106. nap: Imoen

Ciki vagy sem, szegénységi bizonyítvány vagy sem, szánalmas vagy sem, amióta csak ismerem, olthatatlan, kisfiús rajongást érzek Imoen iránt. Több, mint tíz éve tart ez a plátói románc, a reménytelen szerelem minden örömével és keserűségével együtt. A fenséges, isteni asszony számomra elérhetetlen, s nekem, az egyszerű halandónak csupán annyi adatik meg, hogy messziről figyelhetem felsőbbrendű lényének minden apró rezdülését. 

Kalandos életútja példaként szolgálhat mindenki előtt, dicső tetteit megénekli az utókor, szobrokat állítanak neki olyan városokban, ahová azért érkezik, hogy elhozza a békét, az igazságot és a szabadságot. Ő az a személy, aki követendő minta lehet idős és fiatal, férfi és nő számára, ugyanakkor az élet kegyetlen megpróbáltatásai és a számos veszély után is ugyanaz marad, aki mindig is volt: egy bájos, vidám ifjú hölgy, aki örökké figyelmes és megértő a társai felé, aki nem hagy cserben senkit, dacoljanak bármekkora veszedelemmel. Mert bizony veszedelemből bőségesen kijutott Imoennek, fiatal kora ellenére. De hát milyen sorsa is legyen egy halott istenség leányának...?!

Na jó, elég a mellébeszélésből, Imoen az egyik kedvenc játékom, a Baldur's Gate trilógia egyik főszereplője, pontosabban fogalmazva a főszereplő - akit természetesen mi alakítunk - húga. És igen, nem túloztam, amikor azt állítottam, totálisan belehabarodtam abba a néhány pixelbe, amivel megjelenítették, ott, a képernyőn. Persze nem annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek látszik, ha egyszer valamikor zárt osztályra kerülök, az biztosan nem ezért fog bekövetkezni. Ugyanakkor a jelenség valóban érdekes, amennyiben lehetőségünk nyílik kívülállóként tanulmányozni a folyamatokat. 

Hogyan lehetséges az, hogy megszeretünk a valóságban nem létező személyeket? Most inkább felejtsük el a filmeket és a sorozatokat, hiszen ott valódi emberek alakítanak kitalált figurákat. Viszont egy videojáték esetében a legtöbbször még az sem adatik meg, ami az előbbi példáknál természetes: hogy kötődni tudunk a színészhez, akit később újra meg újra megcsodálhatunk más és más karakter bőrébe bújva. Elérhetetlenek, de mégsem teljesen azok, mert a valóságban ugyanolyanok, mint mi: emberek. A képernyőn, a mozivásznon, és ezeken túl a bulvárlapokban végigkísérhetjük az életútjukat, tudomást szerzünk a magánéleti problémáikról, az örömeikről, a gyászukról, sok esetben minden apró rezdülésükről. Egy teljes iparág épült aköré, hogy a felmerülő igényeket kielégítse.

Viszont a játékok szereplői esetében erről szó sem lehet. Ők azok, akiket kizárólag a monitoron keresztül ismerhetünk meg. Hogy visszatérjek a saját példámra, Imoen a Baldur's Gate főszereplőjének a féltestvére, aki az első részben még egyszerű chaotic good tolvaj, a másodikban pedig felveszi még a varázsló kasztot is. Ugyanazt a szenvedéssel és gyötrelemmel teli utat kell végigjárnia, amit a saját karakterünknek úgy, hogy a játékok szüneteiben nem hallhatunk szaftos pletykákat a magánéletéről, nem jelennek meg róla kompromittáló fotók a neten, nem nézhetünk riportokat vele a lyutúbon, és nem harangozzák be hatalmas csinnadrattával a következő produkciót, amiben főszerepet játszik majd. Na ez az, amit én elérhetetlen és megközelíthetetlen csajszinak hívok; a filmsztárocskák ennek az állapotnak még a közelébe sem érnek, vegyék bár körül magukat száz testőrrel.

És mégis... mégis... ugyanúgy vannak rajongói, ugyanúgy szeretik, mintha hús-vér személy volna, holott erről szó sincs. És természetesen nem csak róla van szó, hanem a videojátékok rettentő széles palettájának ezernyi más figurájáról is, akik, bár egy jól behatárolható réteghez jutnak csak el, de ettől függetlenül sikert aratnak. Ha a fejlesztők, a történet írói szánnak időt és energiát a játékos által irányított szereplőn túli figurák kidolgozására, azzal gyakorlatilag megalapozzák, előrevetítik a sikerüket és népszerűségüket. Életre kelnek, élő, lélegző személyekké válnak, épp csak egy kicsit más közegben, mint a filmsztárok. Mert hányszor, de hányszor találkozik az ember azzal a jelenséggel, hogy az emberek egymás között úgy beszélnek egyes sorozatok hőseiről, mintha azok nem kitalált figurák, hanem valóban létező alakok lennének. Nos, kedves olvasóim, ne kétkedjenek abban, hogy akik napi szinten kapcsolatban vannak játékokkal, ugyanígy vélekednek az ott található szereplőkről. Mindkettő természetes folyamat.

Mindebből pedig arra lehet következtetni, hogy nem kell hatalmas felhajtás, médiadömping, sztárolás ahhoz, hogy valakit megkedveltessünk a tisztelt fogyasztókkal. Megy az anélkül is, a maga útján, a maga módján, izzadtságszag, erőlködés, nyomulás nélkül is - ha az illető erre alkalmas.

No, és végezetül, egy huszáros vágással térjünk vissza bejegyzésünk címadójához, Imoenhez. A karakter, legyünk őszinték, aligha aratott volna nálam ekkora sikert Melissa Disney zseniális szinkronja nélkül. Ezúton köszönöm meg neki is a hugicát. 

Alaposan átalakult a két epizód között, szó se róla. De neki köszönhetően alapvető rajongás alakult ki bennem a lila és a rózsaszín hajú leányzók iránt. Persze a festett haj ebben az esetben kizárva, csak a természetes jöhet szóba!