Kipróbáltuk: Exit Point

Akiknek abban a rettenetes élményben van részük, hogy kénytelenek régebb óta olvasni e blog bejegyzéseit (esetleg, uram bocsá', személyesen is ismernek), tudhatják, hogy időtlen idők óta várok arra a bizonyos Nagy Kalandra. Hogy az majd milyen formában és eseményként toppan be az életembe, teljesen lényegtelen; világégés, idegen civilizáció inváziója, Lovecraft szörnyeinek vadászata - egyre megy, csak jöjjön végre! És amikor ez a bizonyos soha be nem következő hőseposzi esemény valamilyen formában ízelítőt ad a szokatlan és különleges élethelyzetekből, azokat piszkosul szoktam szeretni.  

Ezért aztán igen nehéz elfogulatlanság nélkül értékelnem az Exit Point nevezetű szabadulós játékot. Ugyanis az a szituáció, amibe általa kerülünk, a legkevésbé sem nevezhető mindennaposnak. A rendszer épp olyan egyszerű, mint amilyen zseniális: minket és társainkat (kollégák, pajtások, osztálytársak, anyós...) bezárnak egy szürreálisan és végtelenül hangulatosan berendezett pincébe, és mindössze egyetlen órácska áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy valahogy kijussunk onnan. Józan észre, logikára és némi találékonyságra lesz szükségünk, ha időben teljesíteni kívánjuk a feladatot. Tétje természetesen nincs a dolognak, nem eresztenek be mérges gázt vagy töltik fel vízzel a szobát, ha kudarcot vallunk, viszont a szórakozás attól még garantálva van.

Igaz, a számítógépes játékok világában a műfaj komoly gyökerekkel rendelkezik, de azokat semmiképp nem vethetjük össze azzal az élménnyel, ami itt, a valóság hatására ér minket. Amikor az ember ügyetlenül babrál a valódi lakatokkal, kutatja végig a teli polcokat, töri a fejét a megoldhatatlannak látszó rejtvényeken, és közben aggódva szemléli a visszaszámlálást, akkor könnyű elfeledkezni arról, hogy ez csupán egy játék. Egyetlen, ajándékba kapott óra, ahol csak ő és kis csapata áll szemben a furmányos fejtörők sokaságával - számomra ez az, amiért valóban megfizethetetlen és mással nehezen összevethető az Exit Point. 

A játék lényegében mindenki számára ajánlható, aki nem küzd legyőzhetetlen klausztrofóbiával, és aki többre vágyik, mint a könyvek, filmek, játékok által nyújtott észjátékok. Nem lehet előre tudni, kinek hogy jár az agya, mi villan be neki, milyen ötletei támadnak bizonyos helyzetekben, ezért aztán ne becsüljünk le egyetlen tippet vagy ötletet sem. A minimális induló csapatlétszám két fő, a maximális pedig az öt; ez lényegében a nehézségi fokot is jól szabályozza, tehát minél többen vagyunk, valószínűleg annál gyorsabban és gördülékenyebben megy majd a nagy szabadulás. Viszont, és ezt higgyék el nekem Kedves Olvasóim, a feladatok megoldására kapott egyetlen óra szörnyen kevés idő, ezért a hasunk vakargatására nincs túl sok lehetőség. Segítséget - pontosabban mondva tippeket a következő feladványhoz - van módunk kérni, ha valahol nagyon elakadnánk, de ezek száma erősen korlátozott, így érdemes jól kufárkodni velük. Ám akár sikerrel járunk, akár elbukunk, egy biztos: kivételes hatvan percben lesz részünk. 

Személy szerint nekem nagyon tetszett az Exit Point, és alig várom, hogy kipróbálhassam magam a következő, ehhez hasonló játékban. Szerencsére erre egyre több lehetőségünk van idehaza is; hatástalaníthatunk bombát, kereshetünk gyémántot, vagy másfajta szökési metódusokkal tesztelhetjük a szürke agysejtjeinket. A műfaj határai lényegében végtelenek, és ha az érdeklődők száma nem csökken, az újabb és újabb kihívások iránti igény önmagában is elegendő lehet az egyre bővülő és színesedő feladványok elterjedéséhez. 

Nem könnyű játék, sőt, kimondottan nehéz falat, de pont ez adja a szépségét. A valódi kihívás érzése, ahol nincs módod csalni, nincs Google-segítség, csak önmagadra számíthatsz, és ahol pillanatok alatt elmerülhetsz a hely és a feladat varázsában. Ugyan ez még nem a Nagy Kaland, de hogy kalandnak kaland, méghozzá nem is akármilyen, ahhoz kétség sem férhet!  

Őrült Stone, avagy 2008 a patkány éve

Őrült Stone, avagy a magyarra lefordított címek mélypontja - akár így is kezdhetném, mert azért lássuk be: az eredeti "Split Second" és a hazai forgalmazó által a filmre aggatott verzió között azért akad egy ici-pici különbség. De a lényeg az, hogy egy igazi, hamisítatlan, kilencvenes évekből származó akció-thrillerrel van dolgunk, tele idióta párbeszédekkel, ultraklisé karakterekkel és megannyi butasággal, ami fölött csak jelentős jóindulattal tud a néző szemet hunyni. És a vicc az egészben az, hogy ez a mozi még a gagyifaktor egekbe szökő mutatói ellenére is bitangul szórakoztató!

Történetünk szerint 2008-ban, a jövőben(?) járunk. A globális felmelegedés miatt London nyakig úszik az árvízben, a bűnözés kezelhetetlen méreteket öltött, ráadásul egy patkányfertőzés nevű nyavalya terjed a jónép között, amiről sokat ugyan nem tudunk meg, ám emiatt ne is támadjon senkinek hiányérzete. Ugyanis a film nem egy ÁNTSZ propagandaanyag, hanem egyfajta cyberpunk-alien keverék, ahol egy óriási szörnyeteg emberek szívét tépdesi ki, hogy aztán azokkal kissé logikátlan módon macska-egér játékot kezdjen el játszani. A mókázásban pedig ki más is lehetne partnere, mint Harley Stone (Rutger Hauer), a paranoiás, közveszélyes, csokifüggő, erősen bekattant zsaru, aki meg-nem értett hőshöz méltóan igyekszik felvenni a harcot a békés állampolgárok belső szerveire utazó rettenettel szemben. 

A film kezdetén a tesztoszteronnal bőségesen átitatott figura a frankó napszemüvegében, ballonkabátjában és hűséges fegyvereivel az oldalán a felfüggesztése alatt is a város piszkos, fertőzött utcáit járja, hogy szembenézzen ősi ellenségével. A gyilkos újra lecsap, és bár Stone-nak nem sikerül ezúttal sem elkapnia, mégis megtudunk ezt-azt a kettejük között fűződő, egyébként nem túl harmonikus kapcsolatról. Például, hogy a mi szeretett felügyelőnk képes érzékelni, ha a rém a közelben van (tisztára Hegylakó fíling!), valamint azt, hogy mennyivel bevállalósabbak voltak húsz évvel ezelőtt a szinkronstúdiók a káromkodások tekintetében (ó, az a nagyszerű "Baszódj meg!" a jelenet végén... azt hiszem, ebben a filmben hallottam először e szép összetételt, és azóta is mindig mosolyt csal az arcomra, valahányszor eszembe jut). Innentől aztán elindul az unalomig ismert, mégis jól működő klisék sorozata. Stone új társa, a túlbuzgó okostojás, Dick Durkin (Neil Duncan) egyszerre jelenti majd a komikus karaktert és a miértekre válaszokat találó figurát, továbbá felbukkan még Kim Cattrall is, aki majd a szerelmi szálat (és az állandóan megmentésre váró hölgyet) biztosítja a sztoriban. 

A gyilkosságok mögött álló titokzatos szörnyről lényegében az egész film alatt nem tudunk meg semmit, legfeljebb azt, hogy legalább három méter magas, nehezen fogja a golyó, és a szervkereskedelmen túl az egyetlen dolog, ami érdekli, az Rutger Hauer karakterének állandó bosszantása. Ez utóbbira sincs egyértelmű magyarázat, legfeljebb az, hogy ez a Warhammer világából szakasztott mutáns Rat-Ogre a régmúltban már összefutott a felügyelővel, amikor Stone előző társával végzett és kis híján őt is elintézte. Nyilvánvaló költségkímélés címén magát a lényt sem láthatjuk teljes valójában, ami azonban a "kevesebb néha több" jegyében inkább hasznára válik a filmnek, semmint elvesz annak értékéből. A történetben ugyan kapunk egyfajta magyarázatot, hogy mit és miért is tesz, de bárcsak ne bajlódtak volna ezzel a forgatókönyvírók! Meg aztán kinek kell szörnyike, amikor itt van nekünk Stone felügyelő, mint főhős, aki mindvégig akkora seggfej, hogy egyszerűen képtelenség nem szeretni! 

Időnként talán maguknak a készítőknek is nehezére esett eldönteniük, hogy most akciófilmet vagy horrort akarnak csinálni a filmből. Így aztán egyfajta hibrid született, ahol az állandó feszültségkeltés mellett maradt hely a szereplők közötti folyamatos zrikálásra és a hatalmas mordályokkal való durrogtatásra egyaránt. Az állandósult és mindent átitató szürkés-fekete színtónus, a futurisztikusan kilátástalan világ, az antagonista természetfeletti gonoszságot sugalló jelenléte mind-mind hozzáadnak a hangulathoz, ami kétségkívül a film egyik legnagyobb erénye. Ha egy kicsit is kreatívabbak lettek volna annak idején az illetékesek, a történethez hozzácsaptak volna repülő autókat, mutánsokat, pár karba épített fegyvert, és máris kész egy vadi új sci-fi/cyberpunk világ, amit a végtelenségig lehet fejleszteni. Ám így sem lehetünk elégedetlenek; aki még nem látta volna a filmet, és könnyed szórakozásra vágyik, annak bátran tudom ajánlani megnézésre. Aki pedig gyerekként találkozott először vele, az egész biztosan klasszikusként tekint rá, még ha felnőttként azért jóval inkább szembetűnik a sok bohókás logikátlanság.

Ja, és ha olvasóim közül tényleg van valaki, aki eddig nem látta volna, a fenti YouTube videón egy jótékony feltöltőnek köszönhetően pótolhatja az elmaradását!

       

Bakancslista #1

Mivel a legtöbb blogger előbb-utóbb kifogy a mondanivalóból, borítékolható, hogy többségük egy ponton előveszi a bakancslista kimondottan unalmas és ostoba koncepcióját. Hiába, a bejegyzési kényszer nagy úr, viszont a témák száma véges; meg aztán egyesek abba a téveszmébe ringatják magukat, hogy igazából ők maguk a fontosak az olvasóik számára, nem pedig az, amiről írnak. Öreg hiba.

De azért ne legyünk álszentek sem, hiszen akad itt egy másik olvasat is. Aki egyszer blogírásra szánja magát, az egyben ékes tanúbizonyságát adja, hogy velejéig önimádó, exhibicionista és figyelemhiányos. És azon túl, hogy az illető elhiszi magáról, hogy ő ténylegesen valaki, gyakorlati haszonnal is kecsegtet egy bakancslista nyilvánosságra hozatala. Nevezetes, hogy az olvasók valamelyike esetleg segít a szerencsétlen blogger valamelyik problémájának orvoslásában vagy titkos vágyainak teljesítésében. Pofátlan dolog ez, főként azért, mert a szerző a "kívánságlistáját" "bakancslistának" nevezi, amit aztán olyan ártatlan bociszemekkel tálal fel hűséges olvasóinak, amitől mindenkinek könnybe lábad a szeme, és alig győz a szerencsétlen grafomán segítségére sietni. Aljas - de hatásos módszer.

Így aztán én a kevésbé pofátlan megközelítést választom, és nyíltan vállalom, hogy a személyes bakancslistámban szereplő tételeket azzal a szándékkal hozom nyilvánosságra, hogy valaki majd önzetlenül a segítségemre siet velük kapcsolatban. Azért jobb, ha előre szólok: amit én önerőből képtelen vagyok megoldani, az nagy valószínűséggel mások számára is megoldhatatlan feladatnak fog bizonyulni. De azért jó megmondóemberhez méltóan lelkesen buzdítok mindenkit arra, hogy egészen nyugodtan okozzon kellemes meglepetést nekem! Ráadásul, hogy ne sikkadjon el egyetlen tételem sem, sok különálló epizódként fogom tálalni a listám elemeit. 

Mindjárt lássunk is neki! Első helyre rögtön felkívánkozott agresszív énem sötét bugyrainak első számú piszkos vágyálma - hogy ellövöldözhessek néhány tárat egy Smith & Wesson Magnum 500-assal! Íme egy jópofa videó a kicsikéről, nehogy valaki összetévessze valami mással.

     

 

És nem, nem szeretnék valami mást kipróbálni helyette. Vagy ez, vagy semmi! A nevetséges hazai fegyvertartás szabályai mellett az egyetlen esélyem egy lőtér lenne, de hiába néztem végig tucatnyi honlapot, úgy fest, ezt a csúzlit nem tartják sehol. Nagy kár. Azért ha bárkinek akad valamilyen használható és teljesen legális ötlete, esetleg hosszas netes kutatásaim ellenére elsiklottam valami nagyszerű lehetőség fölött, azt nyugodtan jelezheti felém az illető. 

LEGO Monobrand Store - Árkád

A logika, valamint a Blogger rendkívül alapos statisztikái alapján azt a következtetést vagyok kénytelen levonni, hogy irreálisan nagy olvasottságot kapnak azok a bejegyzéseim, ahol valamit vagy valakit lehordok a sárga földig. Ha viszont pozitívan, elismerően nyilatkozom a témámról, az valahogy mindig eltűnik a süllyesztőben, elsiklik a tekintet fölötte, megy szépen a levesbe. Hogy miért van így, az önmagában is egy remek kérdés, de most nem fárasztanék ezzel senkit. A lényeg annyi, hogy a múlt pénteken, az Árkád bevásárlóközpontban megnyílt első magyarországi LEGO Monobrand üzletben tett látogatásom után billentyűzetet ragadtam, hogy megosszam olvasóimmal az ott szerzett tapasztalataimat. És, hangozzék ez bármilyen furcsán az oldal gazdájától, sajnálatos módon az előbb felvázolt gyakorlat szerint ez a bejegyzésem is igen-igen nagy népszerűségnek fog örvendeni.

Pedig szerettem volna csupa szépet és jót írni róla, komolyan mondom! A LEGO idehaza is egy rendkívül népszerű játék, amelynek egyaránt rabjává válik idős és fiatal, ezért aztán időszerű volt, hogy egy ilyen üzlet megnyissa kapuit. Igény volt rá, ez kétségtelen, hiszen sem az alkalmi vásárlók, sem a komolyabb gyűjtők és építők nem lehettek maradéktalanul elégedettek a hazai viszonyokkal. Igaz, a különböző webshopok nagyrészt lefedték az éppen aktuális kínálatot, ám azért azt mégsem lehet egy kalap alá venni egy olyan élménnyel, mint amikor az ember besétál egy üzletbe, ahol kivétel nélkül az összes polc roskadásig van pakolva kedvenc hobbijának szebbnél szebb csomagjaival. Ráadásul ez a bolt előzetesen többet ígért - saját figura építése, Pick a Brick fal, és millió kiegészítő (lámpák, hűtőmágnesek, kulcstartók stb.) a franchise szerelmeseinek. Persze, sok más országban találkozhatunk ezzel a rendszerrel, így azért nem kell hátast dobnunk emiatt, ráadásul aki időnként kilátogat a hétvégi PeCsa bolhapiacra, annak aligha fog ez újdonságként szolgálni, de ne fanyalogjunk folyton folyvást mindenért. Az előzetes hírverés és felhajtás is kielégítőnek bizonyult, akit kicsit is érdekel a hobbi, az alighanem hetekkel korábban értesült a megnyitó díszes ceremóniájáról. Mindezek összefoglalása után bátran állíthatjuk, hogy minden adott volt egy hiánypótló üzlet beindításához. Elbukni egyszerűen képtelenség, igaz? 

Hamis!

Kezdjük az elején. Kapcsolatom az üzlettel nem indult zökkenőmentesen, ugyanis hiába látogattam ki a pénteki megnyitóra, az ott hömpölygő tömeg és emberáradat lehetetlenné tette a bejutást. Nem mondom, arra azért lehetett számítani, hogy lesznek páran, hogy tolongás és lökdösődés fogad majd, de arra, hogy a bolt előtt kígyózó sorok hosszabbak lesznek, mint bármelyik Harry Potter könyv éjféli premierjén, aligha készülhetett fel a szegény blogfirkász. De gond egy szál sem, előfordul az ilyen, emiatt kár lenne idejekorán összevesznünk, sőt, ez a döbbenetes érdeklődés is azt bizonyítja, hogy a tulajdonosoknak érdemes volt belevágniuk a buliba. Képeket azért sikerült készítenem, amelyek ugyan sokkal rosszabb minőségűek, mint amilyeneket a különböző hírportálakon találhatunk ugyanerről az eseményről, de csak azért is feltöltöm őket ide, hogy elmondhassam: nekem is vannak ilyenjeim!

Tehát, ami pénteken nem sikerült, összejött egy másik napon, felhajtás, leleplezés és eszméletlen tumultus nélkül. Azért hozzám hasonló bámészkodók ezúttal is voltak, de ezúttal nem gátolhatott meg abban semmi, hogy a korábbi kisiklást feledve, nagy reményekkel a szívemben végre belülről is szemügyre vegyem ezt az apró, paradicsomi idillt a posványos multikulti förtelmes, bevásárlóközpontnak csúfolt fellegvárában. 

Apró, igen - mivelhogy a bolt meglehetősen kicsike. Néhány vitrin és üvegdoboz védi a néhány kiállított darabot, miközben a polcokon ott sorakoznak a LEGO legfrissebb, aktuális kínálatának dobozai. Se több, se kevesebb. Akit régebbi készletek érdekelnének, továbbra is mehet az eBay-re szerencsejátékozni. Kiegészítőből valóban sok van, kulcstartóval Dunát lehet rekeszteni, Darth Vader-es lámpákat is tehetünk a kosarunkba, ha ehhez van kedvünk, továbbá megvásárolhatjuk a témához kapcsolódó videojátékokat is. Az új, Gyűrűk Ura széria valamennyi eleme is természetesen a kínálat részét képezi, azaz ha valaki ezekre vadászik, itt mindegyiket megkaphatja. 

Meg ám, de mennyiért? Ez itt a legfőbb kérdés, és gyorsan hozzáteszem, hosszútávon valószínűleg ez lesz a bolt legnagyobb szépséghibája. Ugyanis az árak... hogy is fogalmazzam meg finoman... piszkosul magasak! Mi több, olyannyira gyanúsan magasak, hogy egy az egyben megfelelnek a többi bevásárlóközpontban található LEGO termékek áraival. Nyilván nem arról van szó, hogy az üzletek összebeszéltek egymással, hanem egészen egyszerűen ugyanakkora árrést alkalmaznak itt is, mint a többi helyen. De akkor mi értelme ide jönni vásárolni, ha az ember azt akarja, hogy palira vegyék? Miért ne menjen egy hozzá közelebbi plázába? 

Ja, hogy itt a hagyományos dobozokon túl kedvünkre válogathatunk a Pick a Brick falon a nekünk tetsző kockák közül, amikből majd a saját agyszüleményeink alapján szipiszupi dolgokat építünk? Na, ez vicces felvetés. Ugyanis az itt árult elemek jórészt a nagy, 650-es vagy 1500-as alapcsomagok kockáira épülnek, kiegészülve pár egyéb, teljesen használhatatlan készlet tartalmával, amelyeket az ég világon senki nem vásárol meg eredeti kiszerelésükben. Építeni azokból legfeljebb színes téglát lehetne, semmi többet, így hát uccu neki, jön a nagy ötlet, adjuk el azokat darabonként! Kis pohár 3000, nagy pohár 6000! Bizony, ezzel a módszerrel újfent hülyére vehetjük a T. fogyasztókat! Nem is rossz egy nemrégiben nyílt üzlettől.

De mi a helyzet az "építsd magad" figurákkal, ahol mi választjuk ki a felső- és alsótestet, a fejet, a hajat, és a cuccokat? Az csak jó buli, nem igaz? Nos, annak, aki még nem találkozott ilyennel, biztosan az. 600 pénz egy darab figura, és 1600 a három darab. Az ár itt elfogadható, bár mondom, aki ismeri a bolhapiacot, nem fogja a seggét a földhöz verni. A választék átlagos, az extra fegyverek még pár százassal megdobják a végösszeget, és magához a pulthoz se nagyon fér kettőnél több vevő. Az odébb kiállított vitrinben található custom babák tényleg igen impozánsak, látványosak és nyálcsorgatósak, de hoppá, bocsi, olyanokat a rendelkezésre álló készletekből nem tudsz összetenni. 

Elemeket, darabokat az üzleten keresztül rendelni nem lehet, ha mégis kell valami, oldd meg magad! És... lényegében ennyi. Ennyi az egész bolt! Túlárazott, a gyűjtők számára semmiféle újdonságot nem tartalmaz, ráadásul az építők sem tudják a legkevésbé sem hasznát venni. Arra jó, hogy az ember időnként betéved oda, megállapítja, hogy "Ez is kell! Meg az is kell!", majd távozik, és a kérdéses szetteket megveszi sokkal olcsóbban valahol máshol.  

Kipróbáltuk: Hooters Budapest

Megszokhattuk már, hogy időnként brutális médiafelhajtás előzi meg egyes márkák vagy termékek hazai megjelenését. Azt nem állítom, hogy ezek kicsit is sikeresek lennének - emlékezzünk csak a legújabb, RTL Klub által elindított vírusmarketing-izére azokkal a közhelyeket felvonultató óriásplakátokkal. Ember nincs, aki felfigyelt volna rájuk, olyan meg pláne nem, akit kicsit is lázba hozott volna a dolog. Ez aztán egy ponton oly rémesen kellemetlenné kezdett válni, hogy a csatorna kénytelen volt a saját műsoraiban elsütni néhányat a szerkesztőik által összemontírozott plakát-verziók közül, amelyeket, természetesen a "kíváncsi és találékony" internet-használók alkottak meg. Na persze, mocskosul elhittem a dolgot!  Aztán az egekbe szökő érdektelenséget látva végre leleplezték a titkot: RTL 2! Eredetileg szerettem volna erről egy hosszabb elemzést írni a blogra, de aztán rájöttem: fölösleges olyanról mélyebben elmélkedni, amit egyetlen képben össze lehet foglalni. Úgyhogy, tisztelt RTL Klub, íme a véleményem a marketingeseitek munkájáról!

De térjünk is vissza gyorsan a bejegyzés eredeti témájához. A Hooters is bőségesen megkapta a neki járó felhajtást, legyen szó akár a jövendőbeli pincérlányok válogatásáról, vagy az örökös polémiáról, ami az étterem sikerének valódi okait elemezgeti. Az amerikai lánc tulajdonosai akár tankönyvet is írhatnának a média működéséről; ugyanis tökéletesen tisztában vannak vele, miképp kell úgy nyilvánosságot kapni, hogy ezért a kisujjukat sem kell mozdítaniuk. Tudják, hogy a bulvárlapok imádni fogják őket, és tudják, hogy a magukat komolyabbnak valló médiumok sem tehetik meg, hogy nem foglalkoznak velük. A tévécsatornáknak és a lapoknak egészen egyszerűen szükségük van rájuk! A "könnyednek" és "szórakoztatónak" szánt anyagokban lehet mutogatni a csinos lányokat, miközben a "nagyok" megmondóemberi azon kezdenek el filozofálni, hogy miért is létezik ez az egész Hooters-jelenség, hogy miért lehet eladni egy terméket a remekül képzett plasztikai sebészek legjobban sikerült alkotásaival, és hogy vajon miért van mindezzel tele a bulvársajtó. 

Mindenki, aki minimális mennyiségű agysejttel rendelkezik, tisztában van vele, hogy a Hooters nem egy sztriptízbár. De azzal, hogy az étterem többnyire a természet (vagy az előbb említett dokik) által remekül felszerelt hölgyeket alkalmaz pincérnek, nem az egyszerű vendégek ingerküszöbét lépi át, hanem a médiáét, ami az ilyen jellegű megosztó és ellentmondásos sztorikból él. Tucatnyi országban működött már ez a stratégia a Hooters esetében, és itt is tökéletesen bevált. Ezért aztán az RTL-lel ellentétben a marketingkampányuk igen jól vizsgázott!

A remek rajt azonban önmagában kevés, a puding próbája az evés (bocs a rímért), ezért aztán nézzük, hogyan szerepelt az étterem az éles bevetés során! Három dologra voltam kíváncsi, mielőtt beültem volna elfogyasztani a mindennapi hamburgeremet - (1) hogy milyen maga a hely és az ételek, (2) hogy a hölgyek körüli felhajtás mennyire megalapozott, s végezetül a legnagyobb rejtély: (3) milyen magasságokat ér el a vendégek douchebag*-szintje.

Ha ezen szempontokat követjük, rögtön el is érkezünk arra a pontra, ami felhajtás ide, hírverés oda, magasan a legfontosabb szempont mind közül egy étterem esetében. Vajon mennyire ízletesek a harapnivalók, mennyire hívogató-barátságos a környezet, mennyire kell mélyre nyúlni a pénztárcánkban, ha jól akarunk lakni? Nos, annyit elárulhatok: a menüsort módomban állt nem egyszer, hanem kétszer is alapos tesztnek kitenni, aminek köszönhetően viszonylag alapos és átfogó képet alkothattam az ételekről. A kínálat egyáltalán nem hosszú - néhány könnyed előétel, esetleg saláta, majd jöhetnek a szendvicsek, a hamburgerek, valamint az étteremlánc méltán híres csirkeszárnyai. Természetesen a fine dining szabályait nyugodtan elfelejthetjük itt; az evőeszközt külön kell kérni, a ketchup és a mustár előbb-utóbb mindenkit maga alá gyűr, szalvéta gyanánt pedig mindenki téphet magának az asztal közepén elhelyezett Tesco budipapírból. De ezeken a vendégek többsége valószínűleg hamar túlteszi magát, elvégre ide a hangulatért, a hideg sörért, a masszív adag falnivalókért, valamint a számos, idehaza sosem látott sportadókért jár az ember. Szerencsére bármit is rendelünk, előzetesen módunkban áll megszabadulni a nem kívánatos összetevőktől, így gomba nélkül sikerült kipróbálnom a klasszikus Philadelphia szendvicset, valamint paradicsom nélkül élvezhettem a gusztusos hamburgereket (pusztulj, pari!!!!). Ez utóbbiakhoz alapjáraton kapunk egy adag tekeredett sült krumplit, ami sajnálatos módon nem mindig ért fel a máskülönben ízletes és zamatos csirke- és marhahúsból készült főétkekhez. Hiába, a kihűlt és szikkadt kolompérhez fogható köretnél kevesebb lehangoló dolgot ismerek. Desszertek még nincsenek, de állítólag majd lesznek valamikor; az italok a jól bevált éttermi módszert követve kegyetlenül túlárazottak - elvégre abból van a haszon, és nem az ételekből -, ráadásul minden fogás alá egy itatóspapírt biggyesztenek, ami, gondolom, a mosogatás miatt fontos, de attól még az evőeszközzel való falatozást alaposan megnehezíti. A mindenhol domináns világosbarna fa a narancssárga ülésekkel és díszekkel meglehetősen egyszerűen hat, de semmiképp nem túl sivár vagy barátságtalan. Aki járt már sportbárban, nagyjából el tudja képzelni, milyen is a Hooters. Némi extrával megfűszerezve.

És ha már az extrákat emlegettem, térjünk is át a második pontra, a pincérlányokra. Elvégre ez az egyetlen olyan szempont, amivel az étteremlánc képes volt kitűnni a többi, hasonló profilú konkurense közül. Először is, két látogatásom alkalmával egy egész hadseregnyi hölgy nyüzsgött az asztalok körül, ami elsőre ugyan furcsának tűnhet, de egyrészt ezért a férfi vendégek aligha fognak panaszkodni, másrészt a felszolgálóknak az étterem bevett gyakorlatának megfelelően a szokásosnál több időt kell eltölteniük a vendégekkel. Kedvesek, aranyosak, beszélgetnek, leülnek az asztalhoz - egyszóval egy rakás olyan tevékenységet végeznek, amihez aligha van hozzászokva az átlag magyar étteremvendég. Az eljárás azonban meglepő módon nem tolakodó vagy zavaró, inkább csak szokatlan és érdekes. Kicsit azért sajnálom is őket emiatt, hiszen valószínűleg a munkájuk egyik legnehezebb része ez a kitétel. Normális körülmények között az itt dolgozó lányok a magamfajtát még csak arra sem méltatnák, hogy lehányják - erre most szóba kell elegyedniük velem és a hozzám hasonlókkal! Valahol, egy titkos összejövetelen a pszichiáterek egy csoportja biztos vigyorogva dörzsöli a markát a pár év múlva náluk kopogtató Hooters-hölgykoszorú miatt, akik aligha lesznek képesek a segítségük nélkül feldolgozni az ilyen alkalmak által okozott sokkot.  

De, amint mondtam, jópofa ez az amerikai módi. Az egyenruci dögös, a push-up beteljesíti a sors által rárótt epikus küldetést, egyszóval minden olajozottan működik. A vendégek szép számmal lépnek be az ajtón, hogy belekóstoljanak az étterem nyújtotta lehetőségekbe... no de kik is ezek a bizonyos vendégek? Kik látogatják a Hooters Liszt Ferenc téri fellegvárát?

Személyesen ez, a hármas számú kérdés volt az, ami a leginkább foglalkoztatott. Az előzetes várakozásnak megfelelően csupán csak kanos, nyálcsorgató kölkök és kapuzárási pánikban szenvedő műmájerek számára vonzó ez a hely? Vajon a betévedő hölgyvendégek arcára mennyi idő elteltével ül ki a savanyú féltékenység? Vajon mennyi időnek és sörnek kell eltelnie ahhoz, hogy a félénkebbek fel merjék emelni a tekintetüket az étlapból, amit már egyébként ezredszer olvasnak végig? 

Igazság szerint előzetes várakozásaim részben beigazolódtak, részben viszont hatalmasat tévedtem. Mert valóban, egy ilyen hely mágnesként vonzza a tajparasztokat (szerencsére az étterem magas árai távol tartják a legnagyobb sutyerákokat), és akad pár agyonszolizott díszpinty is, ugyanakkor szép számmal látogatják a helyet párok, családok, gyerekesek, idősebbek. Sok a külföldi, de mégis talán többségben vannak a magyarok. Akadnak olyan kanok, persze, akik a fejüket összedugva, sugdolózva beszélik ki az összes pincérlányt, ám mégsem ez a jellemző. Valószínűleg idővel kialakul majd a stabil törzsközönség, akik, kiegészülve az alkalmi kíváncsiskodókkal biztosíthatják azt, hogy az étterem biztosan megvesse a lábát Magyarországon. 

És hogy kinek ajánlható? Az eddigiek után nem nehéz kitalálni, hogy lényegében bárkinek! Ahogy már említettem, a Hooters elsősorban és kizárólag egy étterem, és semmi több. Mondhat bárki, amit akar, elemezhetjük a jelenséget akármilyen szemszögből, ráaggathatjuk, hogy didibár, de ez semmit sem változtat a lényegen. Kellemes, de egyszerű fogások, csinos pincérlányok időnként némi műsorral körítve, valamint sportadók minden mennyiségben.

*Douchebag - Meg kell valljam, nagyon kedvelem a magyar nyelvet. Szerintem páratlanul színes, és gyakorlatilag mindent ki lehet vele fejezni olyan módon, ahogyan azt a használója akarja. De egyetlen, nagy szívfájdalmam mégis akad: az, hogy az angol douchebag kifejezésnek nem nagyon van itteni megfelelője. Persze, körül lehet írni, valahogy így: paraszt, suttyó, bunkó, barom, féreg, patkány, véglény, illetve a többi, hasonló jelentéstartalommal bíró szavunkkal. Ugyanakkor egyik sem pontosan fedi le a douchebag tényleges jelentését. Épp ezért nem is próbálkozom tovább a meghatározással. Aki kíváncsi rá, mit értünk ezalatt, az nézze meg a Google képtalálatait, és minden azonnal világossá válik! Illetve, ha kedves olvasóim tudnak jó fordítást a szóra, kérem írják meg nekem a kommentek között!

Piranha 3D

Mondhatnám, hogy azért néztem meg ezt a filmet, mert a mély és elgondolkoztató tartalmak helyett végre egy kis agyatlan szórakozásra vágytam. Megemlíthetném, hogy a "zs" kategória ellenére mind a nézők, mind a kritikusok viszonylag pozitívan nyilatkoztak róla, ami azért mégiscsak figyelemreméltó teljesítmény Hollywood mai viszonyai között. Cinkos kacsintással adhatnám olvasóim tudtára, hogy a brutális erőszak jelentős mennyiségű csöccsel vegyítve igenis egy működő, jól bevált recept a szórakoztatóiparban, amire a magamfajta gyenge jellem nehezen tud nemet mondani. Pedzegethetném, hogy a horror műfajának parodizálását nyíltan vállaló alkotásokban komoly lehetőségek vannak, amelyeket jól kiaknázva akár kultuszfilmet is lehet teremteni. 

Igen, mindezeket tényleg felhozhatnám mentségnek, mert valóban jogos érvek egytől egyig. Ám mégsem teszem, mert az egyszerűen szemen szedett hazugság lenne. Az igazság mindenféle szépítés és mellébeszélés nélkül annyi, hogy a kettes számú kedvenc pornószínésznőm, Ashlynn Brooke is játszik benne, és, gyenge jellem lévén, ennyi nekem bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy jelentős energiákat mozgósítva beszerezzem ezt a 2010-ben megjelent popcornmozit. És bár összességében a hölgy valószínűleg harminc másodpercnyi képernyőidőt sem kapott, attól még nem éreztem úgy, hogy elvesztegetett idő lett volna végignézni a Piranha 3D-t. Hogy miért? Arról azonnal lerántom a leplet!

A film az 1978-as Piranha című rémségesen gyenge szörnymozi remake-je, ami már önmagában is vicces, hiszen maga a forrásmű sem egyéb, mint az 1975-ös Spielberg-remekmű, a Cápa koppintása. A történetére, kicsit sem meglepő módon nem kell túlságosan sok virtuális betűt vesztegetnünk; egy földrengés következtében megnyílik egy víz alatti barlangrendszer, ahonnan évmilliók óta kihaltnak hitt őspirányák lepik el a Victoria-tavat. A gond csupán annyi, hogy minderre a tavaszi szünet kezdetén kerül sor, amikor is bulizni vágyó, piás, drogos és kanos tinik ezrei lepik el a vidéket. És... lényegében ennyi az egész, a többi innentől, ahogy mondani szokás: jön magától! Egyre-másra tűnnek el az emberek a dögök támadásai során, miközben a néző fokozatosan ismerkedik meg a történetben fontosabb szerepet betöltő jövendőbeli haleledelekkel. És bár ezen karakterek mélységeinél még egy használt papírzsepi is összetettebb jellemnek tűnik, még sincs okunk túl sokat panaszkodni rájuk. A film első felében fokozatosan adagolják a készítők a feszültséget, és érezhetően valami nagy dolog van készülőben. Azért, persze, senki ne gondoljon komoly rémisztgetős dolgokra - itt nyomát sem találjuk Freddy Krueger ördögien zseniális húzásainak, sem az ázsiai horrorokra oly jellemző idegtépő rettegésnek. Történetünkben mindig ragyogóan süt a nap, mindenki jól érzi magát, miközben a nézők felváltva gyönyörködhetnek az übermuffok bájaiban és a halak véletlenszerű lakmározásaiban. De, mint azt tudjuk, a készítők nem is igazán törekedtek arra, hogy bárki is túlságosan komolyan vegye azt, ami a vásznon történik. 

Aztán, amikor elérünk történetünk feléig, hirtelen minden megváltozik. Felejtsük el, amit eddig láttunk, dobjuk a kukába a jól bevált klisék mindegyikét, ugyanis a mosolyra késztető ijesztgetésből és a szereplők lassú elfogyasztásából egycsapásra egy minden képzeletet felülmúló vérfürdőbe csöppenünk. Bevallom, sok mindent láttam már a filmvásznon, de azt hiszem, ilyet még sosem. A tónál tartott csónakos, pancsizós, csöcsvillantós bulit egy egész hadseregnyi éhes halacska zavarja meg, és olyan mészárlást csapnak a szigorúan 18-adik évüket betöltött, kétes erkölcsű és erősen ittas tinik között, hogy az ember hirtelen nem is tudja, megbotránkozzon, vagy a hasát fogja a nevetéstől. Egy bő negyed órás, meglehetősen intenzív jelenet alatt százakat marcangolnak szét, amit aztán a készítők igyekeznek minden részletében bemutatni nekünk. Szerencsére azért akadnak szép számmal kreatív és brutális elhalálozások is a rágicsáláson túl. A pillanatok alatt elharapózó pánik és rémület csak tovább növeli a szórakozási faktort, a tévé előtt ülők pedig kezdhetnek fogadásokat kötni, hogy a kedvenc szereplőik vajon túlélik-e a következő harminc másodpercet vagy sem. Förtelmes sebek, lógó belsőségek, kettészakadó testek, lebegő szemgolyók - van itt kérem minden, amit az átlagnéző gyomra elbír. Hőseink száma percről percre fogy, ami azt jelenti, hogy közeledünk a mészárlás végkifejlete felé. A történet végén - nem meglepő módon - a készítők lehetőséget biztosítanak a folytatásnak, lezáratlanul hagyva a cselekményt és életben hagyva néhány szerencsés kiválasztottat. 

A film összességében tehát beváltotta az általam támasztott nem túl magas elvárásokat. A szereplőgárdában felbukkan néhány komolyabb név is, mint például Richard Dreyfuss, aki a Cápa egyik főszereplőjeként érdekes fricskának számít a történetben. Christopher Lloyd karaktere is inkább a műfajban elengedhetetlen figura, az események hátteréről információkat szolgáltató tudós-féleség paródiája. Ving Rhames a szokásos, tökös fickót hozza, ami valóban jól is áll neki. Elisabeth Shue viccesen hat, mint a városka sheriffje. Mellettük pedig valóban igazi vizuális nehézbombázók garmadája tűnik fel, akik olyan mennyiségű szoftpornót produkálnak, ami helyenként már-már túl sok és túlságosan erőltetett. Természetesen a pucér szilikoncsodák a műfaj elengedhetetlen kellékei, de azért ilyen mennyiségű "eksönnel" ritkán találkozik az ember. 

A speciális effektek néhol egész jók, máshol viszont borzalmasak. A halacskák a legkevésbé sem ijesztőek, a szereplők sebei olykor eltűnnek, majd újra megjelennek, a vízen ringatózó szétmarcangolt babák pedig mindenkit emlékeztetnek a film alacsony költségvetésére. A színészi játék leginkább semmilyen, bár azért rossznak sem nevezhető, a karakterek egydimenziósak, és legtöbbjük egy csöppet sem szerethető, a történet több lukat tartalmaz, mint egy ementáli sajt, és a tiszta játékidő a 80 percet sem éri el. És mégis... a Piranha 3D képes volt végig lekötni, majdhogynem szórakoztatni olyan végtelenül egyszerű eszközökkel, mint kivillanó domborulatok és véres halálesetek. Meglehet, bennem van a hiba - vagy esetleg a rendező, Alexandre Aja tényleg annyira jól eltalálta az összetevők arányát, hogy azok valóban egy jól funkcionáló egészet alkottak. Mindenesetre a filmet ajánlom megtekintésre mindenkinek, elsősorban nagyobb társaságoknak, akik képesek remekül szórakozni ezeken a mozikon. Minden egyes másodpercet, elhangzott mondatot és eseményt ízekre lehet szedni benne, és érdemes is, pusztán a mulatság kedvéért.

És, ha már oly őszinte voltam kedves olvasóimmal a bejegyzés kezdetén a film megtekintésének valódi okát illetően, továbbra is maradnék ezen a jól bejáratott ösvényen. Ez jelen esetben annyit tesz, hogy mélységes csalódottságomat szeretném kifejezni a készítők felé azzal kapcsolatban, hogy a folytatásban, a Piranha 3DD-ben (ó, az a mindent felülmúló kreativitás...) nem hozták vissza Ashlynn Brooke karakterét. Mármint, értem én, hogy a szereplő hivatalos neve a történetben egy igen hangzatos "cheerleader" volt, ráadásul egy elszabadult kábel egy vidám csattintással annak rendje és módja szerint konkrétan kettévágta a hölgyet, de azért csak van némi remény a visszatérésre valamikor, nem?

Egyébként is, az a vágás nem is olyan vészes! Ha Ving Rhames karaktere túlélte, hogy felzabálták, és visszatért a folytatásban, egy ilyen kis karcolást igazán könnyen lehetne orvosolni. Vegyük például a Hegylakóból Kurgant.

A fickó biztosítótűkkel rögzítette a fejét a nyakához, miután azt majdnem levágta egy másik halhatatlan! Jó, lehet, hogy a pasi háromezer éves és atomtápos, de szerintem akkor is megoldható lenne a dolog. Léccilécci! Plíz...!