényre. 

Ha valamivel kapcsolatban nem lehet oka panaszra a szervezőknek, az a látogatók száma volt, már amennyire a mai délután alapján ezt fel tudtam mérni. Ugyanis embertelen tömeg hömpölygött a bódék által teremtett mesterséges kis sikátorokban; idősek, fiatalok, kicsik és nagyok, magányosan bóklászók és családostul érkezők egyaránt. Itt rögtön meg is állnék egy pillanatra, és megragadnám a lehetőséget arra, hogy teljes szívből gratuláljak azon embertársaimnak, akik úgy érezték, bölcs döntés egy ilyen alkalomra, egy ilyen helyre biciklivel, esetleg babakocsival kilátogatni. Nem elég, hogy az egyszerű, mezei gyalogosok sem tudnak sokszor még mozdulni sem egymástól, a járművel közlekedők még azt is elvárják, hogy mindenki más majd előzékenyen utat nyit előttük. Ezúttal viszont az arrogánsabbaknak hamar a képükre fagyott a vigyor, ahogy annak lennie kell.

De inkább térjünk vissza magára a könyvhétre! Rengeteg kiadó képviseltette magát, a legnagyobbaktól kezdve egészen a határon túliakig, miközben a különféle bódék előtt a szerzők készségesen, lelkesen dedikálták legújabb műveiket, ahogyan az lenni szokott. Meglehet, az előző évek során is volt már ilyen stand, de én idén szembesültem először azzal, hogy képregényeket és mangákat is árulnak pár helyen. 

Ám a remek körítés és fölhajtás ellenére az emberek inkább csak bámészkodni jöttek ki, és nem vásárolni, ami némiképp lehangoló tanulság volt. Jómagam alig-alig láttam valakit, aki könyvvel megrakodva távozott a térről, bár a végleges eladási statisztikákról talán beszámolnak majd a tévék és az újságok. Bevallom, idén nekem sem volt keretem arra, hogy beszerezzek néhány tetszetősebb, érdekesebb kötetet, pedig a kínálat igazán minden igényt kielégítő volt.

A hét második felének időjárása alapján arra lehetett számítani, hogy a mai délutánon is számíthatunk egy kiadós esőre, és sajnos be is jöttek az előzetes jóslatok. Így jóval azelőtt kényszerültem távozásra, mint szerettem volna, ezért messze nem sikerült teljesen felderítenem a Könyvhét teljes repertoárját. Ha holnap délelőtt úgy alakul, talán ismét kilátogatok, hogy befoltozzam a kimaradt területeket. Addig is jöjjön néhány fotó.

Hazafelé, az eső kezdetén kattintottam el ezt a képet, a Brit Nagykövetség bejárata előtt. Aki tudja, pontosan mikor kezdődik a jövő évi londoni olimpia megnyitója, kiszámolhatja, hány órakor jártam arra pontosan!

236. nap: Pénteki gyors

Csupán a véletlennek köszönhetem, hogy nem feledkeztem el teljes egészében a napi kötelező blogbejegyzésről. Áldom a szerencsémet, és közben egy kicsit magamat is hibáztatom, amiért így alakult a dolog, viszont, mivel nagy baj nem történt, az egésznek nincs is különösebb jelentősége.

Egyetlen hátránya van az ehhez hasonló eseteknek - hogy témám bizony nem sok akad mára. Legalább is semmi olyan, amit e késői órán, minimális rákészülés nélkül érdemben ki tudnék fejteni. Ezért inkább nem is teszek semmi ilyesmit, és lassan elteszem magam  holnapra.

235. nap: Dupla királyság

Biztató előzetes látott napvilágot, amelyben mozgás közben láthatjuk a Darkness 2 című játékot. Pedig sokáig még az is kérdésesnek tűnt számomra, hogy valaha egyáltalán elkészül a remekbe szabott FPS folytatásával az új fejlesztőcsapat. Ám úgy fest, ezek alapján lehet okunk reménykedni. Sőt, megjelenési dátumot is hozzácsaptak a srácok, ami tényleg annak a jele, hogy ebből a dologból valami jó is kisülhet még.

Íme.

És nem mellesleg azt is kiderítettem, hogyan tudok videót belinkelni a blogra. Nem volt egyszerű, de megoldottam valahogy. Úgyhogy, kedves olvasóim, fogják fel ezt úgy, mint valami csodálatosan sikerült kísérletet. Ez van, a zseni mindig utat tör magának!

234. nap: Az eltűnt idő nyomában

Furcsa egy délutánom volt ma. Valamikor öt óra körül ültem le a gép elé, és egészen mostanáig fel sem néztem a monitor mögül. Blogokat olvastam, fórumokat böngésztem, időnként pedig hallottam, ahogyan az ég mennydörög és esőcseppek kopognak az ablakpárkányomon. Közben üdítőt szürcsölgettem, zenét hallgattam, videókat néztem, gondolatban megváltottam a világot, elméletben megoldást találtam az összes gondomra-bajomra, és nem mellékesen bepusziltam egy csomag M&M'S csokit. Egyetlen dologra nem figyeltem fel: hogy közben hosszú órák múltak el feltűnés nélkül, nyomtalanul, csöndesen.

A furcsa jelzővel illettem ennek a napnak a lezárását egy bekezdéssel korábban, ám ez mégis kicsit felületes jellemzésnek tűnik. Mert igazából baromi jól éreztem magam egész idő alatt úgy, hogy valójában nem csináltam az ég világon semmit. Hiába, egyeseknek igencsak kevés kell a boldogsághoz! 

Nagy fantáziára nincs szükség ahhoz, hogy belássuk: minél több emberrel kerül kapcsolatba valaki, annál nagyobb eséllyel fut bele egy oltári nagy seggfejbe. Így aztán nem teljesen elveszett ötlet értékként kezelni az egyedül töltött órákat, pillanatokat. Sajnálatos módon viszont ez az idilli, békés állapot, amely során gyakorlatilag egyetlen másodpercre sem jutott eszembe a bolygó, amin élek, sem az emberek, akik körülvesznek, csupán addig tarthatott, amíg ezek nem tudatosultak bennem. Onnantól viszont a varázs tovaszállt, mintha nem is létezett volna, és egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha 4-5 óra úgy párolgott volna el az életemből, mint a betonra locsolt víz a legnagyobb kánikula idején. 

Ezen felismerésből kiindulva elfogott a kétkedés, vajon mi is számít elvesztegetett, és mi hasznos időtöltésnek. Sajnálnom kéne, hogy a nagy semmire ment el egy este, vagy legyek hálás azért, mert legalább jól éreztem magam? Szeretném azt hinni, hogy az utóbbi az igazabb állítás. Jó volt úgy létezni egy időre, hogy egyetlen probléma sem merült fel a tudatom mélyéről, hogy a tennivalók látótávolságon kívül kerültek, és hogy eszembe sem jut sem a holnap, sem az, hogy ebből kifolyólag lassan ideje lenne nyugovóra térnem. 

Ugyanakkor mégsem történt semmi, amit legalább értékelni tudnék. Nem jutottam közelebb semmilyen megoldáshoz, a feladatok sem tűntek el hirtelenjében, ráadásul még egy műsorról is elfeledkeztem, amit pedig szerettem volna megtekinteni. Holnap reggel felkelek, és minden ugyanúgy lesz, mint eddig volt. Kicsit szomorú gondolat ez, be kell valljam.

A valóságból való menekülésre rengeteg lehetősége van a mai kor emberének. Ott vannak a videojátékok, lehet nézni filmeket, sorozatokat, a könyvek széles palettája áll a rendelkezésünkre, elmehetünk szórakozni, vagy simán leihatjuk magunkat a sárga földig, egyre megy. Ám bármit teszünk, az csupán átmeneti megoldás lesz, és az álomvilág után jön a kiábrándító ébredés. 

Nem vicces.