104. nap: Nyűgösen

Az egész már ott el lett cseszve, hogy este tizenegykor feküdtem le, és hajnali fél kettőkor ébredtem. Ez már az az arány, ami még nekem sem esik jól, legyek bármennyire is hozzászokva a kevés alváshoz. De nem nagyon tudtam mit tenni; tüsszögtem, köhécseltem, talán volt még egy kis hőemelkedésem is. Ha valaki télvíz idején adja a fejét megfázásra, ne reménykedjen békés, nyugodt éjszakákban.

Azonban itt még nem gyanakodtam. Hogyan is tehettem volna, hiszen máskor is előfordult már ilyen, egy rosszul sikerült alvás még nem jelenti, hogy az adott nap az elejétől a végéig el lenne rontva. Próbáltam inkább a magam javára fordítani a dolgot: így egészen biztosan jut idő mindenre, amit elterveztem, nem kell sietnem, nem kell kapkodnom semmivel a világon. Bekapcsoltam a tévét, de a szokásos, ismeretterjesztőnek beállított bulvárműsorok és néhány pornócsatornán kívül csak statikus sípolás fogadott mindenfelé. Ezért hát inkább játszottam egy kicsit a számítógépen. Na, ez volt az a pont, ahol már gyanakodva felvontam az egyik szemöldökömet - ugyanis ennyire béna talán még az életben nem voltam! Bármit is kezdtem el, valamennyi próbálkozásom kudarcra volt ítélve. Olyan helyeken lőtték szét a hátsómat a Mass Effect-ben, ahol eddig még csak megkarcolniuk sem sikerült; a Baldur's Gate első részének főgonoszát talán jó, ha tizedszerre sikerült lekaszabolnom, és a telefonomon sem sikerült ledöntenem azokat a nyavalyás falakat az Angry Birds-ben. 

Reggel hét órára járt, amikor beláttam, ma nem kedvez nekem a szerencse. Ám amint erre a következtetésre jutottam, éreztem, hogy a lassan tíz esztendős, kellemes székem háttámlája megadja magát. Egy óvatlan mozdulat után reccsent egy nagyot, és azóta csálén oldalra biggyedve himbálózik balra, jobbra. S ha mindez még nem lenne elég, furcsamód a bal karfa is ugyanekkor purcant ki, szintén egy jókora csattanás kíséretében. Valamikor kénytelen leszek venni egy újabb irodai széket, mert ennek már csak idő kérdése, mikor roskad össze alattam.

Ezután a napom, ha kifejezhetem így magam, az ellentétekről szólt. Nevezetesen: éhes is voltam, meg nem is. Fáradt is, meg nem is. El akartam menni csavarogni, meg nem is. De bármit is tettem, bármihez is fogtam, igazán nem volt kedvem semmihez. Nyomott, nyűgös, finnyás voltam egész végig, bár pontosan nem tudnám meghatározni az okát. Meglehet, fronthatás van. Vagy tényleg a kialvatlanság nyomta rá a bélyegét erre a napra. 

És ugyanígy voltam a bloggal is. Tudtam, hogy írni kell valamit, de mégsem akartam. Nem volt kedvem, türelmem, hangulatom. Aztán mégis megszületett, nagy kínok és szenvedések közepette valami... ez. Jobb ötletem vagy témám sajnos nem volt a mai napra. Illetve az még csak-csak lett volna, de nem akartam melós bejegyzésnek nekifogni. Majd talán holnap.

Ha az embernek ilyen napja van, nem sokat tehet ellene. Legfeljebb vesz egy nagy lendületet, jó erősen nekiszalad fejjel a falnak, és bízik abban, hogy a rátörő bódulat hatására másnap délelőttig megszűnik körülötte a világ, és elmúlik a lehangoltság. Csak az a baj, hogy még ahhoz sincs kedvem, hogy felálljak az előszobából kölcsönzött székről, nemhogy futkározni kezdjek a szobában, a buksimmal csupasz falfelületet keresve. Ha majd megunom magát a nyűglődést is, talán visszatér belém az élet.