Szellemirtók (Ghostbusters) 2016 - kritika

Hogy egy magamfajta zugfirkász mennyire tud objektív maradni egy olyan filmmel kapcsolatban, amelynek rendezője és főszereplői megállás nélkül azt hangoztatták, mennyire gyűlölnek, megvetnek és lenéznek engem és a hozzám hasonlóakat? Mennyire tudom egy olyan filmstúdió termékét elfogulatlanul kezelni, amely a teljes marketingjét arra alapozta, hogy érzelmi zsarolással, vádakkal, rágalmakkal és pökhendi nagyképűséggel igyekezett rávenni a mozi megnézésére? Mennyire vagyok képes elfojtani magamban az eredeti filmekkel (bizony, vessen meg, aki akar, de én kedveltem a Szellemirtók második részét is) kapcsolatos szeretetemet, hogy aztán nyílt elmével értékeljem ezt az új változatot? Mennyire tudok túllendülni Hollywood lassan közröhejbe forduló remake, reboot és folytatásmániáján, ami az utóbbi 10 évben másról sem szólt, mint a náluk jobb, érdekesebb, színvonalasabb műfajok kizsigereléséből, illetve a régi klasszikusok meggyalázásából? Egyáltalán akarok-e túllendülni ezeken a dolgokon?

Nos, örömmel jelenthetem, hogy képes voltam elfogulatlan és objektív maradni az első perctől az utolsóig, ráadásul ez semmiféle nehézséget nem okozott. És most, közvetlenül a film megtekintése után elfogulatlanul és objektíven tudom állítani, hogy az új Szellemirtók film valami elmondhatatlanul rosszul sikerült! 

És ezúttal többről van szó, mint a szokásosan gyenge moziról vagy egy félresikerült próbálkozásról. Nem, ez a film egyenesen sértő a rajongók és az átlagos nézők intelligenciájára nézve. Ha valaki szeretné teljesen fölöslegesen kidobni egy mozijegy árát, ha a film végi stáblista láttán sírva könyörögne az égieknek azért, hogy visszakapja az elvesztegetett két órát az életéből, ha végleg szeretne búcsút venni fiatalkora egyik kedvencétől, ha ízelítőt szeretne kapni, mennyire sötétnek, primitívnek és igénytelennek is tartja az amerikai filmipar a saját nézőit, akkor irány a legközelebbi mozi, mert a Szellemirtók bizony minden vágyunkat teljesíteni fogja. Aki viszont szeretné a pénzét, az idejét és az agyi kapacitását valami értékesre pazarolni, valamint félti a gyerekkora emlékeit, az jobb, ha távol marad ettől a gusztustalan förmedvénytől. 

A karakterek leírhatatlanul buták, egydimenziósak, szemernyi változáson vagy fejlődésen sem mennek keresztül a "gyötrelem két órája" (ezt a becenevet adtam a filmnek valahol a századik vérciki jelenetnél) alatt, és lényegében egy-egy unalomig ismert filmes sztereotípiát testesítenek meg. A sztorit az írók (Paul Feig és Katie Dippold) az első és második rész néhány kóbor jelenetéből ollózták össze, amihez persze hozzáadták a saját, agybeteg elképzeléseiket is, ennek hála pedig egy zavaros, felszínes, kiszámítható masszát kapunk. A cselekmény, lévén ez nem egy folytatás, hanem valahol a remake és a reboot között mozgó valami, többnyire az első filmet követi, de még azt a bolondbiztosnak látszó formulát is sikerült feltrancsírozniuk. Műfajilag nagyon rámentek a vígjáték vonalra, de ezt is az elképzelhető legrosszabb oldalról közelítették meg. Az eredeti film azért volt vicces, mert a nézőt a karakterek reakciói, esetenkénti bénázása, szeretni való személyisége és  közösen képernyőre varázsolt kémiája szórakoztatta. Az új filmben viszont béna gegeket vonultatnak fel, erőltetett és humortalan poénokra hegyeznek ki mindent, gyerekes ostobaságokat próbálnak színes köntösbe bújtatni, ezalatt pedig minden egyes szóból, mondatból arckifejezésből süt az erőlködés.

Történet, na az nincs sok. Összeállnak a Szellemirtók és megmentik New Yorkot az elszabadult szellemektől. A főgonosz indítékairól nem tudunk meg sokat, legfeljebb azt, hogy mindenki csúnyán bánt vele, ezért nem szereti különösebben az embereket. Ezért ki hibáztatja?! Arra viszont már nincs magyarázat, hogy ez a látszólag jelentéktelen, dühös, gyűlölködő kis senki (valószínűleg Paul Feig, az író-rendező így képzeli el lelki szemei előtt azokat, akik nem voltak elragadtatva a filmje előzetesétől) hogyan tudott építeni olyan gépeket, amelyek képesek kapukat nyitni a világok között, és hogyan válik a karakterből a halála után mindenható szuperszellem. Ezek csak úgy megtörténnek. Szükség volt egy gonoszra, ezért ott termett egy gonosz - célok, szándékok és magyarázatok nélkül.

Annyi baj legyen. Azért legalább a négy főszereplő szellemirtó képes valami értelmeset a képernyőre varázsolni, ugye?  Ó, jaj, de csúnya meglepetések várnak azokra, akik ebben reménykednének!

Kristen Wiig, Melissa McCarthy, Kate McKinnon és Leslie Jones külön-külön sem képesek lekötni az ember figyelmét a mozivásznon, de igazán csak együtt válnak igazán idegesítővé és elviselhetetlenné. Egyáltalán nem működnek jól együtt ezekben a szerepekben, a figurákat elképesztően túljátsszák, egyikük sem különösebben szerethető vagy szimpatikus. Az első benyomásaink pontosan ugyanazok lesznek róluk, mint a film végi utolsó benyomások. És ha ezek a benyomások nem pozitívak (márpedig cseppet sem azok), akkor elejétől a végéig utálni fogjuk őket.  A legborzalmasabb közülük egyértelműen Leslie Jones karaktere volt, aki olyannyira ráment a sztereotipikus, hangos, taszító "fekete nő" figurára, ami már szinte ténylegesen paródiának vagy szatírának tűnt. 

Ott van még persze Kevin, a hígagyú titkár (Chris Hemsworth), aki még arra sem képes, hogy a telefont felvegye, ezzel pedig számos "vicc" forrásaként szolgál. Mert ezt a színvonalat célozták meg humor kérdésében a készítők.

A trükkökről sok érdekeset nem tudok mondani. Aki látta az előzeteseket, az tudja, mire számíthat - a rikító neonszínekben pompázó szellemek nem nagyon illenek a vászonra. Inkább elvesznek az élményből, nem pedig hozzáadnak valamit, mert egy cseppet sem hihetőek és idegennek érezzük őket. Talán eleve ez volt a készítők szándéka vele, fene sem tudja. 

A régi szereplőgárda még élő tagjai is feltűnnek a filmben, de csupán cameo jelenetekben, nem pedig az eredeti karaktereikként. Ernie Hudson például Leslie Jones bácsikáját játssza, míg Dan Aykroyd taxisofőrként bukkan fel. Annie Potts szállodai recepciósként tündököl, míg a néhai Harold Ramis szoborként jelenik meg az egyik egyetemi jelentben. Sigourney Weaver felbukkanásáról attól tartok, lemaradtam. A WikiLeaks szivárgásokból tudjuk, hogy Bill Murray feltételezhetően azért vállalta be azt, hogy a nevét egybemossák ezzel a filmes trágyahalommal, mert a Sony pereskedéssel fenyegette meg, ha nemet mond a "felkérésükre". Vajon a többieket is így fűzték be? Talán sosem fogjuk megtudni. Az mindenesetre furcsa, hogy Rick Moranis valahogy kihúzhatta magát ebből a kudarchalmazból.

Jó feminista filmhez méltóan a Szellemirtók egyetlen pozitív férfi karaktert sem vonultat fel. Akikkel találkozunk, azok vagy rosszindulatúak, vagy végtelenül ostobák. De ha akarnám, ezt meg tudnám érteni. Az viszont már számomra is felfoghatatlan, hogy a női karakterek miért lettek olyan elviselhetetlenek, amilyenek.  Senkit nem lehet ebben a filmben szeretni. Senkit és semmit. Sem a szereplőket, sem a történetet, sem a humort, sem az akciót, de még azt sem, amikor a gyötrelem két órája végre véget ér. Csak tompa üresség és mély letargia marad utána, semmi több. 

Az tényleg már csak hab a tortán, amikor a film végi fináléban a Szellemirtók tökön lövik a franchise logóját. Ez a jelenet szimbolizálja a stúdió, a rendező és a stáb viszonyát ahhoz a közönséghez, akiktől elvárnák, hogy pénzt adjanak ki erre az iszonyatra.

A Sony valamiért azt hitte, jó ötlet nőgyűlölettel és szexizmussal vádolni a potenciális közönséget. A rendező és a főszereplők marketing címszóval végighaknizták az összes beszélgetős műsort, ahol újra és újra a fejünkbe verték, hogy a Szellemirtók a feminizmus új, nagy-nagy diadala, aki pedig nem hajlandó megnézni, az egyszerűen egy szörnyeteg. 

A filmet elnézve már értem, miért ezt az utat választották az illetékesek - mert egyszerűen nem volt semmi olyan a kezükben, amellyel pozitívan tudtak volna kampányolni a végtermék mellett. 

Teljes, totális csőd. A rajongók szemen köpése, egyben pedig az új nézőcsoport hülyének nézése. Azért néztem meg, hogy legalább másoknak ne kelljen átélniük azt a kínt, amit nekem kellett. Ne hagyják a Kedves Olvasók, hogy ez az áldozat hiábavaló legyen, és kerüljék el a Szellemirtókat, amilyen messze csak lehet!