Arra gondoltam, hogy itt és most egyszerűen összehasonlítom a könyvben, a filmben és a mangában látott három, egymástól jelentősen eltérő Micukót. Na, nem mintha ezzel olyat alkotnék, ami rajtam kívül nem jutott eszébe még senkinek, viszont úgy vélem, az átfogó és alapos bemutatáshoz ezt a metódust szükséges követnem. Kiindulási alapnak pedig - természetesen - a könyvet választottam. Részben azért, mert ez a forrás, amiből aztán a másik két változat kedvére elvesz vagy esetenként hozzátesz, másrészt pedig azért, mert véleményem szerint ezen keresztül a legkönnyebb rámutatni az eltérésekre.
Nem hiszem, hogy különösebben fel kéne hívnom bárki figyelmét rá, de azért jobb, ha előre szólok: a most következő elemzés hemzsegni fog a karakterrel - és időnként a történettel - kapcsolatos spoilerektől. De mivel ezt a cikket elsősorban azoknak szánom, akik a Battle Royale legalább egyik verziójával korábban már találkoztak, így nincs is értelme ezen túl sokat rágódni.
Mikor a Battle Royale című könyvet először kézbe vettem, az alaptörténeten kívül nem tudtam róla az ég világon semmit. Nem volt fogalmam arról, hogyan zajlik majd az egész, el sem tudtam képzelni, miként próbálja majd a szerző kézben tartani a szálakat, de legfőképpen halvány lila gőzöm sem volt a szereplőkről. Az első oldalak valamelyikén található osztálylista üresen és mindenfajta jelentést nélkülözve terült el a szemem előtt. Nem tudtam összekapcsolni különböző attribútumokkal az ismeretlen - és kissé idegenül csengő - neveket, ahhoz meg nyilvánvalóan túl sokan voltak, hogy esélyem legyen előre memorizálni mindenkit. Sejtettem, hogy ennyi szereplő mellett nyilván lesznek köztük fontosabb és kevésbé fontosabb alakok, de hogy előzetesen kikre kell majd figyelnem, arról természetesen úgyszintén lövésem sem volt.
Így elmondhatom, hogy mindenki tiszta lappal indult nálam. Nem voltak kedvenceim, nem vártam senkitől semmit, nem sejtettem, ki kivel milyen viszonyban van és milyen teljesítményt nyújt majd a történet folyamán. Igaz, a kirándulás eleji buszút alkalmával kapunk némi ízelítőt az alapokból, de ezt aligha tekintheti bárki is részletes iránymutatásnak a könyv első olvasásakor.
Aztán, ahogy kezdett egyre komolyabbra fordulni a buli, hamar kiderült, kiket kell komoly játékosoknak tekintenünk. Na, nem mintha bármi is azon múlt volna, ki meddig marad életben. A Battle Royale szerintem a csúcstartó az "egy történetre jutó legtöbb nagyszerű karakter" összesített listáján, ezért aztán igazságtalan lenne a szereplőket az elhalálozásuk ideje alapján sorrendbe állítanunk. Ez tipikusan azt a helyzetet eredményezte nálam, hogy ugyan voltak kedvencek, akikért jobban szorítottam, de végeredményben a maga módján mindenkit megkedveltem.
Ám a sok érdekes és szerethető figura között volt egy bizonyos valaki, aki az elejétől fogva kitűnt a többiek közül. Aki jobban érdekelt mindenki másnál. Akiben automatikusan azokat az értékeket fedeztem fel, amelyek - legyen szó bármilyen fajtájú szórakoztatóipari termékről - biztosan felkeltik az érdeklődésemet a szóban forgó történet iránt. Természetesen ez az illető Szóma Micuko (lányok, 11.) volt.
Hogy egyike lesz a főszereplőknek, arra nem volt nehéz rájönni. A többiekkel ellentétben ugyanis, akikről egy idő után teljes bizonyossággal meg tudtuk állapítani, hogy rövidesen szörnyű halált halnak, mert a szerző megosztotta velünk az előtörténetüket, őróla jó darabig semmi személyeset nem tudtunk meg. Ami információ a birtokunkba jut Micukóról, azt mindig egy másik karakter szemszögéből, és nem a sajátjából kapjuk, és ezek a jól elhintett morzsák kivétel nélkül azt a célt szolgálják, hogy egyrészt minél fenyegetőbbé, másrészt ugyanennyire titokzatossá tegyék őt az olvasó szemében.
Úgy vélem, javarészt életkori sajátosság (vagy esetleg értelmi-érzelmi fejlettség) kérdése, ki hogyan viszonyul a történet során a klasszikus értelemben vett jó és rossz fogalmához. Fiatalabb korban az ember talán hajlamosabb a két szélsőség mentén behatárolni a szereplők jellemét, holott meglátásom szerint sokkal inkább... *khm*... a szürke 42 árnyalatáról beszélhetünk. A diákok közül senki nem önszántából teszi kockára a bőrét (illetve egyvalaki igen, de az megint más tészta), ám ha már választás híján mást nem tehetnek, a rendelkezésükre álló összes eszközzel megpróbálják túlélni valahogy a dolgot. És ebben az esetben simán csak úgy hozta a sors, hogy Micukónak jóval nagyobb a repertoárja ilyen tekintetben, mint a legtöbb osztálytársának. Számító, manipulatív, hidegvérű, és teljes mértékben amorális hozzáállása a játékhoz nagy előnyt biztosít neki a többiekkel szemben, akik kétségek között őrlődve sokáig fel sem fogják, mibe keveredtek.
Kezdetben a felületes olvasók azt gondolhatják róla, hogy egy átlagos pszichopatával, esetleg szociopatával van dolgunk, vagy hogy a gonosz ezúttal egy kivételesen szép arcot öltött magára. De amennyiben odafigyelünk az apró részletekre, láthatjuk, hogy a lány nem lel különösebb élvezetet osztálytársai gyilkolásában. Amit tesz, azt azért teszi, mert az adott helyzetben ezt tekinti a túlélés egyedüli eszközének. Ugyanígy, ha a játék során egymás lemészárlása helyett egészen más jellegű követelményeknek kellett volna megfelelniük, Micuko azokat is ugyanilyen érzelemmentes precizitással hajtotta volna végre. Lehet mondani rá, hogy gonosz, amiért nincs baja azzal, ha gyilkolnia kell, de azt hiszem, pont ennél a pontnál értettem meg, menyire különleges valakivel van dolgunk. Öl, mert ölnie kell, és mindezt ugyanolyan nyugalommal, érzelemmentesen és hidegvérrel teszi, mintha egy hétköznapi iskolai feladatot kellene végrehajtania. Mondhatni, mindegy neki a dolog. És egy rajta kívül is remek szereplőgárdát felvonultató történetben ugyan ki ne lenne kíváncsi a folytatásra egy ilyen kezdés után?
Vajon mi húzódik meg a háttérben? Mitől vált ilyenné? Mik derülhetnek ki róla a későbbiek folyamán? Eleinte csupán egy nagy halom kérdőjel marad utána és az áldozatai után, és az olvasó csak reménykedhet benne, hogy a lassan, de biztosan épülő hype-nak Micuko végül képes lesz megfelelni. Elárulom, képes lesz. Ó, de még mennyire! És minden elvárásunkat jócskán túl is fogja teljesíti.
De kiről is beszélünk egészen pontosan? Szóma Micuko egy harmadikos középiskolás diák (ami a 15 éves korosztályt jelenti a bolygó azon fertályán), akiről első körben két dolgot tart fontosnak megosztani velünk a szerző: hogy ő az iskola legszebb lánya, továbbá, hogy ő a vezetője egy bandának, ami csupa "rossz lányokból" áll. Ez a besorolás elsőre kissé furcsa lehet abból a szempontból, hogy azt viszont sosem közlik velünk, kik is tartoznak akkor a "jók" közé. De ahogyan haladunk a történetben, egyre világosabbá válik számunkra, miért eshettek éppen ők ellenpólus nélkül ebbe a kategóriába.
Ezen a ponton jobb, ha mindenki elfelejti az amerikai középiskolás tinifilmekből származó ismereteit a hasonló figurákra vonatkozóan. Mert itt a "szép, de rossz" kategória alatt nem egy hisztis, elkényeztetett, beképzelt és arrogáns libát kell érteni, akinek a gonoszsága kimerül abban, hogy időnként csúnyán néz a főhősre, elveszi a kisebbek tejpénzét és a suli legnagyobb sportsuttyóival hetyeg.
Mert Micuko egyáltalán nem egy kispályás cicababa. Hironóval és Josimivel alkotott triója prostitúcióval, zsarolással, lopásokkal foglalatoskodik, és hírneve olyannyira elterjedt az iskolában, hogy a diákok és a tanárok jelentős része óvatos távolságtartással viszonyul hozzá. Ugyanakkor fontos azt is megjegyeznünk, hogy az olvasó csupán a többi szereplő által hallott pletykák alapján tud képet alkotni róla. Így egyesekben óhatatlanul is felmerül a kérdés, miszerint nem valami mesterségesen önmaga köré szőtt, hazugságokból és félinformációkból származó hálóval van-e dolgunk. Elvégre mégiscsak egy tizenöt éves kölyökről van szó. Csak nem olyan durva már a helyzet.
Pedig de, a helyzet valóban elég durva, és minél többet tudunk meg a szereplőről, annál inkább úgy érezzük, a róla terjengő pletykák ahelyett, hogy rossz fényben tüntetnék fel az osztálytársai előtt, inkább jótékonyan elkendőzik mindenki elől a szörnyű valóságot.
Ha egyszerűen akarnánk fogalmazni, sokan ezt úgy tennék meg, hogy a lány valahol mélyen legbelül nagyon el lett cseszve. Kilenc éves korától kezdve át kellett esnie egy sor lelki és fizikai traumán, kezdve attól, hogy a saját anyja eladta őt néhány alaknak, akik megerőszakolták, aztán ugyanezt tette vele a tanára is, akinek mindezt később elmesélte. A kedves mama nem sokkal rá újra megpróbálta árúba bocsájtani a kis Micukót, de az véletlenül végzett vele, és kellő szakértelemmel elterelte a gyanút magáról (így elmondhatjuk róla, hogy Kavadán kívül ő az egyetlen, aki már a Program előtt is megölt valakit). Aztán a nevelőszülőknél sem ment éppen minden túl jól, az ottani kölök piszkálta, aztán mikor önnön hibájából kipurcant, mindenki a mi lányunkat kezdte el okolni emiatt. Kivéve az apát, de ő is csak azért, hogy hamarosan szintén pedómacivá alakulva ott folytassa, ahol dicstelen elődei abbahagyták.
Nagyon fontos kiemelnünk, hogy itt a hangsúly a sorozatterhelésen van, helyesen - mert egyetlen traumát, legyen az bármilyen súlyos is, mindenki fel tud dolgozni anélkül, hogy annak egy idő után bárminemű nyoma maradjon a személyiségében. A maradandó változások eléréséhez azonban olyan szintű külső "beavatkozásra" van szükség, amin Micuko keresztülment, és ami az egykoron teljesen normális lányt végérvényesen átalakította azzá, akit a könyvben megismerhetünk. Egy hideg, kemény, manipulatív, kíméletlen figurává, akinek egy ponton elege lett az áldozat szerepből, és úgy döntött, onnantól kezdve inkább ő vesz el másoktól ahelyett, hogy tőle vegyenek el.
És ha valaki ilyen háttérrel és életfelfogással belekeveredik abba a helyzetbe, amibe a Battle Royale szereplői kerültek, abból sok jó nem sülhet ki a többiek számára.
Persze, ezen háttérinformációk döntő többsége az utolsó percig rejtve marad az olvasók elől. Csak annyit láthatunk, hogy a lány különösebb megerőltetés nélkül (és különösen randa módon) végez első áldozatával, egyértelmű tanújelét adva, hogy a későbbiek során komoly versenyzőként kell vele számolnunk. Ezután nem sokkal ugyanilyen könnyedén teszi el láb alól a bandájába tartozó Josimit és annak szerelmét. Ennél a pontnál úgy tűnik, előnyben részesítette volna azt a megoldást, hogy a másik lányt inkább maga mellett tartja egy időre golyófogónak, de túlságosan nem rendült meg attól sem, hogy ez nem egészen úgy sikerült, ahogyan eltervezte.
Ám a Battle Royale szereplői nem dörzsölt szuperhősök és vérprofi bérgyilkosok, még ha időnként ennek ellenkezőjéről próbálnak is minket meggyőzni. Ebből kifolyólag egyikük sem tévedhetetlen, és ez alól nem kivétel Micuko sem. Következő áldozatánál elköveti az első hibát, méghozzá azt, hogy nem bizonyosodik meg arról, hogy Csigusza a hátába kapott lövések után ténylegesen meg is halt. Mint utóbb kiderül, ez nem bizonyul túlságosan komoly problémának, bár természetesen ezt az olvasó elsőre nem tudhatja. De annak köszönhetően, hogy Hiroki még tud beszélni a lánnyal annak halála előtt, a fontosabb szereplők nagy részéhez eljut a hír, miszerint Micuko belement a játékba.
Különben az osztály másik 11-esével igen különös a kapcsolata a Program alatt. Szugimura Hiroki lesz az egyetlen, akinek elárul néhány részletet a múltjával kapcsolatban, de ezt csupán azért teszi, hogy elterelje a figyelmét a szökéséhez. A fiú azonban még annak tükrében is hisz neki, hogy nyilvánvalóan egy trükk volt az egész, ezért az olvasó is önkéntelenül abba a helyzetbe kerül, hogy nem kételkedik az elhangzottak hitelességében. Miért is tenné? Elvégre a háttérben sejtjük, hogy a lány bőségesen tartogat még meglepetéseket, az előadása pedig annyira meggyőző és hiteles, hogy akár még igaz is lehet.
A kettejük közötti viszony másik érdekessége, hogy Micuko az a személy, aki végez mindkét lánnyal, akiket Hiroki előzetesen meg akart menteni. Egyesek ezt azzal próbálják magyarázni, hogy a szerző értékítéletében ez a két figura áll egymástól a lehető legtávolabb az összes karakter közül, ellentétük pedig abban csúcsosodik ki, hogy a "rosszabb" eltöröl mindent, ami a "jobb" számára érték volt a világban. Én ezt személy szerint mindig is erőltetett belemagyarázásnak találtam, és meglátásom szerint a történet ide vonatkozó eseményei pusztán dramaturgiai célokat szolgáltak. Viszont egy pontig természetesen nyitott vagyok a más jellegű interpretációkra is.
De kicsit előresiettünk az események sodrásában. Ott tartottunk, hogy Micuko meglépett a dühös és zavarodott Hiroki elől, hogy nem sokkal később belebotoljon az éppen a dolgát végző Hatagami Tadakacuba. És ekkor elkövet egy újabb hibát, aminek köszönhetően ezután a figura egyik legjobb és legemlékezetesebb jelenetsorát követhetjük figyelemmel. Mert a fiú bizony nincs egyedül, hiába is tűnt úgy elsőre - vele van legjobb barátja, Takigucsi Júicsiró, aki még azelőtt bukkan fel, hogy Micuko lesből végezhetett volna a társával.
A viszonylag egyértelmű helyzet ellenére a lány profi módon magyarázza ki magát, amennyire ez az adott körülmények között lehetséges, ezért a két fiú ostoba módon úgy dönt, szoros felügyelet mellett inkább maradjon velük a továbbiakban ahelyett, hogy elzavarnák vagy végeznének vele. A döntés meghozatalában Júicsiró játssza a legnagyobb szerepet, aki úgy tűnik, puszta naivitásból megbízik Micukóban, annak rossz híre ellenére is.
Az első, kettesben eltöltött őrködésük során azonban az olvasó azt kezdi gyanítani, hogy a fiú nem csupán jóindulatból állt ki a lány mellett barátjával szemben. Ugyan a szerző maga sosem mondja ki vagy mondatja ki a szereplőkkel, de nagyon úgy fest, igencsak kedveli Micukót, holott nincs jele annak, hogy korábban lett volna közöttük bármiféle interakció. Ám ez inkább egyfajta plátói szerelemnek tűnik, aminek meglétével talán még Júicsiró maga sincs tisztában. Mindenesetre, mint kiderül, elég jól kisakkozta, mi is az ábra a lány körül, holott nem lehetett tudomása semmiről annak múltját illetően. Barátságos, őszinte és közvetlen viselkedése egyértelműen jó hatással van Micukóra, aki maga is meglepődik azon, milyen jól érzi magát a fiú társaságában.
De aztán eljön az őrségváltás ideje. Júicsiró aludni tér, a lány pedig hozzálát, hogy megvalósítsa eredeti tervét: a pisztoly megszerzését és Tadakacu játékból való kiejtését. Ehhez beveti legveszélyesebb fegyverét, a csáberejét, aminek a morcos és vonakodó fiú nem sokáig képes ellenállni. A bokorba csalja, ám pechére nem sikerül végeznie vele, így kénytelen visszamenekülni a táborba, hogy a másik fiú oltalmát keresve hazudjon az iménti eseményekről. Júicsiró két tűz közé szorul, nem tudja, melyiküknek higgyen, ami végül a jól ismert eseményekhez vezet majd.
A szerző nyilvánvalóan teljesen tudatosan nem szól arról, pontosan milyen tervei is voltak Micukónak Júicsiróval abban az esetben, ha Tadakacut sikerült volna az eredeti elképzelésnek megfelelően csöndben likvidálnia. Az olvasó így sosem kaphat egyértelmű választ arra vonatkozóan, hogy végzett volna-e a fiúval, vagy csöndben tovább áll, esetleg megpróbál szövetkezni vele. És mennyire jó is ez így! Akik azon a véleményen vannak, hogy esetleg kialakulhatott volna köztük valamiféle barátság-szerűség, vagy még annál is több, legtöbbször azzal érvelnek, hogy Micuko Júicsirót sokkal könnyebben elcsábíthatta volna, mint Tadakacut, mégsem tette. És ebben igazuk is van. Tényleg egyszerűbb dolga lett volna. Ám két gond is van ezzel az elmélettel. Egyrészt, hogy a fegyver végig Tadakacunál volt, így biztonságosabbnak tűnhetett először tőle megszabadulni, még ha ez komolyabb kihívásnak is bizonyul. Másrészt bizonyos értelemben mondhatjuk, hogy Júicsiró - akaratán kívül - már azelőtt elcsábította Micukót, hogy annak ugyanerre lehetősége adódott volna.
Az olvasók döntő többségének ezen a ponton szokott gyökeresen megváltozni a véleménye a lányról. Mert azt láthatjuk, hogy néhány egyszerű gesztus, önzetlen kedvesség és figyelmes jóindulat képes kibillenteni őt a szokásos mederből. Hogy ezek számára annyira szokatlanok, hogy nem igazán tud velük mit kezdeni. Az olvasó joggal kezdhet itt azon morfondírozni, vajon milyen élete is lehetett valakinek, aki ennyire nincs hozzászokva a legalapvetőbb kedvességhez sem. És ami ennél is lényegesebb: vajon elég ez ahhoz, hogy Micuko ettől megváltozzon? Van még számára remény a normális életre, amit gyerekkorában elvettek tőle?
A sors végül úgy hozza, hogy a helyzet anélkül oldódik meg, hogy válaszokat nyújtana bármire is. Júicsiró feláldozza magát azért, hogy megmentse a lányt barátja haragja elől, akinek így (Tadakacu péppé verése után) könyörületből végeznie kell a halálosan sérült fiúval. Búcsújuk kedves és szép, és úgy mutatja be nekünk Micuko egy új, korábban ismeretlen oldalát, hogy különben egy kicsit sem tér el attól a karaktertől, akit addig megismertünk. Nem kis bravúr, főleg, ha figyelembe vesszük, ugyanezt egy amerikai változatban milyen mérhetetlenül ócskán, csöpögősen és totálisan idegenszerűen oldották volna meg.
A karakter nagy fináléjáig már csupán annyi van hátra, hogy könnyedén végezzen a lelkileg teljesen összeroppant Kotohikivel, és máris ott találjuk magunkat a Kirijamával folytatott emlékezetes harc kellős közepén.
Micuko halála számomra a szórakoztató irodalom egyik legjobban megkoreografált és levezényelt jelenetei közé tartozik. De nem azért, mert a leghalványabb mértékben élvezném vagy örülnék az ott történteknek. Jóformán a semmiből jön, külön fejezetet kap (irónia vagy sem, de pont a 69-ediket), és rövid idő alatt olyan mennyiségű információt zúdít a nyakunkba, hogy ember legyen a talpán, akit nem kólint fejbe legalább egy kicsikét. Ez az a pont, ahol a narrátor végre fellebbenti a fátylat a lány borzalmas múltjáról, valódi személyiségéről, ezzel bizonyos mértékben magyarázatot szolgáltatva a miértekre.
Nincs arról szó, hogy mindez azért történne, hogy a karakter bűnbocsánatot nyerjen. Az okok önmagukban csupán a megértést segítik elő, és nem céljuk más színben feltüntetni semmit. De a lényeg pontosan itt bújik meg - hogy egyedül mi, az olvasók láthatjuk a szereplőt teljes valójában, ezáltal közelebb kerülve hozzá, mint a történet dimenziójában azelőtt bárki. Kivételes helyzetben érezhetjük magunkat, hiszen ennek a fejezetnek köszönhetően sokkal többet tudunk meg róla, mint bárki más a szigeten. Ezáltal nekünk lesz egyedül lehetőségünk arra, hogy ítélkezzünk Micuko Programban betöltött szerepéről és tetteiről - mi kapjuk a legteljesebb (az egyetlen) képet, ezért természetesen a legpontosabb jellemzést is nekünk van módunk elkészíteni róla.
És így talán érthetővé válik, hogy a cselekmény során miért nem láthattuk őt soha más szereplők szemüvegén, nézőpontján keresztül. Hiszen mások nem tudtak róla semmit. Mi ismerhettük meg igazán, és a karakter elkerülhetetlen halála a biztosíték arra, hogy a későbbiek során se legyen módja senkinek megismernie azt, amit nekünk lehetőségünk nyílt megismerni. Ennek köszönhetően alakul ki egyfajta belsőséges viszony és kötődés az olvasó és a figura között.
Azzal kapcsolatban ne legyenek kétségeink, hogy Micuko rendületlen népszerűségéhez elkerülhetetlenül szükség volt arra, hogy a szerző a lehető legjobb pillanatban végezzen vele. Ennek köszönhetően válik igazán tragikus hőssé, hiszen lehetősége sem lesz a későbbiek során arra, hogy kitörjön abból a személyes pokolból, amiben a cselekmény jelenében létezett. Rosszul esik kimondanom, de a figurának meg
kellett halnia ahhoz, hogy működni tudjon és olyan mély benyomást hagyjon az olvasókban, amilyet hátrahagyott.
De egy ennyire erős személyiség esetében illendő méltó körülményeket teremteni a halálához, különben minden, amit odáig felépítettek, veszítene az értékéből. Szerencsére azonban ebből a szempontból nézve sem lehet okunk panaszra. A tökéletes gyilkológép Kirijama ideális választás a feladathoz, hiszen minden érzelemtől, megbánástól vagy sajnálattól mentes személyisége csodálatos kontrasztot alkot az olvasóban - a jelenet hatására - kialakuló nehezen megfogható és körülírható emocionális kavarodással.
Kettejük harca már a legelején eldől. Az első Ingram-sorozat rövid időn belül megtette volna a hatását, aztán, biztos, ami biztos megkapja a másodikat is, ezúttal szemből. De Micuko még itt sem adja fel, nem hal meg; az olvasónak ezen a ponton az az érzése támad, hogy csupán azért lehet még életben, mert egyszerűen ennyire élni akar. A lány szemszögéből nézve immár semmi jelentősége nincs annak, hogy a maradék tárát kilövi a golyóálló mellényt viselő Kirijamára, hiszen a sebesülései túl súlyosak voltak ahhoz, hogy bármi esélye legyen a túlélésre. Ám a könyv, mint ahogy korábban többször megtette már, most is remekül játszik az olvasó közhelyeken alapuló elvárásaival. Elvégre a fő antagonisták esetében valahol számít arra az ember, hogy arra méltó körülmények között végeznek egymással, és valahogy ez a helyzet nagyon is jól adta volna magát éppen kettejük esetében. Ám természetesen nem ez történik, Kirijamát egy vacak .357-es nem tudja megállítani, Micuko arcát pedig az utolsó géppisztoly-sorozat "epres pitévé" változtatja. (Ó, hogy mennyire gyűlölöm, mégis mennyire csodálom ezt az egyszerű, de nagyszerű hasonlatot. Mondjuk azóta sem vitt rá a lélek, hogy megkóstoljak egy ilyen sütit). Ez a szimbolika, pofonegyszerű volta ellenére jól teszi a dolgát, és ha lehet, még felkavaróbbá teszi az egész helyzetet. Micuko halála pillanatában elveszíti a szépségét, ezzel együtt pedig az egyetlen dolgot, ami ellentétben állt az egész létezését átitató sötétséggel, szörnyűséggel és borzalmakkal.
Ha valamit egyedüliként kritizálni tudok Micukóval kapcsolatban, az furcsamód éppen ehhez a jelenethez köthető. Egész pontosan erre a szövegrészre gondolok:
"Amikor leért, vége volt. Illetve
lehet, hogy már korábban meghalt. Teste néhány másodperccel
azelőtt, lelke pedig már nagyon régen."
Valahogy soha nem éreztem ezt oda illőnek. Mármint az utolsó mondatot. Annyira eltért attól, amit addig megszoktunk, annyira nem passzolt bele az addig megszokott szövegbe, hogy sokáig nem is tudtam mire vélni az egészet. Mert mi történik itt? A szerző ezt a kijelentését közvetlenül nekünk, az olvasónak szánja, holott korábban mindvégig tartotta magát ahhoz, hogy csupán közvetítőként funkcionál a cselekmény elmondásában. A távolságtartó, semleges, mindenfajta ítélkezéstől mentes narrátor szinte a semmiből elárul egy olyan információt, amelyet teljes bizonyossággal kizárólag ő tudhat a karakterről. Kimond, ezzel pedig kész ténnyé emel valamit, amiről viszont sokkal jobb lett volna, ha az olvasó dönthet.
Mert lényegében ez a kijelentés azt jelenti, hogy Micuko valóban menthetetlen és gyógyíthatatlan volt. Hogy nem volt számára soha remény a normális, átlagos életre. Holott a Júicsiróval szövődő furcsa viszony épp az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni minket, méghozzá elég jó hatásfokkal.
Félreértés ne essék, nincs azzal bajom, hogy a karaktert ilyennek alkotta meg a szerző. Sőt, ahogy mondtam, éppen ettől válik számomra páratlanul érdekessé és különlegessé. Attól, hogy még a lelke legmélyebb bugyraiban sincs helye gyengeségnek, önsajnálatnak, nem vágyik megváltásra vagy feloldozásra. Ezért tökéletes. De azt sosem szerettem volna, ha ezt egyértelművé teszik számomra. Azt akartam, hogy lehessen érvelni mindkét meggyőződés, értelmezés mellett, hogy soha ne kapjunk választ a "mi lett volna, ha..." kérdéseinkre.
Jómagam mindvégig úgy kezeltem ezt a karaktert, mint (ahogyan kiderült) a szerző is tette. Ám ez a végső igazság megfosztott még attól a lehetőségtől is, hogy esetleg
tévedtem volna vele kapcsolatban!
Szóma Micuko, mint
karakter tragédiája olyan mélyen gyökerezik, hogy a történet
során mindössze egyszer van lehetősége jót cselekedni. És ez is
abból áll, hogy könyörületből végeznie kell azzal a
személlyel, aki időtlen idők óta először jó volt hozzá. Ennyi
jut neki, ennyit kap az élettől - azt hiszem, soha, de soha nem
találkoztam még egyetlen olyan figurával sem azelőtt, akivel
ilyen csúnyán elbánt volna a mindenható szerző.
És mindezek ellenére
mégsem azért szeretjük őt, mert sajnáljuk. Vagy nem csak
azért; elvégre nekem is van szívem, valahol mélyen. Legalább
ilyen mértékben közrejátszik az is, ahogyan ezekre a dolgokra
reagál. Pontosabban fogalmazva - nem reagál. Nem akar bosszút
állni a világon, mint azt bármelyik, magára valamit is adó
közhelyes szuperhős-főgonosz akarná. Nem vágyik titkon arra,
hogy jöjjön valaki, aki megérti őt és megváltja a bűnei alól,
vagy hogy ő maga harcolja ki valahogy a feloldozást. Nem kesereg a
múlton, nem sajnálja magát, és nem vágyik mások sajnálatára.
Egyszerűen csak élni, túlélni akar, mindenáron, mert a Programot
megelőző időkben is pontosan ugyanerről szólt az élete.
De legyen elég ennyi a könyvről. Most inkább nézzük, mi a helyzet a Micukónak nevezett tökéletesség egyéb vadhajtásaival.
Ismeretes, hogy a filmnek létezik egy rövidebb, feszesebben vágott verziója (idehaza ez került egyedül kereskedelmi forgalomba), valamint van egy 8-10 perccel hosszabb rendezői változat is, ami meglátásom szerint minden tekintetben jobb, mint a mozikban eredetileg bemutatott kópia. A minket jelenleg érintő szempontból nézve egészen biztosan ez a helyzet, így nem is lehet kérdés, hogy ez utóbbit kell alaposabban górcső alá vennünk.
A legfontosabb, legjelentősebb különbség ugyanis a Direcor's Cut-ban az, hogy amíg eredetileg csak a főszereplő Nanahara és Kavada kapott méltó háttértörténetet a 42 tanuló közül - ha nem számítjuk Kitano, a tanár karakterét -, addig a bővített verzióban ezt még megtoldották nekünk egy kellemes adag Micukós
lore-ral. Hogy erre a szerencsés helyzetre azért került sor, mert a rendező érezte szükségesnek a figura árnyalását, vagy egyszerűen csak a rajongók panaszkodtak túlságosan hangosan ennek hiánya miatt ahhoz, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket, arról sajnos nincsenek információim. Egyiket is, másikat is el tudom képzelni, sőt, még azt is, hogy amikor felmerült az ötlet, hogy újra gigantikusat kaszáljon a forgalmazó a film újbóli bemutatásával, ez tűnt a sikerhez vezető legbiztosabb útnak.
A mozik jellegzetes műfaji sajátosságaiból kiindulva természetesen itt sokkal élesebben elkülönülnek egymástól a jók a rosszaktól, mint azt a könyvben tapasztaltuk. A karakterek így jobban tudnak érvényesülni a rendelkezésükre álló képernyőidő alatt, és ez alól nem kivétel Micuko sem. Egyfajta furcsa átmenetet képezve az antagonisták és az antihősök között, a túlélésen, mint nyilvánvaló motiváción kívül megtaláljuk benne még a bosszúvágyat és a frusztrációból eredeztethető bizonyítási kényszert is. A könyvben ezek közül egyik sem volt tetten érhető a személyiségében, hiszen ott mindvégig a számító logika és a célirányos eltökéltség volt rá a leginkább jellemző, ám a filmben ennek ellenére a figura mégis ismerősként fog visszaköszönni a legtöbb jelenetében.
A karakterben beállt változások jelentősnek mondhatók. Az
osztály alfanősténye szerepet itt egyértelműen elveszik tőle (az, hogy mindenki simán a keresztnevén szólítja a film alatt, arra utal, hogy a többiek egyértelműen lenézik és megvetik őt), ráadásul hiányzik belőle az a magabiztos, felsőbbrendű aura is, aminek a könyvben az volt az eredménye, hogy a tanulók döntő többsége már a Programot megelőző időkben is tartott tőle. Ehhez képest a filmben egy kiközösített, magányos lánnyal találkozunk, aki ellenségektől körülvéve kizárólag önmagára számíthat, ha túl akarja élni a játékot.
Ennek megfelelően a könyvvel ellentétben itt semmi szín alatt nem is lett volna módja rá, hogy társakat szerezzen maga mellé. Nagyon kevés információt kapunk arra vonatkozóan, hogy a Hironóval és Josimivel alkotott bandában milyen szerepet töltött be és mi lehetett a dinamika hármuk között, de azt nagy bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a szigeten történtek előtt azoknak a kapcsolatoknak már vége szakadt, így rájuk nem is számíthatott.
Manipulatív képességeit azonban a könyvhöz hasonlóan megtartotta, amit egyrészt azzal bizonyított, hogy sikerült elég közel csalogatnia magához a feldühödött Hironót, hogy aztán a tőle szerzett fegyverrel végezzen is vele. Ez a jelenet egyébként dramaturgiailag ugyanazt a célt szolgálja, mint amikor Hirokival találkozik a könyvben (nevezetesen, hogy kapjunk némi rálátást Micuko személyiségére és a cselekedetei mögött húzódó okokra), még ha időrendben nem is ugyanott helyezkedik el. Másrészt sikerül elcsábítania Júicsirót és Tadakacut, hogy aztán könnyedén megölje őket, ami önmagában jelentős fegyverténynek tűnik, ám a könyv hasonló jelenetéhez képest az emberben akaratlanul is óriási hiányérzet támad, amiért mindössze egy néhány másodperces flashback-kel intézik el nekünk az egészet. Elszalasztott lehetőség volt ez a javából, de a végletes jó-rossz ellentétekre alapuló filmben sajnos nem nagyon lehetett többre számítani.
A film - egyéb eszközei nem lévén - kizárólag a nézőben ébresztett sajnálattal próbálja szerethetővé tenni a karaktert, amint azt a rendezői változatba bekerült extra jelenetek is bizonyítják. Egyrészt kapunk egy visszatekintést, amiben a gyermek Micukóval találkozhatunk. A kislány - feltételezem, kilenc évesnek kell tekinteni, mivel a másik két verzióban is akkor kezdődtek nála a gondok - iskolából hazajövet azzal szembesül, hogy hulla részeg anyja eladta őt egy meglehetősen gyanús külsejű alaknak. Úgy fest azonban, hogy a kis Micukót sem ejtették a feje lágyára, mert pedómaci közeledéseit nem igazán veszi jó néven. Aztán mikor mackó eléri a kislány toleranciaküszöbét, az egyszerűen lelöki őt a lépcsőről, véget vetve szánalmas létezésének.
Ezzel a jelenettel különösebben nem lenne semmi baj, jól működik, jó helyre került, kellően visszataszítóan van ábrázolva a helyzet, és azok számára, akik filmként találkoznak először a Battle Royale történetével, egész biztosan eléri a kellő hatást. Ám akik - hozzám hasonlóan - előbb olvasták a könyvet, azok tudják, milyen könnyed, vidám és mulatságos ez a változat ahhoz képest, amin Micukónak nyomtatásban kellett átesnie gyermekkorában. Persze örülök annak, hogy legalább ennyit kapunk, mert segít abban, hogy a lány egyszerű pszichopatából valódi karakterré váljon.
(Itt szeretnék két zárójeles megjegyzést tenni, ha lehet. Egyrészt nem tudom, én vagyok-e az egyetlen, aki kiszúrta, hogy a fiatal Micukót alakító gyerekszínész feltűnik egy furcsa szerepben a Battle Royale második részében is, amit jómagam egyfajta cameo-szerűségként értelmezek. Másrészt az a baba, amivel pedómaci próbálja lebűvölni a ruhát a gyerekről, kísértetiesen hasonlít Micuko mangában látott kinézetéhez. Nem állítom, hogy bármiféle tapasztalatom lenne a japán Barbie cuccok világában, így meglehet, mindegyik így néz ki arrafelé, de attól még érdekes ez az egybeesés.)
Aztán ott van még a kosárlabdameccs, és főként annak lezárása az egyes számú rekviemben a film végén. Magának a mérkőzésnek bizonyos eseményeit elszórtan már láthattuk korábban is a rendezői változatban, ám, mint kiderül, az egész csupán arra szolgált, hogy előkészítse a 3/b utolsó nagy közös összeborulását. Továbbá olyan éles kontrasztot tapasztalunk az ünneplő, felszabadult osztálytársak és a mindebből kimaradó, szomorúan magára hagyott Micuko között, hogy óhatatlanul is azt érezzük, a jelenet legalább annyira róla szól, mint a másik 41 tanulóról. Végső záróbenyomásnak keményen odavág, de nem feltétlenül azért, mert ezáltal bűnbocsánatot nyerne a karakter. Egyszerűen csak jó, és ennyi.
A karakter halála jórészt az eredeti verzióban megismertek szerint zajlik, ami rendjén is van. Sőt, vannak olyanok, nem is kevesen, akik ezt a változatot preferálják a másikhoz képest, hiszen itt Micuko valóban rendesen megszorongatja Terminátor-Kirijamát. Azt ugyan nem kötik az orrunkra, hogy a könyvvel ellentétben itt lett volna bármi értelme annak, ha végez a fiúval (nem egyértelmű, mennyire voltak súlyosak az első géppisztoly-sorozat okozta sérülései), de rendesen helyt áll, és ez a legfontosabb. Ne feledjük, a 3/b becsülete a tét, hiszen az osztályból egyedül Micuko és Mimura képes eredménnyel felvenni a harcot a gyilkolási vágy hajtotta Kazuóval (Kavada nem számít, hiszen ő szintén külsős, Nanahara szánalmas próbálkozásairól meg inkább ne is beszéljünk), ezért harca egyben az egész osztály harca a betolakodóval szemben, aki igazi szociopata módjára a vesztükre tör.
Persze, az egész visszaemlékezés-szakasz hiányában végül is egyszerűen csak a történet két főgonosza küzd meg egymással, aminek nyilván megvan a maga szépsége, ugyanakkor keletkezik is bennünk némi hiányérzet. Ezt ellensúlyozandó, kapunk egy szomorkás záró-egysorost a karakter halálának pillanatában, továbbá egyéb eszközökkel is igyekeznek emlékezetessé tenni a jelenetet. A váratlanul felbukkanó, de mégis jól működő FPS mód, valamint J. S. Bach aláfestő muzsikája mind-mind hozzáadnak a hangulathoz.
Filmről lévén szó, nem mehetünk el szó nélkül a Micukót alakító színésznő, Kou Shibasaki teljesítménye mellett. Az osztály szép, dögös, ám mégis számkivetett manipulátora szerep megformálására meglátásom szerint keresve sem találhattak volna alkalmasabb személyt, és ezt mindenféle elfogultság vagy egyéni preferencia nélkül ki merem jelenteni. Önmagáért beszél a tény, hogy miközben előzetesen ezzel a karakterrel szemben szinte irreális és teljesíthetetlen elvárásokat támasztottam, aminek gyakorlatilag lehetetlen volt bárkinek is megfelelnie, a film megtekintése után mégis maradéktalanul elégedett voltam ezzel a bizonyos Micukó-variánssal. Mostanra már óvatos becsléseim szerint is jóval túl vagyok a 100-dik megtekintésen, és még mindig ugyanúgy tetszik a hölgy, mint első alkalommal. Már színészi értelemben, persze. Meg a másikban is, na!
Nincs annyi képernyőideje, mint amennyi jelenetet a könyvben kapott, a rendelkezésére álló mennyiségben mégis gond nélkül képes maradandó nyomot hagyni bennünk. Az utóbbi évek során a színésznő annyi filmjét és sorozatát néztem meg, amennyit csak tudtam, és bár tisztában vagyok vele, hogy a hölgy a Távol-Keleten mostanra egyike lett a legnagyobb celebritásoknak, és annyira távol tartja magát a pszichopata szerepektől, amennyire csak lehet, nekem mégis kicsit megmaradt Micukónak. Ezért aztán, mikor megpillantom bárhol, általában azt olyasféle módon szoktam kommentálni, hogy "Szent szar, Micuko kísértetté vált!" (One Missed Call), "Te jó ég, Micukón tényleg mocskosul jól áll az iskolai egyenruha!" (Go), vagy a "Basszus, Micuko már évszázadokkal ezelőtt is jól nyomta a bűnöző életmódot!" (Dororo).
Bár a filmet - a könyvhöz viszonyítva - ezer és egy ok miatt lehet kritizálni, Micuko egész biztosan nem tartozik ezek közé. Igaz, sokat finomítottak rajta, egyfajta light verziót kanyarítva belőle, de ebben a más fajta közegben, a jóval egyértelműbben szétváló fekete-fehér ellentétében sokkal többet nem is lehetett kihozni valakiből, aki technikailag csupán a történet kettes számú antagonistája volt.
Egyéb lehetősége nem lévén, magányos farkasként próbálja túlélni a Programot az egyetlen, általa járhatónak ítélt módon, és miután a rendezői változat vette a fáradtságot, hogy hátteret adjon a cselekedetei mögött húzódó motivációnak, az eredmény a filmtörténet egyik legjobban sikerült női horror-thriller főgonosza lett.
És végül a manga. Az áldott-átkozott manga, ami oly sok mindent megváltoztatott a karakter személyiségében, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Kezdve a soft- és hardcore pornón keresztül a kettős személyiségen át egészen a túlzott szadizmusig, Micuko mindent felvonultat, ami a hozzám hasonló rajongókat a képregény olvasása közben oldalanként többszöri facepalm elvégzésére kényszeríti.
A jól ismert beat 'em up stílust követve a szokásos módon balról jobbra haladva döngethetünk végig az egyébként változatosnak nevezhető helyszíneken, miközben rusnya szörnyek hordája ugrik a nyakunkba a képernyő széle mögül. Ez az ősi, de a mai napig élvezetes megoldás a kalandjátékok és a felülnézetes rpg-k lassú éledezéséhez hasonlóan a tetszhalálból kezd újra beszivárogni a dögunalmas, futószalagon gyártott és AAA kategóriásnak kikiáltott szemeteket halálra unó közönség kollektív tudatalattijába. És ez nagyon is jól van így. Hiszen bármennyire is vérre menő küzdelmet vívnak egymással a PC és a konzol hívei, vagy akármennyire szívesen belefojtanák egymást egy kanál vízbe a Sony és a Microsoft önjelölt marketing kiskatonái az interneten, attól még a játékok elsősorban azt a célt szolgálják, hogy mi, a fogyasztók jól szórakozzunk. És ez a játék pontosan ezt próbálja elérni. Egyszerű eszközökkel, igaz. Mélységek vagy extra dimenziók feltárása nélkül, elismerem. De attól még az élvezeti értéke természetesen ugyanúgy megvan ennek is.
