Viszlát, művészi szabadság - a DC visszavonta az ellentmondásos borítót

Újabb nap, újabb szégyenletes esemény a szórakoztatóiparban és a művészetben. Ráadásul nem mellékesen az alkotói szabadság is kapott egy méretes ütést a mogyoróira, hogy tudja, hol a helye napjaink polkorrekt köpönyegbe burkolózó aljas, visszataszító cenzorainak ocsmány világában.

Történt ugyanis, hogy a DC tegnap bejelentett egy új, nem mellesleg opcionális borítót a Batgirl sorozatuk 41. számához. Íme!

A képen a Joker és Batgirl láthatóak. Akik ismerik a két karakter előtörténetét (azaz olvasták Alan Moore The Killing Joke című remekművét), azok egy pillanat alatt felismerik, miről is szól a jelenet. Ez a sötét, komor és zseniális borítóterv leplezetlenül tiszteleg a legendás előzmény előtt, és ami egyszerűségével is sokatmondó, beszédes kedvcsináló a képregény elsődleges célközönsége számára. Röviden tehát megtestesít mindent, amitől egy rajz túlnő önmagán, és művészetté válik.

De mondanom sem kell, nem mindenki volt elragadtatva ettől. A bejelentést követően ugyanis szinte azonnal befutottak a hibbant, szélsőséges feministák, SJW kretének, hivatásos felháborodók és unatkozó internet-aktivisták, akik fröcsögve estek neki a borítónak. Elborult állításaik szerint mindez nem más, mint a nők elleni erőszak dicsőítése, „rape culture”, a szexuális erőszak és bántalmazás áldozatainak semmibe vétele, és minden más, amit ezek az idióták hasonló helyzetekben szajkózni szoktak. Azzal is bajuk volt, hogy az illusztráción Barbara Gordon tehetetlennek és/vagy gyengének van beállítva, és aki reménytelenül ki van szolgáltatva a bohóc gonoszságának.

Mindezen hisztinek a kicsúcsosodása a #CHANGETHECOVER hashtag lett, amely – mint a neve is mutatja – a borító megváltoztatását követelte. És néhány órával ezelőtt kiderült, hogy a DC engedett a nyomásnak és sajnos visszavonta az opcionális borítótervet.

Az illusztráció készítője, Rafael Albuquerque a döntés után a következő nyilatkozatot tette az esettel kapcsolatban:

My Batgirl variant cover artwork was designed to pay homage to a comic that I really admire, and I know is a favorite of many readers. ‘The Killing Joke’ is part of Batgirl’s canon and artistically, I couldn’t avoid portraying the traumatic relationship between Barbara Gordon and the Joker.

For me, it was just a creepy cover that brought up something from the character’s past that I was able to interpret artistically. But it has become clear, that for others, it touched a very important nerve. I respect these opinions and, despite whether the discussion is right or wrong, no opinion should be discredited.

My intention was never to hurt or upset anyone through my art. For that reason, I have recommended to DC that the variant cover be pulled. I’m incredibly pleased that DC Comics is listening to my concerns and will not be publishing the cover art in June as previously announced.

With all due respect,

Rafa

Tehát lényegében ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, aminek sajnálatos módon az utóbbi időben egyre többször vagyunk a tanúi. A felháborodók mélyen megsértődtek valamin, amiről semmit nem tudnak, és a jól bejáratott szlogenjeiket lobogtatva támadást intéztek a rajz, vele együtt pedig a művészi és alkotói szabadság ellen. Elvégre érzések sérültek, ami az ő beteges nézeteik szerint mindent felülbírál, mindenek felett áll, és aki packázni mer ezzel az érzékeny kérdéssel, arra teljes erejével lesújt a feminista/SJW csürhe rettenetes haragja!

A DC Comics a döntését a következőképpen indokolta:

We publish comic books about the greatest heroes in the world, and the most evil villains imaginable. The Joker variant covers for June are in recognition of the 75th anniversary of the Joker.

Regardless if fans like Rafael Albuquerque’s homage to Alan Moore’s THE KILLING JOKE graphic novel from 25 years ago, or find it inconsistent with the current tonality of the Batgirl books – threats of violence and harassment are wrong and have no place in comics or society.

We stand by our creative talent, and per Rafael’s request, DC Comics will not publish the Batgirl variant. – DC Entertainment 

Mindez akkor cenzúra lenne? Egyesek szerint nem, hiszen a döntés nem felülről érkezett, nem irányított vagy előre lefektetett rendszer szerint zajlott, és végeredményben a DC maga döntött arról, miként kíván véget vetni az ellentmondásos esetnek. Ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy a tömegek nyomásgyakorlása, a hisztikampányok, az irányított düh ugyanolyan cenzúrához vezetnek, mint a szó klasszikus értelemben vett jelentése.

Amikor pedig a művészetnek meg kell felelnie a politikailag korrekt nonszenszeket hirdetők elvárásainak, onnantól kezdve megszűnik a szabad alkotás, véleménynyilvánítás és önkifejezés. Be kell állni a sorba és követni az előírásokat, különben jön a bojkott, a cenzúra, a felháborodás, a személyes vádaskodások özöne. Nyílt, egyértelmű támadás ez minden ellen, amit a szórakoztatóiparról tudni vélünk, és mindezt álságos, hazug csomagolópapírban tálalják fel nekünk. Márpedig nagyon nem kellene engedni ennek a nyomásnak, mert ha ez így megy tovább, hosszú távon rendkívül súlyos, maradandó következményekkel kell számolnunk valamennyi iparágban.

A DC Comics döntése már csak azért is csalódást keltő, mert ők is tisztában vannak azzal, hogy akik a borítótervet ellenezték, azok nem az ő közönségük. Akik lelkesen dühöngtek a nagy semmi miatt, azok eddig sem vásároltak képregényt, és ezután sem fognak vásárolni. Teljességgel mindegy a számukra, milyen illusztrációt fog kapni a kérdéses füzet, hiszen soha nem akarták megvásárolni azt. És egy ilyen csoport igényeinek megfelelni, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi célközönséget, meglehetősen felelőtlen döntés a kiadó részéről.

És akkor vessünk egy pillantást magára az elkaszált borítóra, amit az esetnek hála most valószínűleg sokkal nagyobb figyelem övez annál, mint amennyit eredetileg kapott volna.

Az 1988-as The Killing Joke történetben a Joker azt próbálja bebizonyítani a maga torz eszközeivel, hogy a normálisat és az őrültet csupán egyetlen, igazán rossz nap választja el egymástól. A tesztalanya pedig James Gordon rendőrfelügyelő, akit elrabol és bezár egy vidámparkba. És hogy azt a bizonyos rossz napot biztosítsa a számára, lelövi a lányát, Barbara Gordont/Batgirlt, aki a golyónak köszönhetően csípőtől lefelé megbénul, és akinek agonizálását a Joker fotók képében bemutatja a tehetetlen apának.

Barbara Gordon ezt a történetet követően megszűnt Batgirl lenni. Ám ezzel együtt felvette az Oracle álcát, számítógépes zseni és hacker lett belőle, amitől egycsapásra sokkal nagyobb segítséggé vált Batman számára annál, mint Batgirl-ként valaha is volt. Jobb, erősebb és érdekesebb karakter lett belőle. Természetes evolúció volt ez a figura számára.

Igaz, Batgirl ismét védtelennek és sebezhetőnek tűnik ezen a bizonyos borítón, míg a Joker természetesen sötét és fenyegető. És ez ugyebár egyesek szemében nem kívánatos dolognak minősül. Mert hát az ég óvjon meg bennünket attól, hogy a hős veszedelembe kerüljön, és még inkább attól, hogy a rosszfiút ténylegesen rosszfiúként állítsák be nekünk! Mégis, ki hallott már olyan elképesztő fordulatról, miszerint a Joker (jellemének megfelelően) visszataszító, hátborzongató és ellenszenves karakterként van feltüntetve?! És mégis hogyan jönnek ahhoz a szerzők, hogy a sztori főszereplője kénytelen legyen kiverekedni magát valamiféle aktuális galibából?!

A borítókép ellenzőinek mindössze ennyi kellett a vérnyomásuk megemelkedéséhez és az érzéseik sérüléséhez. És ez finoman szólva is tragikomikus. Biztos, hogy ezeknek az embereknek teret kell engedni akár a képregények, akár bármelyik más iparág berkein belül?

Csupán az érdekesség kedvéért, ki is volt az, aki a DC részéről mellébeszélt, hazudozott és ferdített a történtekkel kapcsolatban? Egy bizonyos Cameron Stewart. 

 

Ugyanez a Cameron Stewart...

Véletlen lenne? Meglehet. De meg kell mondjam, az utóbbi 7 hónapom olyan volt, mintha egy valódi, testet öltött összeesküvés-elmélet kellős közepébe csöppentem volna, ami bármilyen hihetetlennek is tűnhet kívülről nézve, számomra nagyon is kézzelfogható és valóságos. És ezen a ponton engedtessék meg nekem, hogy ne higgyek már a véletlenekben!

Források:
adrianchm
Feels and Reals

Az acélember - kritika

Hogy milyen film az Acélember? Bizonyos tekintetben jó. Ez főleg akkor tűnik fel a nézőnek, amikor összehasonlítjuk az idei esztendő hasonló kategóriás alkotásaival. Ha így nézzük, a Feledést egy kevéssel, a Star Trek újabb résztét tucatnyi fényévvel veri, a Vasember harmadik epizódja pedig valahol a kettő között ténfereg. 

Továbbá jó abban az értelemben is, hogy nem kíván többnek mutatkozni annál, ami. Egy látványos, szórakoztató, egydimenziós kikapcsolódást nyújtó mozinál, ami a rendelkezésére álló két és fél óra alatt mindent megtesz annak érdekében, hogy Superman újra a régi fényében tündököljön előttünk. Na, nem mintha valaha is elkényeztettek volna minket a filmesek a karakterről szóló jobbnál jobb alkotásokkal. A "cipőt a cipőboltból, szuper filmet szuperhőstől" elv nála valamiért soha nem akart a gyakorlatban megvalósulni, míg végül elérkeztünk addig a 2006-os szégyenfoltig, amit ma sokan úgy ismernek: Superman visszatér. 

De mindez már a múlt. Hollywood, szokásához híven újra tiszta lapot nyitott, és útnak indított egy trilógiát, amiben a Warner stúdió reményei szerint végre fejőgépet tudnak faragni a leghatalmasabb ikonikus földi bálványból is. Superman pedig nem tétlenkedett, hanem megragadta a kínálkozó lehetőséget, és felröppent vele egészen a csillagos égig.

Viszont sajnos az Acélember másrészről egyáltalán nem egy jó film. Nem is lehet az. Így van ezzel minden egyes bevezető rész, kezdő epizód, első felvonás, és úgy fest, ez a mozi sem mentes ezektől a bosszantó, ám mégis kikerülhetetlen sallangoktól. Nem tudom, hányszor kell még végignéznem ugyanazokat a közhelyesen kiszámítható első, botladozó lépéseit és agonizáló önértékelési problémáit az éppen aktuális csodagyereknek. És különben is, ez az egész újraindítósdi egyszerűen nem működik. Miért érdekelne engem hirtelen a gyerekkori Clark Kent, amikor már korábban megismerhettük, milyen is a kész, teljes hatalmának birtokában lévő Superman? Mitől érdekesebb egy szárnyait bontogató, ügyetlen és gyenge valaki, amikor mindenki tudja, mire is képes valójában a figura, és egyre csak azt várjuk, hogy ezt a vásznon is láthassuk? Újra és újra végig kell szenvednie magát a nézőnek ezeken a kezdeti szakaszokon csak azért, hogy elérjünk addig a pontig, amit ismerünk és szeretünk. 

A történet a megsemmisülés szélén álló Krypton bolygón veszi kezdetét. Itt megismerkedhetünk a csecsemő Superman szüleivel, továbbá a főgonosz Zod generálissal is, akit a csatlósaival együtt a planéta elleni ármánykodásai miatt arra a szörnyűségre ítélnek, hogy egy űrhajón a fajukat eltörlő kataklizmát mind egy szálig annak rendje és módja szerint éljék túl. Ez aztán a kegyetlen büntetés, nem mondom! Mi, az igazság bajnokai, a jó letéteményesei mind itt pusztulunk, de a közveszélyes bűnözőket azért megmentjük, pusztán azért, nehogy a cselekmény ellaposodjon. 

De szerencsére nem ők az egyedüli túlélők, mert a szuperbébit is katapultálták a szülei a megsemmisülés előtt, aki így a Földön landolt, és akit ezután megtalálói gondozásba vettek. A gaz tábornok azonban nem adja fel, és hősünk után ered, mert a kölökbe a kedves papa beletáplált valami genetikai izét, amire a rettenetes hadúrnak roppantmód szüksége van. És... lényegben ennyi. Az Acélember nem épp acélos története, dióhéjban.  

A rendező, Zack Snyder ezzel a mozival lényegében újraforgatta a klasszikus, Chistopher Reeve által jegyzett 1980-as Superman 2-őt. A főszerepet ezúttal Henry Cavill kapta, aki így utólag egyáltalán nem is tűnik rossz választásnak. Mellécsapták természetesen az elmaradhatatlan Lois Lane-t (Amy Adams) is, aki viszont a főhőssel ellentétben egészen egyszerűen elviselhetetlenül gyenge lett. Nincs egyetlen jelenete sem, ahol ne lenne ciki vagy az, amit mond, vagy az, amit tesz. Ez legfőképp a forgatókönyvírók számlájára írható, akik láthatólag elfelejtették, hogyan lehet egy női karaktert szerethetővé tenni. Vagy lehet, csak a riporterekbe tört bele a bicskájuk, nem tudom. Mindenesetre az a tény, hogy a figura megjelenése utáni első harminc másodperc végén már azért rimánkodtam, hogy hulljon a fejére egy több tonnás meteor és vonják ki végleg a forgalomból, önmagában is elég beszédes. A Zod-ot alakító Michael Shannon is főként ripacskodással veteti magát észre, de azért az ő esetében talán nem annyira vészes a helyzet. 

Amiben viszont nincs hiány, az az akció. Úgy is mondhatnánk, majdhogynem túl sok is van belőle, mert a film harmadától mást sem látunk, mint robbanásokat, verekedéseket, lövöldözéseket, rombolást, pusztítást és kivételesen szép speciális effekteket. A harc mintha soha nem akarna véget érni, akár földön, akár levegőben tartózkodnak éppen hőseink. Felhőkarcolók, városnegyedek dőlnek romba, űrhajók röpködnek jobbra-balra, és nagy megelégedésünkre ez a vizuális orgia dominálja a film jelentős hányadát. Ezzel pedig - mondhatni szerencsénkre - háttérbe kerülnek olyan fölösleges és idegesítő elemek, mint a szerelmi szál túlbonyolítása (minél kevesebb Lois Lane, annál jobb) vagy a lelki tipródás a jó és rossz fogalmán. Superman ebben a moziban végre nem azzal tölti ideje nagy részét, hogy kitalálja, miképp védje meg az emberiséget az éppen aktuális veszedelemtől, simán csak megteszi azt, és kész. Kevés a dilemma, kevés a lelkizés, ami egyértelműen jó hatással van az összképre. Mindenki tudja, hogy Clark Kent jófiú. Minden szuperhős között a lehető legjobb. Ezért valóban nincs szüksége senkinek arra, hogy ezt párpercenként az eszünkbe vésse valami harmatos forgatókönyv. 

Az Acélember ebből a szempontból is jól vizsgázott tehát akkor, amikor az akcióra helyezte a hangsúlyt, nem pedig valamiféle belső vívódásra, amire senki nem kíváncsi. Superman, mint karakter nem annyira érdekes, hogy a lelki gyötrődései bárkit is huzamosabb időre lekötnének. Őt azért szeretjük, mert jön a bajban, nagyon nagy pofonokat oszt ki a rosszaknak, és mindig kiáll az igazság mellett. 

A Superman franchise újraindulása tehát meglátásom szerint egész pofásra sikeredett. Vagy úgy is mondhatnám, lehetett volna akár sokkal rosszabb is. Köztudott, hogy a forgalmazó a Batman és a Vasember mintájára trilógiát szeretne kanyarítani Clark Kent történetéből, ami azt jelenti, hogy a megfelelő bevételi mutatók teljesítése esetén számíthatunk a folytatásra. És nem kell túl nagy jóstehetségnek lennünk ahhoz, hogy nagyjából előre lássuk, mit is tartogatnak számunkra a forgatókönyvírók. A középső részben nagy valószínűség szerint felbukkan végre Lex Luthor, a záróepizódban pedig akár befuthat valaki komolyabb a főgonosz szerepére. Mondjuk Doomsday, teszem azt.  De ez természetesen még nem több, mint puszta spekuláció.  

Bakancslista #2

Mivel a bakancslistám első helyére került kéziágyúval kapcsolatos felajánlások nem árasztották el a postámat, ezért úgy döntöttem, újabb elemmel bővítem a lehetséges támogatói segítségnyújtások körét. Ezúttal egy sokkal kézzelfoghatóbb, materiálisabb igényemet szeretném a nagyérdemű elé terjeszteni. Illetve rögtön kettőt is!

Ez, kérem szépen, hivatalos nevén egy Batman - Arkham City Harley Quinn Statue. De én csak úgy becézem: mostazonnalkell! 

Ezidáig sikerült megúsznia, hogy megvásároljam. Pedig mindenki elhiheti, komoly energiákat fordítottam a beszerzésére, de amíg a külföldről történő szállítási költség jóformán annyiba kerül, mint maga a baba, addig azt az opciót kizárnám. Meg egyébként is ódzkodom a PayPal fizetéstől. Ám mindenkit megnyugtatok, akiben ez riadalmat vagy félelemet keltett: nem adom fel a vadászatot, és bármennyire is igyekszik velem kitolni az internet, a fogyasztói társadalom vagy a sors szeszélye, előbb vagy utóbb sikerrel járok.

Ó, de van itt még valami. Hiszen írtam is, hogy két dologról lesz szó. Jöjjön hát a második is ízibe! 

Ennek a kis drágának a becsületes neve: DC Comics Bombshells: Harley Quinn Statue! Limitált (5200 darabos) szériában kerül majd forgalomba valamikor majd az ősszel, bolti áron kerek 125 zöldhasúért. Nem gyenge ez sem, bár kicsit többet mutat a kelleténél. Attól még azért természetesen szeretjük.

Szóval, ja. Harley Quinn babákra vadászom mostanában, sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. De elég öreg, makacs és kitartó vagyok ahhoz, hogy ha valamit be akarok szerezni, azt idővel beszerzem, még ha a fél világot be is kell járnom, vagy fel kell forgatnom érte. Nagyon úgy fest, ezekért is tennem kell majd néhány kellemetlen kört. De hát ugyebár, csak azt tudjuk igazán értékelni, amiért keményen megdolgozunk!