A 104. napon leírt nyűglődéses állapot jóval tovább tartott, mint szerettem volna. Hogy mi váltotta ki pontosan, arról fogalmam sincs. Netán téli depresszió? Karácsony utáni lehangoltság? Egyszerű életundor? A választ hiába is keresném, annál is inkább, mert örömmel jelenthetem, hogy mindez már a múlt. Új erőre kaptam, a gondok, bajok, problémák immár jelentéktelen apróságoknak tűnnek csupán, s mostantól fiatalos lelkesedéssel vetem bele magam a mindennapok varázslatos, hívogató közegébe.
Ám először kénytelen voltam némi romeltakarítást végezni idehaza - helyrehozni az előző három nap során elkövetett hibákat, enyhíteni a károkat, amelyek néha az én, néha pedig rajtam kívüli okokból következtek be.
Első és legfontosabb tennivalóm volt, hogy a lerobbant irodai székem helyett elkezdtem keresgélni egy új ülőalkalmatosságot. Végső soron az előszobából becipelt, vaskos faszerkezet egyrészt túlságosan magasnak bizonyult a monitoromhoz képest, másrészt zavart az is, hogy nem volt karfája. Egyre csak böngésztem a netet, webáruházak kínálatát nyálaztam végig, bútorüzletek katalógusait töltöttem le, amikor is váratlanul beütött a felismerés, miszerint az erkélyen van nekem két remekbe szabott, fehér színű, strapabíró műanyag kerti székem (amelyeknek még karfája is van!). Egyetlen, apró gond volt csak velük. Majdnem három éve már, hogy utoljára hozzájuk ért valaki. Azaz három évig esett rájuk az eső, fújta őket a szél, égette a nap, dermesztette a hó és a fagy, egyszóval vizuálisan erősen negatív hatásokat keltettek mindenkiben, aki csak rájuk nézett. Ám újdonsült életerőmnek hála ez engem nem tántoríthatott el! Vagy fél órán át mostam, suvickoltam, csapattam, dörzsöltem őket, mire végre magam is megbizonyosodhattam róla: ezek tényleg fehérek! Fehérek, és ami még ennél is fontosabb, kényelmesek és még karfájuk is volt (ha még nem említettem volna, ez is fontos szempont, úgy ám!). A lényeg, hogy most is az egyiken gubbasztva írom e sorokat, és nagyon elégedett vagyok vele. Nem hiába, hiszen az én remek ötletem volt ez is!
Számítógép előtt ülés tehát kipipálva, jöhetett a következő feladat. Aznap, amikor beütött a csőd, az akkori szerencsémre jellemző módon képtelen voltam egy sorozat epizódjait maradéktalanul felmásolni egy külső merevlemezre. Lehangoló pillanat volt, méltó a 104. nap átlagához, ám a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy eljön még az én időm! Úgyhogy miután végre kényelmesen el tudtam helyezkedni a gép előtt, ismét felkutattam azt a bizonyos epizódot, letöltöttem újra, és ezúttal sikerült hibátlanul fölmásolnom oda, ahová mindig is szerettem volna.
Ezután kicseréltem egy villanykörtét, kiporszívóztam, apró darabokra szereltem a használhatatlanná vált nyomtatómat - hiszen tíz darabban könnyebb megszabadulni tőle, mintha egyetlen hatalmas monstrum lenne... a darabolós gyilkosok is ezt a logikát követik, és nekik bevált. A délután végén kiürítettem még egy adag lomot az egyik fiókomból, majd mint aki jól végezte a dolgát, leültem a csodás, régi-új műanyag székembe, és megírtam e bejegyzést, egy tökéletes nap tökéletes befejezéseként. És az a legszebb az egészben, hogy még alig múlt délután öt óra!
Ránézek a listámra, hátha van még valami tennivaló... de nem, úgy fest, tényleg mindent rendbe hoztam, amit az előző napok folyamán elszúrtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése