93. nap: Hírek videojáték fronton

A Game Informer összeállított egy listát a 2011-ben megjelenő játékokról. Érdekes címekben nem lesz hiány, szerencsére.

Január
Dead Space 2 (360, PS3)
Breach (360, PC)
Two Worlds II (360, PS3, PC)
Mass Effect 2 (PS3)
DC Universe Online (PS3, PC)
LittleBigPlanet 2 (PS3)
Stronghold: Kingdoms (PC)
Plants vs. Zombies (DS)

Február
Call of Duty: Black Ops First Strike Map Pack (360)
Test Drive Unlimited 2 (360, PS3, PC)
Marvel vs. Capcom 3 (360, PS3)
Bulletstorm (360, PS3, PC)
Knights Contract (360, PS3
Killzone 3 (PS3)
Ape Escape Fury! Fury! (PS3)
de Blob 2 (PS3, DS)
MotorStorm: Apocalypse (PS3)
Assassin's Creed: Brotherhood (PC)
The Conduit 2 (Wii)
Duke Nukem: Critical Mass (DS)
Dragon Quest VI: Realms of Revelation (DS)
Tactics Ogre: Let Us Cling Together (PSP)


Március
Fight Night Champion (360, PS3)
Dragon Age 2 (360, PS3, PC)
Homefront (360, PS3, PC)
F.3.A.R. (360, PS3, PC)
Crysis 2 (360, PS3, PC)
Yakuza 4 (PS3)
Shogun 2: Total War (PC)
Pokémon Black (DS)
Pokémon White (DS)
3DS piacradobása
God Eater Burst (PSP)
Patapon 3 (PSP)

Április
Portal 2 (360, PS3, PC)
Mortal Kombat (360, PS3)
Stronghold 3 (PC)
Hunted: The Demon's Forge (PC)

Május
The Witcher 2 (360, PS3, PC)
Red Faction: Armageddon (360, PS3, PC)
Hunted: The Demon's Forge (360, PS3)

Augusztus
Resistance 3 (PS3)

Szeptember
Disgaea 4 (PS3)
Rage (360, PS3, PC)

Október
The Grinder (360, PS3, PC, Wii)

November
Uncharted 3: Drake's Deception (PS3)
The Elder Scrolls V: Skyrim (360, PS3, PC)
Aliens: Colonial Marines (360, PS3, PC)

1. negyedév
Stacking (360, PS3)
Bionic Commando Rearmed 2 (360, PS3)
Bodycount (360, PS3, PC)
Alice: Madness Returns (360, PS3, PC)
Child of Eden (360, PS3)
Ico/Shadow of the Colossus Collection (PS3)
Bloodline Champions (PC)
Fable 3 (PC)
Warhammer 40,000: Dawn of War II - Retribution (PC)

2. negyedév
I Am Alive (360, PS3, PC)
L.A. Noire (360, PS3)
El Shaddai: Ascension of the Metatron (360, PS3)
Shadows of the Damned (360, PS3)
Brink (360, PS3, PC)
Colin McRae: Dirt 3 (360, PS3, PC)
Tom Clancy's Ghost Recon: Future Soldier (360, PS3, PC)
Driver: San Francisco (360, PS3, PC, Wii)
Deus Ex: Human Revolution (360, PS3, PC)
Operation Flashpoint: Red River (360, PS3, PC)
Star Wars: The Old Republic (PC)
Torchlight II (PC)

3. negyedév
Warhammer 40,000: Space Marine (360, PS3, PC)
Gears of War 3 (360)
Batman: Arkham City (360, PS3, PC)

Valamikor 2011-ben (pontosított bejelentés nélkül)
XCOM (360, PC)
Dungeon Siege III (360, PS3, PC)
Spec Ops: The Line (360, PS3, PC)
Inversion (360, PS3)
Ace Combat: Assault Horizon (360, PS3)
True Crime: Hong Kong (360, PS3, PC)
Hitman 5 (360, PS3, PC)
Metal Gear Solid Rising (360, PS3, PC)
Top Spin 4 (360, PS3, Wii)
Saints Row 3 (360, PS3, PC)
Battlefield 3 (360, PS3, PC)
Fez (360)
Kingdom Under Fire II (360, PC)
DotA 2 (PC)
Diablo III (PC)
Duke Nukem Forever (360, PS3, PC)
Max Payne 3 (360, PS3, PC)
Grand Slam Tennis (360, PS3)
Forza Motorsport 4 (360)
Mass Effect 3 (360, PS3, PC)
Assassin's Creed III (360, PS3, PC)
Twisted Metal (PS3)
Infamous 2 (PS3)
SOCOM 4 (PS3)
Ratchet and Clank: All 4 One (PS3)
The Last Guardian (PS3)
Agent (PS3)
The Agency (PS3)
Guild Wars 2 (PC)
The Legend of Zelda: Skyward Sword (Wii)
Valkyria Chronicles III (PSP)
Dissidia 012 Final Fantasy (PSP)
Monster Hunter Portable 3 (PSP)

Összesen 18 cím van, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ez többé-kevésbé megfelel az eddigi évek átlagának. Közülük is egyértelműen kiemelkedik a Mass Effect 3, a Star Wars: The Old Republic, valamint a Dragon Age 2. De a többi is várós, úgy bizony!

92. nap: Fogyi

Nyár óta fogyókúrázom. Nem viszem túlzásba, nem követek semminemű mágikus diétát, nem eszem varázsporokat, nem iszom csodalöttyöket. Nincs felfoghatatlan szenvedés, elmaradt a sokak által átélt depresszió, sőt, még azt sem tapasztalom, amit a dicső címlapguruk a reklámokban megpróbálnak elhitetni velem: hogy valami emberfeletti, heroikus küzdelemnek lettem hirtelen a részese. 

Baromi egyszerű módszert követek: kevesebb kaja, és több mozgás. Ez a bűvös módszer, a Coca-Cola receptje, amit oly sokan keresnek, és a nagy kutatás során van, aki bizony durván mellétrafál. Nem hangzik túl felemelően, ez igaz, de nekem ennyi bőségesen elég a sikerhez. Nyár óta ledobtam magamról 13 kilót, aminek következtében az amorf szörnyeteg végre kezd emberi alakot ölteni. Már nincs szükség napvitorla méretű ruhadarabokra, elég csupán Godzilla szabóját megcsörgetnem, és egy tapasztalt kínai munkásbrigád fél év alatt összedobja, amire szükségem van.

Azonban van még egy fontos adalék, ami nélkül az egész nem ér semmit. Ez pedig az elhatározás. Ha az megvan, a többi már csak humbug, szemfényveszés és lehúzás. A motiváció elengedhetetlen a fogyókúra esetében ugyanúgy, mint az élet más területein, mégsem lehet bespájzolni a hozzávalókból különféle netes oldalakon, nem árulják a patikákban, a bioboltokban, nem szolgálhatnak vele a személyi edzők, és nem helyettesítheti a plasztikai sebész értő keze sem. Ha ez a fontos adalék elmarad, minden próbálkozás, hosszú távon kudarcra van ítélve. Hiába, gyarló az ember, könnyel elcsábul, bűnbe esik, megtörik, ami mellé legtöbbször még indokot is talál: lelki bánat, gyengeség, kudarcélmény, vagy önmaga jutalmazásának kényszere. Nem ítélek el senkit, aki elköveti ezeket a hibákat, hiszen tudom, a feladat bizonyára sokak számára megerőltető. 

Ma délután abban a szerencsés helyzetben találtam magam, hogy a motiváltságom újult erővel, vulkáni tevékenységhez hasonlatosan tört rám, mintegy varázsütésre. Az történt, hogy december eleje óta most álltam először mérlegre, és nagyon nem tetszett, amit láttam. A karácsonyi dőzsölések, habcsók-tesztelések, szaloncukor próbák, bejglis nassolások után, no és a durva hideg miatti kevesebb séta eredményeképp felszedtem megint másfél kilót. Ez nem sok, tudom, elvégre valamennyire számoltam is ezzel az ünnepek előtt, de attól még a látvány nagyon lehangoló volt. Mostantól nincs mese, ismét fel kell vennem a kesztyűt, és tovább kell harcolnom!

Így hát, holnaptól könnyes búcsút kell intenem a csodálatos pizzáknak, a tenyérnyi rántott húsoknak, a beraktározott szaloncukroknak, a hébe-hóba becsúszó marcipánoknak, az esti csipszezésnek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem sajnálom a dolgot. Ugyanakkor mazochista énem újabb gyötrő behatások után kiált, és nem szeretnék neki csalódást okozni. Azért jó tudni, hogy nem kell messzire menni, ha az ember motivációja lelohad egy kicsit. Elég, ha ráállok a mérlegre, és egyből világossá válik az út, amelyet követnem kell. 

Mondom mindezt úgy, hogy az imént rendeltem egy szalámis pizzát... na de gond egy szál sem, hiszen, ha jól emlékszem, holnaptól jön újra a fogyi. Addig még sok alkalmam nyílik még a bűnözésre! 

91. nap: 25%

Nem csalás, nem ámítás, az Egy év project a mai napon fontos, 25%-os mérföldkőhöz érkezett, s csupán már csak háromszor ennyire van szükség ahhoz, hogy elérjem a 365 napos limitet. Eddig, bevallom, elégedett vagyok magammal, nincsenek kimaradt dátumok, sőt, néha túl is teljesítettem a  kötelezően előírt penzumot. A színvonal, jóindulattal és finoman szólva is hullámzó, az íráskényszer néha inkább zavaró, mint kellemes, az ötletek nem mindig jönnek időben, és annak az igénynek is meg kellene felelni, hogy kedves olvasóim se unják halálra magukat, miután idekattintanak. Nem kis feladat ez így, együtt, de próbálkozom, kitartóan, eltökélten. 

Az életem, hála e blognak, némiképp megváltozott az utóbbi 91 nap során. Egészen más szemszögből figyelem a világot, a környezetemet, a híreket, a furcsa eseményeket, mint annak előtte tettem, hiszen folyton folyvást keresem a bejegyzésre alkalmas témákat. És időnként az is előfordul, hogy ennek a szemléletváltásnak köszönhetően sikerül bizonyos bosszantó, kellemetlen eseményeket más szemszögbe helyezni, különböző megvilágításoknak alávetni, nehogy mindenből fröcsögő és gyűlölködő megnyilvánulás szülessen a részemről. És ez mindenképpen újdonság eddigi életemhez képest. Puhulok, hogy másképp fejezzem ki eddigi, szívhez szóló monológomat, nincs mit szépíteni a dolgon.

A lényeg, hogy e jeles napon, e jeles pillanatban, e jeles mérföldkőnél csupán egyetlen dologra tudok őszintén, tiszta szívvel gondolni: hogy rohadt éhes, rohadt szomjas, és piszkosul fáradt vagyok, mert egész nap rakodtam, mászkáltam, és nem ettem egyetlen falatot sem. Úgyhogy most eljött a vacsoraidő, reszkess, Don Pepe pizzéria, mert érkezik a rendelés. És utána, azt hiszem, elmarad a hosszú, békés, esti séta, és megyek lefeküdni. A holnapi viszontlátásra!

90. nap: Orcára huppanás

Elnézést a címben szereplő eufemizmusért, de a Pofára esés kicsit durva lett volna, főleg azért, mert ismét egy rusnya kudarcélményemet szeretném megosztani kitartó olvasóimmal. Előre közlöm: nem tudom, tényleg én vagyok ekkora lúzer, vagy valaki, odafönt, rohadtul unatkozik, és ráadásul még a humorérzéke is satnya. Az eset még tegnap történt, de mostanáig gondolkodtam azon, vajon megér-e ez egy bejegyzést. Mint azt ezennel mindenki láthatja, a válasz megszületett.

Rettentő hosszú, lelkileg megterhelő vívódás - és némi év végi anyagi juttatás - után úgy döntöttem, ideje beruháznom egy új telefonba. A régi, mint arról a közelmúltban beszámoltam, nem mai darab, így bármennyire is sajog érte a szívem, elérkezett a változtatás ideje. 

Először a két ünnep között próbálkoztam. Egy bizonyos készüléket szerettem volna, egy bizonyos szolgáltatótól, egy bizonyos tarifacsomagban. Mondhatni: minden adott volt egy flott, olajozottan működő tranzakcióhoz. Egyetlen aprósággal nem számoltam, ez pedig a tisztelt cég készleteinek hiányos volta. A lényeg, hogy épp abban az időszakban kifogytak a kérdéses készülékből (karácsony utáni vásárlási láz, ugyebár), így aztán bármennyire is igyekezett az ügyintéző rábeszélni valamire, amit soha nem kértem tőle, én nem engedtem a bűnös csábításnak, és úgy döntöttem, inkább megvárom az újév első szállítmányát. 

Azóta minden nap figyeltem a cég honlapját, mikor érkezik újabb adag a telefonból. Kitartásomat végül siker koronázta, péntek délelőttre eltűnt az a bosszantó nincs felirat, ami csak egyet jelenthetett: van! Megint van, csak most, csak nekem! Szinte szárnyaltam a boldogságtól, gazellaszökkenésekkel, légiesen könnyed suhanással vettem az irányt a bevásárlóközpontig, ahol ugyan újév előtt hoppon maradtam, de most végre ott volt a lehetőség, hogy jóvá tegyék mulasztásukat. Mint egy kis fecske, úgy röppentem át a tömeg feje fölött, egy dörzsölt balett-táncos eleganciájával törtem utat magamnak a bámészkodók forgatagában. Közben ártatlan, tündéri lelkemet elöntötte a boldogság: végre csillapíthatom birtoklási vágyamat, amit a rám szakadó reklámok és ingerek gerjesztettek  bennem alattomos fogásokkal, hosszú hónapok alatt. Mesebeli, álomszerű érzés volt.

De aztán eljött az ébredés. Mert hiába szerepelt a szolgáltató honlapján, hogy van, mert a helyszínen kiderült, nincs. Előző este adták el belőle az utolsó darabot, így hiába értem oda nyitásra, hiába szárnyaltam, szökkentem, suhantam, röppentem, balettoztam, újfent csúnyán pof... akarom mondani orcára huppantam, immár másodszor, ugyanúgy, ugyanott. A forgatókönyv innen már ismerős volt. Mosolyogva kínáltak minden mást, ami van, és különösebben nem zavarta őket, hogy nekem valami olyan kellett volna, ami épp nincs. Ezúttal legalább annyit sikerült elérni, hogy értesítenek majd, ha végre náluk hagyhatok egy akkora összeget, amiből egy kisebb falu hitelproblémáit is meg lehetne oldani. Hogy most ez jó, vagy sem, az talán csak nézőpont kérdése.

89. nap A semmiember

- Mi volt ma az iskolában?
- Semmi...!

Ismerős párbeszéd, ugye? Ez az, aminek gyakorlatilag minden ember részese volt, vagy részese lesz valamikor, akár a szülő, akár a gyerkőc szerepét tölti is be éppen. A dolog önmagában vicces, jópofa, legalább is engem mindig képes volt megnevettetni, ha kívülállóként voltam tanúja ennek a rövid, de velős beszélgetésnek. Amikor velem történt épp a semmi, az annyira már nem volt szórakoztató, mert egyrészt kamuztam, próbáltam letagadni a rossz jegyeket, intőket, akármiket. De utólag visszatekintve mókás lehetett, hogy velem durván tíz éven keresztül soha, semmi nem történt az iskolában. Nem volt dolgozat, felelés, jegy, sikerélmény vagy csalódás. "Az oktatási rendszer hibája", jegyezném meg mai fejjel, némi fejcsóválás közepette, de aligha lenne bárki is, aki bedőlne ennek a szövegnek. Mindegy, ez már a múlté, engem ezzel bizonyosan nem fog többet nyaggatni senki, legalább is ami az iskolás ügyeket illeti.

Mert bár mindez régen történt, attól én még maradtam ugyanaz, aki voltam. A semmiember. Úgy sejtem, idegesítő lehetek ismerőseim, barátaim számára, mert kérdezzenek bármiről, én állandóan úgy tűnhetek, mint akit lélegeztetőgépre kötöttek, egy csövön át táplálnak, és tetőtől talpig begipszeltek, nehogy megmozdulhasson. - Mit csináltál tegnap? Semmit! Mit láttál a tévében? Semmit! Mit olvastál mostanában? Semmit! Merre jártál a hétvégén? Semerre! Történt veled egyáltalán valami? Nem, semmi!

Néha rosszul esik, amiért ennél frappánsabb válaszra nem telik, de erre is, mint sok más dologra, jó okom van. Ugyanis saját tapasztalataim szerint abból semmilyen bajom nem származhat, ha befogom a lepcses számat, és tagadok, mint a vád alá helyezett tömeggyilkos. Viszont, annak lehetnek kellemetlen következményei, ha mesélni kezdek. Ezek a negatív hatások persze leginkább újabb kérdéseket jelentenek, amelyekre kénytelen vagyok megint hosszasan válaszolni, ami számomra nem buli. Ha viszont a semmiember lép akcióba, mindössze öt betűvel tudom rövidre zárni a további beszélgetést minden olyan témában, amiről épp nincs kedvem cseverészni. Bár, hogy őszinte legyek, nekem általában semmiről nincs kedvem kommunikálni, ami rólam szól, ezért ezeket a társalgásokat valóban a lehető legkíméletesebb és leggyorsabb úton szoktam lezárni. Ennek pedig, hogy rövidre zárjam a dolog taglalását, semmilyen különösebb oka nincs. Pont.

Szóval, amennyiben bárki kérdez tőlem valamit, amire a semmiember adna választ, az illetőnek nincs oka sértődésre, ne vegye ezt a szívére, ne feszegesse tovább a dolgot. Ilyenkor a "semmi", vagy ennek variációi megfelelnek a "hagyjuk ezt" kéréssel. Lehet szó politikáról, közéletről, sportról... mindegy, csak ne én legyek a téma, mert annál nincs unalmasabb. Hiszen velem soha, semmi nem történik, ugyebár...

88. nap: Vadászidény

Még tavaly, ősz elején csatlakoztam ahhoz a bizonyos ismert, F betűs közösségi portálhoz. Korábban ez sosem fordult elő velem, még csak a szándék szintjén sem merült fel az ötlet, több okból kifolyólag. Az egyikből sosem csináltam titkot: nem szeretem túlságosan az embereket, és bármerre is sodort a szél, soha, semmilyen körülmények között nem éreztem magam egyetlen közösség tagjának sem, legyen szó iskoláról, munkahelyről, vagy bármi más csoportról. A másik ok talán az - ami azért kapcsolódik az előzőhöz -, hogy általában nem is nagyon keresem mások társaságát. Hosszú és unalmas lélektani elemzés lenne, ha ebbe most mélyebben beleásnám magam, ezért legyen elég inkább csak annyi, hogy én, eddigi életem során kizárólag emberek között tudtam unatkozni, egyedül soha. Tudom, ez inkább rólam egy szegénységi bizonyítvány, mint egy kritika a külvilágra nézve, de akkor is ez az igazság. 

Ezek után valóban nyomós érvre volt szükség ahhoz, hogy beadjam a derekamat, és regisztráljak az arckönyvre. De akkor és ott ez jó ötletnek tűnt, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy kerestem valakit. Nem tudtam a nevét (bár volt miből kiindulni), nem tudtam, hol lakik (csak a kontinensben voltam biztos), nem ismertem a kapcsolatrendszerét, soha nem találkoztam vele személyesen... szigorúan nézve az ég adta világon semmi, de semmi közöm nem volt, és nagy valószínűség szerint nem is lesz hozzá. De én mégis meg szerettem volna találni, és jobb ötlet híján megpróbálkoztam azzal a kissé elhamarkodott ötlettel, hogy talán majd azon a bizonyos közösségi oldalon rábukkanok. 

És az a legfélelmetesebb az egészben, hogy sikerült! Két napomba telt, hogy kiismerjem a számomra sokszor logikátlannak és kaotikusnak tűnő portál működését, és egy újabb, intenzív kereséssel töltött hosszú hétvégébe, hogy megtaláljam az illetőt. Ez idő alatt többet tudtam meg arról, mennyire felelőtlenül bánnak az emberek a személyes adataikkal, információikkal, mint amennyit erről korábban sejtettem. Elkeserítő volt a helyzet, és kezdtem világosan látni, hogy milyen jó kis kémszoftverre bukkantam. Arról, hogyan lehet a létező leghatásosabb módszerrel kapcsolatba és interakcióba lépni az ismerősökkel, még most sincs halvány sejtésem se, de a kutatásban már rettentő profi vagyok.

Sokáig nem tudtam, mitévő legyek a felfedezéssel (leszámítva azt, hogy mennyire büszke voltam magamra, amiért sikerült véghez vinni a lehetetlent, és fél milliárd ember közül megtaláltam valakit), ezért inkább figyelő módba mentem át, messziről cserkésztem be a vadat, óvatosan, távcsővel. Hogy mire vártam, nem tudom. Talán egyszerűen féltem felvenni vele a kapcsolatot, bejelölni ismerősnek, vagy bármi mást kezdeményezni. Vagy az is lehet, hogy maga a keresés, nyomozás, vadászat élménye sokkal érdekesebb és vonzóbb volt, mint maga a préda. Mindenesetre az egy jó két hónapnyi megfigyelés után világossá vált, hogy a profilhoz április közepe óta nem nyúlt a gazdája, amitől azért elszontyolodtam. Hiszen hiába volt minden, hiába tűnt úgy, hogy a keresés sikerrel járt, amikor jó fél évvel le voltam maradva a zsákmányról. Kudarcot vallottam, elveszítettem a nyomot, ismét a semmiről kell indulnom, ami egyszerre frusztráló és izgalmas kihívás. 

Aztán közben úgy alakult, hogy ott ragadtam azon a bizonyos közösségi oldalon. Bugyuta, nyomkodós játékokat játszom, mintha nem lenne legalább félezer másik, amivel tolhatnám. Néha kommentelek, néha felfelé mutató ujjakra bökök, máskor meg az ismerősök által belinkelt írásokat, cikkeket, videókat nézegetem. Nem élvezem, mégis csinálom, nap mint nap. Ez olyannyira meglepett, hogy elkezdtem gondolkodni a jelenségen. Talán majd erről is írok valamikor egy bejegyzést, még nem vagyok biztos benne. 

Ugyanakkor annak is itt lenne az ideje, hogy ismét magamra öltsem az álcázófelszerelést, és újra megpróbáljam becserkészni a prédámat. A vadászidény ezennel folytatódik!

87. nap: Kaleido Star

Nem vagyok büszke rá, de a szükség néha nagy úr, így esetenként olyan dolgokra is rákényszerülök, amelyek nem feltétlenül a legtisztább módszerek. Így vagyok a letöltésekkel is; tudom, azon túl, hogy erősen etikátlan,  a legtöbbször még illegális is e tevékenység, ezért csak végső esetben, kényszer hatására, netán hiánypótlás céljából folyamodom hozzá. 

De az is igaz, hogy sok esetben egyszerűen nincs is más módszer arra, hogy beszerezzünk valamit. Van, amit a kiadók valamilyen ismeretlen okból kifolyólag soha nem jelentetnek meg DVD-n, másokra azt mondják, nincsen igény rájuk, megint mások technikai nehézségekkel bajlódnak, elhasználódott kópiák és gyengébb minőségű hangsávok formájában. Indok mindig van, már ha valaki egyáltalán veszi a fáradtságot, és magyarázattal próbál szolgálni a hiány, vagy az elmaradás okaira vonatkozóan. 

Engem, a szőrös szívű, örök elégedetlent ez legtöbbször nem hat meg, és inkább a saját kezembe veszem az események irányítását. Így tettem most is, amikor pofátlanul arrogáns módon letöltöttem a Kaleido Star című rajzfilmsorozatot. Pontosabban anime sorozatot (Animesorozatot? Vagy anime-sorozatot? Gőzöm sincs, hogyan írják ezt helyesen!), a precízebb olvasók kedvéért. 

Évek óta nagy kedvencem ez a japán mese, de hogy miért, arra nehéz lenne elfogadható magyarázatot találnom. Ugyanis én egyértelműen nem tartozom abba a célcsoportba, amelynek ezt a műsort szánták, és mégis imádom! Néhol kicsit csöpögős, a néző olykor térdig gázol a szereplők könnyeiben, a történet közhelyes, a karakterek pedig semmi világmegváltó újdonságot nem tesznek le az asztalra. 

Akkor hát, mégis mi az, ami megfogott benne? Ezt meglehetősen hosszan lehetne sorolni. Egyrészt a megjelenítés valóban lenyűgöző. Csodaszép színek, az animáció az átlagosnál kevésbé darabos, a karakterek remekül kidolgozottak. Számomra fontos az is, hogy a sorozatban nincs lényegében egyetlen komolyabb szerelmi szál sem, ami azért szintén ritkaságnak számít, műfajtól függetlenül. A történet egy cirkusz, illetve annak artistái köré összpontosul, amihez leginkább a mindenki által ismert Cirque du Soleil-ből merítettek ötleteket, már ami a bemutatott előadásokat illeti. Ezek is rendkívül látványos elemei a sorozatnak, bár sokszor mintha gond lenne a gravitáció működésének értelmezésével, de azért ez egy mese esetében nem olyan súlyos probléma. Aztán, ami még kellemes újdonság, hogy a készítők tudták, mikor értek el arra a pontra, ahonnan már értelmetlen, és gyakorlatilag lehetetlen tovább folytatni a cselekményt, és végrehajtották azt a bravúrt, ami amerikai sorozatok esetében soha nem jön össze: abbahagyták! Más értelmezés szerint nem volt elég jó a nézettsége, de ezt egy rövid utánajárás után könnyedén lehet cáfolni. A Kaleido Star összesen két évadot élt meg, plusz megjelent hozzá még három extra epizód, és ennyi. Pont jókor, pont jó helyen ért véget. Ezt nem is lehet tovább magyarázni.

Ez eddig mind szép és jó, de önmagában biztosan kevés lett volna ahhoz, hogy ennyire eltökélt rajongóvá váljak. Ahhoz szükség volt még arra is, hogy az unalomig ismert, nyugati sorozatok mintájához képest valami mást, valami érdekeset és újszerűt kapjak. Tévedés ne essék, ez is egy jól bevált recept szerint működik, épp csak ez a világ keleti fertályának popkultúrájából merít. A Kaleido Star epizódjai mind-mind ártatlanul bájos, mégis szomorú részek, amelyekben egészen a második évad utolsó pillanatáig nincs egyértelmű happy end, csak egyfajta keserédes melankólia és elgondolkodtató bonyodalmak. A történet álmokról, és azok eléréséről szól, de közben nincs sem csöpögős cukormáz, sem csontig hatoló, konstans szenvedés, hanem végig valahol a kettő között maradunk. A karakterek aranyosak, és azt szintén pozitívumnak tartom, hogy nem gyűlöltem meg a főszereplőt valahol a történet közepén - ellentétben mondjuk a Harry Potter sorozattal, ahol ez elég hamar bekövetkezett. 

Arról is érdemes szót ejteni, hogy sok esetben meglehetősen nehéz helyesen megtippelni bizonyos események kimenetelét. Főleg úgy, ha valaki az ezerszer látott recept alapján gondolkozik; a fekete és a fehér bizony sokszor szürke, a szerencse nem feltétlenül pártol az arra érdemesebb mellé még a legkiélezettebb helyzetekben sem, és úgy egyébként is, nincs tuti recept a konfliktusok megoldására. A dolgok megtörténnek, és nincs olyan érzése az embernek, hogy kívülről irányítják őket, előre megírt forgatókönyv alapján. Ebből a szempontból sokkal valóságosabbnak hat a Kaleido Star, mint a legtöbb, általam eddig látott sorozat cselekménye. Megint csillagos ötös a készítőknek, ebben a kategóriában is.

Érdemes megemlíteni a magyar szinkront is, ami meglátásom szerint rettentő jól sikerült. Volt módom megismerni az eredeti, valamint az angol nyelvű hangokat is, és az kell mondjam, egyáltalán nem vagyunk lemaradva mögöttük, sőt! Az akkor még fiatalabb szinkronosok színe-java bukkan fel a magyar változatban, akik nagyon kitettek magukért. Le a kalappal előttük, engem teljesen lenyűgöztek, és nélkülük biztosan nem értékelném olyan nagyra ezt a sorozatot, mint amennyire most teszem.

És hogy ne maradjunk negatívumok nélkül sem, említést tennék egy rettentő idegesítő fókáról, aki, sajnos, már a sorozat elején előkerül, és vérlázító makogásait hallgatva legtöbbször értetlenül állok a tény előtt, hogy az alkotók miért nem ölették le azt a kis rondaságot egy fókavadász osztaggal, ha már úgyis japán sorozatról van szó. De ezt leszámítva több kritikát nem tudok, és nem is akarok megfogalmazni. 

Az RTL Klub legalább tízszer leadta már a teljes sorozatot a hétvégi műsorsávban, s időről időre ismét előveszik a tarsolyukból. Meglehet, ez az ok, amiért a DVD kiadás mindezidáig elmaradt. De talán még egyszer azt is megélem, hogy eredetiben, legálisan jussak hozzá a sorozat epizódjaihoz, nem pedig kerülőutas módszerekkel. Ha ez valaha is így lesz, engem biztosan a vásárlók között tudhatnak majd.   

86. nap: A szörny életre kelt!

Ma részleges napfogyatkozás volt kis hazánk fölött. Budapesten ebből ugyan semmit nem lehetett látni a vastag felhőréteg és a hóesés miatt, de attól még tény, hogy az esemény bekövetkezett. 

Az évezredek során bizonyosan rengeteg népcsoport kapcsolt a ritka égi tüneményhez misztikus babonákat, mások a természetfeletti erők megnyilvánulásának ékes bizonyítékát, vagy épp istenségek és démoni teremtmények hatalmának kiteljesedését vélték felfedezni benne. Az biztos, hogy egykoron rettenetes hatása lehetett az emberekre; a boszorkányság és a varázslat idejében még a legbátrabb haramiák is alighanem keresztet vetettek, s legendák, mendemondák, történetek keringtek arról, milyen pokoli rémek léphetnek át a mi ártatlan, törékeny világunkba egy-egy napfogyatkozás alkalmával. 

E régi, szép időket felelevenítve én is bemutatnék egy gyönyörűséget, amelyre pont a csillagászati kuriózum ideje alatt bukkantam. Igazi cukormázas tündi-bündi a kis drága!

Nem csalás, nem ámítás, ez egy Hell Pit Abomination! Lenyűgöző! S bár a napfogyatkozás ideje alatt született (meg bennem a gondolat, hogy be kéne egyet szereznem), a világra csupán január 15-én fogja betenni pokoli lábait, hiszen akkortól lesz kapható a boltokban. 

A Games Workshop ezzel a figurával ismét magasra tette a lécet, és már előre dörzsölöm a mancsom, mekkora élmény lesz ezt (persze némileg lebutított formában) ráereszteni egy túlbuzgó Mordheim csapatra! 

*Ide most kéretik mennydörgést és villámcsapást képzelni, no és persze a napfogyatkozást! Így teljes a borzongató élmény!*

85. nap: Antifocista

Mikor nekikezdtem ennek a blognak, voltak bizonyos irányelveim. Ilyen volt, példának okáért az, hogy igyekszem távol tartani magam olyan dolgok szidásától, amelyekkel kapcsolatban másutt már kifejeztem egyértelmű nemtetszésemet. Ám ma meg kell szegnem ezt a fogadalmat, bármennyire nincs ez ínyemre.

Délután volt szerencsém egy ideig kispályás focit nézni valamelyik tematikus csatornán. Egy rendkívül látványos, szórakoztató, érdekes és izgalmas sportágról van szó... ami így gyakorlatilag mindenben szöges ellentétben áll a nagytestvérrel. 

Ezért nyilván kapni fogok hideget-meleget mindenkitől, de véleményem szerint nincs még egy olyan sportág,  ami annyira fordítottan arányos minőség kontra überhype mutatókkal rendelkezik, mint az európai foci. Hogy ez ne csak egyszerű, fröcsögős, haraggal és bosszúsággal átitatott bejegyzés legyen, mint amilyenre eredetileg készültem, inkább tételesen, pontról pontra mutatnám be az aggályaimat, amelyek felmerültek bennem, miután végignéztem, miképp lehet normálisan is játszani ezt a sportot.

1. A csere. Ugyan miért van az a szabály, hogy egy meccsen csupán hármat lehet cserélni? Most az a cél, hogy a végső sípszóra mindkét csapat játékosai hullafáradtak legyenek, így percről percre lassuljon a játék, unalomba fulladjon az egész buli? Ezen kívül csak a síugrásban tapasztalható, hogy az egyre nagyobb és látványosabb ugrások elérését a bírók kívülről próbálják megakadályozni azzal, hogy a beülőt egyre lejjebb viszik. De nekik legalább ott van az az érvük, hogy ezzel próbálják a versenyzők testi épségét óvni. Vajon mi erre az érv a fociban? Mi a fenéért nem lehet rendesen cserélni? 

2. A les. Bármennyit is keresgélnék, nehezen tudnék ennél ostobább szabályt találni, legyen szó bármilyen sportról (na jó, például hülyeség, hogy a női műkorcsolyát ruhában kell űzni, de az más tészta). Ez egyetlen dologra jó, hogy minél kevesebb gól szülessen, hogy akadályozzák a támadójátékot, hogy lehetőséget adjanak a védekező csapatnak unalmas kifutásokkal meggátolni az ellenfelet szinte mindenben. Arról már nem is beszélve, hogyan magyarázza el ennek a lényegét a férfi annak a bátor asszonyságnak, aki úgy dönt, végigszenvedi az urával azt a 90 percet. Mert az a kevés hölgy, aki még talán meg is érti ennek a lényegét, elmagyarázni, tovább adni már biztosan nem tudja senkinek. Egy régi világ lassú tempójának csökevényes maradványa ez a szabály, nem több, ami fölött alaposan eljárt az idő. 

3. A megállíthatatlan idő. Na jó, ez az, amire tényleg nincs magyarázat. Egyrészt kétszer 45 perc indokolatlanul hosszú. Persze itt jön be a kettes pont (a gólszerzés akadályozása), de attól még tényleg nem értem, mire jó, hogy történjen bár szabálytalankodás, szöglet, kirúgás, tömegbunyó, vulkánkitörés vagy pestisjárvány, azt a rohadt órát semmilyen körülmények között nem lehet megállítani. Egy meccs döntő többségében úgysem történik semmi, halál unalmas passzolgatás az egész, de azzal, hogy nincs timestop, erre még bátorítják is a játékosokat. A dolog akkor kezd igazából nevetséges formát ölteni, amikor valaki véletlenül betalál a másik hálójába, és az egész csapat visszaáll védekezni. Kérdem én: ha azt el tudják érni a szabályokkal, hogy piszok nehéz legyen gólt lőni, miért nem tudnak vagy akarnak kezdeni valamit a pofátlan időhúzással? Ez kinek jó így? 

Erre aztán rátesz egy lapáttal a bíró, aki kedve szerint hosszabbíthat, persze, ott is szigorúan bruttósítva mérik az időt. Azért egy milliárd Eurós ágazatnál legalább annyit elvárhatna a néző, hogy azt tudja, meddig tart az a mérkőzés. 

4. A szimulálás. Örök téma, állandó vitákat képez, mégsem tesz ez ellen senki semmit. Érdekes jelenség, ahogyan az évtizedek óta erőnléti edzésekre járó, fitt és egészségbomba ifjak egy érintés vagy egy mezráncigálás után visítva, torkuk szakadtából ordítva hullanak a fűre, mintha legalább is nyílt törésük lenne. Persze, megtehetik, a bíró úgyis mérföldekre van tőlük, a kamut biztos megeszi, a foci meg egyébként is az egyetlen, ahol a cél a teljes és totális sportszerűtlenség. A feladat, hogy a másik sárgát, jó esetben pirosat kapjon, hogy a műesés után jöjjön a szabadrúgás, hogy bár tudom, hogy rólam ment ki a labda, de azért vonyítva reklamálok a játékvezetőnél, hátha az a barom rosszul látta az egészet, és mégis én jövök. Rúgnak, csípnek, aljasul egymásba taposnak a játékosok, és rettentően fel vannak háborodva, amikor ezt valaki meglátja. De ez már a következő pontra tartozik.

5. Alattomosság. Ez a foci legfőbb mozgatórugója, olyan szintig, hogy a nézők már kénytelenek szórványos tapssal jutalmazni, ha az egyik játékos felsegíti a másikat, akinek egyébként fél perccel korábban belebikázott az oldalába, vagy ha visszaadja a csapat a labdát, miután a másik gárdából valakinek kifolyt a szeme, és ezért ki kellett rúgni a játékszert az oldalvonalon túlra. Különben a 4. és az 5. pont kéz a kézben jár egymással, az alattomos megmozdulásokra válaszul érkezik a nagyhalál focipályás megfelelője. Öröm nézni, komolyan mondom. De mindkettőnek elejét lehetne venni, ha akarnák, és ezzel el is értünk a hatos ponthoz.

6. Videobíró. Egy ideje már téma, de mégsem vezetik be. Miért? Mi baj származna abból, ha visszanéznének bizonyos eseteket? És most nem csak azt, hogy vajon az ellenfél stoplija okozott sípcsonttörést, vagy az a fránya végtag magától ment tropára, hanem a lesek és a gólok eldöntésénél is nagy segítségre lenne. A focivébé után is mindenki ezért nyavalygott, aztán mégis maradt minden a régiben. Sokan mondták korábban is, hogy szükség van változtatásra, és mindössze annyi történt, hogy bizonyos meccseken több lett a bíró. Na bumm. Egy kosárlabda mérkőzésen is sok a játékvezető, egy tenyérnyi helyet kell csak szemmel tartaniuk, és mégis alig bírják követni az eseményeket. Itt meg aztán hatványozottan igaz ez az aggály... 

Valahogy az az ember érzése, hogy ezek a pontok mind szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A döntnökök válasza ezekre legtöbbször az, hogy amennyiben ők átalakítanának egy dolgot, át kellene alakítani vele együtt minden mást is, ami szerintük káros lenne a sportágra nézve. Szerintem meg csak meg kéne nézniük egy kispáylás focimeccset, és rájönnének, hogyan is kéne ezt jól, szórakoztatóan és komolyan csinálni.

Mielőtt a kedves olvasók válogatott szitkokat szórva nekem esnének, kérdeznék valamit. Kérek mindenkit, tegye a szívére a kezét, és úgy válaszoljon rá. Ha mindennemű előélet, előítélet, tapasztalat, gyerekkori szeretet, rajongás, megszokás, meccsélmény nélkül ezt a sportágat így, ahogyan van, ebben a formában bemutatnák a kedves olvasónak, és megkérnék, alkosson róla véleményt, vajon mit mondana róla? Ha életében most először szembesülne a focival, és azzal, hogy ezt a sportot tartják a királynak, hogy ezért rajonganak millióan világszerte, hogy emberek, és olykor egész nemzetek sorsa dől el egy-egy meccsen, miként reagálna?

Nekem úgy, hogy van megfelelő előéletem, előítéleteim, tapasztalatom, gyerekkori... valamim, rajongásom(?), megszokásom, meccsélményem(?!), az a meglátásom, hogy a világ legunalmasabb, legerőszakosabb,  legdurvább, legzavarosabb sportját látom, valahányszor véletlenül meglátom a tévében. És mindezt napi 24 órában a hét minden egyes napján, hónapról hónapra, évről évre megállás nélkül árasztják mindenhonnan. Ha épp nincs hazai bajnoki, jöhet a külföldi. Ha az sincs, legyen egy kis nemzetközi kupa. Ha kifogytunk, akkor a válogatott. És ha tényleg minden kötél szakad, ha valóban elfogytak a közvetíthető meccsek... akkor jöhet a jó sok ismétlés!

84. nap: Ki volt az?!

Akárki is volt, töredelmesen vallja be! A hallgatást ezennel meg kell törni, elég a mellébeszélésből, ideje, hogy fény derüljön a tettes, vagy tettesek kilétére! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba! Egy utolsó esélyt adok, hogy a bűnös könnyíthessen a lelkén, és részletes beismerő vallomást tegyen! Legyen annyira vagány, hogy ideáll elém, és megmondja a frankót! Ígérem, e tettét enyhítő körülménynek fogom tekinteni. De végre tudni akarom azt, hogy ki a jófene dobál még az ünnepek alatt is reklámanyagokat a postaládámba!

A kérdésre, s ezt bizton állíthatom, nem a "röplapos" a válasz. Ismétlem, ünnepek alatt, karácsony és újév napján is jön belőlük bőven, marokszámra, kéretlenül. Ilyentájt még a legelszántabb, legvehemensebb szórólapos is szünnapot tart, azaz valaki más lesz a tettes. Ráadásul fontos körülmény lehet az is, hogy egy bizonyos hirdetést több példányban is megkapok, egymást követő napokon, teljesen véletlenszerűen. Ugyan mi oka lenne egy jó szórólapgurunak meglátogatnia ugyanazt a kapualjat többször egy huzamban? Hisz minden alakalommal kész tortúra neki, mire végre átjut a kaputelefonos beugrón, és szétszórhatja a bádogkalitkákba a legeslegolcsóbb pizza, szinte ingyen házhoz érkező, évszázados tapasztalatokkal rendelkező vízvezetékszerelő és hiperszuperül modern fénymásolószalon elérhetőségét. A hirdetőknek is a mennyiség a fontos, nem pedig a minőség, azaz jobb, ha többen kapnak egy lapocskát annál, mintha tucatnyi hirdetés bombázna egyetlen delikvenst. 

Akkor hát nincs mese, valaki (vagy valakik) a házból döntenek úgy, hogy egyszerűbb bedobni a saját röplapjaikat egy másik lakó postaládájába, jelesül az enyémbe. Vajon puszta jóindulatból teszik mindezt? Úgy vélik, engem talán majd érdekel az, ami őket annyira nem hozza lázba? Vagy könnyebb már ott helyben megszabadulni a fölösleges cetliktől ahelyett, hogy három méterrel odébb vonszolnák magukat, és kidobnák a szemetet a kukába? 

A kérdés nyilván fölösleges, a választ mindenki tudja, így vizslató szemünket vessük inkább abba az irányba, ahol érdekesebb dolgokat vélhetünk felfedezni. Hiába zártuk ki a röplapost, a dilemma attól még nem változott. Ki a tettes? Ki a lusta? Ki a bunkó? 

Könnyű lenne kideríteni. Egyszerűen csak ujjlenyomatot kéne venni a szórólapokról, és összehasonlítani őket a ház lakóival. A módszer gyakorlatilag 100 százalék, hogy sikerre vinne. Csak annyi a bibi, hogy nem tudom, hogyan vegyek ujjlenyomatot, de még ha tudnám, akkor sem állna módomban összehasonlítani azt bárkiével is. Kézenfekvő megoldás tehát törölve.

A "B" terv egy figyelőkamerás rendszer lenne, ami megfelelő pozícióba állítva megdönthetetlen bizonyítékkal szolgálna. A gond csak az, hogy piszok drága lenne. Arról már nem is beszélve, mennyire gyanúsan festene, ha felvevőkkel pásztáznám éjt nappallá téve a földszintet. Ha mindenhonnan lencsék merednének a tettesre, az biztosan felhagyna gonosz cselekedeteivel. Ha jobban belegondolok, ez, bizonyos szempontból eredményes lenne, hiszen megszüntetné a kelleténél több reklámanyag érkezését. Ugyanakkor a gazfickó is megúszná a büntetést szörnyű tette után, így nem elégedhetek meg ezzel sem. Valakinek, ezért, lakolnia kell, és ebből nem engedhetek egy fikarcnyit sem!

Sajnos egy ilyen atrocitást egyedül tettenéréssel tudnék leleplezni, ami pedig pusztán a szerencsén múlik. Számomra ez nem elég, alternatív megoldást kell hát kidolgoznom. Hogy mi lesz az, még nem tudom, de az biztos, hogy amint kézre kerül az elkövető, bosszúm rettenetes erővel fog rá lesújtani! Addig tömöm majd szeméttel a ládáját, amíg visítva nem borul előttem térdre és kér heves imádságok közepette bocsánatot. Amitől, ugyebár, megkímélhette volna magát, ha e bejegyzés elején olvasható felszólításra megjött volna a józan esze, és önként jelentkezik. 

De most már késő! Eljátszotta az utolsó esélyét! Megtorlom az engem ért sérelmet, és haragom szörnyű lesz! Nincs menekvés! Nincs irgalom! Nincs kegyelem! Isten óvja bűnös lelkét az unatkozó ember bosszújától!

83. nap: Tanulság egy csöndes napon

Furcsa, de igaz: minden év legcsöndesebb, legnyugodtabb napja a legelső. A szilveszteri éjszakától eltérően, amely trombitaszótól, rakétáktól, petárdáktól és ezek járulékos kísérőitől, a mentőautók szirénájától hangos, elsején minden visszafogott és békés. A hajnalig tartó mulatozásnak vége, az ünneplők hazatértek, hogy kipihenjék a pezsgő és a dínom-dánom okozta fáradtságot, csupán a nagyobb terek és főbb utak szeméthegyei árulkodnak arról, hogy előző este óriási buli tombolt mindenfelé.

Ilyenkor érdemes elindulni egy kicsit sétálni. Megtapasztalni, milyen hangulatos is tud lenni a város, elmélkedni az éjszakáról maradt romhalmazok és lerobbant kezek szükségszerűségéről, vagy egyszerűen csak elgondolkodni az előző esztendő szépségein és bosszúságain. Bizonyára mindenkinek kijutott mindkettőből, a szerencsésebbeknek az előbbiből valamivel tetemesebb mennyiség, a többségnek pedig maradt a többi. Forgalom ilyentájt gyakorlatilag nincs, szinte csak turistákat és kómából eszmélő fiatalokat láthatunk mindenfelé.  No, és persze hozzám hasonló magányos vándorokat, akiknek nincs jobb dolguk, mint a hidegben is a kihalt utcákat járniuk. 

Nehezen indul be az élet, mintha december utolsó napja valóban valaminek a végét jelentette volna, és most a világra várna a feladat, hogy a tűzijátékok és konfettik hamvaiból újra életre keltse saját magát. Ilyenkor még sokan nem szívesen gondolnak a rájuk váró feladatokra, kihívásokra, nehézségekre, hiszen ez a nap még ugyanúgy az ünnep elmaradhatatlan része, mint ahogyan a meredek emelkedőt követi a végtelen szakadék. És ezzel jómagam is így vagyok; a hétvége csak az enyém, kizárom a külvilágot, legfeljebb csupán kívülállóként szemlélődöm a néptelen utcákat járva. 

De ez nem tarthat vissza attól, hogy egy nyugodt pillanatban levonjam az óévre vonatkozó tanulságokat. Pontosabban inkább idéznék egy remek kis mondást a Nevem Senki című fimből, amit meglehetősen helyénvalónak érzek 2010-re vonatkozóan. Nem szó szerint, de valahogy így szól: egy tehén rácsinál egy reszkető, fázó madárkára, hogy melegen tartsa. De arra jár egy prérifarkas, és felzabálja a madarat. A tanulság: nem biztos, hogy rosszat akar az, aki a fejedre tojik, és nem biztos, hogy jót akar, aki kihúz a szarból. De ha már valaki nyakig ül a trágyában, az jobb, ha befogja a száját!

Nos, ezúton kívánok tanulságokban és érdekességekben gazdag új esztendőt mindenkinek!