101. nap: Boldog születésnapot!

Biztosan mindenki ismeri az alábbi nótát.

Boldog, boldog

Boldog születésnapot!

Kívánjuk, hogy legyen még

Sok ilyen szép napod!

Hogy jön most ez ide? Azonnal válaszolok erre, kedves olvasók!

Ma délelőtt a buszon utaztam. Beismerem, elég régen történt velem hasonló, hiszen hónapok, sőt, lassan évek óta gyalog járok mindenhová, mellőzve a BKV remek, párját ritkító szolgáltatásait. Ám mostantól nem ez a helyzet, ismét utazó polgárrá váltam, a gyönyörű fővárosunk szinte kitárult előttem, ennek minden járulékával egyetemben.

Szóval, ott tartottam, hogy délelőtt buszoztam. Hosszú út volt, az emberek igyekeztek úgy elfoglalni magukat, ahogyan tudták; van, aki a jegyzeteibe mélyedve tanult, más zenét hallgatott, egyesek kedélyesen beszélgettek, és persze voltak olyanok is, akik magukba mélyedve, az ablakon kibámulva meredtek a végtelenbe. Jómagam pedig azzal foglaltam el magam, hogy megfigyeltem, mások mivel ütik el az időt. Mindig így csinálom, ilyenkor nagyon elememben vagyok, néhány másodpercnyi megfigyelés után úgy érzem, ismerem az előttem ülő élettörténetét, a mögöttem bambuló lelki gyötrelmeit, tudom, hogy az odébb turbékoló szerelmes párocska tagjai közül ki az, aki megcsalja a másikat. Persze, ezek csupán véletlenszerű képzelgések, amelyek nélkülöznek minden reális alapot (azért néha ott motoszkál a kisördög: mi van, ha tényleg igazam van, és telibe trafálom ezeket?!). Ám ahogy zötykölődtem a buszon, és épp azon gondolkodtam, vajon az előttem ülő idős hölgy tényleg jó szívvel viszi az ölében szorongatott virágot, vagy arra készül, hogy a csokrot valaki fejéhez vágva jól beolvasson az illetőnek, hirtelen azt vettem észre magamon, hogy valami hibádzik, valami nem stimmel. A gondolatmenetem állandóan megszakadt, az elképzelt életutak, amelyek máskor kristálytisztán csillognak előttem, most valahogy nem állnak össze, és egyre idegesebben mocorgok a helyemen. Mi lehet a bibi? 

Csupán néhány pillanatig kellett keresgélni, és azonnal megkaptam a választ. Olyan három méterre mögöttem egy olyan hároméves forma gyerek ülhetett az apja ölében, és a bejegyzés elején olvasható dalocskát énekelte. Újra és újra. És újra. És aztán megint újra! És vég nélkül, tízszer, százszor, ezerszer! Nem túl hangosan, nem túlságosan zavaróan, de éppen túl azon az ingerküszöbön, ami elválasztja egymástól a jelentéktelent az idegesítőtől. Olyan 6-8 másodpercnyi szüneteket tartva a szólamok között, ami pont annyi időt engedett számomra, hogy egy pillanatra felcsillant bennem a remény: végre abbahagyja, és megint csönd lesz. De nem tette, az istenért, sőt, még a világ összes kincsééért sem fejezte volna be a nótát. Az apja bamba mosollyal vette tudomásul, hogy a csemeténél beakadt a lemezjátszó, de ő sem tűnt úgy, mint aki bármiféle lépést tervezgetne a gyötrő zajforrás megszüntetése érdekében. 

Na, innentől kezdve hirtelen sokkal izgalmasabb lett az utazás. Hiszen nagyon jól tudtam, hogy ami engem megzavart, az előbb, vagy utóbb másoknak is fel fog tűnni, valamilyen formában. Csupán hátra kellett dőlnöm, és kivárni a pillanatot, amikor a nyugalom kártyavára egy sor dominóhoz hasonlóan elkezd összedőlni, leomlani, összeroskadni. Nem is kellett csalódnom.

Minden utastársam ugyanúgy viselkedett, kivétel nélkül. Először ők is tudatára ébredtek, hogy valami zavarja az étert, de kezdetben még bizonytalanok voltak a forrást illetően. Aztán, kinek gyorsan, kinek lassabban bevillant, hogy az önmagát nótafának tartó gyerek a bajok eredete. A kezdeti reakciójuk egy üdvözült mosoly volt a gyerkőc fel, majd azon nyomban visszatértek addigi tevékenységükhöz. Ők még nem sejtették azt, aminek én már egy ideje tudatában voltam: hogy ezzel még nincs vége, nincs menekvés, hiszen mindjárt kezdődik újra a gyötrelem. A többség, mikor másodszorra hallotta felcsendülni a Boldog, boldog... kezdetű versszakot, ismét elvigyorodott, bár a mosolyuk már korántsem volt annyira természetesnek nevezhető. Az élelmesebbek viszont már itt levágták, hogy nagy baj van, és jobban teszik, ha végrehajtanak bizonyos óvintézkedéseket. A harmadik és negyedik alkalomra sokan már fölhajtották a kapucnijukat, a fülükbe húzták a sapkát, mélyebbre ereszkedtek az ülésükben, vagy csak egyszerűen szúrós tekintettel kezdték el méregetni a kis pacsirtát. Különösebben nem kellett nagy empátia ahhoz, hogy érezzem a diák gondolatait, aki hátra-hátrapillantva azon kezdett morfondírozni, hogy mikor vágja a gyerek fejéhez a támasztékként szolgáló, vaskos tankönyvét. Az idős hölgy azon kezdett filozofálni, vajon haragudna-e az illető, ha a neki szánt virágot inkább legyűrné egy dalolászó kölyök torkán, és a búgó szerelmespár tagjai is hirtelen sokkal érdekesebbnek találták a másiknál azokat a hosszú és súlyos kapaszkodókat, amiket egyetlen csavarhúzó segítségével leszerelhetnek és fegyverként használhatnak az irritáció kiiktatására. 

Azért nem állítom, hogy a nagy figyelések közepette engem nem zavart a nóta. Olykor megeresztettem egy kérlelő, reménykedő pillantást az apuci felé... Könyörgöm... fogd már be a száját... legyen elég...!, de semmi nem segített. Jött, jött és újra jött a Boldog születésnapot, megállíthatatlanul, rendületlenül. A tankönyv sem repült, a virágcsokor is maradt az ölben, a kapaszkodók meg a helyükön. 

Az mindenesetre biztos, hogy a dal a mai napra teljesen beleégette magát az agyamba. Elvégre hallottam rettentő hamisan és brutálisan eltorzítva, egy oktávval feljebb és kettővel lejjebb az eredetihez képest, megtanultam, miképp lehet a hosszú ó-t ououa-nak ejteni, tapasztaltam, milyen zavaró, amikor valaki éneklés közben nagyon rossz helyen vesz levegőt, és azt is, milyen az, amikor valaki háromszor nyomja végig a nótát egyhuzamban anélkül, hogy lélegezne. Az a kölök gondoskodott róla, hogy a számot az életben ne akarjam többet hallani, ugyanakkor, amióta leszálltam a buszról, folyton ez jár a fejemben. 

Ha tehát, kedves olvasók, a mai napon találkoznak valakivel az utcán, aki meglehetősen zaklatottan, karikás, véreres szemekkel, csapzott hajjal, eret vágva épp a Boldog születésnapot énekli, biztosra vehetik, hogy egy buszon utazott velem. Ha módjukban áll, veregessék meg a vállát, kívánjanak neki részvétet, és ha úgy fest, tényleg nagy baj van, öleljék is meg. De mindennél fontosabb, hogy gondoskodjanak róla, nehogy Halász Judit szembejöjjön az illetővel az utcán! Még a végén rajta vernék le a nótától bezombult emberek azt, amit a dalolászó gyereken szerettek volna!