64. nap: Ütközetben eltűnt

Van a karácsonynak néhány elengedhetetlen velejárója. Nem kell nagy, transzcendens dolgokra gondolni, most inkább maradjunk meg az egyszerű nyalánkságok szintjén. Ezek pedig a következők: diós bejgli, (szigorúan csak diós, a mákosat annyira nem kedvelem) habcsók (lehetőleg fehér, mindenféle cicoma és gyanús állagú ételfesték nélkül), és szaloncukor. Bitang sok szaloncukor!

Az első tétellel évről évre mindig gondban vagyok. Árulják azt, bármerre megyek, az orrom alá dörgölnének néhány rúddal úton-útfélen, de én mégis legtöbbször kivárásra játszom. Arra, hogy valaki ajánljon nekem egy helyet, ahol mind árban, mind minőségben elfogadható színvonallal találkozom. Általában bejön ez a módszer, hiszen azért egyáltalán nem számít kuriózumnak az a sütemény. 

A habcsók már könnyebb dió. A választék itt is nagy, ugyanakkor jóval kisebb a kockázata annak, hogy mellényúljak. Nüánsznyi különbségek a gyártók termékei között, ráadásul filléres tételről van szó, így nagy kár akkor sem éri az embert, ha az általa vásárolt, keményített, cukros tojásfehérje esetleg pocsék lenne. Már hetekkel ezelőtt kinéztem a helyet, név szerint a Jégbüfét, amely közreműködésével kihúzhatom ezt a tételt a bevásárlólistámról. 

A szaloncukor, illetve a SOK szaloncukor kérdése pedig egyértelműnek tűnhet. Két ízesítés jöhet összesen szóba, a marcipános, valamint a zselés. Az előző tiszta sor, Milka lesz a kiválasztott, kétség sem férhet hozzá. Árképzése nem a legjobb, viszont ízre remek, ami bőségesen kárpótol az anyagi áldozatért. Alternatív megoldásként felmerült még a Szamos diszkréten elegáns kiszerelésű szaloncukra is, de mire igazándiból módom lett volna eltöprengeni a kérdésen, addigra az utóbbi teljesen kifogyott az általam látogatott boltok polcairól. 

Hátra van tehát a listám utolsó tétele, a zselés! És ennél a pontnál kezdődött meg az én véget nem érő vesszőfutásom, küzdelmem a szökőár ereje ellen, epikus harcom a névtelen, arctalan ellenséggel. Mert bármerre is kutatok, bárkinél is érdeklődöm, egyszerűen nem találok a városban sehol zselés szaloncukrot! A polcok roskadásig tömve Norbi Update, Tibi, Bonbonetti, Disney, meg még millió egyéb, ismeretlen márkájú édességgel, a legextrémebb ízesítéstől kezdve a leghagyományosabbig. Gombóc Artúr nálam sokkalta jobban, érzékletesebben tudná felsorolni a kínálatot, a választékot, a dömpinget, ami az év ezen szakában elárasztja az üzleteket. Épp csak az az apró, fránya zselés hiányzik mindenhonnan. 

Én pedig tanácstalanul állok: az óvilág elcsökevényesedett, feledésbe merült, utolsó képviselője vagyok, aki még a fán szeretné látni a régi idők nyalánkságát? Én vagyok az egyetlen, aki nehezen képes megbirkózni a zselétlen karácsony gondolatával?

Vagy lemaradtam valamiről, és az egészet már évekkel korábban betiltották, mondván, rontja az összes többi cég termékének eladási statisztikáját? Arról lenne szó, hogy XY márkának nem tetszett, hogy a pacalos-mangós-kókusztejes-petrezselymes gasztronómiai csodából kevesebb fogy, mint a jó öreg klasszikusból? Vagy más belharcok áldozatául esett az én nagy kedvencem, és most fogolyként senyved egy jól őrzött, titkos páncélterem receptrészlegén, egy csokigyár roskatag épületének legmélyén? Szóljon már valaki Chuck Norris-nak,  hogy menjen oda, és szabadítsa ki szegény, ártatlan hadifoglyot! Legyen már teljes az idei karácsonyom!

Néhány izgalmas tréler

Nagyon úgy fest, az év utolsó napján sem fog beköszönteni a világvége, így jó okunk van reménykedni abban, hogy 2011-ben módunk lesz végigjátszani néhány ígéretesnek tűnő játékot! Kezdetnek álljon itt két előzetes, amelyek egyértelműen számíthatnak kitüntető figyelmemre! 

Elsőként mindjárt annak a trilógiának a harmadik, befejező epizódja, amely gyökeresen forgatta fel eddigi ismereteimet a sci-fi műfajáról, és egyetlen, jól irányzott horogütéssel zúzta porrá a Star Wars, Star Trek, és más, jól ismert frencsájzok márványszobrait. Mass Effect 3 jövő nyáron!

lyutúb klip

És egy újabb finomság! Elder Scrolls 5, a megjelenési dátuma pedig egyszerűen 11.11.11! Tízer klip!

lyutúb

Reménykeltő, hogy jövőre sem kell unatkoznunk videojáték fronton! És mennyi, de mennyi finomság vár még ránk, ezeken kívül is! Csak győzzük mindet végigjátszani!

63. nap: Istent játszva

A 31. napon említettem, hogy írási ambícióim odáig fajultak, hogy immár bármikor a tettek mezejére lépve elkezdhetem életem jelenlegi egyetlen értelmének, a lassan már 15 éve tervezgetett könyvnek a megírását. Nos, jelentem, a dongó döngicsélni kezdett, ami annyit tesz, hogy az előző három nap során, nagy nehézségek és küzdelmek árán befejeztem a prológusomat. A korrektúrám utáni arány pedig valahogy így fest:  jelenleg naponta egy oldalnál kicsit többet tudok véglegesíteni, ha megerőltetem magam.

Nagy kunszt, mondhatná erre bárki, de a dolog az én esetemben korántsem ilyen egyszerű. Számomra rettenetes dilemma volt, hogy nekivágjak-e a régóta dédelgetett, nagy álmomnak, vagy esetleg várjak még vele egy kicsit. Hiszen ha későbbre halasztom, talán sikerül még tovább csiszolni a részleteket, esetleg fejlődik az írási- és fogalmazási készségem, netalán megszáll egy olyan hangulat, ami által tudni fogom, a siker érdekében mit és hogyan kellene tennem.

Ám szomorúan kellett megállapítanom, hogy ha így állok hozzá a dologhoz, akkor jó eséllyel soha, semmi nem fog kikeveredni az egyébként szép terveimből. Hiszen a történet valamennyi darabkája a helyén, szerény képességeim határait lehetetlen lenne tovább kitolni, a kedv és a lelkesedés pedig előbb vagy utóbb elszáll, és onnantól mindenképpen csak a kemény, gépies, hosszadalmas meló marad. Nem volt hát több kibúvó, neki kellett vágni az ismeretlennek!

Ugyanakkor nem is hittem volna korábban, hogy ekkora élményt képes nyújtani egy saját világ életre keltésének minden pillanata! Az, hogy irányítunk, urai vagyunk egy univerzumnak, amelyben végtelen hatalmunk van a szereplők sorsa felett, ahol kedvünk szerint adhatunk és elvehetünk, ahol a törvényszerűségeket mi alakíthatjuk olyanná, ami számunkra megfelelő, egyszerre nagyszerű és felelősségteljes érzés. Ez az a szabadság, amelyet nem helyettesíthet egy mások által  létrehozott világ kényelme és korlátai. Meglehet, "vendégmunkásként" nincs szükség arra, hogy mindent mi alkossunk meg a semmiből, cserébe viszont elesünk a korlátlan hatalomtól, és teljesen soha nem érezhetjük magunkat otthon. Elég jó üzletnek tűnik hát a semmiből kezdeni, én amondó vagyok.

Sokat gondolkodom azon, hogy vajon aki készít egy számítógépes játékot, leforgat egy filmet, vagy  egy könyv lapjain létrehoz egy univerzumot, vajon képes lesz-e idővel úgy elvonatkoztatni tőle, hogy valamikor majd kívülről, idegenként szemlélve gyönyörködhessen benne. Tartok tőle, ez lehetetlen feladat, de ha ezt az árat kell fizetni érte, ám legyen, állok elébe! Különben is, a történet, függetlenül attól, hogy papírra vetem-e vagy sem, bennem él, és ezen nem változtathat az, hogy mások számára is elérhetővé válik. Csupán az a kérdés, vajon sikerül a mondanivalót úgy megalkotni, ahogyan azt szeretném. Talán ez az, ami által kiderül, kiben van tehetség, és kiben nincs. De ez már teljesen más lapra, és esetleg majd egy későbbi bejegyzésre tartozik.

Szóval csak annyit üzennék azon kedves olvasóimnak, akik hozzám hasonló terveket dédelgetnek: ne féljenek belevágni, ne keressenek többé kibúvókat, mentségeket, kifogásokat! Könyvet írni nagyszerű mulatság! Vágjon bele mindenki, aki csak tud!

62. nap: Prevenció

Odakünn tombol a tél, szakad a hó, jeges szél süvít végig a kihalt, néptelen utcákon. Az évszak ezen szakaszának jóformán természetes velejárója a gyakori megfázás, tüsszögés, köhögés, mivelhogy a különböző baktériumok és vírusok reneszánszukat élik. Idén azonban eldöntöttem, hogy megpróbálom elejét venni a kötelező jelleggel beköszönő betegséghullámnak, és az ágyban, takaró alatti, lázas gubbasztás helyett az egészség ösvényére lépek!

Tegnap ennek már bemutattam az előszelét, ma viszont ki is fejtem nyerőnek vélt módszeremet. A lényeg: gyümölcsnapokat tartok! Sőt, hétvégéket! Ezek alatt kizárólag vitaminban gazdag, természetes eledeleket veszek magamhoz, úgy mint banán, mandarin, körte és szőlő. A választék hatalmas, nem is kell messzire mennem értük, és valamiért jobban bízom ebben a módszerben, mint a különböző kapszulákban és vízben oldódó porocskákban. 

Persze nem állítom, hogy könnyű betartani a magam által előírt formulát. Egy hatalmas rántott hús gondolata borzalmas csábítás, a palacsinta és a gesztenyepüré fantasztikusak, a házi csirkepörköltnél jobbat pedig még nem találtak ki számomra. De erős maradok, megfogadtam, és ahogyan a blog esetében, úgy a fogyókúra tekintetében sem tűröm a kibúvókat. 

Ennek megfelelően a piacon be is vásároltam mindent, amire csak szükségem lehet. Hoztam mindenből a fentebb idézettek közül: mandarint, banánt, meg pár szem körtét. És hogy teljes legyen a lista, még némi leveles tésztából készült süteményt is! Ám nem szeretném, ha bárki azt hinné, mindez gyengeségem műve! Hiszen abban a tésztában baracklekvár van, ráadásul jó sok, így szubjektív megítélésem szerint teljes mértékben beleillik a gyümölcsnapi koncepciótervbe!

A siker, szerintem garantálva van. És ha nálam beválik, szabadalmaztatni is fogom, a gyógyszergyárak és fitnessz guruk mélységes bánatára. Hiszen nem kellenek ide csodaszerek, bűvös módszerek, titkos összetevők. Egyszerűen egy olyan valaki kell, aki olyan acélos, mindent legyűrő, heroikus akaraterővel rendelkezik, mint én! Aki előtt nincs lehetetlen, és a csábítás, a kísértés úgy pattogzik le róla, mint  bamba borjú a villanypásztorról. Nem is tudom szavakba önteni, milyen érzés önmagam példaképe lenni! Íme egy csodálatos ember, kedves olvasók! Csak tekintsetek rám!

61. nap: Találós kérdés

Mi az?
70
300
4


A megoldás, kérem szépen:

70 deka mandarin, amit

300 forintért vásároltam, és

4 perc leforgása alatt, egy ültő helyemben fel is zabáltam!

A poén, a gasztronómiai találós kérdés ellenére ezúttal elmaradt ugyan, de legalább tele a pocak. Most már ide nekem az oroszlánt is!

60. nap: Könyvajánló

Mikor értesültem róla, hogy nemrégiben megjelent Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer önéletrajzi könyve Különben dühbe jövök címmel, azonnal tudtam, hogy ezt a kiadványt meg kell szereznem! Piedone, és természetesen vele együtt Terence Hill is kedvenc színészeim közé tartoznak, sőt, őszintén bevallom: feltétlen és odaadó rajongójuk vagyok, amióta az eszemet tudom! Gyerekként az ő filmjeik jelentették számomra az őszinte szórakozást, a korhatár nélküli mókát, no és persze a rongyosra nézett videokazettákat.  

Ha moziról van szó, ők testesítik meg a vígjátékok klasszikusait. Kívülről fújom valamennyi ismertebb, közös alkotásuk minden egyes szituációját, párbeszédét, történetét. Ismerem a zseniális szinkronhangok, Bujtor István és Újréti László összes, parányi kis hangsúlyváltását, gesztusát, dünnyögését és harsogását, miközben a jelenetek olyan aprólékos részletességgel idéződnek fel bennem, mintha épp a szemem előtt futnának a Nincs kettő négy nélkül, vagy a Kincs, ami nincs képsorai. Egy ilyen könyv pedig, a fentiek ismeretében kötelező vételnek számít, s nem csupán a karácsony közelsége miatt.

Önéletrajzi könyvet többféle módon írhat az ember. A jó, öreg Bud pedig, ahogyan azt filmjei többségétől már megszokhattuk, itt is elsődlegesen a tiszta szórakoztatást tartotta szem előtt. Ugyanakkor a könnyed mesélést olyan kíméletlen őszinteséggel teszi, hogy az néhol majdhogynem zavarba ejtő. De ez egyáltalán nem válik a könyv kárára, sőt! Nagyon is érdekes, hogy az önmagát legkevésbé színésznek tartó Bud Spencer szemüvegén keresztül milyenek is voltak a korszak legnagyobb filmcsillagai, rendezői, producerei. 

A könyv lapjain olvashatunk a gondtalan gyermekkorról, a mindent romba döntő háborús időkről, az ifjú Carlo sportolói sikereiről (érdekes módon a vízilabdás múltjáról gyakorlatilag említést sem tesz), és arról, hogy a biztonságos anyagi jólét végeztével miként kényszerült arra, hogy beutazza a fél világot, megélhetés után kutatva. Az már biztos, hogy kalandos életutat vetett papírra, amelynek egyaránt része volt az öröm és a bánat, a nehézségek és a sikerek.

De a könyv terjedelmének felét mégiscsak filmes karrierjének főbb állomásai, valamint a Terence Hill-hez fűződő baráti- és munkakapcsolata teszi ki. Gondolom az olvasók többsége is leginkább erre a passzusra kíváncsi, ezért aztán nem is szeretnék sokat elárulni róla. Az olvasottak alapján - és ezt maga a szerző is többször megerősíti - egy sorsszerű és korszakalkotó találkozás volt az övék, amely ugyan a véletlenek kusza összejátszásának volt köszönhető, ám végül mégis a legjobb dologként sült el, ami kettőjükkel megtörténhetett. Bud végig hatalmas, őszinte tisztelettel és barátsággal ír hajdani kollégájáról, az együtt töltött időkről, közös filmjeik élményeiről, valamint arról, hogy a szakma irányukban tanúsított folyamatos elutasítása és lenézése ellenére bőséggel kijutott nekik a közönség múlhatatlan szeretetéből. És ez, ahogyan azt megfogalmazza, fontosabb volt, mint a kritikusok fanyalgása és a nevetségesen alacsony gázsi, amit szerepeikért kaptak.

Zárásként nem mehetek el szó nélkül a keret mellett, ami az egész kiadványt egységbe foglalja: ahogyan a nyolcvanadik születésnapján Bud Spencer találkozik az alig húsz esztendős Carlo Pedersolival, fiatal, még kissé nemtörődöm és bohém önmagával. Nagyszerű ötlet, hogy a könyvben leírtakat lényegében ifjú énjének meséli el, ami által az olvasó is szembesülhet vele, milyen utat és jellemfejlődést is járt be a szerző élete során. 

A Különben dühbe jövök egy nagyszerű kiadvány, ami egy nagyszerű ember életútját mutatja be sajátos, csipkelődős, ugyanakkor rendkívül szerethető módon. Tudom, hozzám hasonlóan sokan vannak világszerte, akik számára a könyv jóval többet jelent egy hétköznapi önéletrajznál. Nekik nem is lehet kérdés, hogy a viszonylag borsos ár és a nem túl bő terjedelem ellenére be kell szerezniük a kiadványt. Ám a többiek  se aggódjanak, mert számukra is sok érdekességet tartogathat a hatalmas pofonok és az óriási falatozások nagymestere!

59. nap: Kukacoskodás

Rég volt ugyan, de amikor én még iskolába jártam, matekórán azt tanították nekünk, hogy egy három tagból álló egyenlet megoldásához az elemek közül legalább kettőt ismernünk kell. Vagy azóta változott a képlet?

Előttem hever egy Auchan karácsonyi akciós hirdetőújság, és valamiért, az eddigi ismereteimből kiindulva nem áll nekem össze a kép. Ez szerepel a címoldalon, utalva a 0%-os THM felhívásra, és az akcióban résztvevő eszközökre: Minden televízió 100.000 Ft feletti vételár felett és minden mosógép! Nem állítom, hogy nem lehetett volna szebben megfogalmazni, hogy az ajánlat milyen termékekre is vonatkozik, de ebbe most inkább nem is mennék bele. Viszont az már sokkal érdekesebb, hogy akkor most pontosan hány forinttól is érvényes ez a bizonyos nagyszerű kedvezmény. Lássunk is hát neki a logikai ördöglakat kibogozásához! 

Jelen esetben a tartalom nem sérül, amennyiben a kérdéses részt kiemeljük a kontextusból: ...100.000 Ft feletti vételár felett... Ugyebár vegyük elő a bevezetőben említett egyenletet! Az egyik tag a 100.000, ez eddig tiszta sor, még számomra is. Ha ezután egy kicsit tovább görgetjük a szavakat, a következő lépésben már átlépünk ezen a lélektani határon, és megkapjuk azt a meglehetősen tág halmazt, amelybe az első elemünknél nagyobb számok tartoznak, forintosítva. Tehát addig jutottunk, hogy: ...100.000 Ft feletti vételár... Ha itt és most véget érne a történet, legfeljebb stilisztikai szempontok alapján lehetne belekötni a mélyen tisztelt szupermarket magazinjának címoldalába. De bizony van ott még egy szó, ami alaposan megbolondítja, felkavarja a langyos állóvizet! A léc még feljebb kerül, a tétek emelkednek, a feszültség fokozódik, mert itt bizony már a 100.000 feletti vételár felett járunk, ismeretlen magasságokban!

És én, a leendő vevő, nem értem, pontosan milyen összeghatárnál is tudom érvényesíteni a kedvezményt. 100.000 forint feletti összeg felett? Vagy csak simán 100.000 forint felett? Nem mindegy a dolog! Ha ismereteim pontosak, ezeket a kiadványokat úgy szerkesztik meg (legalább is úgy kellene), hogy abba ne tudjon belekötni sem a fogyasztóvédelem, sem pedig a vevő. Ám ebben az esetben erősen hibádzik valami! Pontosan mennyivel kell meghaladnunk a 100.000 feletti vételárat? Legalább még 1 forint? Vagy kerekítve 5? Azaz az egyenletet átírva 100.000 forint felett, plusz 5 forintnál 0% a THM? Mert ebben az esetben már tényleg fontos lehet az is, hogy az első felett pontosan mennyivel durrant az alapösszegre! Mivel nincs meghatározva pontos számadat, tételezzük fel, hogy itt is a minimum, azaz 5 forint játszik. Azaz az első két tag zárójelbe tétele után így néz ki az egyenletünk: 100.005  Ft vételár felett. Ha pedig a zárójelet fölbontjuk, az ismeretleneket behelyettesítjük, a megoldás fillérre pontosan így fog kinézni: A THM 0%, amennyiben a vásárló 100.005 + 5, azaz 100.010 forint fölött vásárol televíziót, esetleg mosógépet.

Fene ezekbe a furi matematikusokba! Kitalálnak mindenféle elméleteket, megoldóképleteket meg miegymást, erre jön egy fogalmazásból elégtelen marketinges, és egy fél mondattal bedönt mindent! 

Vagy csak én vagyok ilyen szőrszálhasogató? Egyedül én kukacoskodom ilyenek felett?

58. nap: A Nagy Ügy - Második rész

Sherlock Holmes akcióban! Hercule Poirot szagot fogott! Auguste Dupin nyomra bukkant és nem tágít egy hajszálnyit sem! Ennek így kell lennie, míg világ a világ, s most jövök én, negyediknek! 

Nagy szerényen kijelentem, hogy én sem maradtam le fent nevezett géniuszok mögött, bár tegnaphoz képest érdeklődésem jelentősen megcsappant és visszaesett a megmagyarázhatatlan események okait illetően. De annyi eltökéltség azért még pislákolt bennem, hogy folytassam  nemrégiben megkezdett oknyomozásomat, bármi is kerekedjen ki belőle. 

Ma délelőtt kutatásaim érdekes fordulatot hoztak, a rejtély mikéntjeire logikus magyarázat kezd alakot ölteni! Ésszerű, ugyanakkor végtelenül egyértelmű konklúzióról beszélek, amely eddig elkerülte a kis, szürke agysejtek alapos pásztázását! A bűnös konkrét személye ugyan még nincs tisztázva, de talán erre már nincs is szükség. A szivárogtatás forrása körvonalazódott, s ezzel el is értem saját határaim végére, jogköreim lehetőségeinek Omegájára. 

Kimondom, kerek-perec: a tettest a ház közös képviselőjének irodájában kell keresni! S hogy miért? Azt most fogom felvázolni Önnek, kedves kíváncsi, misztikum után sóvárgó Olvasóm!

Akinek már volt része - egy különben meglehetősen érdekes és szórakoztató - ingatlanbecslésben, azt tapasztalta, hogy gyakran olyan kérdések is felmerülnek a beszélgetés alkalmával, amelyre a gyanútlan tulajdonos nincs felkészülve, amellyel kapcsolatban nem naprakész, vagy csak egyszerűen halvány lila szellentése sincs a pontos adatokról. Ezzel nincs is semmi probléma, a szakértők erre számítanak is, nem lepődnek meg, és nem is esnek kétségbe, ha a megbízótól olykor a "gőzöm sincs" választ kapják. Az én esetemben is belefutottunk sok ilyenbe, ám gond egy szál sem, hiszen minden információ megtalálható a földhivatal poros, dohszagú irattárában, valamint az ingatlan közös képviselőjének adatgyűjtőjében. 

Ám ahhoz, hogy ezen adatokat megszerezze valaki az utóbbitól, igazolnia kell, kicsoda is ő, és miért van szüksége ezekre a privát információkra. Továbbá az adott ingatlanbecsüsnek nyilatkoznia kell arról is, hogy milyen cégtől érkezett, és kicsoda pontosan a megbízója! Azt is közölnie kell, milyen okból kerül sor a becslésre, ami nálam a piaci érték kiszámítása címszóként szerepelt a megállapodásunkban. Ebből pedig nem nehéz kikövetkeztetni, hogy az illetőt - rövid vagy hosszabb távon - valószínűleg eladási szándékok vezérlik. 

A gondolatmenet ezen pontján idekívánkozik, hogy a közös képviselő munkahelye különös módon ugyanabban az utcában található, ahol az ingatlaniroda, aminek megbízásában tegnap felbukkant az a  gyanús ügynök. Nem lehet több a távolság, mint 50 méter. Nehéz elképzelni hát, hogy ne tudjanak a másik létezéséről.

Innen már sejthető, mi is történt/történik valójában. Az ingatlanos cég alig elítélhető módon, finom korrupciós kenőpénzekkel megkörnyékezte a közös képviselő bandáját, vagy esetleg csupán néhány alkalmazottat, hogy amennyiben értékbecslő jelentkezik náluk, egy épület vagy egy lakás részleteiről érdeklődik, és úgy áll a dolog, hogy még nincs elkötelezve a jövendőbeli eladó semmilyen cégnél (ismétlem: a megbízáson az állt, hogy piaci érték megállapítása, nem pedig értékesítés céljából készül a felmérés), akkor erről  azonnal szólnak nekik, s majd ők "véletlenül" arra tévedve felajánlják szolgálataikat a delikvensnek. Persze egyáltalán nem biztos az sem, hogy minderről tud az ingatlaniroda vezetése, vagy hogy ez egy bevett gyakorlat náluk a leendő ügyfelek felhajtására. Könnyen elképzelhető, hogy egy ambiciózus kezdő egyéni akciójáról van szó, s nem pedig mindent átfogó korrupcióról és összefonódásról. 

Ezt már, azt mondom, fölösleges lenne tovább boncolgatni, feszegetni, erőltetni. Különben is mindenki tagadna, azt pedig lehetetlenség volna kideríteni, ki hazudik, és ki mond igazat. Elvégre nem vagyok én Veronica Mars, hogy bármit kiderítsek! Holmes, Poirot és Dupin mögött meg ott állt a törvény, a hírnév, a rang és a gyakorlat, amivel csak-csak könnyebb érvényesülni a privát kopók világában.

Mindenesetre akkor is elégedett vagyok magammal, és büszkeséggel tölt el, hogy ennek utánajártam, nyomoztam, miközben ügyes trükkökkel szert tettem valamennyi szükséges információra. És ezeket összerakva egyértelműen körvonalazódott, mi is zajlott le a hátam mögött. Személyes adatokkal kereskedni  ugyan nem szép dolog, de efölött most szemet hunyok, és nem forszírozom tovább a témát. Az út a lényeg, nem pedig a cél! 

A Nagy Ügyet ezennel... lezárom! De akkor is bitang jó buli volt! Ezt szívesen csinálnám életem végéig!

Nem vicces...!

Mindig akkor fog ki rajtam a technika, amikor arra a legnagyobb szükségem lenne! Most például, megfelelő szakirodalom és könyvtár híján sürgősen meg kellett volna nyitnom a Wikipedia egyik szócikkét, de az oldal valamiért komoly nehézségekkel bajlódik... Netán a WikiLeaks balhé már az online enciklopédia ezen részét is elérte?

Néha fel sem tűnik, mennyire rá vagyunk szorulva arra, hogy mindent a fenekünk alá toljanak... De ez sajnos pont egy ilyen pillanat... Éjszaka hogy fogok rettenetes sürgősséggel anyagot gyűjteni az Apokalipszis Lovasairól, pontosabban magukról a pacikról?! Ez nem igazság!:(

57. nap: A Nagy Ügy - Első rész

Nem tudom, hogy az unalom, vagy a paranoia teszi, de évek óta keresem, kutatom, várom, hogy valami izgalmas és érdekes kalandban legyen részem. Mindegy, hogy pontosan mi is vár majd rám, nem számít, hogy ki áll mögötte, mellékes, milyen áldozatot kell hoznom érte, csak legyen végre valami... bármi! 

Ezért hajlamos vagyok kicsit túlspilázni olyan dolgokat is, amelyeknek egyáltalán nincs különösebb jelentőségük. Ám most mégis úgy érzem, esélyes, hogy rám talált az a bizonyos nagybetűs Kaland, s én eltökéltem, hogy kibogozom a rejtély kulcsát! 

Múlt héten kezdődött a dolog, de akkor még nem szúrt ennyire szemet, nem is fordítottam hát rá különösebb figyelmet. Annyi történt mindössze, hogy a kaputelefonok alatt - azt hiszem, pénteken - felbukkant néhány kézzel írt, fénymásolt papír, miszerint valaki eladna egy lakást a házban, ahol lakom. Volt rajta X összegű irányár, valamint a letéphető alján szerepelt egy általam nem ismert telefonszám. Ami feltűnő volt, hogy a kérdéses ingatlan kísértetiesen hasonlított arra, amelyet nemrég értékügyileg felbecsültettem, s terveim szerint a közeljövőben szeretnék túladni rajta. A szobák száma, a négyzetméter, a fekvés mind egyeztek az enyémmel. Furcsa volt ugyan, de tudom jól, hogy ebben a házban nem csupán az az egyetlen lakás rendelkezik ilyen paraméterekkel, ezért nem is érdekelt különösebben a hirdetmény. Ha mindössze ennyi történt volna, valószínűleg soha többé nem jut eszembe, hogy azok a papírok egyáltalán léteztek. 

De az események ma újabb, különös fordulatot vettek. Délután a kaputelefonon bejelentkezett valaki, aki először annyit mondott, hogy a házban keresne eladó ingatlanokat. Normális esetben nem engedek be senkit ilyen szöveggel, ráadásul megszoktam már, hogy mindenki hozzám csönget fel, hála a létező legegyszerűbb csengőszámnak, ami balszerencsémre pont nekem jutott. De amint ezt meghallottam, felrémlettek azok a papírfecnik, s én tudtam, hogy valami itt nincs kérem rendjén. Nem monda ugyan, hogy engem keresne, vagy hogy egy konkrét, meghatározott ügy miatt jött, viszont én már tudtam, hogy pillanatokon belül bekopog a bejárati ajtón is. És nem is kellett csalódnom!  Egy liftjáratnyi idő alatt ott termett, és már vígan csöngetett is. Nem úgy tűnt, mint aki csak úgy, véletlenszerűen járja végig a házakat, hátha talál jövendőbeli ügyfelet. Nagyon is jól tudta, kit és milyen apropóból keres: engem, lakásügyben.

Azt állította, egy idős néni mondta neki, hogy valaki el szeretné adni a lakását azon az emeleten, ahol én lakom. Na persze! Ezt még egy nyeretlen kétéves hülyegyerek sem veszi be! Különben is, annyi idő alatt, amíg csöngetett a kaputelefonon és felért, egészen biztosan nem volt ideje leállni csacsogni senkivel a házban. És abban is biztos vagyok, hogy akik a szomszédok közül tudják, hogy el szeretném adni a lakást, nem fogják elmondani ezt egy random idegennek. 

Az egészben az volt a legfurcsább, hogy az illető egy közeli, viszonylag ismert ingatlanirodától jött. Azt mondtam neki, amit eddig kivétel nélkül mindenkinek: hogy pontos terveim nincsenek, de elképzelhető, hogy majd valamikor eladnék egy lakást. Hátrahagyott egy szórólapot, rajta a fényképével, meg az iroda címével, ahol dolgozik, majd távozott. 

Mindez, bár nagyon kicsi rá az esély, de még mindig lehetne a véletlen műve. Ám én nem hiszek a sors ilyen jellegű szeszélyeiben, ezért alapvető nyomozati cselekedeteket folytattam. Ezek során kiderült, hogy az úriember bedobott a postaládámba egy ugyanolyan szórólapot, mint amilyet nekem is átnyújtott, személyesen. A dolog egyértelmű: mindenképp még azelőtt kellett ezt tennie, hogy fésztufész találkozott volna velem. Hiszen miért dobott volna lapot a ládába, miután már egyet átadott? És annak is utánanéztem, hogy csak és kizárólag azt a fiókot szemelte ki, amelyik a jövendőbeli, eladó lakáshoz tartozik. Ellenőriztem; sehol máshol nem volt szórólap, csak ott.

Rövid konklúzió: az ügynök pontosan tudta, ki és melyik lakást szeretné eladni. Másképp a fenti eseménysor nem játszódhatott le! A kérdés az, hogy vajon honnan és kitől vette az értesüléseit. Rokonaim, ismerőseim, barátaim kizárva, ők ezt nem híresztelik sehol. De valahogy mégis kiderült a dolog. Én pedig eltökéltem, hogy utána járok, hol van az a bizonyos repedés a biztonsági rendszerben. 

Holnapi teendők: felkeresem azt az ingatlanszakértőt, aki múlt héten hétfőn adta át a végleges becslését. Azt állította, hogy aznap lett kész a dokumentum bekötése, így természetesen ő is akkor tett szert a befűzött példányra. Ki kell deríteni, vajon ki juthatott még hozzá azokhoz az információkhoz, amelyeknek köszönhetően fent nevezett ügynök ma rám talált. Hogy magától az ingatlanszakértőtől származnának, az teljes mértékben logikátlan és valószínűtlen. Elvégre miért adna ki egy leendő, potenciális ügyfélre vonatkozó adatot? Azzal minden téren csak rosszul járna. 

Viszont azt meg kell tudni, hogy vajon az ügyfeleik neve nem kerül-e be valamilyen központi adatbázisba, ahol bárki szakmabéli hozzáférhet. Amennyiben nem, úgy ki kell deríteni, ki és hol készítette az értékbecslés befűzését. Mert megeshet, hogy a fénymásolószalon/kötőműhely egyik alkalmazottja továbbította az információkat.

Itt tartok most, hétfő délután 16:47 tájékán. Tudom, tudom... eddig nem egy James Bond szintű akció-kaland-thriller, de engem akkor is felcsigázott ez az ügy. A nyomozás a holnapi nap során folytatódik, a tényeket összesítjük, a szálakat felgöngyölítjük, a rejtélyt megoldjuk! 

De sajnos félek attól, hogy ebből sem a Nagy Ügy keveredik ki, hanem végül valami rettentő triviális, ostoba, unalmas és földhözragadt magyarázatra bukkanok. De addig legalább jól mulatok!

Folyt. köv.!

56. nap: Japán lódarázs

Épp azon voltam, hogy nekilátok vasárnapi ebédemnek, amikor elkövettem azt a hibát, hogy bekapcsoltam a televíziót. Ez, önmagában azért még nem végzetes hiba, ám én, botor, gyarló lélek elkezdtem vándorolni a csatornák rengetegében, amíg el nem jutottam valamelyik ismeretterjesztő adóra. Na és mit mutogattak épp a tisztelt illetékesek? Mi lehetett az, amit nekik muszáj volt délidőben műsorra tűzniük?! Hát ezt!

Mondanom sem kell, nem csupán az étvágyamnak lőttek, de elszállt minden létező életkedvem is! Mert nincs még egy olyan állat ezen a planétán, amitől úgy rettegnék, mint az ázsiai lódarázs, erre most megint szembesítettek rémálmaim bestiáival! Nem azért, mert allergiás lennék bármilyen csípésre, mert ismereteim és tapasztalataim szerint nem ez a helyzet. Nem is azért, mert különösebb ellenérzést váltanának ki belőlem a rovarok, mert ez sem igaz. 

Egyszerűen ez egy fóbia, ami már gyerekként is megkeserítette minden, szabadban töltött percemet, s azóta sem csitult egy fikarcnyit sem. Pusztán az a tudat, hogy a bolygón egyáltalán élnek ilyen, illetve ehhez hasonló állatok, nyugtalansággal tölt el, ha meg netalán a közelembe röppen egy teljesen hétköznapi, átlagos darázs, nekem azon nyomban szükségem van egy szívlapátra! 

Abba végképp bele sem merek gondolni, mi történne, ha egy japán lódarázs szomorítana jelenlétével! Mert azok, amint a képen is jól látszik, tényleg nem kispályások! Csípésük különlegesen fájdalmas, feloldja a szöveteket, ráadásul az általuk termelt méreg allergiás reakció nélkül is képes megölni egy embert. Mindezek tetejében még csak arra sincsen szükségük, hogy fél centinél nagyobb fullánkjukat belénk döfjék; ugyanis a faj képes a mérgét néhány méter távolságra ellőni, pontosan, precízen a gyanútlan sétáló szemébe, hogy menekülésre se legyen semmi esély! A méretük pedig igazán döbbenetes! 

Nekem egyértelmű és azonnali költözési ok lenne, ha ezek az iszonyatok Európa felé kezdenének terjeszkedni! Azon a napon, amikor erről tudomást szereznék, megváltanám a legelső jegyet egy Skandináviába tartó repülőgépre, bízva abban, hogy a hideg időjárás majd visszatartja a szörnyeket a további  vándorlástól! 

Ha pedig erre nem lenne mód, nem érném be holmi szúnyoghálós védelemmel! Építtetnék egy plexi kalitkát, és abban tölteném életem minden létező pillanatát. A lélegeztetést valahogy meg kéne oldani, de azt tudom, hogy a dolgot nem bíznám holmi egyszerű csőre vagy szellőzőnyílásra, mert abba bemásznak! A közlekedési kérdés áthidalására is szükség lenne valamilyen fondorlatra. De az is szinte biztosra vehető, hogy áttetsző börtönöm teljes külső felületébe elektromosságot vezetnék, hogy a rohadékoknak eszükbe se jusson megtelepedni rajtam. Hetekre, hónapokra elegendő ételt és italt raktároznék be, és biztos, ami biztos, még magamra öltenék egy méhészruhát is! 

És ez csupán a védelmi rendszerem lenne! Mert a kalitkámat több, igen komoly hatósugarú és erejű lángszóróval is felszerelném. Ezek a tetejére kerülnének, és így 360 fokban tudnák pásztázni a környezetemet. Kéne aztán néhány oldalsó, valamint egy első és egy hátsó vízágyú is, és néhány, rovarirtó anyaggal töltött bomba! Végső megoldásként pedig jöhet a napalm! Az mindig beválik! Szerintem az egyik vesémért biztos kapnék annyit, amiért elkészítené valaki ezt a szerkezetet.

Tiszta mázli, hogy a tudósok szerint évről évre gyengül a Golf-áramlat, aminek következtében telente nem érkezik elegendő meleg légtömeg az óceán felől. Ez pedig egy újabb, európai jégkorszakot fog eredményezni, így valamennyire biztosítva érzem magam a dögök ellen.
Vese marad a helyén, a rémálmok meg néhány napig ismét kísérteni fognak. Az ebéd meg jó lesz holnap is!