A Lionhead Studios is engedett a hisztis SJW idióták nyomásának

Az eredetileg a videojátékok világából kiindult, ám mostanra gyakorlatilag valamennyi szórakoztatóipari ágazatot érintő #GamerGate mozgalom minden népszerűtlen állítás ellenére 7 hónap elteltével is teljes erőbedobással zakatol. Ennek pedig leginkább az az oka, hogy az etikus sajtóért, a szabad vélemény -és szólásszabadságért, valamint a belterjes uram-bátyám viszonyok eltakarításáért küzdők minden sarkon ugyanazokba az ellenfelekbe botlanak bele. Hisztis, unatkozó feministákba, social justice warrior szélsőségesekbe, puritán rinyagépekbe, akik mindent és mindenkit kontrollálni, tiltani, cenzúrázni szeretnének, ami nem fér bele torz és beteg világnézetükbe.

És az állítólagos elnyomás ellen "harcoló" tényleges elnyomók most a Lionhed Studios-t szemelték ki prédának, majd a jól bevált kényszerítéssel és ugyanilyen jól ismert semmitmondó szlogenjeikkel általános támadást indítottak a fejlesztőcsapat alábbi Twitter bejegyzése ellen.

A képet a számomra eddig teljesen ismeretlen National Cleavage Day alkalmából tette közzé a gárda a hivatalos oldalukon. Itt fontos megjegyezni, hogy a fejlesztők mindezt természetesen viccnek szánták, a kérdéses rajz pedig nem másból, mint a saját játékukból származik.  

Ám az mostanra valószínűleg mindannyiunk számára egyértelművé vált, hogy modern feministáink és az Orwelli világért küzdő felebarátaink szótárából hiányzik a "vicc" szó, és egyáltalán nem érdekli őket az sem, hogy valaki a saját szellemi tulajdonát ott, akkor és olyan körülmények között teszi közzé, ahogyan szeretné. Persze, ugyanezen embertársaink már ott tartanak, hogy egy egyszerű tapsolástól is kiveri őket a frász (YouTube link), így nem is csodálkozhatunk, ha a dekoltázs napján sokkot kapnak egy pár habos csöcstől. 

SJW kispajtásaink a fenti kép láttán természetesen azonnal szexizmust és kirekesztést kiáltottak. Menetrendszerűen jöttek a "nők tárgyként kezelése", a "disznó férfiak szexuális játékszere" és az "ezzel elidegenítik a nőket a játékoktól" sirámok, amelyek legalább olyan unalmasak már, mint amennyire nevetségesek.

Ám ez önmagában nem jelentene problémát. Mindenkinek joga van felháborodni azon, amin akar, és ugyanígy megteheti azt is, hogy nevetséges érzéseinek gyerekes hisztik közepette hangot ad. Azt ugyan nem értem, mit keres egy ilyen valaki az interneten, vagy egyáltalán hogyan képes létezni a való életben, ha mást sem csinál, mint megsértődik és hangosan szajkózza vélt áldozati komplexusait. De ez legyen csak az ő baja. 

Az igazán szomorú az egészben az, hogy a korábbi esetekhez hasonlóan az "elkövető", vagyis a Lionhead Studios itt is engedett a cenzorok nyomásának. Eltüntették a bejegyzést és sűrű bocsánatkérések közepette hajlongtak egy sort olyanok előtt, akik fikarcnyit sem tudnak sem róluk, sem a játékokról. Mert hát a jogok ugyebár ott érnek véget, ahol a feministák drágalátos érzései elkezdődnek!

Elkeserítő, hogy ismét csak ezek a morális pánikot gerjesztő szélsőséges elnyomók diadalmaskodnak a kreatív szabadság és nyílt véleménynyilvánítás felett. Öncenzúra ez a javából, ami megbénítja a szórakoztatóipart és ami az utóbbi 2-3 évben többet ártott a videojátékoknak, mint arról Jack Thompson és a hozzá hasonló agresszorok valaha is álmodhattak. 

És itt a dolog lényege. Ugyanis ennek a folyamatnak csakis azok szabhatnak határt, akik abban a pozícióban vannak, mint most a Lionhead. Ők azok, akik beinthetnek a rikácsoló hárpiáknak és véget vethetnek az ostoba támadásoknak. Ők küldhetik el a fenébe a sértett érzéseket. Ha lenne elég vér a pucájukban, akkor azt tennék, amit mindenki más tenni szokott a hangos, ám jelentéktelen kisebbségek fanyalgásai során: az ég világon semmit! 

Ők mondhatnak egyedül nemet a cenzúrára. Ők mondhatják, hogy köszönik, de nem veszik figyelembe a nem-játékosok észrevételeit a saját termékükkel kapcsolatban. De nem tették. Milyen kár, hogy ennek köszönhetően újfent ugyanazt a történetet kell végignéznünk, amit már oly sokszor láthattunk az utóbbi évek során. Újfent a nyávogó, akaratos, hisztis idióták óhaja teljesült. Hol van ennek a vége? Ki az, aki végre a sarkára fog állni?

Hogy a Lionhead lesújtó döntését a kép törléséről hogyan fogadta a videojátékokat valóban szerető közönség, azt el lehet képzelni. A fejlesztőcsapat így most két tűz közé szorulva őrlődhet azon, vajon hogyan is jutottunk idáig. És közben nem látják meg az iróniáját annak, hogy éppenséggel a saját öncenzúrájuk volt a következő lépés afelé az üres, polkorrekt világ felé, amit egyikünk sem kíván magának. 

A fejlesztők egy ártatlan bejegyzéssel akaratukon kívül egy háborús zóna kellős közepén találták magukat, és rá kellett jönniük, hogy amíg a egyik csatározó fél el akarja hallgattatni őket, addig a másik azért harcol, hogy ők akkor és azt tegyenek közzé, amit csak akarnak. Az egyik fél cenzúrázni akarja őket, a másik pedig értük is küzd, miközben tűri a rá zúduló támadások mérhetetlen özönét. Ennél keményebb ébresztőt aligha képzelhet el bárki, aki eddig semleges volt a #GamerGate jelenséggel kapcsolatban. És a jelek szerint valóban kezdik érteni a dolgok valódi súlyát.

Na igen. Meg tudom érteni őket - ahogy mindenki, aki ilyen vagy olyan formában valaha is szembesült a hibban SJW zombik és az őket kiszolgáló korrupt szaksajtó támadásaival. 

És mit szólt a Lionhead Studios döntéséhez a szakma és a többi fejlesztőgárda? Nos, finoman szólva sem voltak elragadtatva az öncenzori döntéstől!

A fentiekhez, úgy vélem, nem szükséges bármit is hozzáfűznöm! Csak annyit, hogy íme a jövő, kedves szórakoztatóipar!

  

A videojátékok cenzúrázásának jelene és jövője

Szégyen, nem szégyen, akkor is csak nemrég jutott a tudomásomra, milyen áldatlan állapotok uralkodtak évtizedeken keresztül a képregényiparban a tengerentúlon. Természetesen erről az ocsmányságról beszélek: CCA - Wikipedia

A dolog lényege, hogy egy önmagát fontosként beállító sóhivatal döntött arról, mi elfogadható és mi nem az egész ágazatban. Szabályoztak mindent, amit csak el lehet képzelni. Nincs vér. Nincs erőszak. Nincsenek csöcsök. Nincsenek drogok. A jónak minden esetben diadalmaskodnia kell a gonosz felett. A bűnözők minden esetben a rosszak, míg a rend őreit tilos negatív színben feltüntetni.

Akik nem álltak be a sorba és nem feletek meg az elvárásaiknak, azok nem kaptak pecsétet. És nem ám képletes értelemben vett pecsétről van ám szó, hanem erről a szépségről:

Ha nem volt pecsét, a nagykerek nem álltak szóba veled, és a reklámozók sem szívesen foglalkoztak a termékeddel. Az igazat megvallva nem sok esélyed volt érvényesülni, ha nem feleltél meg a CCA csodálatos követelményeinek. A rendszer nevetségesebb volt, mint manapság Hollywood azzal a fránya korhatár-besorolási mániájával - pedig ez egyáltalán nem kis teljesítmény a "nevetségességi" versenyben! Igazi, hamisítatlan cenzori hivatallal állunk hát szemben.

Ez a bagázs majd' 50 éven át basáskodott a képregények tartalma felett. Ők voltak azok, akik a törékeny, butus, tudatlan olvasókból nem nézte ki, hogy azok maguk is képesek eldönteni, milyen tartalommal kívánnak találkozni. Milyen rendes tőlük!

A szlogenjük természetesen az volt, hogy védik az ifjúságot a „káros tartalmaktól” és nem kívánatos gondolatoktól. Hát ki merne ilyen nemes célok elé akadályt gördíteni, nem igaz? Ki ne akarná védeni a szegény, ártatlan gyerekeket a szórakoztatóipar borzalmai elől? Ja, hogy elmúltál 18? 28? 38? Akkor is mi döntünk helyetted, te tudatlan, mentálisan befolyásolható fogyasztó. Mindez a te érdeked, hát nem érted?!

Mondanom sem kell, ez a szabályozás két dolgot eredményezett. Egyrészt a képregények teljes mértékben egysíkúakká váltak, eltűnt belőlük minden egyediség, minden morális kérdés vagy erkölcsi dilemma. Az ember újra és újra ugyanazt olvasta, épp csak más címmel és szereplőkkel.

Másrészt a pecsét megléte a készítőket automatikus öncenzúrára kényszerítette. Egyértelmű és világos volt, mi mehet át a rostán és mi az, amivel fölöslegesen próbálkoznak, ennélfogva nem sok értelme volt feszegetni a határokat.

A szabad, korlátok nélküli művészet ilyen keretek között egyszerűen nem létezhetett. Ám a CCA mostanra – hála az égnek – semmivé vált. A képregénykiadók hosszú idő után beintettek neki, ezzel pedig szertefoszlott minden hatalma. A rajongók pedig csak abban reménykedhettek, hogy ehhez hasonló szégyen soha többé egyetlen iparággal sem fog megtörténni.

Pedig egyre inkább úgy tűnik, kezdünk visszatérni a cenzúra nemesnek semmiképp nem nevezhető gyökereihez. Igaz, ezúttal egy másik ágazatot veszélyeztet a dolog.

Egy ideje már gyanítom, hogy a videojátékokat kívülről támadó szélsőséges feminista hárpiák, és az őket foggal-körömmel védelmező mocskos, alapjaiban korrupt, hazug és álságos szaksajtó közösen azon fáradozik, hogy ezt a huszonvalahány-milliárd dolláros iparágat kontrollálja. Vagy legalábbis megpróbálják úgy irányítani, hogy abból vastagon profitáljanak. Az utóbbi években átvették a pozíciókat a különféle játékos oldalak szerkesztőségeiben, és ők kerültek adminisztrátori és moderátori pozíciókba a fontosabb fórumokon (Reddit, NeoGAF, 4chan). Miután pedig befutott Anita Sarkeesian, a messiásuk, és elkezdte a „popkultúra-kritikus” álcája alatt terjeszteni a hazugságokat, féligazságokat és megtévesztéseket arról, miszerint a videojátékok kirekesztővé és szexistává nevelik az embert, a veszedelmes játszma kezdetét vette.

Mert hát ki lehet olyan szívtelen és érzéketlen, hogy nem gondol szerencsétlen nők-asszonyok sértett érzéseire? Ki ne védené meg a hős amazont, aki halált megvető bátorsággal bemerészkedik egy hímek által dominált iparágba? Miért hunyunk szemet a kisebbségek és a gyengébbik nem kirekesztése előtt?

Vádak érik a szerencsétlen nőnemű kritikust, miután az oltári nagy hülyeségeket beszél? Nőgyűlölet! Ellenvéleménye van valakinek? Zaklatás!

Ilyen légkörben pedig mégis ki merne szót emelni az ellen, amit az iparágat támadók és a nekik csontig benyaló firkászok mondanak, legyen szó bármilyen hajmeresztő ostobaságról is? Hiszen senki nem szereti, ha nőgyűlölőnek, kirekesztőnek, szexistának vagy akármi másnak nevezik minden ok nélkül. Ezzel a visszataszító módszerrel remekül lehet biztosítani, hogy ne jusson tér az ellenvéleményeknek.

Az indíték tehát megvan. Ezúttal a „Gondolj a gyerekekre!” helyett a „Gondolj a nőkre!” vált szállóigévé. Mármint azokra az ártatlan, védtelen, szerencsétlen feministákra illene gondolnunk, akik nem ismerik az iparágat, nem érdeklik őket a játékok, és nem is akarnak a részévé válni a kultúrának, de azért károgva adnak hangot nemtetszésüknek, valahányszor megpillantanak egy hímnemű főszereplőt vagy egy lengén öltözött női karaktert.

Régebben a szaksajtó ezeket a kívülről érkező támadásokat a fejlesztőkkel, kiadókkal és játékosokkal közösen döngölte a földbe minden különösebb nehézség nélkül. Ám ezúttal ez a bizonyos sajtó az agresszor. Ők támadtak a tulajdon közönségükre, a játékosokat vádolva szexizmussal, nőgyűlölettel, terrorizmussal és kirekesztéssel. Szavuk egységes volt és roppant hangos: a játékosok gonoszak, ők pedig a jók, akik megvédik a világot a mi rettenetes gonoszságunktól!

És ki merészelne ujjat húzni velük? Hiszen az ő kezükben vannak a hírek, ők írják a kritikákat, ők döntenek arról, ki kap reflektorfényt és kiről nem szabad egyetlen sort sem írni. Az ő véleményük egyet jelent egy-egy játék sikerével vagy kudarcával, ezért aztán igen komoly erő összpontosul a kezükben. Nem csoda hát, ha a fejlesztők nem mernek nyíltan beszélni róluk vagy éppenséggel az iparág jelenlegi tragikus helyzetéről. Érthető, ha az indie csapatok nem akarnak rossz színben feltűnni előttük, és nem akarják velük összerúgni a port.

És miután a sajtó a saját beteges nézeteit nyíltan, fennhangon hirdetve nyilvánvalóvá tette, mit tart elfogadhatónak és mit nem „videojáték” címszó alatt, onnantól kezdve az alkotás immár nem szabad és független. A sajtó immár nem is próbálja titkolni az iparág előtt, hogy a fejlesztők vagy cenzúrázzák magukat annak megfelelően, amit ők elvárnak tőlük, vagy egyszerűen feketelistára kerülnek a prominens oldalakon. És mit hoz a véletlen – azon a fránya GDC konferencián nem ott virított egy panel, ami azt mutatta be, hogyan is kell az öncenzúrát megfelelően kivitelezni? De persze mindez csupán a véletlenek egybeesése lehet!

Azaz kipipálhatjuk az öncenzúra részt is! De mi a helyzet azzal a bizonyos pecséttel? Az már végképp túlzásnak, sőt, lehetetlennek tűnik, nem igaz?! Nos, egyáltalán nem. Erre tessék: The Local

Svéd eset, és mint tudjuk, az az ország a beteges feminizmus egyik gócpontja. Ráadásul – eddig – nem is lett a kezdeményezésből semmi. De azért próbálkoznak. Biz Isten próbálkoznak azzal a rohadt pecséttel! És egyáltalán nem lennék meglepve, ha egy ilyen jellegű kezdeményezés hamarosan felütné a fejét a többi országban is. Természetesen a videojátékos szaksajtó (mint a téma nagy szakértője) és a feminista körök (a gonosz, szexista, nőgyűlölő, kirekesztő terroristák elsődleges „áldozatai”) hathatós közreműködésével.

Ha megnézzük annak a svéd nonszensznek a keltét, az láthatjuk, hogy tavaly novemberi a cikk. A kérdés csupán az, vajon miért volt olyan nagy csönd körülötte? Miért nem lett belőle eddig semmi, holott bizonyos köröknek nyilvánvalóan egyáltalán nem lenne ellenére egy ilyen rendszer bevezetése?

Az ok-okozati összefüggés egyáltalán nem bizonyított, de a magam részéről erős a gyanúm, hogy annak a fránya #GamerGate mozgalomnak köze lehet a késlekedésnek. Arról a mozgalomról van szó, ami ugyebár leleplezte a korrupt sajtó mocskos dolgait. Arról, ami fényt derített az összefonódásokra és összeférhetetlenségre. Arról, amit a videojátékos szaksajtó a mai napig terroristacsoportnak tüntet fel az olvasótábora előtt.

Épp csak az a baj, hogy az az olvasótábor azóta már nincs sehol. A felhasználók átnyergeltek YouTube-ra és Twitch-re. A magazinok elveszítik a jelentőségüket, a reklámozók elpártolnak mellőlük, az elidegenített követőkkel egyetemben. És ezt a fejlesztők is észrevették. Rájöttek, hogy nincsenek rászorulva a politikai agitátor oldalakra és nem kell beállniuk a sorba, ha figyelemre van szüksége a terméküknek. Lassan, de biztosan ez az iparág is megérti, hogy nincs rászorulva szélsőséges bloggerek és korrupt újságírók véleményére. Ráadásul még csak nem is kellett 50 esztendőt várni minderre!

És legnagyobb örömömre ezek az oldalak nagyon nehezen dolgozzák fel lelkileg ezt az új helyzetet, amit egyes egyedül a saját arroganciájuknak és etikátlan magatartásuknak köszönhetnek!