202. nap: Bocsesz

Elnézést kérek kedves olvasóimtól! Hosszú, fárasztó, ámde rendkívül kellemes nap áll mögöttem, és jelenleg túlontúl kimerült vagyok ahhoz, hogy érdemi blogbejegyzést írjak bármiről. Majd holnapra kitalálok valamit, ígérem! Addig is, irány a detox!

201. nap: Királyi elégtétel

Nem terveztem azt, hogy Vilmos herceg és Kate Middleton mai frigyéről fogok bejegyzést készíteni, de a sors - és a rosszindulat - sokszor keresztülhúzza számításainkat. 

Előzetesen szeretném leszögezni, hogy a menyegző érdekelt ugyan, ám számomra mégsem volt központi kérdés a héten. A közvetítést a Sky News csatornán kezdtem el nézni, és miután kiderült, hogy az RTL továbbra sem képes értékelhető, élvezhető módon lebonyolítani egy ilyen adást (v. ö. tűzijáték), vissza is tértem a korábbi állomásra. 

A ceremónia annak rendje és módja szerint lezajlott, különösebb incidensek és melléfogások nélkül. Szép volt, előkelő és érdekes. Az ifjú páron néha látszott, hogy a hátuk közepére sem kívánják a felhajtást, ám óvatos duhajok révén csupán néhány apróság tekintetében mertek szembemenni a hagyományokkal. Talán ez nem is akkora gond, hiszen egy királyi esküvőnek valóban illik megadni a módját. Igazából egyáltalán nem bántam meg, hogy végignéztem. Ráadásul  az sem egy elhanyagolható szempont, hogy az ifjú ara személyében egy igazán bájos hölgyet ismerhettem meg.

És miután kikapcsoltam a tévét, a ceremónia számomra véget is ért.

Ám nagyon úgy fest, sokan nem álltak meg ezen a ponton. És ahogyan arra számítani lehetett, megindult az egymást hergelő, túlfűtött, indulatos vita a különböző fórumokon és közösségi oldalakon arról, hogy miért is van szükség ilyen rongyrázásra, fellengzős esküvőre, amikor szerencsétlen afrikaiak éheznek, lakáshitelek dőlnek be, bármelyik pillanatban felrobbanhat a bolygó összes atomerőműve, és a gonosz halászok veszélyeztetik a delfineket és a bálnákat. Röhejesebbnél röhejesebb kifogásokat lehetett találni arra, miért is volt rossz ötlet ezt az esküvőt így, ilyen körülmények között megtartani. Ami viszont igazán mókás a dologban, hogy a megvilágosodott, széles látókörrel rendelkező, fennkölt, gondoskodó, szociális érzékenységüktől könnybe lábadt szemmel gyötrődő kritikusok egytől egyig nők voltak.

Létezhet ennél nagyobb mulatság? A világ összes baját szívükön viselő jótevők álcáját magukra öltött féltékeny és irigy embertársaim szánalmas nyöszörgéseinél számomra egyszerűen kevés szórakoztatóbb dolog létezik. Úgyhogy hajrá Kate, hajrá Vilmos, ti vagytok a példaképeim. Nem csak azért, mert a fél világot erre a napra jókedvre derítettétek a pompázatos esküvővel, hanem azért is, mert a másik fele sárgul az irigységtől! Ezzel pedig egyértelműen szebbé varázsoltátok ezt  napot számomra.

Greetings from Hungary!

200. nap: A változatosság kedvéért

Ma ismét újító hangulatomban vagyok, ezért egy olyan bejegyzést terveztem, amilyen idáig nem szerepelt e blog hasábjain. Étteremkritikát fogok írni, pusztán azért, hogy egy újabb dologba törjön bele a bicskám, egy újabb műfajban valljak kudarcot, váljak nevetségessé, közröhej tárgyává, egyszóval, hogy ismét átjárjon az az utánozhatatlan Epic Fail életérzés!

Nagy volumenű dolgokra azért persze nem vállalkozom, inkább megmaradok a hazai pálya biztosnak tűnő, stabil gyepén. A kedvenc kis helyemet veszem hát górcső alá, ami legfeljebb öt percnyi sétára van tőlem, és ahol az évek során számtalanszor megfordultam már - a Belvárosi Lugas Éttermet!

Jelen esetben a kis jelzőt kéretik szó szerint venni, ugyanis ez a valóban apró, családias hangulatú vendéglő tán ha két tucat asztalnyi vendéget képes egyszerre befogadni. Nyaranta ehhez még hozzákapcsolnak egy utcai teraszt, ami jelentősen növeli ugyan a kapacitást, ám sokszor még így is csak a szerencsén múlik, hogy sikerül-e helyet találnia magának a korgó gyomrú látogatónak. 

A belváros közepén, a Szent István Bazilikával szemben a tulajdonosoknak nem nagyon lehet oka a környék frekventáltságára panaszkodni, és ezek után nem is igazán érheti meglepetésként az embert, hogy a vendégsereg egyik része külföldiekből, a másik pedig a környéken lakó állandó, visszajáró kuncsaftokból tevődik össze.

Az a tény pedig, hogy egy hely kihasználtság tekintetében folyamatosan a maximumhoz közelít, azt jelzi, hogy valamit ott nagyon jól csinálnak. Egy étterem esetében pedig nem nagyon lehet egyetlen dolgot sem találni, ami nagyobb súllyal billentené a mérleg nyelvét egyik, vagy másik irányba, mint maguk az ételek. Ebben a tekintetben a Lugas remekül állja a sarat - nincsenek túlbonyolított, mezei halandók számára kiismerhetetlen gasztronómiai szörnyszülöttek, hanem, amennyire csak lehet, a menüsorban azoknak igyekeznek kedvezni, akik a jó, házias ízeket részesítik előnyben. A kínálat pont annyira változatos, hogy mindenki találjon kedvére valót. A vegetáriánusok sem maradnak ki a jóból, az ő számukra is készülnek étkek, bár természetesen, jó magyar szokás szerint némileg többségben vannak a húsételekre alapuló fogások. Az adagok kellően méretesek, nem spórolnak a naftával, így aki végigeszik egy előétel-főétel-desszert szentháromságot, aligha fog éhen maradni. Hétköznapokon olcsó, de roppant kellemes napi menü is választható az étlap kínálatán túl. 

Mivel a hely nem kizárólag a turistákból tartja fenn magát, így az árak is barátinak nevezhetők, még egy átlagos magyar család pénztárcájához mérve is. Hogy milyen kínálattal rendelkeznek alkoholból, ahhoz sajnos nem tudok érdemben hozzászólni, mert nincsenek ilyen jellegű tapasztalataim. Azzal kapcsolatban viszont annál inkább, hogy a hely háziállat- és gyerekbarátnak mondható. Számomra túlságosan is, hiszen kevés dolog idegesítőbb annál, mint egy visítva rohangászó kölök, akit még csak fel sem szabad rúgni egy jól irányzott jobb belsővel. Ám ez legyen az én bajom. Egy a sok közül.

Egyszóval, ha a kedves olvasók gondolnak egyet, és szeretnének egy jót falatozni egy fesztelen, egyszerre pörgős és nyugodt helyen, tegyenek egy próbát, és jöjjenek el ide. Én még nem csalatkoztam a Lugasban egyszer sem - pedig hétről hétre próbára teszem őket!

199. nap: Az aranytojást tojó tyúk

Néha-néha rápillantok hűséges barátomra, a blog statisztikáit összesítő kis panelra. És ha hihetünk neki, a 173. napi bejegyzésem bizonyult az eddigi legnépszerűbb írásomnak. Ne, ne tessenek lázas kutakodásba kezdeni, inkább elárulom: akkor írtam meg a Mansions of Madness című társas rövid értékelését. Tény, hogy a játék még mindig újnak számít, így nem meglepő a folyamatos érdeklődés iránta, de azért arra mégsem számítottam, hogy napi szinten hozni fogja nekem a kötelező guglis találatok sokaságát. 

Naiv énem persze ilyenkor dagad a büszkeségtől. Véleményvezér lettem, amilyenekről az iskolapadban ülve tanultunk. Élet és halál ura (a fent nevezett játék esetében ez inkább az "élet" felé hajlik, mivel jó értékelést kapott tőlem), aki dölyfös magányában, a klaviatúra püfölésével képes hatást gyakorolni mások gondolataira. Micsoda végtelen arrogancia!

De szerencsére van nekem egy gyakorlatias énem is, ami azonnal megcsengette a vészharangokat, miszerint itt valami nem stimmel. Hiszen, ha hihetek a beállításaimnak, elvileg letiltottam azokat a dolgokat, amelyek a keresőprogramok találatait a blogomra irányítják. Persze, meglehet, én értettem félre valamit nagyon csúnyán, de nem lenne szabad ide tévednie senki fiának-lányának, aki könnyelmű keresésekbe kezd az internet széles óceánján. Rögvest elvégeztem hát egy gyors tesztet - és a bejegyzésem ott virít a gugli első oldalán! 

Mi a fene?! Mit keresek én ott? Nem lenne szabad ennek így lennie! Pedig nálam minden stimmel, a beállításokban nincs engedélyezve semmi, és mégsem vagyok láthatatlan! Hát hová süllyed ez a világ, ha már a magamfajta alakok is megjelenhetnek a neten, hiába sír fel keserűségében ez ellen minden, amiben egy szemernyi esztétikai és minőségi érzék is honol még?!

Szomorú napra virrad holnap az emberiség, ez immár kétségtelen!

198. nap: A türelmetlen karácsonyfa

Ma, kora délután úgy határoztam, hogy meglátogatom a közeli Főzelékfalót. Egyrészt, hogy felmérjem, milyen napi menükre számíthat a hét különböző napjain hozzájuk betérő vendég, másrészt meg azért, mert az éhség olyan elemi erővel csapott le rám, aminek képtelen voltam ellenállni.

Csomagokkal rendesen megpakolva érkeztem a tett helyszínére. Volt nálam kétszer két liter üdítő, egy adag sajtos pogácsa, egy brutális méretű folyékony szappan utántöltő tubus, meg még néhány apróság a boltból. Valóban úgy festhettem, mint egy karácsonyfa, és mindezt még az is tetézte, hogy a piszok meleg ellenére továbbra sem vagyok hajlandó megválni a télikabátomtól.

Ilyen előzmények után szinte természetesnek tűnik, hogy éppen akkor furakodott be elém a kifőzdébe egy tehetetlenül vergődő, értetlenkedő turistacsoportot. Spanyolok vagy portugálok lehettek, és éktelenül harsány beszélgetésüket hallva rögtön az jutott az eszembe, hogy a családtagok bármelyik pillanatban véres leszámolásba kezdenek egymás között, jóllehet csak arról csacsogtak, hogy mi a különbség a rántott hús és a rántott sajt között. Mindenesetre az a lényeg, hogy rengetegen voltak, képtelenek voltak dönteni arról, hogy ki mit rendeljen, és sajnálatos módon csak ők álltak köztem és az áhított mákos gubám között.

Ahogyan szokott, pillanatok alatt felszökött bennem a pumpa. Elvégre minek áll be valaki a sorba, ha még azt sem tudja, mit akar rendelni?! Miért nem veszik észre, hogy a csoportos interakció ilyen helyzetekben sokszorta nagyobb mennyiségű probléma és akadály forrása annál, mintha egyszerűen külön-külön állnának neki a rendelések lebonyolításának? Miért kell nekiállni még a sorban összetarhálni a pénzt a delikvensektől ahelyett, hogy egyvalaki bonyolítja az egész tranzakciót, és majd valamikor nyugodt körülmények között (értsd: messze tőlem) lerendezik a piszkos anyagiakat egymás között? És a legfájóbb pont: miért pont előttem teszik mindezeket, amikor tonnányi pakkal kell egyensúlyoznom, rohadt melegem van a kabát miatt, és különben is, piszkosul éhes vagyok?

Aztán egy pillanattal később kicsit elszégyelltem magam, és gondolkodóba estem. Elvégre ki vagyok én, aki megmondja nekik, hogyan és milyen sebességgel vegyék meg a rántott húsukat? Miért hibáztatom őket azért, mert nehéz a csomag és meleg a kabát? Az is az ő saruk kell legyen, hogy egész nap nem ettem még semmit? Jogosan kritizálom őket azért, mert az egész kerület attól hangos, hogy Alberto egész, vagy fél adag tökfőzeléket szeretne rendelni? 

Egy kedves ember egész biztosan nem húzza fel magát ilyeneken! Inkább leteszi a csomagjait, kigombolja a kabátját, és egyfajta külső szemlélőként kezdi figyelni az eseményeket. Bizton állíthatom, ha ez sikerül, hamar jobb kedvre derülünk, és onnantól a kellemetlenségek tovaszállnak, mintha soha nem is léteztek volna!

Milyen kár, hogy én még mindig nem vagyok egy kedves ember. Így maradt számomra a bosszankodás, a néma káromkodás, a görcsbe ránduló kéz és a veríték. 

Jaj, de hosszú még az út a megvilágosodásomig...

197. nap: Ünnepi rövid

Remélem mindenki sonkával, tojással, pihenéssel, kirándulással, alkohollal és locsolással teli napokat tudhat maga mögött. Kellemes húsvéti ünnepeket kívánok valamennyi kedves olvasómnak!

196. nap: Egy utolsó dolog

Egyetlen cél lebeg most a szemem előtt: az, hogy a lehető legrövidebb időn belül végre kialudjam magam. Ennek érdekében mostanra minden szükséges előkészületet megtettem, egy dolgot leszámítva - a napi blogbejegyzést! De szerencsére, amint e mondat végére írásjel kerül, a listám utolsó pontját is kipipálhatom.

195. nap: Farkába harapó kígyó

Előre szeretném figyelmeztetni kedves olvasóimat: ismételten személyes tartalmú megvilágosodásaimmal fogok mindenkit traktálni. Ezért kérek mindenkit, hogy az unalom elkerülése végett sürgősen lapozzon tovább! Nem gyakran fordul elő, hogy magamat citálom ide témaként, de olykor valóban nehéz ellenállni a kísértésnek.

Egy éjszakába nyúló társasjátékozás és egy utána szinte törvényszerűen bekövetkező, virrasztással egybekötött filozofálgatás után végre megértettem, miért is én vagyok a világ legnagyobb és legjelentéktelenebb vesztese. Nem azért, mert engem egyedül a lehetetlen és megoldhatatlan feladatok kötnek le. Nem azért, mert a nagybetűs Élet folyton kiszúr velem. Nem azért, mert minden próbálkozásom kudarcot vall mindenben. Nem azért, mert szinte törvényszerűen vonzom a bajt, bármerre is járjak, bármit is csináljak. 

Hanem azért, mert mindezek ellenére újra és újra megkapom az esélyt arra, hogy fordítsak a sorsom alakulásán, és mégsem tudok élni ezekkel! A szerencsémre egyszerűen nem lehet panaszom (na jó, leszámítva a dobókockákkal elkövetett, olykor tényleg brutális ámokfutásaimat), és a cudar igazság az, hogy néhány esettől eltekintve minden bajom és kellemetlenségem forrása én magam vagyok. 

Tehát: ha kedves olvasóim előzetes figyelmeztetésem ellenére mégis kitartottak idáig, és ezek után valaha is azt hallják tőlem, hogy a világgal van a baj, hivatalosan felkérem őket, hogy koppintsanak az orromra, és hívják fel rá a figyelmemet, hogy ez butaság, és a problémák forrását inkább keressem saját magamban. Ha elégszer figyelmeztetnek erre, talán egy szép napon rögzülni fog bennem ez a tény.

Ám a szörnyű tanulság mégsem ez, hanem az az apróság, hogy a világ legnagyobb és legjelentéktelenebb vesztesének lenni önmagában is egy paradoxon. Hiszen azáltal, hogy én vagyok valamiben a "bajnok", törvényszerű, hogy ettől azonnal különlegessé is válok. Megdől az egész elmélet, oda az oly nagyszerű jelentéktelenség, és hogy a fene enné meg: vagyok valaki! 

Na, most aztán sürgősen találnom kell valakit, aki még nálam is nagyobb balfék! És a kör ezzel végképp bezárul: mert ezzel ismét lehetetlen feladatra vállalkozom, ami visszavisz az egész gondolatmenet elejére. Te jó ég, ebből is látszik, mennyire nem tanácsos önelemzésekbe bocsátkozni! (És ezzel újfent bezárult egy másik kör - visszatértünk magának a bejegyzésnek az elejére! Elképesztő dolgokat képes művelni az emberrel a kialvatlanság!)

194. nap: Ügyféltámogatás

A körülmények véletlen játékának köszönhetően ma módom és lehetőségem nyílt megtapasztalni azt, hogyan is kell jól és hatékonyan kezelnie a különböző cégeknek és vállalatoknak az ügyfeleik ügyes-bajos dolgait, panaszait, szerencsétlenkedéseit. A részletekbe fölösleges belemenni, nem azon van a hangsúly. Ám az mindenképpen jó érzés, ha az ember nem érzi magát teljesen egyedül a világban a megoldandó nyűgjeivel, ha előzékenyen és figyelemmel kezelik a dolgait, nem feltételezik róla azonnal, hogy fondorlaton, átverésen, csaláson töri a fejét, és a lehető legrövidebb időn belül olyan ügyek esetén is segítenek, amelyben nem feltétlenül az ő kezük sáros.

Üröm az örömben, hogy ehhez durván tízezer mérfölddel kell odébb röppenni, egy olyan országba, ahol mérhetetlenül nagyobb becsben tartják az ügyfeleket. 

Természetesen nem jelentem ki kategorikusan, hogy idehaza nincs javulás ezen a téren, mert igenis egyre többször ér kellemes meglepetés ebből a szempontból. De a szakadék még mindig hatalmas, pedig pontosan ez az a sarkalatos szegmens, amivel igazán elkötelezett és hűséges ügyfeleket szerezhet akárki, aki odafigyel rájuk. Soha, sehol nem lehet tökéletes és hibátlan teljesítményt nyújtani a szolgáltatóiparban, mert egyszerűen túl sok dolognak kell állandó jelleggel klappolnia ahhoz, hogy minden flottul menjen. Így a hangsúly áttevődik arra a pillanatra, ami akkor következik be, ha homokszem kerül a gépezetbe. Megteheti a szolgáltató, hogy magasról tesz az egészre, és egyszerűen elkönyveli veszteségnek a panaszost, aki minden valószínűség szerint nem fog többet visszatérni hozzájuk az életben. 

Vagy fogja magát, és az illető segítségére siet nyűglődés, pofavágás és fejcsóválás nélkül. Ha pedig így tesz, biztosra veheti, hogy az eredetileg felmerült problémás ügy pillanatok alatt a múltba vész, és helyette ott marad egy lojális kuncsaft. 

Hogy miért éri meg idehaza az első, külföldön pedig a második megoldás, azt mindenki döntse el maga. Mindenesetre Thx, John!

193. nap: Húsvéti micsoda?!

Biztos, hogy szokás szerint bennem van a hiba. Én vagyok a földhözragadt, begyepesedett, régimódi, ódivatú, aki fölött eljárt már az idő. Nincs meg bennem az a kellő mennyiségű kreativitás és újítási kényszer, ami szükséges a Nagy Egység tökéletes átlátásához. Unalmas, szánalmas hozzáállásom a dolgokhoz kiállítja szegénységi bizonyítványomat. Jogosan ódzkodik lényemtől minden, ami új, friss, divatos és trendi.

Mindezeket aláírom. Egyetértek a vádakkal. Fejet hajtok a rám kiszabott ítélet előtt. De akkor is képtelen vagyok megérteni azt, hogy a húsvéti ünnepekre hivatkozva miért töltődtek fel egycsapásra az üzletek mindenfelé bejglivel!

Pontosabban (nyilván a hagyományokat szem előtt tartva) mákos és diós tekercsek várják a kedves vásárlókat, akiket talán egy pillanatra eltántorít a hirtelen feltámadt zavarodottságuk és kétségeik. De végül csak-csak belátják, hogy milyen remek ötlet is az, hogy a karácsonyról megmaradt süteményeket még a lejárat előtt megpróbálják rájuk sózni a boltok, mondván: itt egy újabb egyházi ünnep, miért ne legyen újra bejgli az asztalon? A sonka mellé biztosan remekül illik, meg egyébként sem járja, hogy évente csak egyszer fogyasztunk ebből a finomságból. Ha már karácsonykor nem kellett nektek, kajáljátok meg most, nehogy véletlenül ránk rohadjon az egész készlet!

Talán jobb lenne, ha ilyenkor egyszerűen megvonnám a vállam, és én is beállnék a sorba, bejglivel a kosaramban. Megúsznám a fejtörést, az értetlenkedést, a bosszankodást, és mindennek tetejében végre én is haladnék a korral. Végre büszke lehetnék magamra egy kicsit!

192. nap: A pumpa nem elég!

Eljött a tavasz, és vele együtt a sportos, tevékeny énem is (kéretik nem túl hangosan kacarászni ezen, van nekem kérem ilyenem is!). Ezért arra gondoltam, hogy a hosszú téli hiátus után ideje ismét nyeregbe pattanni, azaz biciklire szállni, pusztán a móka kedvéért. És mivel a kerekek a hónapokig tartó álldogálás következtében kicsit leengedtek, Kingstone barátom kölcsönadta nekem a pöpec pumpáját, hogy azzal orvosoljam a problémát.

Ám röviddel azután, hogy hazaértem újdonsült szerzeményemmel, gondolkodóba estem. A biciklimet ugyanis, annak idején eléggé fapados kiszerelésben vásároltam meg, azaz a kormányon és a féken kívül jóformán semmi extra nem járt hozzá. Ezzel sokáig nem is volt gond, ám eszembe jutottak azok a hírek, amelyek egy időben még a csapból is folytak - nevezetesen, hogy mostanság a rend biztos őrei a kerékpárok felszereltségének is majdnem akkora figyelmet szentelnek, mint a gépjárműveknek. És arra mérget veszek, hogy járművem a mostani állapotában a legmegengedőbb, legliberálisabb ellenőrzésen sem menne át.

A tennivalók tehát világosak: be kell szereznem egy első és egy hátsó lámpát. Kell néhány darab azokból a sárga, fényvisszaverős korongokból is, amiket a kerekekre kell ráerősíteni. Azt hiszem, jól jönne még egy csengő is. Hosszú bevásárlólista, semmi kétség, bár azért ezek közül anyagilag egyik sem egy komoly tétel. És ha mindezek megvannak, nem ártana a bringát bevinni oda, ahol vásároltam, hogy ellenőrizzék a váltót, a fékeket, meg az összes többi alkatrészt.

Ó, bárcsak minden olyan egyszerű lenne, ahogyan azt szeretném! A pumpát mindenesetre köszönöm!

191. nap: Varangysárkány!

Ez a barátságos figura felkeltette az érdeklődésemet. 

Ez itt kérem Tamurkhan egy Toad Dragon paripán! Potom 125 Fontért lehet beszerezni a Forge World oldaláról. Persze, ezen a csókos szájú házi kedvencen és bűbájos lovasán kívül is vannak az oldalon figyelemre méltó figurák, csak valahogy most ez fogott meg igazán. Ha majd egyszer megengedhetem magamnak, hogy ilyen hülyeségekre költsem a pénzem, biztosan beszerzek  egyet. És ha már ott tartok, kerítek valakit, aki összerakja és ki is festi nekem a modellt.

Addig azonban hosszú út vár még rám, aminek első lépése az kéne legyen, hogy a korábban idecitált figurákat szerzem be és festem ki - saját kezűleg. Annak is megvannak bizony a szépségei. Talán nem olyan mértékűek, mintha egy varangysárkány mosolyogna ránk közvetlen közelről, teli szájjal, bűzös lehelettel, törött fogakkal és gennyes kelésekkel telezsúfolt, förtelmesen csapkodó nyelvvel.

Hiába... úgy tűnik, a szépség is csupán nézőpont kérdése!

190. nap: Comic-Con... talán mégis?

Attila barátom hívta fel a figyelmemet erre a rendkívül érdekes adalékra:

Comic-Con France

Eddig valahogy kimaradt az életemből az a csöppet sem elhanyagolható információ, miszerint az öreg kontinensen is rendeznek Comic-Con rendezvényeket. Párizs pedig jóformán egy köpésre van, két óra repülőút az egész.

Ugyanúgy négy napos, mint az amerikai összeröffenések, és a programok, rendezvények is kísértetiesen hasonlítanak a nagy testvér jól bevált receptjéhez (ez aztán a meglepetés). Mi tagadás, ez egy nagyszerű lehetőség számomra, hogy e rég dédelgetett álmomat valóra váltsam.

Ám valamiért mégis hezitálni kezdtem. Tudom jól, olyan vagyok, aki nagyon szeret grandiózus terveket szőni mindaddig, amíg a közelébe sem kerül a megvalósításuknak. Ám amint a célok elérhető távolságba kerülnek, az elhatározások átcsapnak egyszerű ötletecskékbe, a korábban szilárdnak és megingathatatlannak tűnő tervek pedig gyáva megfutamodásba.  

Vagy talán az tántorított el, hogy az egész dolog, amit sokáig úgy kezeltem, mint egy megvalósíthatatlan álmot,  most egy csapásra olyannyira egyszerűen kivitelezhető és nevetségesen egyszerű lett, mint egy sima, mezei, útszéli nyakleves? Ha elvész a kihívás, akkor oda a varázs is vele együtt? Ha a feladat megoldható, nincs már, ami motiváljon? Tényleg a végcél a fontos, nem pedig az odáig vezető út? A kérdést ezen a ponton kénytelen vagyok feltenni magamnak: el akarok jutni egyáltalán a Comic-Conra úgy igazándiból, kajakra? A válasz egyértelmű és világos. Mindenképpen! Nagyon is! 

De vajon ugyanez lenne a helyzet, ha egyébként e jeles rendezvényt minden évben a szomszéd kerületben tartanák meg? Lenne mi motiváljon, lenne, ami éberen tartaná a figyelmemet? Ebben már nem vagyok olyan biztos. A helyzet kicsit olyan, mint a Starbucks esetében volt. Amíg nem volt idehaza egy sem, addig vonzott az, hogy fehér csokis löttyöket tömjek magamba Bécs belvárosában vagy London zsúfolt utcáin. De most, hogy tíz percre lakom a helytől, teljesen érdektelenné vált az egész. Olyannyira, hogy még egyszer sem jártam a magyarországi kávézóban. Mert már nincs benne érdekesség, elvész a fókusz, a céltudatosság.

Persze, nem azt mondom, hogy Párizs nem egy vonzó célállomás. Nem állítom, hogy egyenértékű egy tíz percre lévő, erősen túlértékelt kocsmával. De a kétségek, amelyek egy csapásra a hatalmukba kerítettek, igenis valóságosak, és amíg nem találok rájuk egyértelmű válaszokat, nehezen leszek képes rávenni magam a cselekvésre. Pedig az idő ketyeg... június 30-án kezdődik a buli a franciáknál. Dönteni kell, méghozzá gyorsan!

(Azon kevés olvasóm pedig, akik ezt a gondolatmenetet végigszenvedve arra a következtetésre jutott, hogy az egész bejegyzésnek valójában az ég világon semmi köze a Comic-Conhoz, a Starbuckshoz, vagy Párizshoz, valószínűleg nem jár messze az igazságtól. Ám ha kérhetném, e tényt ne tessék túlságosan nagy dobra verni, ha nem probléma...)

189. nap: Szép álmokat

A címhez fölösleges bármit hozzáfűzni. Kellemes tentikézést mindenkinek!

188. nap: Mortal Kombat - röviden

Mára azt találtam ki, hogy írok majd egy alapos, részletes tesztet a Mortal Kombat legújabb részéről, amit volt szerencsém egy délután erejéig kipróbálni. 

De sajnos ez a játék olyannyira semmitmondó, jellegtelen, unalmas és felejthető, hogy egyszerűen nem érzek magamban elegendő erőt és lelkesedést eme bemutató elkészítéséhez. Legyen talán elég annyi, hogy akik szeretik, ismerik a sorozatot, jó eséllyel nem fognak nagyot csalódni. Akik pedig nem, azok is kapnak egy játékot, amely műfajilag ritka, mint a fehér holló, így szinte mindegy is az, hogy a produktum hogyan muzsikál élesben. 

Van benne sok bunyó, farönknyi bicepszek, görögdinnyényi bögyök, és egy jó adag különféle játékmód. Lehet egy az egy ellen küzdeni, illetve lehet csapatban. Vannak különféle feladatok, amelyeket teljesíthetünk, és a jutalmul kapott zsetonokat beválthatjuk mindenféle kiegészítő adalékra. Van sztori mód, illetve a hagyományos, egyenként lépegetős megoldás. Van egy tonna speciális mozdulat, persze minden szereplőnek más és más, visszatérnek a kivégzések, időnként aktiválhatjuk a röntgen-módot, ahol lassítva, a bőrön és izmokon keresztüllátva kísérhetjük figyelemmel, ahogy porrá zúzzuk ellenfeleink csontjait és belső szerveit.

De mindezek ellenére a játék attól még az marad, ami: egy végtelenül egyszerű, a kontroller gombjait a szokásosnál is nagyobb terhelésnek kitevő verekedős cucc, ami legfeljebb addig képes lekötni az embert, amíg az meg nem tanulja a kedvenc karakterei összes kombóját. Egyedül egy ilyen játékot csak nagyon rövid ideig lehet élvezetből játszani, így érdemes beszerveznie mindenkinek pár havert, és közös gyepálásokat tartani. Karakterekből egyébként akad szép számmal, és a jó előre beharangozott DLC-k hamarosan újabbakkal bővítik majd a palettát. A legtöbb régi kedvenc visszatér, csakúgy, ahogy a történet is visszatér az elejére, nevezetesen a tizedik, mindent eldöntő Mortal Kombatig. A Föld bajnokai az előző kilenc viadalon vereséget szenvedtek, így ha ezúttal is kudarcot vallanak, Shao Kahn seregei előtt megnyílik az út a világunk leigázásához. Persze, sok utalást kapunk a sorozat korábbi epizódjaira, ám az alaphelyzetből kiindulva lényegében azokat úgy kezelhetjük, mintha meg sem történtek volna. 

Összességében a játékot érdemes a helyén kezelni - agyatlan verekedés, ami képes kellemes perceket okozni, de álmatlan éjszakákat biztosan nem. A sorozat egyébként is rengeteget köszönhet a mögé kialakított, háttérként szolgáló világnak. Az garantálja, hogy ez a mostani MK minden valószínűség szerint hozni fogja az elvárt eladási számokat. Haverokkal kellemes szórakozás, egyedül viszont inkább olyan, mintha valami meló lenne. Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni a mozdulatokat, vég nélkül, céltalanul. 

6/10

187. nap: Utazásom rövid története

A tegnap beharangozott kiruccanásom nem éppen úgy alakult, ahogy szerettem volna. Utazni utaztam, épp csak a végállomás Bécs belvárosa helyett az Örs vezér tere lett. 

Igaz, nem volt olyan izgalmas, mintha Ausztriába mentem volna, valamint az utazás élménye is sokkal rövidebb lett az ideálisnál, viszont a dolognak vannak pozitív oldalai is! Például jóval olcsóbb volt, sokkal gyorsabb, és megmaradt a hazai pálya előnye is.

Ritka, bár szép dolog meglátni a jót a rosszban. Ezt szem előtt tartva próbálom kezelni a helyzetet, és igyekszem nem lekáromkodni a madarakat a lassan zöldbe boruló tölgyfák ártatlan, huncutul tekergő kis ágacskáiról.

186. nap: Indulni kéne valahova... akárhova!

A lyutúbon böngészve érdekes videóra lettem figyelmes. Egy kézi kamerás felvétel volt, ami nem szólt másról, minthogy rögzítette egy méretes utasszállító gép felszállását - az utastérből. Hallatszott a hajtóművek dübörgése, zúgása, sivítása. A kézben tartott kamerának köszönhetően a gép minden egyes rezdülését szinte érezni lehetett. Láttuk, ahogy a gyorsulástól megélénkülő légáramlatok enyhén kilengetik a szárnyakat. És ott volt az a pillanat is, amikor a repülő végleg elhagyja a szilárd talajt maga alól, és felemelkedik a magasba. Ez az a pont, ahol az ember igazán szembesül a gravitáció létezésével. Utánozhatatlan!

Nem tudom miért, de ez a néhány perces videó gyakorlatilag egy lavinát indított el bennem. Az első felvétel megtekintése után megnéztem még vagy húsz másik, véletlenszerű fel- és leszállást, majd elkezdtem szűkíteni a kereséseket. Először csak bizonyos repülőterekre koncentráltam - olyanokra, ahová valószínűleg a büdös életben nem fogok eljutni, pedig nagyon szeretnék. Ezután még válogatósabb lettem, és innentől csak bizonyos repülőgéptípusok induló-érkező manőverei érdekeltek. Így aztán hamar megtapasztaltam, milyen érzés egy Airbus A380-nal felszállni New Yorkban, hogyan viselkedik egy 747-es leszállás közben Los Angeles nemzetközi repülőterén, és még megannyi érdekes dolgot, amire azelőtt nem is számítottam. Bármire, akármire voltam kíváncsi ebben a témában, bőségesen akadtak találataim. Az a gyanúm, a világ összes jelentősebb repülőteréről készült már ilyen jellegű felvétel. Sőt, sokszor a pilótafülkéből is láthatunk egy-két manővert.

Ahogy mondtam, ezek a kisfilmek komoly hatással voltak rám. Hirtelen megértettem, hogy igenis létezik világ a lakásomon kívül, a négy falon túl, a belső világom onnansó felén. És ekkor bevillant a megoldás: utazni szeretnék! Hogy hová, teljesen mindegy. Az is, hogy mivel; lehet repülő, vonat, hajó, vagy busz. De egyszerűen muszáj most elmennem valahová, különben egész életemben bánnám ezt az elszalasztott lehetőséget.

Szóval, ha valaki holnap belém botlik Bécs egyik sétálóutcáján, ne lepődjön meg nagyon. Egyszerűen csak tegyen úgy, mintha nem venne észre, mintha ott sem lennék. Mostanság úgy is ez a divat "ismerőseim" körében...

185. nap: Ilyen a formám...

Kéthavonta talán egyszer támad kedvem megnézni egy-egy filmet vagy sorozatot, erre nem bedöglik az a vacak lejátszóm?!

Pár nappal ezelőtt vettem meg a Nyomozó című, egyébként rendkívül érdekes és szórakoztató magyar filmet DVD-n. Eddig nem igazán volt hangulatom arra, hogy végignézzem, meg egyébként is, láttam már korábban, de ma este végre úgy éreztem: most jött el a nagy pillanat! Milyen remek kis kritikát lehetett volna rittyenteni róla, ha már végre tényleg ráakad az ember egy olyan filmre, ami minden elismerést megérdemel. 

Aztán, úgy húsz perc elteltével a masinám se szó, se beszéd, a lejátszás közben egyszerűen kikapcsolt. Valami apró bibi, gondoltam magamban, és újra elindítottam a szerkezetet. Ezúttal viszont már két perc filmezés után bemondta az unalmasat, azaz újra magától leállt. Na, ennek a fele sem tréfa, biztos a lemez az oka az egésznek! Már neki is álltam, hogy előkerítsem a blokkját, amikor is, egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam elindítani egy másik filmet is, hogy biztosra menjek. Ám a probléma nem tűnt el ettől varázsütésre - ugyanúgy kikapcs néhány perc elteltével. 

Ilyenkor jönnek a szokásos, abszolút nem szakértő, kétségbeesett, szánalmas próbálkozások a helyzet orvoslására. Konnektorból kihúz, újra bedug. Nincs javulás. Kihúz a tévéből, majd vissza. Szintén kudarc. Egy zseniális ötlet bedobása után a kettő kombinálása! Dettó ugyanaz az eredmény.

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Az éves garanciám régen lejárt már, javíttatni pedig holtbiztos, hogy nem éri meg. Venni kéne tehát egy újat, ahhoz viszont semmi kedvem. Úgyhogy fenébe a technikával, meg a filmekkel, meg a sorozatokkal! A számítógépen is tudok nézni bármit, nem kell nekem ahhoz lejátszó.

De miért mindig pont ilyenkor történik ez velem? Miért akkor, amikor végre lenne mit nézni, lenne miről kritikát firkantani, és miért akkor, amikor ezzel a körülményekhez képest a legnagyobb kárt szenvedem el? Ha egyszer választ kapok ezekre a kérdésekre, azt hiszem, egy lépéssel közelebb jutok a mindenhatósághoz!

184. nap: A rekorder

Ma érdekes kutatást tartottam a könyveim között: azt vizsgáltam, vajon melyik a legrégebbi közülük. Nem állítom, hogy lélekemelően izgalmas és körömrágásra késztetően lebilincselő volt az apró betűs részeket végigböngészni, de valamivel le kellett magam foglalni e vészterhes időkben is. 

Sokáig úgy tűnt, a győztes kiléte egy csodás illusztrációkkal teletűzdelt természetatlasz és egy hasonlóan cicomás Ószövetség között dől el, amelyek mind az 1890-es évekből öröklődtek a világra. Ám szinte az utolsó pillanatban a kezembe akadt Puskin Anyegin című klasszikusa, és a harc abban a pillanatban véget ért. Mert bizony ez a helyes kis kötetet 1866-ban adták ki, potom 145 esztendővel ezelőtt! És az a szép az egészben, hogy mindezek ellenére viszonylag jó állapotban maradt fenn, leszámítva, hogy az évtizedek, évszázadok során tetemes mennyiségű kis bejegyzés került rá az üres oldalakra, margókra.
Kicsit utánanéztem, és kiderült: ez a Bérczy Károly nevéhez fűződő fordítás volt az első kiadása Magyarországon az orosz  realista műnek. Ha várok vele még további öt esztendőt, a kötet immár a 150 éves születésnapját ünnepli majd, ami azért igencsak szép életkor a maga nemében. Nem egy mamutfenyő, de így sem rossz. Ezek után egyre kíváncsibb vagyok arra, hogy találok-e bármiféle könyvet idehaza, amivel ezt sikerül majd überelni.
Ezzel kapcsolatban azért erőteljes kétségeim vannak.

183. nap: Félidő

Végre elérkeztem az Egy év nagyszabású, grandiózus projektjének félidejéhez. 183 napja szenvedek magammal, a témákkal, a folyamatosan ingadozó lelkesedésemmel és kitartásommal, de idáig valahogy mégis sikerült vennem az összes akadályt. 

Nem mindig volt ez könnyű. Olykor egyszerűen nem volt miről írni, máskor pedig egy szemernyi hangulatom sem volt ahhoz, hogy csak úgy, önmagam szórakoztatására bejegyzéseket készítsek. Ám legtöbbször mégis az öncenzúra állandó kényszere fogta vissza a kezem attól, hogy igazán magamról szóljanak a napi szösszenetek. De ez nem is igazán baj, hisz nem vagyok az a fajta, aki túlságosan híve az önpromónak vagy a túlzott kitárulkozásnak. A témák így legalább vegyesek, azaz mindenki kedvére válogathat az általa érdektelennek, nevetségesnek, unalmasnak vagy semmitmondónak tűnő tartalmak között. Mert számomra igenis fontos, hogy ebben is kiszolgáljam kedves olvasóim igényeit. 

Arra gondoltam, hogy e jeles nap alkalmából alaposan kirúgok a hámból, és egy akkora bulit csapok magamnak, amit még nem látott a világ. Ennek a csúcspontja (szigorúan csak azután, hogy becsaptam egy kókuszos kürtős kalácsot) pedig az lett, hogy ettem egy igazi halas szendvicset! Tudok ám élni, szó se róla! Nem mondhatja rám senki, hogy az élet elszáguld mellettem, nem bizony! Hiába, partiarcnak születni kell!

A lényeg, hogy örülök a félidőnek, bár nem áltatom magam azzal, hogy látom a fényt az alagút végén. Addig még nagyon hosszú, rögös, nyűglődős út vezet, de ha kis szerencsém lesz, egyszer talán a végére érek majd!

182. nap: Egy izé...

Jártamban-keltemben állandóan újabb és újabb felfedezéseket teszek lakásom eldugott, ritkán látogatott, a bejárt útvonalakon kívül eső zugaiban. Ezúttal ez az érdekes, szürke dobozka akadt a kezembe.

Azelőtt sosem láttam, így a kérdés adta magát: vajon mit rejthet ez a rejtélyes pakk? Miniatűr lőfegyvert? Egy titokzatos kulcsot egy ismeretlen zárhoz? Instrukciókat a mesés kincs levadászásának módszereihez? A világegyetem nagy kérdéseinek megoldóképletét? 

Micsoda lehetőségek, micsoda perspektíva! Tényleg valódi érték vár rám a kinyitása után, vagy pár rozsdás csavarral kell beérnem? Csupán egy módon deríthettem ki! Izgalomtól remegő kézzel pattintottam fel a két kis pöcköt, majd felnyitottam a fedelet. És ez a látvány fogadott.

Nos, igen, ez egy ilyen... izé. Bevallom férfiasan, halvány lila sejtésem sincs arról, mi a fene lehet ez a szerkezet, de abban biztos vagyok, hogy nem akadtam rá sem egy miniatűr lőfegyverre, sem egy ismeretlen zár titokzatos kulcsára, és nem kaptam instrukciókat általa a mesés kincs levadászásához sem. Az is valószínűnek mondható, hogy ezek nem a világegyetem nagy kérdéseinek megoldókulcsai.

Vagy az is lehet, hogy mégis ezek közül valami. Elvégre akármi lehet ez a vacak. Aki tudja, pontosan mire is bukkantam, kérem ossza meg velem, mert a nyilvánosan felvállalt tudatlanságom kezd egy csöppet kellemetlenné válni.

181. nap: Újdonság

A Games Workshop Warhammer Fantasy seregei közül egy újabb frakció, a Tomb Kings nevezetű élőholt bagázs fog legközelebb egy alaposabb ráncfelvarráson átesni. Hiába, nincs mit tenni, a halálon túli lét alaposan megviseli a bőr bársonyos puhaságát és rugalmasságát. 

Számos új egység érkezik hozzájuk, amelyek közül talán ez a Necrosphinx a leginkább szembetűnő bazsarózsa.

Érdekesek továbbá a Necropolis Knight művésznévre hallgató figurák is, amelyek a fenti cukisághoz hasonlóan szintén műanyagból készülnek. Bevallom, alaposan meglepődtem azokon a kígyószobrokon, amelyeket hátasként használnak. Azt nem állítom, hogy tetszenek... de a figyelmet (és az össztüzet) tuti magukra irányítják a csatatéren.

A Tomb Kings valóban az a sereg, amire ráfért már az újítás. Elég mostohán kezelte őket az utóbbi években a GW (azt, hogy melyik sereg mekkora figyelmet kap a fejlesztőktől, természetesen egyértelműen az eladási adatok statisztikái határozzák meg), ám a vérfrissítés... izé, balzsamozó folyadék cseréje után talán sikerül egy kis "életet" lehelni a csontvázhordákba.

180. nap: Két lehetőség

Az utóbbi napokban igazán nem lehetett okom panaszra. A hosszú üresjárat után végre csőstül szakadnak a nyakamba a blogbejegyzést érdemlő témák, amelyek közül kedvemre válogathatok, hangulatom és pillanatnyi benyomásaim alapján. Szerencsés időszak volt ez a tesztelni valókat illetően is - akadtak itt társasjáték megjelenések, filmek, meg egyéb nyalánkságok. Szerencsére hamarosan érkeznek majd az újabbak, jóformán megállás nélkül. Ráadásul valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy legtöbbször még kedvem is volt ezeket feldolgozni és leírni. 

Ezen tendenciának megfelelően a sors ma is úgy hozta, hogy két téma is a rendelkezésemre állna, amelyekkel érdemes lenne foglalkoznom. Az egyik egészen friss, szinte még ropogós, és a saját nézőpontomból komoly jelentőséggel is bír. A másik pedig egy olyan érdekesség, ami hosszú hetek óta gyötör és emészt, és legtöbbször komoly erőpróbát igényel, hogy ne álljak neki egy hosszas elemzés keretein belül kivesézni a legapróbb részleteit is. 

Ám arra jutottam, hogy saját, jól felfogott érdekem az, hogy mindkettővel kapcsolatban inkább maradjak csöndben. Így én ezt is fogom tenni, és hallgatok, mint annak a rendje. Bocs.

179. nap: Tele a PAXom!

Ma abban a megszégyenítő élményben volt részem, hogy kiderült: nincs egyetlen tollam sem, ami fogna! 

Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy legalább száz íróeszköz van idehaza. Mindig örömömre szolgál, amikor megszerzek egy újabbat, kidobni pedig soha nem volt szívem egyiket sem. Nem igazán beszélhetünk gyűjteményről, hiszen ebben nincs sem tudatosság, sem belső késztetés az újabb íróeszközök begyűjtésére. 

Ha nem csal az emlékezetem, az egész egy piros színű Pax tollal kezdődött. Az iskolában, unalmas órákon elkezdtem mindenféle mintákat belevágni az oldalába a körzőmmel, aminek következtében az egyébként teljesen hétköznapi és átlagos tárgy egyre inkább a szívemhez nőtt, és elválaszthatatlan társam lett mindenben. Az összes aláírást ezzel hamisítottam bele az ellenőrzőmbe, vele írtam a dolgozatokat, és azokat a szánalmas novellakezdeményeket is, amelyek miatt még most is a szégyen kerülget. 

Persze, azokat a tollakat korántsem arra találták ki, hogy évtizedekig kitartsanak tűzön-vízen át, így az én szeretett társam is idővel menthetetlenül darabjaira hullott szét. Nevetséges, vagy sem, de a részeit soha nem dobtam ki. 

Mindenesetre azóta még nagyobb figyelemmel és óvatossággal kezelek minden íróeszközt, és - bár ezt soha nem vertem nagy dobra - ajándék terén nincs sok olyan tárgy, aminek jobban örülnék, kapjam bárkitől. Külföldi látogatásaim alkalmával is igyekszem minden városban beszerezni egy helyi jellegzetességekkel teletűzdelt tollat, amennyiben erre módom van.

Ám ma tényleg elérkezett az a pont, ahol már egyik sem volt képes betölteni eredeti funkcióját. Ennél nagyobb blamát egy bölcsész el sem tud képzelni! A problémát természetesen azonnal orvosoltam, a legközelebbi ÁPISZ (egyáltalán ez a neve még a papír-írószer boltoknak?) üzlet eladóinak nagy-nagy bánatára és keserűségére. Mert nagyon úgy fest, a teljesen hagyományos, egyszerű, mezei tollbetétek már csak valahonnan a pult alól, dobozhegyek feltúrása után kerülhetnek elő, jó tíz percnyi bénázás és szenvedés után. De annál nagyobb volt az öröm az eladólány arcán, mikor végre diadalittasan előcibált egyet valahonnan a feneketlen mélységből. A boldogsága olyannyira magával ragadó volt, hogy nem szerettem volna elvenni a vidámságát azzal, hogy felhívom arra a figyelmét, hogy én KÉT darabot kértem...

178. nap: (Hogyan) legyünk kedvesek?

Tegnap, az utcán véletlenül összefutottam egy régi ismerősömmel, aki rövid, közhelyes, unalmas és teljes mértékben fölösleges beszélgetés után a fejemhez vágta, hogy igazából én egyáltalán nem vagyok egy kedves ember. Nem arra értette, ahogyan vele viselkedtem (pedig az sem lett volna igaztalan megállapítás a részéről), csak úgy, nagy általánosságban jegyezte meg mindezt.

A felismerése teljesen mértékben jogos, egy pillanatig nem is vitatkoztam vele, sőt, elismerő bólintással és helyesléssel adóztam a pontos megfigyelésnek. Mert hát valóban így is van. Nem vagyok egy kedves ember.

Ezen nem kell csodálkozni, sem megsértődni; egyszerűen nincs túl sok olyan tulajdonsága az embereknek, amelyek arra késztetnének, hogy másképp álljak hozzájuk. De ha már valaki így kiemelte a sok hibám közül ezt az egyet, gondoltam utánajárok, mi is a pontos módja a probléma orvoslásának. Odahaza aztán be is írtam a gugliba: "Hogyan legyünk kedvesek?"

Reménykedve vártam a találatokat, de végül csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy pontos, precíz, részletes és alapos útmutató nincs erről a net széles világában. Találtam egy kivonatot arról, hogyan legyünk jóban az anyóssal, valamint egy Hogyan legyünk seggfejek? című ajánlót néhány könyv megjelenésének apropójából. Azt sem felejtették el megemlíteni az első oldalak valamelyikén, hogy miképp legyünk rendesek a különböző szállodák alkalmazottaival, ha nyaralás alkalmával kimozdulunk hazulról. De hogy én, a nem kedves ember miképp válhatnék kedvessé, azt sehol nem taglalták elégséges mértékben.

Szomorú voltam, amiért erre az egyszerű kérdésre sem találtam választ. Viszont aztán felcsillant bennem a remény: hátha ki tudom magamtól is találni, mi is a kedves ember titka. Sebtében össze is kapartam egy listát azon pontokról, amelyek, feltételezésem szerint segíthetnek abban, hogy jobb ember váljon belőlem. Hiszen nagyon fontosnak érzem, hogy azon ismerőseim, akikkel egész életem során nem váltottam többet három mondatnál, és átlagban 6-8 év telik el a találkozásaink között, úgy érezzék, kellőképpen kedves vagyok hozzájuk és a világhoz.

Ezen a bizonyos listán aztán olyan dolgok szerepeltek, mint az udvariasság, az előzékenység, figyelmesség, jóindulat, meg még néhány egyéb pont, amelyek leírásától még most is borsódzik a hátam, ezért a részletezésüktől inkább eltekintenék. Mindenesetre a végeredmény valami olyan abszurd, a való életben teljesen életképtelen lény vázát rajzolta meg, amire lehet, hogy egyesek a "kedves" jelzőt aggatnák rá, ám én inkább a "droid" és a "zombi" szavak között őrlődtem.

Ez volt az a pont, ahol a "hogyan legyünk kedvesek?" problémáját simán átformáltam a "legyünk kedvesek?" kérdésre. Erre pedig a válaszom egy határozott és egyértelmű "ne!" lett. Hiszen mi mást is lehetne várni egy magamfajta nem kedves embertől, mint azt, hogy egy ilyen kérdésre ezt felelje?!

Így hát elnézést kérek mindenkitől. Megpróbáltam, nem sikerült, így továbbra se számítson tőlem senki semmi jóra!

177. nap: Comic-Con

Utánanéztem az idei Comic-Con rendezvényeknek. Na, nem mintha lenne bármi esélyem arra, hogy eljussak valamelyikre, de az eddigi életutam is azt bizonyítja, hogy bizarr, beteges, perverz kötődésem van a lehetetlen és megvalósíthatatlan dolgokhoz.

Szóval:

Comic-Con International - San Diego, 2011. július 21-24-ig.

És

Comic-Con New York - 2011. október 13-16. 

Minden kocka és gyökér, a világ összes pontján arról álmodik, hogy egyszer eljusson valamelyik kiállításra ezek közül. Persze, tudom, az egész már rég csak arról szól, hogy vegyél ezt, vegyél azt, és csorgasd ezerrel a nyálad az olyan dolgokon, amikre csak kicsit később költhetsz majd pénzt. 

Ennek ellenére érdekes lehet az a sok lökött, szociális és társas kapcsolatokkal nem rendelkező, az emberi normákon, szokásokon és elvárásokon kívül rekedt fanatikus, akik ezeken összegyűlnek. Mintha pont rám méretezték, nekem találták volna ki az egészet. Végre lenne egy hely, ahol még én sem lógnék ki a sorból! Az pedig tényleg nagy szó ám.

176. nap: Évadnyitó

Bő tíz órányi monitor előtt ücsörgés után úgy éreztem, jól esne egy könnyed kis séta a délutáni napsütésben. Ragyogó, csodaszép hétfő, a madarak egyre csiripelnek, az időjárás késő tavaszi, az emberek pedig összegyűlnek a virágzó, zöld parkokban, és csak simán élvezik az életet... micsoda gyomorforgató giccsparádé! 

Induláskor, még egyszer, idén talán utoljára még a kesztyűmet is felvettem. Ha már egész életemben ütődöttnek tartottak, most sem lett volna jó rácáfolni az eddigi, velem kapcsolatos, máskülönben teljesen jogos véleményekre. Nem mondom, hogy fáztam volna odakint, a tűző napon, de igyekeztem az árnyékos oldalon haladni, a biztonság kedvéért. Nincs mit tenni, mindenki úgy lázad a világ ellen, ahogy a körülmények azt lehetővé teszik számára.

Évadzárásnak szántam ezt a kiruccanást; búcsúnak a hidegtől, a téltől, az örökös didergéstől és csodás depressziótól. Még azt is beterveztem, hogy hazafelé veszek magamnak egy doboz jégkrémet. Szép lett volna. Ám végül nemhogy évadzárás, hanem egyenesen évadnyitás kerekedett az én kis nosztalgiasétámból!

Történt ugyanis, hogy hazafelé jövet, ahogy elhaladtam egy pompázatos tuja mellett, a levelek és ágak közül egy marha nagy darázs zümmögött be elém, majd szállt tova, mintha mi sem történt volna! Pedig dehogyisnem történt valami: eljött számomra a világvége!

Mert az a rohadt dög akkora volt, mint egy veréb. Mit veréb, egyenesen helikopter! Egy korszerűtlen Ifa tehergépjármű nem ad ki magából olyan hangot, mint az a rémség tette! Mondanom sem kell, egyébként sem túl stabil idegállapotomat ez a találkozás hogyan érintette. Magasról tettem ezután a fagyira, a tovatűnt hidegre, az unalmas télre, a nevetséges didergésre és a szánalmas depresszióra. Jöttem haza, ahogy csak tudtam.

Izraeli kémrepülőgépek? Svéd Gripenek? Egy nagy fenét... szörnyek! 

Szörnyek, ha mondom!

175. nap: Napi bölcsesség

Vannak rossz napok. Olyanok, amikor egész egyszerűen semmi, de semmi nem sikerül, bármihez is kezdjen az ember. Amikor cserben hagy a technika, dugába dől minden terv, és értetlenséget találunk ott, ahol értelemnek kéne lennie. Bármihez nyúlunk, bármibe kezdünk, kudarc a vége. 

Bizony, vannak ilyen rossz napok.

És van a mai. Ebből is látszik, hogy mindent alul lehet múlni, legyen az bármennyire is ótvar.

174. nap: Egy lány... néha elég

Rég volt, hogy egy mozit annyira vártam volna, mint a Sucker Punch-ot. Olyan volt nekem, mint valamiféle filmes messiás, ami elhozza végre a megváltást ebben a rettentő posványos, gusztustalan, dühítő iparágban. Sosem csináltam nagy titkot belőle, hogy nem vagyok nagy rajongója a mostanában futó mozgóképeknek, ám valamiért úgy éreztem, talán végre eljön a fordulat. S hogy beigazolódtak a várakozásaim? Azonnal elárulom, kedves olvasók.

Több okot is fel tudnék sorolni, amelyek előzetesen a film értékeit voltak hivatottak igazolni. Először is nincs azzal baj, ha néha lát az ember némi agyatlan, látványos, durrogós, lövöldözős, hadonászós alkotást. Nem is számítottam másra, ezért nem is zavart volna, ha a kissé harmatos történetecske háttérbe szorul a robbanások és golyózápor vakító fényében. Sajnos ez egyre elterjedtebb módi, így időnként megteheti az ember, hogy szemet huny felette. Na de arra azért még én sem számítottam, hogy a sztorit, mint olyat teljesen kihagyják belőle! 

Annyit már a bemutató előtt lehetett tudni, hogy a fő váz a következő: van a gonosz mostohaapa, aki a copfos, szőke Baby Doll-t orvul bedugja egy diliházba, ahol aztán a lányka elkezd elképzelni magának mindenféle hajmeresztő kalandokat. Ez így rendben is volna... de ez az ismertető igazából ténylegesen le is fedi a film teljes történetét. Nincsenek csavarok, fölösleges bonyodalmak, elágazások. Ennyi az egész. Na jó, mindezt a készítők egyszerre két képzeletbeli síkkal próbálták ellensúlyozni, ami meglátásom szerint pontosan eggyel több, mint amire szükség lett volna. Az oké, hogy a rút valóság elől, ahol a mi kis szépségünk teljesen tehetetlen és kiszolgáltatott, a képzelet oltalmazó világába menekül, de itt mégsem teljesen erről van szó. Igazából még annyi sem derül ki, hogy miről van szó. A valósággal csupán a film elején és a legvégén szembesülünk, a köztes időben pedig egy elképzelt világot ismerhetünk meg. Ám ez a dimenzió is csupán ugródeszkaként szolgál, amiből aztán eljuthatunk az előzetesekben látott látványos akcióvilágba. 

A lényeg, hogy Baby Doll szökni próbálna az elképzelt bordélyházból, amihez meg kell szereznie néhány tárgyat. Pont, mintha egy gagyi kalandmodullal állnánk szemben. Az elképzelt bordélyházban aztán hamar mellészegődik négy újabb leány, akik szeretnének csatlakozni a főhősnő szökési tervéhez. Innentől aztán együtt hagyják időről időre maguk mögött az elképzelt bordélyházat, hogy megküzdjenek az elképzelt bordélyházban elképzelt világ teremtményeivel. 

Kedves olvasóim úgy érzik, a fent leírtaknak nincs az ég adta világon semmi értelme? Bízzanak bennem, amikor azt mondom: a filmvásznon sincs semmivel több értelme, mint leírva.

Elnézést a hosszú kitérőért, amit a történet hiányának szenteltem. A lényeg tehát az, hogy az egyik ok, amiért annyira kíváncsi voltam erre a filmre, végtelenül egyszerű. Szörnyek, zombik, sárkányok, robotok, és lenge öltözékű csajok összegyúrva... lehetetlenség melléfogni, igaz? 

Hamis!

Sajnos hiába tetszetősek a különböző alkotóelemek, amikor mindezeket összerakva nincs meg a kellő összhang. A csatajelenetek az állandó, folyamatos lassításokkal pillanatok alatt rettentő unalmasak és laposak lesznek, és sokszor kilóg a lóláb, hogy pusztán arra szolgálnak, hogy kitöltsék velük az időt. Nem tudom, ki hogy van vele, de amikor századszor láttam lassítva, hogyan törik darabjaira egy fejbe lőtt robot összes alkotóeleme, egy kicsit sok lett a jóból.  Nem mondom, az effektek tényleg jól néztek ki, de ettől önmagában az emberek manapság már nem szoktak maguk alá csinálni az ámulattól.

De tegyük félre picit a digitális teremtményeket, és nézzünk szét a hús-vér szereplők háza táján. Na, ez az a pont, ahol végre a Sucker Punch hozza, amit elvárnak tőle. A lánykák helyesek, bájosak, időnként dögösek, ám ami ennél sokkal fontosabb, meglepően hitelesen alakítják a pusztító szuperhősöket. Látszik, hogy a készítők nem a levegőbe beszéltek, mikor azt állították, hogy tényleg komoly fizikai felkészítésen estek át a hölgyek a szerepek kedvéért. Nem is igen emlékszem, hogy ezt megelőzően mikor nem vált pillanatok alatt kínosan cikivé az, hogy egy harminc kilós kislány a földbe döngöl egy tíz méter magas acélszamurájt, vagy hogy az egyébként körömreszelésre specializálódott macák pillanatok alatt rommá lőnek egy fél zombisereget. Ám itt erről szó sincs, mindannyian remekül teljesítettek, kivétel és hiba nélkül. Ezért tehát egyértelmű elismerés jár a szereplőknek.

És ha már a szereplőknél tartunk, meg kell jegyeznem, hogy a másik ok, amiért a Sucker Punch kiemelt figyelmemet élvezte, Jena Malone volt. Az ifjú hölgy lassan 10 éve, a Csalók (Cheaters) című HBO film óta az egyik nagy kedvencem, és miután pár évnyi szünet után ezúttal egy ilyen látványos moziban tért vissza a filmvászonra, egyértelművé tette, hogy a moziban a helyem. Az évek során persze a kis Jolie Fitch alaposan megnőtt már, sőt, igazi hölgy lett belőle, de szerencsére még egy ilyen alibiszerepben is elég jól teljesített. Elfogult vagyok, tudom, de meglátásom szerint talán ő volt az egyetlen, akinek minimális mennyiségű, érdemi színészi erényeket kellett csillogtatnia. Annak idején ő volt az, aki egyetlen szerepe miatt az örök kedvencemmé vált (gyerekként egyedül talán Natalie Portman Leon-ban nyújtott Mathildáját tudnám a Csalókban mutatott teljesítményhez hasonlítani), de azért nagyon bízom benne, hogy az ehhez hasonló látványmozik helyett inkább visszatér a kicsit alternatívabb, rétegfilmes szerepeihez.

Lassan elérkezett az a pont, ahol fájó szívvel ugyan, de véleményt kell nyilvánítanom. Komolyan mondom, dühös vagyok az alkotókra. Nem tudom, mit vártam ettől a filmtől, nem tudom, vajon nem bennem van-e a hiba, hogy ekkorát csalódtam, és nem tudom, vajon jogosak-e azok a kritikák, amik első felindulásomban megfogalmazódtak bennem. Talán egyszerűen túl sokat vártam a Sucker Punch-tól, aminek nemhogy ez a film, de egy jóval komolyabb alkotás sem tudott volna megfelelni. Mindenesetre csalódott vagyok, mert nagyon szerettem volna jó osztályzatot adni erre a mozira, ám erre nemigen van módom. 

Nem is tudnám pontosan megfogalmazni, mi az, ami igazán zavar. A történet fölöslegesen túlbonyolított, ám még így is végtelenül primitív színvonala? A logikai bukfencek tömkelege, ami a mozi végén szinte teljesen értelmezhetetlenné teszi az összes, addig látott jelenetet? Vagy talán az a sok elszalasztott lehetőség, amit el tudtam volna képzelni, és mégsem történtek meg? Vagy hogy a készítők nyilvánvalóan "elfelejtettek" köszönetet nyilvánítani Ambrose Bierce-nek a Bagoly-folyó című novellájáért, amiből lényegében a teljes  elképzelt világ alapötletet lenyúlták? Vagy mindezek együttvéve?

Mindegy, majd biztos jönnek az okos, fizetett bérkritikusok, és jól megmondják majd az Internet széles világában, mi is volt ebben a moziban jó, és mi nem. A fentiek csupán az én meglátásaim voltak.

5/10

A moziból kijövet szemrebbenés nélkül 1/10-et adtam volna a filmnek, de azóta valamelyest konszolidálódott a véleményem. Egyrészt adtam még egy pontot a szereplőkre, akik tényleg kihoztak mindent, amit csak lehetett. Másrészt két pont járt Jena Malone miatt. Harmadrészt tetszett a végső, utolsó csavar, miszerint hiába van nekünk egy főhősnőnk, a világ, kivételesen mégsem körülötte forog. Milyen kár, hogy erre nem tudtak, vagy nem akartak komolyabb hangsúlyt fektetni az elejétől kezdve a készítők.

173. nap: Mansions of Madness - teszt

Elismerem, sokat kellett erre várni kedves olvasóimnak. De egyrészt számos privát esemény akadályozott abban, hogy teljes lendülettel nekiálljak a játék alapos tesztelésének, másrészt nem szerettem volna felületes, tévedésektől hemzsegő leírást készíteni. Ám örömmel jelenthetem, hogy mostanra alaposan átrágtam magam a szabályokon, megismertem a mechanizmusokat, és egy rögtönzött próbajátékot is tartottam - magammal.

Rögtönzött, írtam fentebb, ám gyorsan, mindenek előtt szeretném leszögezni, hogy ez a játék nem az a kapkodós, villámgyors, pillanatok alatt végigtolható fajta. Már maga a tábla, a kellékek előkészítése jó darabig eltart, még úgy is, ha már komoly gyakorlatra tettünk szert az őrület kúriáinak feltárásában. 

A mostani trendeknek megfelelően nincs egyértelműen kőbe vésve egyetlen "szeánsz" menete sem. Öt különböző történet közül választhatjuk ki a nekünk tetsző forgatókönyvet, amelyeken belül még tovább bővülnek a lehetőségek és fordulópontok tárházai. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük az alapoktól.

A minimum két játékos, mint alapkövetelmény, a Mansions of Madness-ben sajnos tényleg megkerülhetetlen feltétel. Egyikük alakítja a játékosok ellenfelét, az éppen aktuális kastély urát, (keeper) aki különböző akadályokat állít a birtokára tévedő gyanútlan - vagy épp nem is olyan gyanútlan - nyomozók elé. A többi játékos pedig egy-egy karakter szerepét ölti magára, akiket egyébként az Arkham Horror című társasból már mindenki jól ismerhet. Összesen nyolc különböző szereplőt kapunk a Mansions of Madness (innentől MoM) mellé, ám azt szerencsére semmi nem tiltja, hogy egy játékos egyszerre több figurát is irányítson. 

A dolgok azonban nem olyan egyszerűek az ördögi lángelmének sem, aki a háttérből irányítja a dolgokat, hiszen legtöbbször nem egyszerűen az a dolga, hogy simán halomra gyilkolásszon mindenkit. A győzelem feltételei igencsak eltérőek lehetnek, attól függően, hogy melyik forgatókönyvet választottuk az elején. Ám sokáig azt, hogy kinek mi a célja, teljes bizonyossággal csak a keeper tudja, a nyomozóknak pedig igyekezniük kell, hogy minél előbb megismerjék ezt, ha diadalt szeretnének aratni. 

Magát a játékteret nagyszerűen kidolgozott kartonlapok alkotják, amelyeket összeállítva megkapjuk az adott épület teljes fölülnézeti képét. Igazán hangulatos megoldás, ami remekül segít a beleélésben. Apropó, a játék egyik fontos elemét maga az atmoszféra alkotja. Minden történet mellé kapunk felvezető szövegeket, amelyek egyrészt megteremtik a kellő hangulatot, másrészt rendkívül fontos utalásokat tartalmaznak arra nézve, hogy mi is vár a nyomozókra, mire kell felkészülniük, és milyen szörnyűség lehet a mozgatórugója a körülöttük kialakult rettenetnek. Ezért érdemes egyetlen embernek a keeper szerepét magára ölteni, ameddig csak lehet, mert addig is minden újabb történettel, csavarral új és meglepő helyzetet teremthet a tudatlan játékosoknak. Ő az, aki ismeri a dolgok hátterét, ugyanakkor néha ő is szenvedő alanya lehet független eseményeknek, vagy az oktondi nyomozók kotnyelességének. Hatalma annak függvényében nő, minél több játékossal áll szemben, így nem kell attól tartani egy kis létszámú parti esetében sem, hogy pillanatok alatt lehengerli őket egy szörnyhordával.

Szörnyekről írok, ám egyáltalán nem azok az egyetlenek, amelyek megkeserítik a hősök mindennapjait, és ez az a jellemző, ami kiemeli a játékot a többi közül. Érdekes logikai feladványok (azért senki ne gondoljon fejben deriválásra) ugyanúgy akadályt képeznek a továbbhaladással szemben, mint a gyakori tulajdonságpróbák. Mindezeken túl pedig, mint azt már megszokhattuk H. P. Lovecraft világában, az őrület, az épelméjűség elvesztése, a borzalmakkal való szembenézés okozta trauma ugyanúgy szerepet kap a MoM-ban, mint ahogyan az Arkham Horror esetében tette. Egy jól kiegyensúlyozott, minden tekintetben sokoldalú csapat tehát jobb eséllyel száll szembe a veszedelmekkel, mint azok, akik csupán a nyers erőre, vagy a fegyvereik tűzgyorsaságára támaszkodnak. 

Ami a figurákat illeti, remekül mutatnak és kellően részletesek. Természetesen nincsenek kifestve, mint a fenti képen, de aki érez magában elegendő lelkesedést és tehetséget, az biztosan nekiáll majd a csinosítgatásuknak. A rémségek is hozzák az elvárt színvonalat, csakúgy, mint a kartonlapok, a jelzők, a bigyók. Ezek mellé pedig lényegében három szabálykönyvet kapunk a dobozban - egy tartalmazza az általános szabályokat, egy másikban szerepelnek a nyomozókra és az egyes forgatókönyvekre vonatkozó passzusok, az utolsót pedig a keeper-t alakító játékos fogja előszeretettel (és ördögi vigyorral az arcán) forgatni. Mindenképp ajánlott azonban egy olyan dobozka, vagy tároló beszerzése, amelyben aztán rendesen szét lehet szortírozni a csillió apróságot, mert erre sajnos a játék böhöm csomagolása teljesen alkalmatlan. A tapasztalat pedig azt mondatja velem, hogy minden játék előtt újra és újra szétszedni ezeket rendkívül időrabló tevékenység. 

A szabálykönyvek egyébként viszonylag jól rendszerezettek, ha eltekintünk attól, hogy három helyet kell végigböngésznünk a teljes kép összerakásához. Azonban ez már az a játék, ahol elengedhetetlen, hogy legalább egy játékos - lehetőség szerint a keeper - simán nyomja az angol nyelvet. Egyrészt enélkül nem érthető semmi a történetből, másrészt a játékosoknak sincs túl sok esélyük arra, hogy megakadályozzanak valamit, amit nem értenek. Előzetesen, a hazai megjelenés lassúsága miatt arra tippeltem, hogy kiadnak majd magyar nyelvű verziót. Nos, így, hogy a végleges játékot a kezemben tartom, el kell ismernem, sok játékoscsapat életét megkönnyítették volna vele. Ám ez mégsem az a fajta probléma, ami a játék hibája lenne. 

Az már sokkal inkább az, hogy a felállásnál, a kártyák elhelyezésénél, az előkészületek során egyetlen hiba, egyetlen apró elnézés lényegében tönkre vághatja az egész partit, aminek aztán csúnya káromkodás és rosszalló pillantások kereszttüze a vége. Érdemes tehát kétszer is ellenőrizni a kezdés előtt, hogy tényleg minden a helyén van, abban a sorrendben, ahogyan kell, és arra is érdemes figyelni, nehogy valami fontos információról maradjanak le a játékosok (ha már úgyis olyan kevéssel kell gazdálkodniuk, főleg az elején). 

Összességében tehát egy fantasztikusan kivitelezett, varázslatos, magával ragadó játék a MoM, ami leplezetlenül is a hangulat- és hatáskeltésre játszik, nem is akárhogyan! Ráadásul szó sincs agyatlan labirintusfeltárásról, szörnyhordák mészárlásáról. A játékosok egyszerre kerülnek szembe puzzle rejtvényekkel, logikai feladatokkal, az ép elméjük elvesztésének kockázatával és némi harccal. A feladatok, küldetések izgalmasak, és remekül illeszkednek a Cthulhu-mítosz világába. Jól kitalált alaphelyzetekbe sodródnak bele a játékosok, ahol nem csupán néhány szerencsés dobásra, hanem a józan észre is szükség van a siker érdekében. 

Ahogyan az lenni szokott a jó rendszerekkel, a váz, az alapszabályok pofonegyszerűek. A játékosok mindegyike a saját körében kap két mozgáspontot, és egy akciópontot. Ezek után jön a keeper, aki szintén cselekszik, majd az egész kezdődik elölről, amíg valamelyik fél győzedelmeskedik. Ám a sok apróság, a lehetőségek, a változatos feladatok kiváló szerepjátékos lehetőségeket teremtenek, ami mindenképp plusz pontot jelent a játéknak. Nem lehet, és nem is érdemes pusztán a statisztikáinkat, a tulajdonságainak figyelembe véve végigdarálni egy menetet, mert a hangsúly egész egyszerűen nem azon van. Akik szeretik a Lovecraft által tökélyre fejlesztett, hangulaton és benyomásokon alapuló horrortörténeteket, azok imádni fogják a Mansions of Madness-t. Akik nem, azok is szerezhetnek maguknak pár kellemes órát a játékkal, de lemaradnak a dolog igazán fontos mozgatórugójáról - arról, hogy az egésznek az a célja, hogy érezzük jól magunkat, nem pedig az, hogy minden körülmények között győzelmet arassunk. Aki ismeri az Arkham Horror-t, az tudja, hogy egy társasjáték akkor is lehet nagyszerű, ha a győzelmi esélyek meglehetősen szerények. Ugyanez a helyzet a MoM estében. Nem a győzelem fontos, hanem az, hogy legalább megpróbálta az ember. 

9/10