Tegnap, kora délután arról számolhattam be kedves olvasóimnak, hogy szemügyi problémáim miatt takarékra fogom magam, legalább is ami a villódzó képernyők és a látószerveim kapcsolatát illeti. Ez eddig rendben is volt, a blogbejegyzést még az átlagosnál is gyorsabban csaptam össze, és sebesen ki is kapcsoltam a gépemet, ahogyan azt előzetesen beharangoztam. Ám hamar kiderült, az önkéntes böjt betartása nem kis nehézségekbe ütközött.
Először azt vettem a fejembe, hogy ennél jobb alkalmat keresve sem találhatnék egy jó kis olvasásra! Fel is kutattam egy könyvet, amit hónapokkal korábban vásároltam, idáig mégis olvasatlanul árválkodott a polcomon. Gondoltam, az majd megteszi. Valahol a második oldal elején járhattam, amikor bevillant egy gondolat, ami ezután gyakorlatilag egy lavinát indított el: biztos, hogy éppen most kell nekem olvasni, amikor rakoncátlankodik a szemem? Nem lenne jobb valami kevésbé megerőltető elfoglaltság után nézni? Körülnéztem a szobámban, és megállapítottam, hogy a nem megfelelő fényerő miatt jobb, ha egyelőre inkább félrerakom a könyvet, kellemesebb időkre. Ha eddig várhatott azzal, hogy kiolvassam, nem fog nehezére esni tovább várakozni még néhány napot, esetleg hetet. De akkor mihez kezdjek magammal?
Kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy erősen felhős az ég, azaz a csatangolás is kilőve. Különben is, mi van, ha odakint az utcán megint belemegy valami a szemembe?! Vagy ha kisüt a nap, és az válik zavaróvá? Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha aznap ki sem mozdulok otthonról Hisz nem vagyok már gyerek, csak el tudom magam foglalni valamivel a saját lakásomban is!
Takarítsak? Á, nem jó az sem, még a végén valahogy megerőltetem magam, és megint vérben forognak majd a látószerveim. Valami pihentetőbb tevékenységre volt szükség, amit akár félig vakon is el tudok végezni. Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy társasjátékozom vagy kártyázom egy kicsit magammal. Az időmbe még az is belefért volna, ha mindkettő sorra kerül, de nem akartam elhamarkodni semmit, így elsőre kihalásztam egy nagy doboz Warhammer: Invasion zsugát, és elkezdtem paklikat építeni. De öt perc sem telt el, amikor rájöttem, hogy nincs is kedvem az egészhez. És különben is, olyan aprók a betűk a lapokon, nem kéne kockáztatni fölöslegesen. Arkham Horror? Felejtős, hiszen sokáig tart előszedni a sok tartozékát. Space Hulk? Azt még többedmagammal is piszok nehéz győzelemmel zárni, nemhogy egyedül! Figurafestés? Ugyan, kérem, mit szólna ahhoz most a szemem...?
Így haladtam hát sorban, egymás után lőve ki kedvenc időtöltéseimet. Közben pedig egy újabb gondolat kezdett körvonalazódni a fejemben: biztos, hogy annyira zavaró dolog lenne egy kis netezés és videojáték? Elvégre percről percre jobban éreztem magam. Mi van, ha lemaradok egy kulcsfontosságú eseményről azon a rettenetes közösségi oldalon? És milyen lehet a Duke Nukem, vagy az L. A. Noire következő pályája? Esetleg folytatnom kéne a legújabb Baldur's Gate vagy Vampire: the Masquerade - Redemption végigjátszást? Hirtelen az is felmerült bennem, hogy milyen jó lenne megint egy kis No One Lives Forever! Teljesen biztos, hogy mindezeket meg akarom magamtól tagadni, pusztán azért a triviális ostobaságért, mert reggel belement valami a gülü szemembe? Ugyan már, nem lehet ezekből semmi baj...!
Valahol ezen a ponton értettem meg, mennyire függő is vagyok valójában. Nem feltétlenül maguk a dolgok váltják ezt ki belőlem, hanem talán inkább a berögzült szokásaim. Egyszerűen hiányoztak azok, amiket nap nap után csinálok, reggel, délben, este, és bármi máshoz is akartam kezdeni, idővel csak ott lyukadtam ki, ahol előző nap abbahagytam. Estefelé újra ott bambultam a gép előtt, játszottam, és magasról tettem minden egészségügyi megfontolásra.
Azt hiszem, ez már tényleg egy kicsit beteges!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése