Rég volt, hogy utoljára lehetőségem nyílt igazi, kockákkal, karakterlapokkal és színtiszta fantáziával űzött szerepjátékkal múlatni az időt, így aztán kapva kaptam a lehetőségen, mikor egyik régi, kedves ismerősöm meginvitált magához egy éjszakai partira. Kicsit aggasztott, hogy a kellemetlenkedő álmatlanságomra most még ráteszek egy adaggal, de egye fene, úgy éreztem, ennyi még bele kell férjen. Elvégre odakint állandóan dörög és villámlik, ami tökéletes hátteret biztosít az ilyesfajta szórakozáshoz, így vétek lett volna kihagyni ezt az alkalmat.
Egy dolog volt csupán biztos: az, hogy régi cimborám lesz a mesélő. Két másik ismerősöm is hivatalos volt a buliba, és miután mindannyian megérkeztünk, hosszas vita kezdődött arról, mivel is játszunk pontosan. Én szerettem volna, ha a Star Wars lesz a befutó (valamint javasoltam, hogy próbáljuk ki a Call of Cthulhu-t), de a többségi döntés leszavazott, így maradtunk a Vampire-nél. Mindenki hozhatta régi, kedvenc karakterét, hogy azzal is meggyorsítsuk a kezdést. Elvégre egy egész éjszaka állt a rendelkezésünkre, minek vesztegettünk volna el belőle egyetlen percet is apró-cseprő csacskaságokra, mint amilyen a statisztikák és tulajdonságok kialakítása?!
Mint kiderült, cimborám már rég szerette volna valakiknek elmesélni a történetet, amit állítólag hosszú hetek alatt rakott össze (ezen a ponton egy kicsit megkérdőjeleződött bennem a szavazás tisztasága, ami korábban arra vonatkozott, mivel is játszunk...), így jó előre figyelmeztetett minket, hogy készüljünk fel egy összetett, bonyolult cselekményre, amelyben viszonylag kevés szerep jut majd a harcnak.
Ezt mindannyian egyöntetű lelkesedéssel konstatáltuk, hiszen végre úgy éreztük, lehetőségünk nyílik megcsillantani a hosszú évek alatt összeszedett tapasztalatainkat, a furmányosságunkat, logikánkat, ravaszságunkat, cselszövőképességünket. Jómagam nem vagyok oda túlzottan az intrikus, politikai manőverezésektől hemzsegő történetekért, de a mesélő biztosított róla, hogy fölöslegesen aggódom, erről szó sincs, és majd meglátom a sok jóságot, amit kiagyalt nekünk. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol igazán elkezdtem aggódni.
A történet valóban jó volt. Érdekesek voltak a fordulatok, jópofa volt, hogy szinte végig a sötétben kellett tapogatóznunk (átvitt és szó szerinti értelemben is, mivelhogy a karaktereink nem igazán szeretik a napfényt...), és el kell ismernem, a mesélő által irányított figurák valóban jól kidolgozottak voltak. Sokat kellett nyomoznunk, kérdezősködnünk, ügyeskednünk, és valóban csupán a történet legvégén került sor egy nagyobbacska összecsapásra a főgonosszal egy felhőkarcoló tetején.
És mégis úgy éreztem, az egésznek semmi köze ahhoz, amit én szerepjátékkén ismerek. Minden előre meg volt tervezve, mindenre azonnal ott volt a válasz, túlságosan illeszkedtek egymáshoz a darabok. Először nem is volt teljesen világos, mi zavar ebben, de miután a mesélő néhány érdekes és váratlan ötletünket pillanatok alatt lesöpörte az asztalról, kezdett világossá válni a kép. Nem szerepjáték volt ez, hanem egy előre megírt cselekmény, amiben egyetlen út vezetett a következő epizódig, és erre az egyetlen útra is csupán egyetlen módszerrel bukkanhattunk rá. Minden egyéb próbálkozás hiábavalóak, lehetetlennek, megismerhetetlennek bizonyult, mert egész egyszerűen nem azt tervezte be nekünk a mesélő. Lényegében az egész nem volt több, mint egy grafika nélküli videojáték, ahol mindenhol láthatatlan falakba és megmászhatatlan, kikerülhetetlen akadályokba ütközik az, aki megkísérelne kerülőúton elérni a célig.
Bennem van a hiba, amiért ez engem annyira zavart? Csak nekem hiányzik az a tudat, hogy a kitalált világban létező karakterem azt tehet, amit csak akar? Úgy tűnik, igen, mert játékostársaim egyáltalán nem voltak ellenére annak, hogy végig nyílegyenesen kellett haladniuk. Nem is okolom őket ezért, mert a történet ebben a formában, mint mondtam, nagyon élvezetes volt. De úgy fest, nekem már nem egy jó történetre van igényem, hanem egyszerűen némi szabadságra. Nem kell a szájbarágós mese, elég csupán egy működő világ.
Mindenesetre jó kis menet volt ez, épp csak nem nevezném szerepjátéknak. Az ugyanis, ha már a videojáték hasonlatnál tartunk, a sandbox legnemesebb fajtájából való.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése