Viszlát, művészi szabadság - a DC visszavonta az ellentmondásos borítót

Újabb nap, újabb szégyenletes esemény a szórakoztatóiparban és a művészetben. Ráadásul nem mellékesen az alkotói szabadság is kapott egy méretes ütést a mogyoróira, hogy tudja, hol a helye napjaink polkorrekt köpönyegbe burkolózó aljas, visszataszító cenzorainak ocsmány világában.

Történt ugyanis, hogy a DC tegnap bejelentett egy új, nem mellesleg opcionális borítót a Batgirl sorozatuk 41. számához. Íme!

A képen a Joker és Batgirl láthatóak. Akik ismerik a két karakter előtörténetét (azaz olvasták Alan Moore The Killing Joke című remekművét), azok egy pillanat alatt felismerik, miről is szól a jelenet. Ez a sötét, komor és zseniális borítóterv leplezetlenül tiszteleg a legendás előzmény előtt, és ami egyszerűségével is sokatmondó, beszédes kedvcsináló a képregény elsődleges célközönsége számára. Röviden tehát megtestesít mindent, amitől egy rajz túlnő önmagán, és művészetté válik.

De mondanom sem kell, nem mindenki volt elragadtatva ettől. A bejelentést követően ugyanis szinte azonnal befutottak a hibbant, szélsőséges feministák, SJW kretének, hivatásos felháborodók és unatkozó internet-aktivisták, akik fröcsögve estek neki a borítónak. Elborult állításaik szerint mindez nem más, mint a nők elleni erőszak dicsőítése, „rape culture”, a szexuális erőszak és bántalmazás áldozatainak semmibe vétele, és minden más, amit ezek az idióták hasonló helyzetekben szajkózni szoktak. Azzal is bajuk volt, hogy az illusztráción Barbara Gordon tehetetlennek és/vagy gyengének van beállítva, és aki reménytelenül ki van szolgáltatva a bohóc gonoszságának.

Mindezen hisztinek a kicsúcsosodása a #CHANGETHECOVER hashtag lett, amely – mint a neve is mutatja – a borító megváltoztatását követelte. És néhány órával ezelőtt kiderült, hogy a DC engedett a nyomásnak és sajnos visszavonta az opcionális borítótervet.

Az illusztráció készítője, Rafael Albuquerque a döntés után a következő nyilatkozatot tette az esettel kapcsolatban:

My Batgirl variant cover artwork was designed to pay homage to a comic that I really admire, and I know is a favorite of many readers. ‘The Killing Joke’ is part of Batgirl’s canon and artistically, I couldn’t avoid portraying the traumatic relationship between Barbara Gordon and the Joker.

For me, it was just a creepy cover that brought up something from the character’s past that I was able to interpret artistically. But it has become clear, that for others, it touched a very important nerve. I respect these opinions and, despite whether the discussion is right or wrong, no opinion should be discredited.

My intention was never to hurt or upset anyone through my art. For that reason, I have recommended to DC that the variant cover be pulled. I’m incredibly pleased that DC Comics is listening to my concerns and will not be publishing the cover art in June as previously announced.

With all due respect,

Rafa

Tehát lényegében ugyanaz a forgatókönyv játszódott le, aminek sajnálatos módon az utóbbi időben egyre többször vagyunk a tanúi. A felháborodók mélyen megsértődtek valamin, amiről semmit nem tudnak, és a jól bejáratott szlogenjeiket lobogtatva támadást intéztek a rajz, vele együtt pedig a művészi és alkotói szabadság ellen. Elvégre érzések sérültek, ami az ő beteges nézeteik szerint mindent felülbírál, mindenek felett áll, és aki packázni mer ezzel az érzékeny kérdéssel, arra teljes erejével lesújt a feminista/SJW csürhe rettenetes haragja!

A DC Comics a döntését a következőképpen indokolta:

We publish comic books about the greatest heroes in the world, and the most evil villains imaginable. The Joker variant covers for June are in recognition of the 75th anniversary of the Joker.

Regardless if fans like Rafael Albuquerque’s homage to Alan Moore’s THE KILLING JOKE graphic novel from 25 years ago, or find it inconsistent with the current tonality of the Batgirl books – threats of violence and harassment are wrong and have no place in comics or society.

We stand by our creative talent, and per Rafael’s request, DC Comics will not publish the Batgirl variant. – DC Entertainment 

Mindez akkor cenzúra lenne? Egyesek szerint nem, hiszen a döntés nem felülről érkezett, nem irányított vagy előre lefektetett rendszer szerint zajlott, és végeredményben a DC maga döntött arról, miként kíván véget vetni az ellentmondásos esetnek. Ugyanakkor egy pillanatra se feledkezzünk meg arról, hogy a tömegek nyomásgyakorlása, a hisztikampányok, az irányított düh ugyanolyan cenzúrához vezetnek, mint a szó klasszikus értelemben vett jelentése.

Amikor pedig a művészetnek meg kell felelnie a politikailag korrekt nonszenszeket hirdetők elvárásainak, onnantól kezdve megszűnik a szabad alkotás, véleménynyilvánítás és önkifejezés. Be kell állni a sorba és követni az előírásokat, különben jön a bojkott, a cenzúra, a felháborodás, a személyes vádaskodások özöne. Nyílt, egyértelmű támadás ez minden ellen, amit a szórakoztatóiparról tudni vélünk, és mindezt álságos, hazug csomagolópapírban tálalják fel nekünk. Márpedig nagyon nem kellene engedni ennek a nyomásnak, mert ha ez így megy tovább, hosszú távon rendkívül súlyos, maradandó következményekkel kell számolnunk valamennyi iparágban.

A DC Comics döntése már csak azért is csalódást keltő, mert ők is tisztában vannak azzal, hogy akik a borítótervet ellenezték, azok nem az ő közönségük. Akik lelkesen dühöngtek a nagy semmi miatt, azok eddig sem vásároltak képregényt, és ezután sem fognak vásárolni. Teljességgel mindegy a számukra, milyen illusztrációt fog kapni a kérdéses füzet, hiszen soha nem akarták megvásárolni azt. És egy ilyen csoport igényeinek megfelelni, miközben figyelmen kívül hagyják a valódi célközönséget, meglehetősen felelőtlen döntés a kiadó részéről.

És akkor vessünk egy pillantást magára az elkaszált borítóra, amit az esetnek hála most valószínűleg sokkal nagyobb figyelem övez annál, mint amennyit eredetileg kapott volna.

Az 1988-as The Killing Joke történetben a Joker azt próbálja bebizonyítani a maga torz eszközeivel, hogy a normálisat és az őrültet csupán egyetlen, igazán rossz nap választja el egymástól. A tesztalanya pedig James Gordon rendőrfelügyelő, akit elrabol és bezár egy vidámparkba. És hogy azt a bizonyos rossz napot biztosítsa a számára, lelövi a lányát, Barbara Gordont/Batgirlt, aki a golyónak köszönhetően csípőtől lefelé megbénul, és akinek agonizálását a Joker fotók képében bemutatja a tehetetlen apának.

Barbara Gordon ezt a történetet követően megszűnt Batgirl lenni. Ám ezzel együtt felvette az Oracle álcát, számítógépes zseni és hacker lett belőle, amitől egycsapásra sokkal nagyobb segítséggé vált Batman számára annál, mint Batgirl-ként valaha is volt. Jobb, erősebb és érdekesebb karakter lett belőle. Természetes evolúció volt ez a figura számára.

Igaz, Batgirl ismét védtelennek és sebezhetőnek tűnik ezen a bizonyos borítón, míg a Joker természetesen sötét és fenyegető. És ez ugyebár egyesek szemében nem kívánatos dolognak minősül. Mert hát az ég óvjon meg bennünket attól, hogy a hős veszedelembe kerüljön, és még inkább attól, hogy a rosszfiút ténylegesen rosszfiúként állítsák be nekünk! Mégis, ki hallott már olyan elképesztő fordulatról, miszerint a Joker (jellemének megfelelően) visszataszító, hátborzongató és ellenszenves karakterként van feltüntetve?! És mégis hogyan jönnek ahhoz a szerzők, hogy a sztori főszereplője kénytelen legyen kiverekedni magát valamiféle aktuális galibából?!

A borítókép ellenzőinek mindössze ennyi kellett a vérnyomásuk megemelkedéséhez és az érzéseik sérüléséhez. És ez finoman szólva is tragikomikus. Biztos, hogy ezeknek az embereknek teret kell engedni akár a képregények, akár bármelyik más iparág berkein belül?

Csupán az érdekesség kedvéért, ki is volt az, aki a DC részéről mellébeszélt, hazudozott és ferdített a történtekkel kapcsolatban? Egy bizonyos Cameron Stewart. 

 

Ugyanez a Cameron Stewart...

Véletlen lenne? Meglehet. De meg kell mondjam, az utóbbi 7 hónapom olyan volt, mintha egy valódi, testet öltött összeesküvés-elmélet kellős közepébe csöppentem volna, ami bármilyen hihetetlennek is tűnhet kívülről nézve, számomra nagyon is kézzelfogható és valóságos. És ezen a ponton engedtessék meg nekem, hogy ne higgyek már a véletlenekben!

Források:
adrianchm
Feels and Reals

A videojátékok cenzúrázásának jelene és jövője

Szégyen, nem szégyen, akkor is csak nemrég jutott a tudomásomra, milyen áldatlan állapotok uralkodtak évtizedeken keresztül a képregényiparban a tengerentúlon. Természetesen erről az ocsmányságról beszélek: CCA - Wikipedia

A dolog lényege, hogy egy önmagát fontosként beállító sóhivatal döntött arról, mi elfogadható és mi nem az egész ágazatban. Szabályoztak mindent, amit csak el lehet képzelni. Nincs vér. Nincs erőszak. Nincsenek csöcsök. Nincsenek drogok. A jónak minden esetben diadalmaskodnia kell a gonosz felett. A bűnözők minden esetben a rosszak, míg a rend őreit tilos negatív színben feltüntetni.

Akik nem álltak be a sorba és nem feletek meg az elvárásaiknak, azok nem kaptak pecsétet. És nem ám képletes értelemben vett pecsétről van ám szó, hanem erről a szépségről:

Ha nem volt pecsét, a nagykerek nem álltak szóba veled, és a reklámozók sem szívesen foglalkoztak a termékeddel. Az igazat megvallva nem sok esélyed volt érvényesülni, ha nem feleltél meg a CCA csodálatos követelményeinek. A rendszer nevetségesebb volt, mint manapság Hollywood azzal a fránya korhatár-besorolási mániájával - pedig ez egyáltalán nem kis teljesítmény a "nevetségességi" versenyben! Igazi, hamisítatlan cenzori hivatallal állunk hát szemben.

Ez a bagázs majd' 50 éven át basáskodott a képregények tartalma felett. Ők voltak azok, akik a törékeny, butus, tudatlan olvasókból nem nézte ki, hogy azok maguk is képesek eldönteni, milyen tartalommal kívánnak találkozni. Milyen rendes tőlük!

A szlogenjük természetesen az volt, hogy védik az ifjúságot a „káros tartalmaktól” és nem kívánatos gondolatoktól. Hát ki merne ilyen nemes célok elé akadályt gördíteni, nem igaz? Ki ne akarná védeni a szegény, ártatlan gyerekeket a szórakoztatóipar borzalmai elől? Ja, hogy elmúltál 18? 28? 38? Akkor is mi döntünk helyetted, te tudatlan, mentálisan befolyásolható fogyasztó. Mindez a te érdeked, hát nem érted?!

Mondanom sem kell, ez a szabályozás két dolgot eredményezett. Egyrészt a képregények teljes mértékben egysíkúakká váltak, eltűnt belőlük minden egyediség, minden morális kérdés vagy erkölcsi dilemma. Az ember újra és újra ugyanazt olvasta, épp csak más címmel és szereplőkkel.

Másrészt a pecsét megléte a készítőket automatikus öncenzúrára kényszerítette. Egyértelmű és világos volt, mi mehet át a rostán és mi az, amivel fölöslegesen próbálkoznak, ennélfogva nem sok értelme volt feszegetni a határokat.

A szabad, korlátok nélküli művészet ilyen keretek között egyszerűen nem létezhetett. Ám a CCA mostanra – hála az égnek – semmivé vált. A képregénykiadók hosszú idő után beintettek neki, ezzel pedig szertefoszlott minden hatalma. A rajongók pedig csak abban reménykedhettek, hogy ehhez hasonló szégyen soha többé egyetlen iparággal sem fog megtörténni.

Pedig egyre inkább úgy tűnik, kezdünk visszatérni a cenzúra nemesnek semmiképp nem nevezhető gyökereihez. Igaz, ezúttal egy másik ágazatot veszélyeztet a dolog.

Egy ideje már gyanítom, hogy a videojátékokat kívülről támadó szélsőséges feminista hárpiák, és az őket foggal-körömmel védelmező mocskos, alapjaiban korrupt, hazug és álságos szaksajtó közösen azon fáradozik, hogy ezt a huszonvalahány-milliárd dolláros iparágat kontrollálja. Vagy legalábbis megpróbálják úgy irányítani, hogy abból vastagon profitáljanak. Az utóbbi években átvették a pozíciókat a különféle játékos oldalak szerkesztőségeiben, és ők kerültek adminisztrátori és moderátori pozíciókba a fontosabb fórumokon (Reddit, NeoGAF, 4chan). Miután pedig befutott Anita Sarkeesian, a messiásuk, és elkezdte a „popkultúra-kritikus” álcája alatt terjeszteni a hazugságokat, féligazságokat és megtévesztéseket arról, miszerint a videojátékok kirekesztővé és szexistává nevelik az embert, a veszedelmes játszma kezdetét vette.

Mert hát ki lehet olyan szívtelen és érzéketlen, hogy nem gondol szerencsétlen nők-asszonyok sértett érzéseire? Ki ne védené meg a hős amazont, aki halált megvető bátorsággal bemerészkedik egy hímek által dominált iparágba? Miért hunyunk szemet a kisebbségek és a gyengébbik nem kirekesztése előtt?

Vádak érik a szerencsétlen nőnemű kritikust, miután az oltári nagy hülyeségeket beszél? Nőgyűlölet! Ellenvéleménye van valakinek? Zaklatás!

Ilyen légkörben pedig mégis ki merne szót emelni az ellen, amit az iparágat támadók és a nekik csontig benyaló firkászok mondanak, legyen szó bármilyen hajmeresztő ostobaságról is? Hiszen senki nem szereti, ha nőgyűlölőnek, kirekesztőnek, szexistának vagy akármi másnak nevezik minden ok nélkül. Ezzel a visszataszító módszerrel remekül lehet biztosítani, hogy ne jusson tér az ellenvéleményeknek.

Az indíték tehát megvan. Ezúttal a „Gondolj a gyerekekre!” helyett a „Gondolj a nőkre!” vált szállóigévé. Mármint azokra az ártatlan, védtelen, szerencsétlen feministákra illene gondolnunk, akik nem ismerik az iparágat, nem érdeklik őket a játékok, és nem is akarnak a részévé válni a kultúrának, de azért károgva adnak hangot nemtetszésüknek, valahányszor megpillantanak egy hímnemű főszereplőt vagy egy lengén öltözött női karaktert.

Régebben a szaksajtó ezeket a kívülről érkező támadásokat a fejlesztőkkel, kiadókkal és játékosokkal közösen döngölte a földbe minden különösebb nehézség nélkül. Ám ezúttal ez a bizonyos sajtó az agresszor. Ők támadtak a tulajdon közönségükre, a játékosokat vádolva szexizmussal, nőgyűlölettel, terrorizmussal és kirekesztéssel. Szavuk egységes volt és roppant hangos: a játékosok gonoszak, ők pedig a jók, akik megvédik a világot a mi rettenetes gonoszságunktól!

És ki merészelne ujjat húzni velük? Hiszen az ő kezükben vannak a hírek, ők írják a kritikákat, ők döntenek arról, ki kap reflektorfényt és kiről nem szabad egyetlen sort sem írni. Az ő véleményük egyet jelent egy-egy játék sikerével vagy kudarcával, ezért aztán igen komoly erő összpontosul a kezükben. Nem csoda hát, ha a fejlesztők nem mernek nyíltan beszélni róluk vagy éppenséggel az iparág jelenlegi tragikus helyzetéről. Érthető, ha az indie csapatok nem akarnak rossz színben feltűnni előttük, és nem akarják velük összerúgni a port.

És miután a sajtó a saját beteges nézeteit nyíltan, fennhangon hirdetve nyilvánvalóvá tette, mit tart elfogadhatónak és mit nem „videojáték” címszó alatt, onnantól kezdve az alkotás immár nem szabad és független. A sajtó immár nem is próbálja titkolni az iparág előtt, hogy a fejlesztők vagy cenzúrázzák magukat annak megfelelően, amit ők elvárnak tőlük, vagy egyszerűen feketelistára kerülnek a prominens oldalakon. És mit hoz a véletlen – azon a fránya GDC konferencián nem ott virított egy panel, ami azt mutatta be, hogyan is kell az öncenzúrát megfelelően kivitelezni? De persze mindez csupán a véletlenek egybeesése lehet!

Azaz kipipálhatjuk az öncenzúra részt is! De mi a helyzet azzal a bizonyos pecséttel? Az már végképp túlzásnak, sőt, lehetetlennek tűnik, nem igaz?! Nos, egyáltalán nem. Erre tessék: The Local

Svéd eset, és mint tudjuk, az az ország a beteges feminizmus egyik gócpontja. Ráadásul – eddig – nem is lett a kezdeményezésből semmi. De azért próbálkoznak. Biz Isten próbálkoznak azzal a rohadt pecséttel! És egyáltalán nem lennék meglepve, ha egy ilyen jellegű kezdeményezés hamarosan felütné a fejét a többi országban is. Természetesen a videojátékos szaksajtó (mint a téma nagy szakértője) és a feminista körök (a gonosz, szexista, nőgyűlölő, kirekesztő terroristák elsődleges „áldozatai”) hathatós közreműködésével.

Ha megnézzük annak a svéd nonszensznek a keltét, az láthatjuk, hogy tavaly novemberi a cikk. A kérdés csupán az, vajon miért volt olyan nagy csönd körülötte? Miért nem lett belőle eddig semmi, holott bizonyos köröknek nyilvánvalóan egyáltalán nem lenne ellenére egy ilyen rendszer bevezetése?

Az ok-okozati összefüggés egyáltalán nem bizonyított, de a magam részéről erős a gyanúm, hogy annak a fránya #GamerGate mozgalomnak köze lehet a késlekedésnek. Arról a mozgalomról van szó, ami ugyebár leleplezte a korrupt sajtó mocskos dolgait. Arról, ami fényt derített az összefonódásokra és összeférhetetlenségre. Arról, amit a videojátékos szaksajtó a mai napig terroristacsoportnak tüntet fel az olvasótábora előtt.

Épp csak az a baj, hogy az az olvasótábor azóta már nincs sehol. A felhasználók átnyergeltek YouTube-ra és Twitch-re. A magazinok elveszítik a jelentőségüket, a reklámozók elpártolnak mellőlük, az elidegenített követőkkel egyetemben. És ezt a fejlesztők is észrevették. Rájöttek, hogy nincsenek rászorulva a politikai agitátor oldalakra és nem kell beállniuk a sorba, ha figyelemre van szüksége a terméküknek. Lassan, de biztosan ez az iparág is megérti, hogy nincs rászorulva szélsőséges bloggerek és korrupt újságírók véleményére. Ráadásul még csak nem is kellett 50 esztendőt várni minderre!

És legnagyobb örömömre ezek az oldalak nagyon nehezen dolgozzák fel lelkileg ezt az új helyzetet, amit egyes egyedül a saját arroganciájuknak és etikátlan magatartásuknak köszönhetnek!