Ma, szakítva minden elvemmel és szokásommal, kemény fizikai munkára adtam a fejem, méghozzá önként és dalolva, ráadásul teljesen ingyen!
Azért volt benne némi jól felfogott egyéni érdek is, persze. Annyi történt, hogy a lakóközösség néhány tagja a fejébe vette azt, hogy kipucolja a padlásteret. Nem egyszerű kis takarításra kell ám gondolni; évek, évtizedek óta ott porosodó sittről, téglahalmokról, romokról és gazdátlan bútorokról szóltak a pletykák. A helyzet, azt mondták, kezdett tűrhetetlenné válni, ezért indult meg a nagy mozgalom. A liftre néhány héttel korábban felkerült a kiírás: aki szeretne segíteni, ma délelőtt megteheti!
A tűz- és balesetveszélyes helyzet miatt pedig úgy éreztem, nekem is ott a helyem. Egyébként is azt gyanítottam, hogy erre a felajánlásra nem fognak a lakók túlságosan belelkesülni, de végső soron a munkát csak meg kell csinálnia valakinek. Úgy sejtettem, összesen hárman leszünk: az ötletgazda, a gondnok, és én. De mégis valamiért tetszett az ötlet. Sosem jártam korábban a házunk padlásán, így érdekelt, vajon mi vár rám odafent. Múmiák? Denevérek? Egy rusnya troll? Vagy ami még ezeknél is sokkal rosszabb: egy hanyatlásnak indult U2 rajongói klub? Bármi megeshetett, és pont ez volt az egészben olyan vonzó.
Mikor felértem, előzetes várakozásaim folyamatosan kezdték igazolni magukat: a gyülekező időpontjában mindössze hárman voltunk, és a padlástér mindenben megfelelt romantikus képzeléseimnek. A gigantikus tartógerendákra a tetőablakokból átszűrődő fény titokzatos árnyékokat vetett. A száraz, forró levegőben ódon por és doh szaga terjengett. Még egy múmiát is találtam, igaz, csupán egy galambtetem volt, de annak eléggé meggyőző. És az egész tér egyszerűen hatalmas volt! Lehetett menni balra, jobbra, hátra, és szinte soha nem akart véget érni. Igazi kalandtúra volt ez a maga nemében, hiszen a gerendák itt-ott teljesen abnormális szögekben nőttek ki a padlóból, máshol pedig teljesen össze kellett magát húznia az embernek ahhoz, hogy elférjen alattuk. Időnként hosszúkás, lőrésre emlékeztető ablakok törtek utat a falakon át a külső világ felé - apró források, ahonnan az éltető levegő áradt a pokoli katlanon belülre. Néhány lámpa világított csupán, és az általuk szórt fény, vegyülve a kevés beszűrődő természetes világossággal egyfajta misztikus hangulatot kölcsönzött a helynek. Csodás volt. Milyen kár, hogy munkaruhában érkeztem, amiben nem volt hely holmi fényképezőgépnek. Jó lett volna elkattintani pár fotót, hogy bemutathassam kedves olvasóimnak, milyen frankó hely is a mi padlásunk!
De végső soron nem azért mentem, hogy a fenti részek természetes szépségében gyönyörködjem, hanem azért, hogy segítsek rendbe tenni a dolgokat. És miután ilyen szemüvegen át is körülnéztem, hirtelen elhagyott minden remény. Mert ami ott volt, az tényleg brutális! Hatalmas halomban állt az építési törmelék, a szigetelőanyag, téglák, csempék, törött deszkák és kamion méretű dobozok. Voltak ajtók, ablakkeretek, kábelek, műanyag és fém csövek, sittes zsákok, üvegszilánkok.
Mielőtt azonban kifejthettem volna aggályaimat a feladat nagysága és a rendelkezésre álló embermennyiség fordított arányaira vonatkozólag, a többiek megnyugtattak: jönni fognak még többen, ne izguljak. A szabad akarat jegyében azért én izgultam még egy kicsit, hiszen nem bíztam abban, ami a többiek számára evidensnek tűnt. Úgy is mondhatnám, biztos voltam benne, hogy mindenki magasról tesz majd a mi kis lomtalanítós akciónkra.
Meglepetésemre azonban tévedtem. Ugyanis alig fél óra elteltével egész kis csapat gyűlt össze a lakókból, akik mind készségesen kezdek neki a feladatnak. Csúcsidőszakban lehettünk vagy tízen, ami nem is olyan gyenge eredmény, tekintettel a munka minőségére és opcionális voltára. Ettől kezdve pedig már nem az volt a kérdés, hogy vajon mennyi törmeléket és szemetet sikerül összeszedni, hanem lesz-e elegendő zsákunk mindent eltüntetni. Jelentem, nem volt. Nem számoltam, de úgy negyven zsákot töltöttünk meg és hordtunk le a kapu elé a holnapi elszállításra. Még így is kemény meló volt, de legalább gyorsan és eredményesen haladtunk vele. Egy tonnával legalább megkönnyítettük a tetőszerkezetre nehezedő nyomást, ám teljesen nem lehettünk elégedettek: legalább kétszer ennyi szemét maradt még fönt, amit majd egy későbbi időpontban kell eltakarítanunk onnan. De ha ismét sikerül összecsődíteni a lakókat, nem lesz gond azzal sem.
Hihetetlen, de igaz: néha azért van okunk pozitívan csalódni az emberekben. Ma ez megtörtént velem, hosszú idő után először. Aztán, persze, megtapasztaltam az előttünk áthaladó gusztustalan melegfront okozta sokkhatást is, de az már egy teljesen más történet. A mai napból jó lenne csak a szépre emlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése