325. nap: Közeli és távoli tervek

Azon túl, hogy várom a csütörtöki nap végét, nagy lelkesedéssel nézek a hétvége elé is. Ha a terveim nem sülnek el szokás szerint balul, az idei esztendő két igencsak várós játékára is rátehetem a kezem a megjelenés előtt nem sokkal. Ez már egy olyan cél, amiért érdemes foggal-körömmel átverekedni magam a csigalassúsággal pergő órák végtelen során. Teszteket természetesen közlök majd ezekről is, amint feloldódik a hírzárlat és zöld utat kapnak az információmorzsák. 

Hozzászoktam már, hogy mindent elkiabálok, ezért a kérdéses címeket egyelőre megtartom magamnak. Így ha a nagy tervből ezen a héten sem lesz semmi, akkor is tudok majd kamuzni valami oltári nagyot, hogy azzal leplezzem a bakiparádémat. Ugyanis az Élet Császára sohasem bénázik! Az Élet Császára nem bukik el! Az Élet Császára körül mindig pontosan úgy zajlanak a dolgok, ahogyan őfelsége azt szeretné!

(Lassan tényleg azon kezdek gondolkodni, hogy indítani kéne egy blogot Az Élet Császára címmel, ahol megörökíthetném a legnagyobb pofára eséseimet, kudarcaimat, szánalmas bénázásaimat. Ha belehúzok, azt életem végéig tudnám naponta frissíteni, és nem lennék lekorlátozva egyetlen kóbor esztendőre. Méltó folytatása lenne ennek a blognak. A blognak, amelynek csupán 40 napot kell még túlélnie! Ó, micsoda végtelen távlatok...)

324. nap: Sietősen

Valamiért a Blogger ma furcsán viselkedik nálam. Lagos, lassú, és gondja van a képek megjelenítésével is. Meglehet, a hiba az én gépemen van. Mindenesetre, biztos, ami biztos alapon megírom ezt, hogy ne ismétlődjön meg a legutóbbi hajtépéses, idegesítő eset, amikor a teljes Blogspot elszállt a semmibe.

A sietség miatt azonban ne essen kétségbe senki - ma egyébként sem tudtam volna bármiféle értelmesről beszámolni. Fáradtságos, hajtós nap volt ez is, mint hetek óta szinte mindegyik, de végre ott lebeg előttem a végső határidő: csütörtök! Ha addig megúszom, és nem pusztulok el végkimerülésben, akkor ismét visszatérhetek a jól megszokott, békés, nyugalmas és unalmas életemhez. Addig már csak két nap... Bírni kell!

323. nap: Ogrék!

A Games Workshop következő átrenovált serege az Ogre Kingdoms lesz, ami két okból is üdvösnek tekinthető. Egyrészt azért, mert a Fantasy részlegben belőlük kell a legkevesebb figurát összeszedni egy vaskosabb pontértékű csapat felállítása érdekében (mivelhogy elég nagyok, ugyebár, így egy tucatogréjuk annyit ér, mint máshol öt nyeszlett, csenevész kis humanoid). Továbbá arról sem illik megfeledkezni, hogy első kiadásuk után a GW elég mostohán kezelte őket, minimálisra redukálva a később megjelenő új egységek és frissítések számát. Így kijelenthetjük: igazán megérettek már a ráncfelvarrásra! 

Zúzni tudnak, viszonylag gyorsak is, és remekül bírják a gyűrődést. Maguk a figurák annyira nem nyűgöztek le sosem, de megértem azokat is, akiknek bejönnek a pocakos, brutális képű behemótok. Jöjjön tehát az új kiadás alkalmából megjelenő néhány látványosabb baba fényképe!

   

322. nap: Megváltás

Az előző hetek pokoljárása után az idő végre megkegyelmezett, így ismét élhetővé váltak szerény hajlékomban a mindennapok. Hajnalban irgalmatlan kereszthuzatot csináltam - röpködtek a papírok, lengedeztek a függönyök, becsapódott minden ajtó legalább háromszor, de legalább néhány kritikus fokkal lejjebb ereszkedett az a bizonyos higanyszál.

És bár az áhított mínuszoktól még messze vagyunk, de az élet máris száznyolcvan fokkal megfordult a számomra. Végre kimozdulhattam délidőben is, tovább bírtam a napon 3 másodpercnél, ráadásul talán aludni is fogok egy keveset. Mert hiába gyötör az álmatlanság, amióta csak az eszemet tudom, de azért az előző hét ébren végigkínlódott éjszakái még engem is megviseltek. Az én hibám, hiszen csakis én vagyok az oka, amiért kizárólag nyakig betakarózva vagyok képes szundítani. Nyaranta ez egy olyan átok, amit hosszútávon nehéz szó nélkül elviselni, túlélni, eltűrni.

Azt hiszem, mégiscsak az lenne a legjobb megoldás a meleg évszakra, ha legalább néhanapján bekapcsolnám azt a nyavalyás klímát. Nem is tudom, miért van az, hogy ez az ötlet mindig a kánikulai időszak után jut eszembe. Talán, mert az Élet Császára mindig híresen jól időzít mindent!

321. nap: Megváltásra várva

Nos, a tegnapi nagy beharangozó ellenére nem sikerült összehozni, amit szerettem volna. Pedig nagyon tetszett volna nekem (és csak nekem). Ennek ellenére nem csüggedek, hiszen előbb, vagy utóbb siker koronázza erőfeszítéseimet, és akkor aztán lesz itt nemulass! 

Ám addig nem tehetek mást, csöndben gubbasztok a túlmelegedett lakásban, és várom a ma estére beígért hidegfrontot viharos szelestül, záporostul, zivatarostul, azaz mindenestül. Kicsit kezd ugyanis fárasztó lenni, hogy hajnali 1 körül állandóan felébredek, és a rekkenő hőség miatt esélyem sincs már arra, hogy visszaaludjak. De annyit azért elmondok, hogy lesznek itt még mínuszok, tél, jég, hó, fagy, és akkor végre eljön az én időm! Persze, addigra rég túl leszek az Egy év grandiózus projektjén, ha minden jól megy, a tényen azonban ez semmit nem változtat. Jöjjön az a fránya jégkorszak! 

320. nap: Titkos tervek

Ilyen melegben kinek van kedve blogbejegyzésekkel szenvedni?! Nekem biztosan nincs, így mára inkább pihenőt rendelek el. De ha minden jól megy, holnap érdekességekkel, újdonságokkal, különlegességekkel jövök, amelyek ugyan rajtam kívül senkit nem érdekelnek, ám ennek ellenére most egy kiadós marketing dumával próbálom feltüzelni a kíváncsiságot irántuk. Hogy miről is van szó, természetesen hétpecsétes titok, így mindenki felejtse el a könyörgő üzeneteket, hívásokat, esetleges személyes megkereséseket azzal kapcsolatban, milyen nagyszerű dologgal szeretnék kedveskedni drága olvasóimnak. Persze, az is lehet, a nagy beharangozó után az egészből nem lesz semmi, hacsak nem tekintjük az esetleges pofára esésemet valaminek. Kiderül. Ha az Élet Császáráról van szó, bármi megeshet!

319. nap: Air Swimmers

Távirányítású lufihal. Miket ki nem találnak?! 

Egyébként jópofák, tetszenek, ha lehetne kapni kis hazánkban, talán még vennék is magamnak egyet. Nem vagyok ötletfukar, megosztom eme érdekességet kedves olvasóimmal, így aki szeretne befektetni valamibe, kezdje el ezeket idehaza forgalmazni. Lehetőleg a karácsony előtti időszakban, vagy ahhoz nagyon közel, és talán meggazdagodhat. Nem is kell nagy marketingkampány, elég lenne néhányszor végigsétálni ezekkel a bevásárlóközpontokban, szórólapot osztogatva. Bolt sem kéne, hisz online rendeléssel megoldható minden. Esetleg viszonteladóként szét lehetne szórni a különböző játékboltok között, ha igazán nagyban akarunk gondolkodni. 

318. nap: Elder Sign előzetes

Hangulatos előzetes látott napvilágot, ami a közelgő Elder Sign című társasjátékot hivatott promózni. Érdekesnek ígérkezik, bár kicsit talán túlontúl nagy szerep jut a kockadobásoknak, és kevesebb a taktikának. Mindegy, majd kiderül. De addig is íme a trailer.

317. nap: Cowboyok és űrlények

A Cowboyok és űrlények tipikusan az a film, amelyiknek az ember már a címe alapján egyértelműen be tudja határolni a tartalmi elemeit. Gondoltam, szükség lesz majd egy mogorva, hallgatag főhősre, aki elég laza ahhoz, hogy hátra sem kell néznie a robbanások alkalmával, és aki egy vállrándítással túllendül azon a problémán, hogy gonosztevőket vagy marslakókat kell néhány jól irányzott lövéssel elintéznie. A plakáton látszott még egy nő is, akiről gyanítottam, kötelező jelleggel fel kell olvasztania fent nevezett hősünk rideg szívét, valamint elkel majd még néhány komikus figura, akiknek a nem létező feszültség oldása lesz a feladata. Manapság ez az alapja minden szereplőgárdának, így fel sem merült bennem, hogy bármi más számításba jöhet. 

Ennek a receptnek megfelelően nem fűztem a filmhez túlzó reményeket. Nem vártam el, hogy világmegváltó újdonságokat vonultasson föl, nem reméltem, hogy gondolkodásra ösztönöz majd, valamint kevés helyet láttam az erkölcsi tanulságok finoman árnyalt, remekül bújtatott ábrázolásának. Röviden: egy szokásos történetet vártam unalomig ismert karakterekkel és kevésbé szokványos közeggel. 

De aztán, mielőtt megnéztem volna a filmet, történt valami, ami mindent megváltoztatott. Megtudtam, hogy a Cowboyok és űrlények alaptörténete egy képregényből "merítkezik", azaz igenis van benne mondanivaló, eredetiség, és kis szerencsével ezek talán visszaköszönhetnek a vásznon is. Érthető hát, hogy az elvárások azonnal nőni kezdtek, és meg sem álltak egészen a csillagos égig.

Aztán, ahogyan az lenni szokott, pillanatok alatt bebizonyosodott, hogy a filmmel kapcsolatos első elképzeléseim voltak a helytállóak. A Cowboyok és űrlények egyetlen pillanatig nem akar többet villantani, mint amire a néző számít. Magányos hősünk, Jake Lonergan (Daniel Craig), aki egy kiadós amnéziával és egy különös karpereccel a csuklóján ébred a sivatagban, megérkezik a feszültségektől és hatalmi harcoktól terhes kisvárosba. Itt aztán rövid úton összeütközésbe kerül a seriffel és a helyi nagyfiú, Woodrow Dolarhyde (Harrison Ford) agyalágyult fiacskájával, ám hamar kiderül, hogy hőseinkre és a városka lakóira jóval nagyobb veszély leselkedik, mint arra bárki is számított. Ugyanis veszedelmes űrlények tanyáznak a szomszédban, akik nem riadnak vissza még attól sem, hogy békés tehéncsordákat süssenek meg, házakat döntsenek le és embereket raboljanak el. Kiderül az is, hogy hősünk karperece jóformán az egyetlen eszköz, amivel hatásosan lehet felvenni a harcot a barátságtalan látogatókkal. Így aztán hamarosan útnak is indul a lelkes, de kissé torzsalkodó csapatunk azzal a nem titkolt céllal, hogy megmentsen mindenkit a rondaságok fonnyadt kezű markából. 

Különös módon ez az egyveleg a legtöbbször elégségesnek is bizonyul arra, hogy a néző egy pillanatig se unatkozzon. Harrison Ford végre ismét tündököl egy kicsit, Daniel Craig sem okoz csalódást, és a többiek is jól hozzák a szerepüket. Nincsenek túlerőltetve a speciális effektek, csínján bánnak a bugyuta, mégis elmaradhatatlan poénokkal, és úgy összességében is jól megtalálták az egyensúlyt a hozzávaló adalékok között. Kissé nevetséges, hogy még mindig kötelező jelleggel fel kell vonultatniuk egy gyereket és egy kutyát a szokásos klisék mellé (Spielberg keze nyoma, nem kétséges), de ha eltekintünk ettől, viszonylag kevés csalódás érhet minket. 

A Cowboyok és űrlények kivételes egyvelegét hozza a sci-fi/western/kaland műfajoknak, méghozzá olyan kellemesen, hogy a néző észre sem veszi a film alatt az idő múlását. Nem szabad azonban az eredeti képregényhez hasonlítani, ugyanis abból szinte semmi nem köszön vissza. De anélkül is remekül lehet szórakozni rajta!

316. nap: Multitasking

Ha valamit megtanultam az előző hét túlzsúfolt fennforgásaiból, az az, hogyan intézzek egyszerre több ügyet párhuzamosan, és miként kezeljem a nyakamba szakadó újabb és újabb helyzeteket. Büszke voltam magamra, amiért épp ésszel és kevés ősz hajszállal átvészeltem az elmúlt napokat. Megkockáztatom: szinte már olyan voltam, mint egy normális ember. Nem kis dolog ez az Élet Császára esetében, én mondom!

Azért örülök, hogy túl vagyok a nagy hajtáson. Bebizonyosodott, hogy továbbra is alkalmatlan vagyok a szociális interakciókra, de egyben az is, hogy ezen hiányosságomat remekül tudom ellensúlyozni némi öniróniával és egy csipetnyi gúnyos, fellengzős nagyotmondással. Nem egy rossz módszer - aki hasonló problémákkal küszködik, próbálja ki egyszer, hátha beválik nála is.  

A negatív oldal: önmagamhoz képest hihetetlenül magas telefonszámlát generáltam (majdnem 2.000 forinttal léptem túl a megszokott összeget!!!), és újra sajog a térdem ott, ahol autóversenyző kisasszony belém szállt. De azt hiszem, ezeket még tudom kezelni valahogy. A csekket befizettem, a sérülés begyógyul majd, én pedig visszatérek a feladatokhoz. Mert aki egyszer belekóstolt a multitaskingba, az soha többé nem szabadulhat tőle. Új hét, új feladatok, új kihívások. Szinte nem is ismerek magamra, milyen sokoldalúan vagyok tehetségtelen! 

315. nap: Mesterségek Ünnepe

Az idei Mesterségek Ünnepe egy hangos, nyüzsgő és forró kavalkád volt. A standokon lényegében mindent megtalálhattunk, ami kötődik a kézművességhez, és időnként olyat is, ami kevésbé. A látogatók a belépti díj fejében (1500 pénz - pont, mint a tegnapi óriás hambi ára!) láthatták, hogyan formálódik a hordó, hogyan működik a szövőszék, és hogyan készülnek a faragások. Jó volt, érdekes volt, ráadásul tényleg rengetegen látogattak ki a Budai Várba, ami rendkívül jó hangulatot - és gyakori tumultust - kölcsönzött az eseménynek. 

Az is igaz, hogy a töménytelen bámészkodóra elképesztő mennyiségű kiállító is jutott. Az áraik horribilisek voltak ugyan, ahogyan azt már megszokhattuk, de igazából az ember nem is kimondottan azért látogat ki egy kiállításra, mert szeretne venni egy kézzel fonott kosarat vagy egy karikás ostort. A lényeg inkább a hagyományokon, illetve azok őrzésén és ápolásán van. Ám minden magasztos és fennkölt szónál ékesebben bizonyítják az ott tapasztaltakat a fényképek, amelyeknek e pillanatban ünnepélyesen át is adom a terepet.

 

314. nap: Augusztus 20.

A mai, jeles napon kora délután úgy döntöttem, sétálok egy kicsit az ünnepi kavalkádban. A meleg és a tömeg kettőse azonban hamar meghátrálásra késztetett, így csakhamar otthon kötöttem ki, a hűvös lakásban, némi üdítő és csoki társaságában. De előrelátó voltam. Nem üres kézzel tértem meg lakomba, mert hoztam pár fotót is! Augusztus 20-ához nincs ugyan sok közük, de kis jóindulattal és némi fantáziával rájuk lehet fogni bármit!

Ez itt például egy óriás hamburger. 1500 pénzért árulták darabját, és az a gyanúm, vettem is volna egyet, ha nem épp egy kiadós étkezés után érek oda. Egyébként a méreten túl is baromi jól néztek ki. Majd talán jövőre. A szomszédos pultnál kenyérlángost lehetett kapni, amellett meg házi készítésű chipset. Mindkettő legalább olyan jól nézett ki, mint a hambi, de ez utóbbi pusztán csak a méretével kivívta osztatlan elismerésemet.

Amikor felmentem a hídra, azt gondoltam, sokkal jobban fog mutatni ez a zászlósor. Tévedtem, gagyi lett a fotó, de a szándék önmagában megér egy hátba veregetést. Azt is ki kell emelni, hogy sokat kellett várni, míg sikerül egy viszonylag embermentes pillanatot elcsípni. Sok hűhó semmiért, szokták mondani. De akkor is, magáért a tettért és az ötletért büszke vagyok magamra.

És a kedvencem: a szárnyashajó! Az államalapításhoz ennek aztán végképp semmi köze, azt hiszem, ezzel minden történész és ünnepológus egyetért. Én viszont simán csak lefotóztam és kész. 

Mellesleg a pesti és a budai rakpart is tömve van már emberekkel, így aki a Duna mellől szeretné nézni a tűzijátékot, és nincs előre lefoglalt, bombabiztos helye, az jobban teszi, ha minél előbb elindul. Túl sok látnivalóra ne számítson senki, de biztosan vannak, akik élvezik az ilyen léptékű tömegrendezvényeket. Zsebtolvajokkal óvatosan bánjon mindenki, ráadásul az ország tortájából előkészített 15-20 ezer szelet szinte biztosan rég elfogyott már. De ez ne akadályozzon senkit a vidám, esti sétában!

313. nap: My little kaktusz!

Íme a két csoda! A kaktuszaim, amelyeket nemrégiben vásároltam, ím készen állnak arra, hogy bemutassam őket a világnak. A várakozásnak vége, lehull a lepel, fény derül a rejtélyes párosra! És amikor az izgalom végképp a tetőfokára hág, érkezik a fénykép, amely elvarázsolja a világot. Parancsoljatok, kedves olvasók, lássátok a Csodát!

312. nap: A lényeg

Az alábbi képről hallottam már korábban is, de egészen a mai napig nem találkoztam vele személyesen. Nálam egyértelműen viszi az Év, évtized, évszázad és évezred sajtófotója! nemlétező díjat. Sajnos nincs jogosultságom beleszólni az Oscarhoz hasonlóan belterjes, vérfertőző, önfényező, egymást kitüntető fotósok saját magukat díjazó nevetséges dolgaiba. Illetve nem is sajnos. Magasról teszek rájuk.

Nálam akkor is egyértelműen ez a király minden kategóriában! Ha valaha csináltatok szöveges tetoválást, ezt a két szót fogom megörökíttetni (elhagyva, persze, a királyi többest). Bárkinek is jutott eszébe, egy zseni volt.

Nincs mellébeszélés, nincs tili-toli, csúsztatás, mismásolás, nyalizás, megalkuvás. Csak a lényeg, a színtiszta tények és őszinte hitvallás. Valahol mintha már említettem volna, hogy különösebben nem tartozik kedvenc sportjaim közé a foci, de a Fradi drukkerei ezzel mindörökre beírták nevüket az Élet Császárának kedvencei közé!

311. nap: Vissza a természetbe

Azt hiszem, az ilyen napokra mondják, hogy úgy tűnnek tova a semmibe, mintha nem is léteztek volna. Nem azért, mert semmi nem történt, hanem azért, mert az ébredéstől mostanáig minden pillanat tartogatott valamit. Többnyire kellemetlenséget, bosszúságot vagy elfojtott haragot, de tulajdonképpen ezek már nem számítanak. Egyik sem. 

Az egyetlen fontos dolog, hogy ma vettem két kaktuszt! Apró, golflabdányi műanyag cserepeikben gubbasztanak az ablakomban, és láthatóan jól érzik magukat. Kicsik még ők maguk is, de amilyen parányiak, olyan szúrósak. És éppen ezért kedvelem őket annyira. Nem akarnak szépek lenni, nem követik a virágtrendeket, kaotikus növekedésük kiszámíthatatlan formákat tartogathat a távoli jövőben. Ráadásul azt sem hagyják, hogy bárki birizgálja őket. A maguk szintjén veszedelmes létformák, akiket jobb, ha mindenki békén hagy. Mondhatni: igazi példaképeim! 

Már előre rettegek attól a naptól, amikor majd át kell ültetnem őket egy nagyobb cserépbe. Volt már nekem kaktuszom, egy nagyobb, testesebb, tömzsibb példány évekkel ezelőtt. Soha annyi vérző sebet nem szeretem semmitől, mint attól a drágaságtól, de nem zavart. Hős volt a szememben, akiért megérte némi szenvedés. Most pedig itt van a két kicsi, de annál tüskésebb kaktusz-kezdemény, amelyekkel bőségesen lesz időm közelebbről megismerkedni. 

Mások a kutyájuk, macskájuk, gyerekük, méretkompenzáló kocsijuk fotóival vagiznak. Nekem erre mostantól ott lesznek a minikaktuszok. Mert bizony az emberektől tényleg jobb, ha a lehető legtávolabb tartja magát az ember. 

310. nap: Noum Ahra legendája

Fontos mérföldkőhöz értem ma. Végre megírtam a jövendőbeli könyveim előtörténetét, ami nem kis dolog, be kell látnom. Durva számításokkal is legalább tizenöt esztendeje érlelődik bennem a dolog; formálódott, alakult, finomodott, és egészen a mai napig - változott. De többé már nem! Ez biztosan a végleges verzió. Tudom, ennél jobb, érdekesebb és elborultabb már úgysem lehet, tekintettel korlátozott fantáziámra és képzelőerőmre, így meg kell elégedjek ennyivel. 

Ám most nem panaszkodni akarok! Erről szó sincs, sőt kimondottan boldog vagyok. Úgy érzem magam, mintha ez a négy oldal jelentené karrierem csúcspontját. Fél napom ment el rá, hogy befejezzem, de úgy vélem, megérte. Kicsit elnagyolt, felületes, és millió részleten átsiklom benne, de ez tudatos döntés eredménye volt. Elvégre miről szólna maga a könyv, ha mindent megírnék már ebben? Kell a hely, hogy kibonyolítsam a szálakat, hogy legyen idő megmagyarázni mindent, hogy mélységet kapjon a múlt is, ne csak a jelen. 

Ma már nincs sem kedvem, sem türelmem vesződni a korrektúrával. Ráérek azzal egy kiadós alvás után is. Azaz tulajdonképpen holnap nyeri majd el végleges formáját, a millió javítás és átírás után. De azok csak apróságok, mert a lényeg már ott van, a gépemen, lementve. 

Ez tényleg nem semmi! Ha pusztán a háttéranyag elkészítése ilyen örömet okoz, milyen lehet befejezni egy teljes könyvet? Alig várom, hogy kiderítsem! 

(Noum Ahra legendája a címe akar lenni mindannak, amiről a bejegyzés kívánt szólni. Nekem tetszik. Jól hangzik ez így!) 

309. nap: Uborkaszezon

Valamit nem értek. Miért van olyan bitang nagy pangás videojáték fronton a nyári hónapokban? Miért nem jelenik meg egyetlen nagy név sem? Miért ódzkodnak a kiadók ettől az időszaktól? Úgy értem, de most komolyan, nem az iskolába járó szorgalmas tinik az első számú közönségük? Azok a szorgalmas tinik, akik ilyentájt mérhetetlen szabadidővel rendelkeznek, amit akár játékkal is elüthetnének? Akiknek a zsebpénze ég a vágytól, hogy valami értelmesre szálljon el?

Tényleg nem világos az ügy. Mert a tendencia olyannyira szembeötlő, hogy az már fáj. Ugyanis miután lecsengett a nyár, szeptember első két hetében aztán beindul a gőzhenger, és az ember csak kapkodja a fejét a jobbnál jobb címek láttán. Éppen ezért nem lehet mondjuk a nyári szabadságolásokra fogni a dolgot, ami akadályozhatná a fejlesztést, tesztelést, terjesztést. Mert ha tényleg ezek az okok teszik parkolópályára a j.j.a. hónapok trióját, akkor nem lehetne megoldani a szeptember eleji kiadásokat sem. 

Csúnya dolog ez így, ebben a formában. Itt ülnek hónapokig a szebb napokat is látott gémerek, és várják, hogy véget érjen a bibliai méreteket öltő játék-aszály. Köztük, természetesen szerénységem is. Igaz, engem már nem fenyeget az ősszel érkező iskolapad förtelmes rémképe, ami a többség számára épp olyan lehangoló, mint Madonna a kötelező smink- és botoxkezelése nélkül. Kérem szépen, azok a játékok régen kész vannak már, csak a hülye és hibás üzletpolitika miatt vagyunk kénytelenek elszenvedni a hiányukat. 

De ebből mostantól elég! Vannak, akik a bálnákat akarják megmenteni, mások az éhezőkön segítenének - én inkább a játékra kiéhezett, a kihalás szélére került sorstársaimnak nyújtanék támaszt! Alakítsunk frontot, szerveződjünk pártba, készítsünk fészbúk csoportot, vagy mit tudom én, csak vessünk véget az uborkaszezonnak! Kéne már egy jó játék, na!

308. nap: A hetedik napon...

Egész héten szorgalmas voltam, már ami a bejegyzéseket illeti. Végigmustrálva az előző napok termését, meg kellett állapítanom, hogy jó munkát végeztem. Hosszú idő után először. Mi következik ebből? Az, hogy a vasárnapot letudom önmagam fényezésével és egy villámgyors bejegyzéssel. Ez a jutalmam, a dicsőséges végkifejlet, a diadalittas parádé a hosszú és küzdelmes háború után. Jövő héten úgyis minden kezdődik elölről, de addig van még legalább néhány békés órám!

307. nap: Hajtóvadászat

Egész héten a mai napra vártam. Pontosabban a délelőttre, amikor majd kilátogatok a PeCsa bolhapiacára beszerezni két nagyon fontos dolgot. Előre eldöntöttem: nem számítanak a költségek, a pénz, a ráfordított energia, mert mindenképpen meg fogom venni ezeket.

Úgy számoltam, egyik sem lesz lehetetlen feladat. Korábban láttam mindkettőt dögivel a különféle árusoknál, meg egyébként is, ami nincs azon a piacon, az jóformán nem is létezik a világegyetemben. Az első képen, aki nem ismerte volna fel, egy LEGO ork figura látható, a másodikon pedig egy csontvázló. A félreértések elkerülése végett nem egymásnak szántam e két csudaszép teremtményt, de ez ne is zavarjon össze senkit. Az a fontos, hogy nagyon kellettek nekem.

Reménnyel és bizakodással eltelve indultam útnak, méghozzá jó korán, hogy elkerüljem a tömeget. Úgy számoltam, ilyenkor még a kereskedők szépen feltöltött készletekkel, az árútól roskadozó asztalokkal várják az érdeklődőket. Ha a szerencse is mellém áll végre, akkor nem is fogja senki épp előttem megvenni ezekből a legeslegutolsó darabokat. S ha már ezeket a kiemelten fontos tranzakciókat lebonyolítottam, esetleg nekiállhatok még néhány sarkalatos kiegészítő beszerzésének. Ez egy csodaszép nap lesz, tele sikerélménnyel! - Döntöttem el magamban megingathatatlan hittel, majd fölpattantam az első trolira és kizötykölődtem a bolhára.    

Ha teljesen tárgyilagos akarok lenni, bizonyos kérdésekben nem tévedtem. Tömeg még nem volt, a készleteket feltöltötték, az asztalok is roskadoztak imitt-amott. De hogy egyetlen, árva ork vagy csontvázló nem volt a piac teljes területén, az holtbiztos! Mindenki csak vonogatta a vállát ("Szokott lenni..."), meg jött a szokásos kereskedő dumával ("Sajnos most pont nincs... Izé, legközelebb biztos hoznak...!"), de a lényegen ez nem változtatott - ott álltam elárvultan és megsemmisülten, egyetlen árva humanoid teremtmény vagy paci nélkül. Micsoda bukta! Pedig azt hittem, sima menet lesz, és nem jöhet közbe semmi a szokásos akadályok közül.

De aztán jött az acélos elhatározás: Velem ugyan nem csesztek ki! Ha itt nincs, lesz majd máshol! - Azért ennél kicsit durvább, nyomdafestéket kevésbé tűrő szavak is vegyültek a fenti mondatokba, de ezeket inkább a Kedves Olvasók fantáziájára bízom. Az egyik belvárosi bevásárlóközpont felé vettem hát az irányt, ahol két játékbolt is található. Ha másra nem, legalább árfelmérésre jók lesznek, vagy a szettek pontosabb kiismerésére. Sajnos boltban nem nagyon lehet kapni különálló figurákat (érthetetlen hiányosság a LEGO részéről), de ahogyan az elején már kifejtettem, nem állhatott utamba semmi.

Illetve dehogyisnem állt! Az üzletekben sem volt semmi érdekes, ami után a korábbi dühöm kezdett átcsapni elkeseredésbe, a megingathatatlan hitemet pedig kellemetlen deja vue élmények kezdték felőrölni. Hazajövetelm után az első dolgom volt alapos kutatásba kezdeni az interneten, ami ugyancsak felemás eredményekkel zárult. 

Egyelőre. Mert én bizony ezt már fel nem adom! Beszerzem a rohadt orkomat és a csontvázamat, ha addig élek is! Hogy honnan, még nem tudom. De meglesz mindkettő, ezt garantálom!

306. nap: Menni vagy maradni?

Állandóan kibogozhatatlan dilemmák elé állít az élet. Mai rettenetes feladványom, amire a választ keresem: kimenjek-e a Szigetre Prodigy koncertre, vagy maradjak inkább otthon, a kellemes, békés, csöndes, meghitt, pihe-puha párnáim között? 

Nem könnyű a döntés. Érvek tucatjai sorakoznak mindkét oldalon, a mérleg két nyelve lényegében egyensúlyban áll, így nincs mit tenni, marad az intuíció. Ha mennék, vihetnék fényképezőgépet, és holnapra adott lenne a témám. Ha nem, megspórolnék egy csomó pénzt és fáradtságot. Amennyiben kihagyom, talán megbánom. De ugyanúgy megbánhatom azt is, ha elmegyek. A tömeg, a multikulti katyvasz nem vonz különösebben, viszont az is igaz, hogy elég ritkán van részem ilyenekben ahhoz, hogy ennyit még gond nélkül elviseljek. Egyedül menni elég unalmas tud lenni. De társaságban meg alkalmazkodnom kéne a többiekhez, ami szintén nem jó dolog. Egyetlen fellépő miatt biztosan megéri a sok vesződség? Évente egyszer nem éri meg a vesződség egy jó koncert miatt? 

Amint az látható, teljes a tanácstalanság. Menjek, vagy maradjak? Dönteni kell, méghozzá gyorsan, mert fogytán az idő, így ha az indulás mellett teszem le a voksot, lassan fel kell kerekednem. A napijegy durván drága, de manapság mi az, ami olcsó?  

Ó, te Mennyei Hang, kérlek, szánd meg ezt a feloldhatatlan helyzetbe került halandót, és mond el neki, mit tegyen, mert magától képtelen lesz dönteni!

305. nap: Blogverseny

Alapvetően szeretek mindent és mindenkit - magamat is beleértve - hűvös távolságtartással szemlélni. Nincs is jobb a kívülálló szerepénél, aki megengedheti magának a teljes függetlenséget és pártatlanságot. Aki nem avatkozik közbe, csupán tanulmányoz. Aki sokkal inkább az elmélet, mint a gyakorlat embere. Az elefántcsont-torony érinthetetlen magasságaiban az ember védve van a tettek következményeitől, a cselekvés visszafordíthatatlan sorsszerűségétől, a választás bináris gyötrelmétől. 

Ennek megfelelően az utóbbi hetekben szórakozással vegyes érdeklődéssel szemléltem a Goldenblog nevezetű verseny idei eseményeinek alakulását. Pontosabban azt, ahogyan sok, nálam sokkalta jobb és tehetségesebb blogger teljesen átszellemülten, lelkesen és izgatottan várta a nevezéseket, majd ugyanilyen lendülettel vetette bele magát a minap indult szavazásba. Néztem, de nem igazán értettem a dolgot. 

De hogy azon kedves olvasóim is tisztában legyenek az ügy hátterével, akik még nem hallottak e neves kezdeményezésről, röviden felvázolom, miről is van szó. Lényegében ez egy szavazáson alapuló verseny, ahol a blogokat különböző kategóriák közé lehetett nevezni (gasztronómia, életmód, tech stb.), majd ezután bárki leadhatja a voksát egy-egy jelöltre valamennyi kategóriában. A nevezés feltételei meglehetősen minimálisak voltak, így nem is lehet azon csodálkozni, hogy viszonylag nagy számú jelölt szállt be a virtuális versenyfutásba. A viszonylag nagy szám alatt pedig kéretik azt érteni, hogy valóban rengetegen! A kategóriák győztesei pedig természetesen azok lesznek, akik a szavazás lezártakor a legtöbb vokssal rendelkeznek majd. Pofonegyszerű.

De akkor most vegyük szemügyre a dolgot abból a bizonyos magaslesről, ahonnan én szeretem tanulmányozni a történéseket. Amint mondtam, rengeteg a jelentkező. Annyi, hogy a szám már önmagában lehetetlenné teszi, hogy valaki komoly megfontolás után, őszintén, színtiszta pártatlansággal tudjon felállítani közöttük bármiféle rangsort. Nincs olyan szavazni vágyó botor lélek, aki képes lenne több tucat, esetenként több száz blogot végigböngészni azért, hogy pontos képet kapjon annak minőségéről, színvonaláról és szimpatikus voltáról. Azaz mi történik? Ha mindenáron szavazni akar, arra fog, amit ismer, amit ismerősei ajánlanak, amit a barátok készítenek. Akkor vajon ez most miről is szól pontosan? A blogról, vagy a mozgósítható ismerősökről? A minőség a döntő, vagy a pajtások száma? Költői kérdések ezek, tudom én nagyon jól. 

Persze, vannak ismert és népszerű blogok is, amelyeknek igen magas a napi látogatottsága, legfőképpen azért, mert bizonyos hírportálok előszeretettel teszik ki a címoldalukra. Ezeket feltételezhetően sosem fogják szavazatokkal lenyomni a kisebb, kevésbé ismert oldalak. Megint felvetődik tehát ugyanaz a probléma: az ismertség mögött valóban érték áll? Vagy az egész nem több, mint egy jó előre lefutott bunda, aminek mindenki tudja a végét, mégis évről évre megrendezik, látványos körítéssel?

Az eddigieket megfordítva feltehetjük a kérdést: vajon egy teljesen ismeretlen, hátszél és csókosság nélkül induló blognak van akár szemernyi esélye is arra, hogy legalább az első húsz közé verekedje magát, hiába az a kategória magasan legszínvonalasabb nevezője? Azt hiszem, erre a kérdésre mindenkinek megvan a maga válasza.

És igen, már hallom a vádakat: a féltékenység mardossa a lelkem, amiért engem nem nevezett senki, így kimaradok a buliból. Ez részben igaz. Nem nevezett senki, magamat sem indítottam el a versenyen, és valóban lemaradok erről a babazsúrról. De én már csak ilyen vagyok. Egyedül, magányosan szép az élet odafent, a tornyomban.

304. nap: Zöld Lámpás

Kezdem azt hinni, hogy tényleg velem lehet valami baj. Hogy bennem van a hiba. Mert egyébként mi más lenne arra a magyarázat, hogy a rajongók és képregényguruk által jóra, vagy legalább is nézhetőre értékelt Amerika Kapitány számomra lényegében katasztrofális volt, miközben a Zöld Lámpás, ami minden fronton negatív kritikákat kapott, kimondottan tetszett nekem. Nem gyakran mondok ilyet, főként nem a friss és ropogós tucatfilmekre, de a Green Lantern több lett, mint elfogadható; szórakoztató, jópofa, látványos, izgalmas és kalandos.

Az alaptörténet már önmagában is szimpatikusabb, mint a legtöbb képregényhős esetében. A sors szeszélye úgy hozza, hogy a világegyetem rendfenntartó egységébe, a Zöld Lámpások közé bekerül egy ember, Hal Jordan (Ryan Reynolds), aki frissen szerzett hatalma révén képessé válik az akaratával szinte bármit létrehozni, a golyószórótól kezdve egészen a sugárhajtású repülőgépekig. Ám a szuperhősök élete sem mindig fenékig tejfel, és nincs ez másként az intergalaktikus zsaruk esetében sem. Parallax, aki hatalmát áldozatai félelméből nyeri kiszabadult hosszú rabságából, és csúnya, rosszindulatú gondolatok támadtak abban a rút fejében - és bizony köztük olyan finomságokat találunk, mint a féktelen pusztítás és a világmindenség leigázása. De gond egy szál sem, hisz itt van nekünk az újonc tesztpilóta, aki majd jól ellátja a bolygókat elemésztő csúfság baját.

Igazából két dolog fogott meg a filmben. Az egyik a lehetőségek végtelen tárháza, amit a galaktikus léptéknek köszönhetünk. A milliónyi faj és milliárdnyi világ komoly perspektívát nyit meg előttünk, és ha ez megvan, onnantól már tényleg végtelen számú lehetőséggel találjuk szembe magunkat. Persze, ez most csupán egyfajta ízelítő, hiszen a szuperhősös filmek legkomolyabb megmérettetése mindig az első részük, így viszonylag kevés mozgásteret kapnak a készítők. De a képregények már bebizonyították, hogy sok van ebben a történetben, amit ki lehet még aknázni a későbbiek során. 

A másik dolog maga a főgonosz, Parallax, akiben végre egy olyan illetékest köszönthetünk, aki méltó egy vérbeli rosszfiú szerepére. Ugyan jobbára egy nagy, terjengő, sárgás-fekete füstfelhőről beszélünk, aminek a közepén egy mogorva arc díszeleg, de nekem akkor is pillanatok alatt szimpatikussá vált a figura. Valamiért engem a Marvel képregényekből ismert Galactusra emlékeztet, talán a méretei, talán bolygópusztító hajlamai miatt.

A Zöld Lámpást azért messze nem lehet tökéletesnek nevezni. Bőven elviseltem volna a szerelmi szál hiányát, valamint a szülői komplexusok elemezgetésével töltött perceket is. Ugyanakkor nem spóroltak a látványvilággal, meglehetősen bőkezűen adagolták a különböző durranásokat, robbanásokat, hang- és fényeffekteket, azaz látványban azt kapjuk, amit elvárhatunk. A film legfőbb, bár korántsem egyetlen jellemzője az, hogy hangos, szinte már fülsértő mértékben, de ez inkább előny, mint hátrány. Bugyuta poénokkal is bőséggel találkozunk, de valahogy itt nem zavaróak - sokan közülük egy papucsállatka bonyolultságával vetekszenek, ez igaz, de mégis képesek felvidítani a kikapcsolódásra vágyó nézőket. Ez pedig, lássuk be, nem kis dolog, tekintettel a mostanában divatos filmes felhozatalra.

Tényleg nem tudom, mi történt velem a moziban, de valamiért a film a kezdetektől fogva megfogott. Jól szórakoztam rajta, örültem, hogy itt-ott végre mertek durvulni egy kicsit, és annak is, hogy több sci-fi elemet vittek bele a történetbe a megszokottnál. De legfőképpen annak, hogy bebizonyosodott: még mindig léteznek szórakoztató filmek, amelyek egyetlen célja maga a szórakoztatás. És ráadásul ebben az esetben ez össze is jött!

303. nap: Vizuális típusoknak

Nem szoktam aktuálpolitikai, sem közéleti témákat boncolgatni e blogon. Nem az a fő profilom. De néhány órája ráakadtam egy érdekes kis összeállításra, amely elég látványosan és hatásosan mutatja be az USA jelenlegi adósságát. Csak azért, hogy legyen némi elképzelésünk arról, milyen pénzekről is van szó a hírekben.

Íme: http://usdebt.kleptocracy.us/

302. nap: Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

A Marvel újabb képregényhősének filmje nemrégiben debütált a mozikban, méghozzá meglehetősen szép eredményeket felmutatva. Ez nem is igazán meglepő, hiszen Amerika Kapitány valóban a műfaj egyik legnagyobb klasszikusa - a talpig amerikai hős, hazafi és mindenekelőtt bátor és talpraesett fiatalember, aki egyszerre számít szuperhősnek és szimbólumnak. Sötét korban, a második világháború csataterein indult el a dicsőség felé vezető rögös úton, hogy egyszer majd megérkezzen a mi világunkba, és ott igazi legendává váljon. De ne szaladjunk ennyire előre, inkább nézzük meg, hogyan sikerült ezt a mozivászonra átültetnie a készítőknek.

Mindenek előtt fontos leszögezni, hogy az Amerika Kapitány egy előzményfilm. Se több, se kevesebb. Ennek megfelelően nincs is másról szó benne, mint arról, hogyan vált a gyenge, aprócska, asztmás kölyökből, Steve Rogers-ből (Chris Evans) legyőzhetetlen katonává, aki aztán egymaga megnyerte a háborút és megmentette a világot. 

A film lényegében a jól megszokott kalandokra épül. A gaz nácik Johann Schmidt, azaz a Vörös Koponya vezérletével szörnyű csodafegyverek kifejlesztésén munkálkodnak, amit már nem nézhetnek ölbe tett kézzel a jófiúk sem. Egy titkos program keretében elkezdik hát gyártani saját szuperkatonáikat, és természetesen Rogers lesz az első számú kiválasztott. Végül aztán ő is marad az egyetlen, de úgy fest, egymaga is bőségesen elegendő a nagy feladatra - leszámolni a Vörös Koponyával és rettegett csapataival, mielőtt azok lerombolják a bolygó összes nagyvárosát.

Azt hiszem, egy szuperhősös filmnek ennyi bőven elegendő alaptörténetnek. Sajnos azonban ennél a szintnél többet nem várhatunk el a későbbiek során semmilyen más téren sem. A főszereplő végtelenül egydimenziós karaktere hajszálnyi vastagságú mozgásteret kapott, aki, miután folyamatosan azzal szembesül, hogy alkata és egészségi állapota miatt egyre-másra utasítják el a sorozásokon, mást sem akar csinálni, mint harcolni a hazájáért. Miután pedig megkapta a lehetőséget, ki lehet találni: harcolni akar a hazájáért. Hozzá képest Bruce Wayne (Batman) vagy Peter Parker (Pókember) olyan multidimenzionális, több síkból álló, összetett és bonyolult jellemek, hogy szinte értelmetlen is az összehasonlítás. Ja, nem is, Amerika Kapitány a harci lázon túl szeretne még összejönni az egyetlen nővel, akivel egyhuzamban két mondatnál többet beszélt. Micsoda mélységek!

Mivel a korhatár besorolásra jobban kell figyelnie a filmeseknek, mint a sok millió elbohóckodott dollárra, ezért ne is várjon senki semmilyen realisztikus csatajeleneteket. Jobbára hősünk az ikonikussá vált pajzsával püföli az ellent, ami néhol egészen szórakoztató tud lenni. Ugyanakkor a lator Hydra katonái sem ártatlan, réten pipacsot szedegető kislányok pöttyös ruhában, mert ők meg lézerpuskákkal, óriástankokkal és lopakodó repülőkkel szállnak be az össznépi buliba. 

Nekem nincs ezekkel semmi bajom. Nem zavar, hogy az amerikai zászló minden második snitten a magasban lobog. Egyáltalán nem gond, hogy a főszereplő kicsit bugyutácska, és az sem, hogy mindeközben szuperhős. Jópofa dolog a lézerpuska és a plazmaágyú. Természetesen nem vagyok ellenére némi csihi-puhinak sem. De vannak dolgok, amelyeket már jóval nehezebben vesz be a gyomrom. Példának okáért mindjárt kezdeném is a számomra talán legfájóbb ponttal: Amerika Kapitány kicsiny "elit" csapatával. Róluk azt kell tudni, hogy mielőtt hősünk dagadó mellizmait düllesztve berobbant volna a mozivászon közepére, jelentéktelen, tehetségtelken és feláldozható közkatonák voltak, akiknek a századát a Hydra csapatai rommá alázták. Ám miután valamilyen ismeretlen okból Rogers maga mellé veszi őket, hirtelen átalakulnak ők is legyőzhetetlen csodalegényekké. Akiket eddig szanaszét szedett az ellen, váratlanul legyőzhetetlenek és halhatatlanok lesznek, és gond nélkül elgyepálnak mindenkit. Egyszerűen borzalmas! Vagyis inkább kiábrándító. Miért kellett egyáltalán betenni azokat a fickókat? Pontosan az ilyen ostoba filmes eszközök miatt ábrándul ki az egyszerű, moziba járó néző. Én nem keresek egy Amerika Kapitányban realizmust... de ez egyszerűen már a röhej szintjét súrolta.

Aztán itt van még egy másik, szintén jól ismert probléma. A film végtelenül elkapkodottnak tűnik, és itt-ott érződik rajta, hogy az íróknak bizony komoly kompromisszumokat kellett kötniük ahhoz, hogy beleférjenek a rendelkezésre álló időkeretbe. A vége pedig kimondottan összecsapottra sikeredett. Főgonosz lenyom, világ megment, főhős eltűnik. Mindezt  aránytalanul rövid időbe süllyesztve mondjuk ahhoz képest, amennyi ideig Amerika Kapitány különböző varietéműsorokban lépett föl, a háborús propaganda részeként.

De ahogyan azt már korábban mondtam, ez egy előzményfilm - a jövőre érkező Bosszú Angyalai (avagy Bosszúállók) felvezetője, és mint ilyen, egyszeri megtekintésre elfogadható. Semmiképp ne várjunk tőle sokat; ha előzetesen azt feltételezzük, hogy egy villámgyorsan felejthető, minimális agymunkát sem igénylő két óra vár ránk a mozi alatt, egészen jó nyomon járunk. 

301. nap: 65, 64...

Tegnap úgy léptem át a mesébe illő 300-as határt, hogy észre sem vettem. Mindjárt itt a vége, már csak egy kis kitartás kell, és véget érnek szenvedéseim. Ezt bizony meg kell ünnepelni, méghozzá nem is akármivel, így indulok is egy kiadós esti sétára. Mindenkinek érdemei szerint, ugyebár...

300. nap: Elszalasztott lehetőség

Na jó, időnként az Élet Császára sem tévedhetetlen. Olykor történnek apró bakik, tévedések, hibák, amelyekre nem lehet előre számítani, és amelyek minden igyekezetünk ellenére keresztülhúzzák legnemesebb szándékainkat is. Én próbálkoztam, hittem, reménykedtem, sőt, meg voltam győződve arról, hogy eljutok a két nappal ezelőtt beharangozott Boros-Szikszai kiállításra, azonban a kegyetlen élet, gyilkos hatalmú sors és könyörtelen végzet közbeszólt. Akaratom ellenére kellett lemondanom róla, amely kényszer oly szívbemarkoló erővel sújtott le rám, ami ellen nincs védelem. 

Pedig valamennyi szükséges előkészületet megtettem. Töröltem a fotómasinám memóriáját, és feltöltöttem az elemeket. Még egyszer ellenőriztem a helyet és az időpontot, nehogy lyukra fussak. Lélekben már ott láttam magam a vidám folyosókon, miközben elmélyülten tanulmányozom a különféle grafikákat és festményeket. Reggeliztem, ebédeltem, nehogy az éhség még azelőtt hazazavarjon, hogy végeznék az összes látnivalóval. A neten előre végigböngésztem néhány galériát a kiállításon részt vevő művészek anyagaiból, hogy igazán képen legyek.

És mindezen délelőtti előkészületek után az egész kiállítás festményestül-grafikástul együtt simán kiment a fejemből, így ebéd után gondtalanul leültem olvasni a kanapéra, és mire fölocsúdtam, már este volt, a kiállítás pedig bezárt. Hiába, ilyenekre is csupán az Élet Császára képes! Egyébként, ha bárki rákérdez majd erre a későbbiekben, szemérmetlenül a szemébe fogom hazudni, hogy direkt csináltam így, mert nem is akartam igazából elmenni. A Nagymenők már csak így csinálják!

299. nap: A szürke galamb

Harmadik emeleti lakomból nem nyílik káprázatos kilátás. Nem látok fákkal övezett tereket, zöldben pompázó parkokat, nyüzsgő csomópontokat vagy zajos utakat. Mindössze a szomszéd ház omladozó tűzfalaiban gyönyörködhetnék, ha ehhez támadna kedvem, illetve a házunk belső udvarában, ami, ha őszinte akarok lenni, ugyancsak lemarad a turisztikai füzetek címlapjáról és a nevetségesen drága képeslapokról.

Ám ma délután, amikor leültem a számítógép elé, a szemem sarkából mozgást véltem felfedezni odakint. Nem gyakori dolog ez, én mondom, így annál nagyobb volt a meglepetésem. Miközben óvatosan odébb húztam az ablakot félig takaró sötétítő függönyt, bevillant, hogy bizonyára csak egy madár lesz a bűnös. Elvégre ki más tudna felkapaszkodni abba a szédítő magasságba, amit én otthonomnak nevezek? Biztos, ami biztos, azért felkészültem egy orvtámadásra is! Hiszen a Nagy Kalandom egyszer majd csak beköszönt valamilyen formában... miért ne tehetné meg ezt éppen ma, a nagy, büdös, budapesti valóságra nyíló ablakomon keresztül?  

De aztán megkönnyebbülten (illetve csalódottan) nyugtáztam, hogy első sejtésem volt a helyes - madár telepedett meg az alig méternyire lévő egyik kiszögellésen. Egy galamb, ha pontos akarok lenni; egy nagy, piszkosszürke, csapzott, ugyanakkor végtelenül arrogáns kinézető dög. Amint megjelentem az ablakban, azonnal észrevett. Ostobán billegő fejét úgy fordította, hogy állandóan szemmel tarthasson, de mindeközben egy cseppet sem tűnt ijedtnek. Borsónyi agyával biztos rég megtanulta már, hogy a közte és az ember között húzódó mélység a barátja. Huhogott, majd megint bólogatni kezdett, mire koppintottam egyet az üvegen, bízva abban, hogy a hang majd távozásra bírja őkelmét. 

Nem is tudnám pontosan megmondani, miért is szerettem volna azt, hogy elrepüljön. Talán az a bosszantó nyugalma, a pökhendi kivagyisága, a gúnyos búgása bírt rá a cselekvésre, igazából nincs is jelentősége. Ám a galambot nem hatotta meg a koppintás az ablakon, csak még jobban meresztgette rám dülledt szemeit. - Hess! - Vetettem oda minden meggyőződés nélkül, és intettem is felé. Ez sem működött, mindössze annyit értem el vele, hogy kicsit odébb ugrált a párkányszerűségen. De nem ám elfelé, hanem még közelebb hozzám! Ez az arcátlanság aztán végképp feldühített. A madár tettét egyszerre tekintettem sértésnek és kihívásnak, ennek megfelelően pedig támadásba lendültem! - HÚÚSS! - Kiáltottam oda, jóval hangosabban az előzőnél, és immár mindkét kezemet vadul lengetve próbáltam olyan attitűdöt felvenni, amit a galambok félelmetesnek találhatnak. A fejemet is meglóbáltam néha, aminek következtében úgy festhettem, mint a pusztaság kellős közepén a vihar által tépázott visszataszító madárijesztő. A dög azonban meg sem mozdult! Pedig látott engem (nehéz is lett volna nem észrevennie egy ilyen furcsaságot), de úgy tűnt, valamiért szórakoztatja a dolog. Ekkor taktikát váltottam, és elkezdtem különböző káromkodásokkal megfutamítani a pimasz kis koszgolyót. Valamiért ez akkor és ott jó ötletnek tűnt. A galamb viszont láthatóan nem értett magyarul. Újabb hadicsel - hirtelen mozdulat az ablak előtt... egy szemvillanás alatt igyekeztem olyan pózba vágni magam, mint egy roppant gyors, veszedelmes (mi több, halálos!), félelmetes kobra! Legalább is szerettem volna ezt hinni magamról. Élek a gyanúperrel, hogy inkább egy fán lógó, és épp citromba harapó lajhárra emlékeztettem ellenségemet, ugyanis olajozottan precíz, mesteri mozdulatomnak az ég világon semmi hatása sem lett. 

A büszkeségem ezen a ponton már romokban hevert. Egy nyavalyás galamb ült odakint, nem egy elefántcsorda! Hogy lehet, hogy nem iszkol el a dög?! Átfutott a fejemen, hogy ennél többet talán nyitott ablaknál sem tudnék elérni, ami azért jó eséllyel a mai nap egyik leglehangolóbb pillanata volt. Bevallom, a gondolattól inamba szállt a bátorságom; elsüllyedtem volna szégyenemben, ha tényleg nem tudtam volna hatni a galambra úgy sem, ha nincs köztünk üvegtábla, így inkább nem is tettem erre kísérletet. Mgsemmisülten visszasüppedtem a székembe, és próbáltam olyan gyorsan elfeledni az incidenst, amennyire ez lehetséges volt. Ám a végső megaláztatás még hátravolt. 

Ugyanis a szürke galamb, miután félelmetes hanghatásaim, karlendítéseim és döbbenetesen jól sikerült támadó kobra pozícióm kudarcot vallott, valószínűleg az ingyenes cirkuszi előadás elmúltával kis idő elteltével elunta magát. És mivel nem volt a közelében más emberi lény, aki szórakoztathatta volna, fogta magát, és lomha szárnycsapásokkal lustán tovaröppent. Az a bitang!

298. nap: Egy el-nem szalasztott lehetőség

Meglepő felfedezést tettem az imént: e hét szombaton zárul egy Boros Zoltán - Szikszai Gábor kiállítás a Millenárison. Hogy eddig nem értesültem még arról sem, hogy egyáltalán zajlik egy ilyen, az nem meglepő. Notóriusan le szoktam maradni mindenről, ami kicsit is érdekelne, méghozzá legtöbbször úgy, hogy 1-2 nappal az adott rendezvény vége után jut el hozzám a hír magáról az esemény létezéséről. Épp ezért különleges ez a mostani - hiszen így módom és lehetőségem nyílik ellátogatni ide. 

Persze, a Boros-Szikszai páros alkotásain kívül is feltűnik majd a hazai felhozatalból számos nagyágyú, akik az én generációm számára a jól ismert újságokból és magazinokból lehetnek ismerősek. Tudom, olvasóim közül nem keveseket érdekel ez a műfaj, így ünnepélyesen ígéretet teszek arra, hogy viszek magammal fényképezőgépet és írok majd beszámolót is. Ha nem holnap, majd holnapután.  

297. nap: Kötelező vétel

Nini, mi van itt? Csak nem egy LCG játék a Fantasy Flight Games kiadásában, Star Wars témában? Márpedig ha létezik valami, ami automatikus vételt jelent, az valószínűleg ez a fenti kombináció által alkotott halmaz. És ez a halmaz most itt manifesztálódik előttem egyetlen dobozzá, én pedig csupán néhány hasonló kérdést ismételgetek monoton kántálással, bambán magam elé révedve: Mikor jön már? Mikor jön végre?

Persze, tudom én, hogy addig még sokat kell aludni, de most ez sem zavar! Hiszen Star Wars kártyajátékról van szó, a kutya mindenségit! Alábbi linken egy részletesebb ismertetőt is találhatunk.

FFG

296. nap: Biztonsági intézkedések

Néhány kérdésben igazán különcnek érzem magam. Példának okáért itt vannak a mi jó, szeretett politikusaink és pártjaik, amelyek úton-útfélen arról próbálnak meggyőzni engem, hogy akkora nagy a közbiztonságunk, hogy arról példát vehetne a világ bármely országa. Ezzel az állítással szemben itt állok én, a magányos és jelentéktelen tucatember, és azt tapasztalom, hogy a házban, ahol lakom, minden hétre jut egy-két betörés, legyen szó akár magánlakásról, akár az épület közösen használt részeiről. Na, most akkor kinek is van igaza? Mindenható urainknak és parancsolóinknak, vagy a jelentéktelen senkinek? 

A válasz természetesen egyértelműen az, hogy a dicső vezérek tévedhetetlenek, ám én, és a házban élő néhány tucat család rövidesen mégis megkíséreljük különböző oktondi, fölösleges és pazarló intézkedésekkel eloszlatni azt a nevetséges illúziót, miszerint a rendőrség jó okkal jár ki hozzánk gyakorlatilag napról napra helyszínelni. Tudom, szeleburdiság azt gondolnia bárkinek is, hogy öt betörés két hét alatt nem egyenlő a megabrutál közbiztonsággal, de gyarló lények vagyunk, tessék ezt nekünk elnézni odafent, legyenek szívesek. 

De vajon mit is tehetünk mi, tévedésben és bizonytalanságban eltévelyedett porszemek, akik nem elégszenek meg a szupernél is szuperebb rendőrségi statisztikai mutatókkal? Kielégíthetetlen étvágyunknak miért nem elegendő az öltönyös megmondóemberek dörgedelmes szava, amikor lassan az összes emeleten kirámoltak már egy lakást? Mivel tudnának meggyőzni minket arról a politikusok, hogy az ingatlanokban keletkezett sok milliós kár minden egyes forintja őket igazolja? Hogyan is hihetjük, hogy jobban tudunk náluk bármit is?

A jelentéktelen porszemek azonban elégedetlenek és zúgolódnak. Úgy érzik, tenniük kell valamit a saját és a közösség biztonsága érdekében, különben hamarosan nem marad egyetlen lakás sem, ahová ne látogatna el néhány hívatlan éjszakai vendég. Tervek vannak, és mindezeken túl olyan széleskörű egyetértés a lakók között, amelyre eddig talán még soha nem volt példa a ház több, mint hetven éves története során. 

Hogy elegendőek lesznek ezek arra, hogy elejét vegyék a további betöréseknek? Nehéz lenne megmondani, főleg úgy, hogy egyelőre nem dőlt még el semmi azzal kapcsolatban, mik is lesznek a konkrét lépések. Én, a magam részéről el tudnék képzelni nagyon brutális és a nyugati civilizációhoz méltatlan módszereket is, de félek, a többség nem támogat majd elképzeléseimben. Ám bárhogy is döntünk, a mostani helyzetnél csak jobb jöhet.

295. nap: Feltámadás!

Új modellek közelednek Undead fronton. És nem is csúnyák! Persze, minden relatív, ha az élőhalott seregről van szó...

Jön egy barátságos Zombie Dragon is, ami két variációban állítható össze.

És végezetül egy csudijó tereptárgy, amit kedvünk szerint építgethetünk, variálhatunk, csinosíthatunk majd. Milyen kár, hogy van már egy temetőm...

Mindezek a Games Workshop augusztusi kínálatából lettek kiragadva. Akad ott még néhány további nyalánkság is, de én ezúttal kizárólag a műanyag modellekre hegyeztem ki a történetet. A kínálatból egyébként szinte biztos vételnek tűnik a temető és az a furcsán aszott képű, repkedő fazon a mezőgazdasági eszközével, de természetesen semmi nincs még kőbe vésve. Most különben is kiköltekeztem a pókkal és a szárnyas izével. Élőhalott seregem meg egyébként sincs, tehát különösebben nincs okom tűzbe jönni ezektől. De mégis, olyan jól néznek ki ezek a babák!