2011. 01. 06.

88. nap: Vadászidény

Még tavaly, ősz elején csatlakoztam ahhoz a bizonyos ismert, F betűs közösségi portálhoz. Korábban ez sosem fordult elő velem, még csak a szándék szintjén sem merült fel az ötlet, több okból kifolyólag. Az egyikből sosem csináltam titkot: nem szeretem túlságosan az embereket, és bármerre is sodort a szél, soha, semmilyen körülmények között nem éreztem magam egyetlen közösség tagjának sem, legyen szó iskoláról, munkahelyről, vagy bármi más csoportról. A másik ok talán az - ami azért kapcsolódik az előzőhöz -, hogy általában nem is nagyon keresem mások társaságát. Hosszú és unalmas lélektani elemzés lenne, ha ebbe most mélyebben beleásnám magam, ezért legyen elég inkább csak annyi, hogy én, eddigi életem során kizárólag emberek között tudtam unatkozni, egyedül soha. Tudom, ez inkább rólam egy szegénységi bizonyítvány, mint egy kritika a külvilágra nézve, de akkor is ez az igazság. 
Ezek után valóban nyomós érvre volt szükség ahhoz, hogy beadjam a derekamat, és regisztráljak az arckönyvre. De akkor és ott ez jó ötletnek tűnt, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy kerestem valakit. Nem tudtam a nevét (bár volt miből kiindulni), nem tudtam, hol lakik (csak a kontinensben voltam biztos), nem ismertem a kapcsolatrendszerét, soha nem találkoztam vele személyesen... szigorúan nézve az ég adta világon semmi, de semmi közöm nem volt, és nagy valószínűség szerint nem is lesz hozzá. De én mégis meg szerettem volna találni, és jobb ötlet híján megpróbálkoztam azzal a kissé elhamarkodott ötlettel, hogy talán majd azon a bizonyos közösségi oldalon rábukkanok. 
És az a legfélelmetesebb az egészben, hogy sikerült! Két napomba telt, hogy kiismerjem a számomra sokszor logikátlannak és kaotikusnak tűnő portál működését, és egy újabb, intenzív kereséssel töltött hosszú hétvégébe, hogy megtaláljam az illetőt. Ez idő alatt többet tudtam meg arról, mennyire felelőtlenül bánnak az emberek a személyes adataikkal, információikkal, mint amennyit erről korábban sejtettem. Elkeserítő volt a helyzet, és kezdtem világosan látni, hogy milyen jó kis kémszoftverre bukkantam. Arról, hogyan lehet a létező leghatásosabb módszerrel kapcsolatba és interakcióba lépni az ismerősökkel, még most sincs halvány sejtésem se, de a kutatásban már rettentő profi vagyok.
Sokáig nem tudtam, mitévő legyek a felfedezéssel (leszámítva azt, hogy mennyire büszke voltam magamra, amiért sikerült véghez vinni a lehetetlent, és fél milliárd ember közül megtaláltam valakit), ezért inkább figyelő módba mentem át, messziről cserkésztem be a vadat, óvatosan, távcsővel. Hogy mire vártam, nem tudom. Talán egyszerűen féltem felvenni vele a kapcsolatot, bejelölni ismerősnek, vagy bármi mást kezdeményezni. Vagy az is lehet, hogy maga a keresés, nyomozás, vadászat élménye sokkal érdekesebb és vonzóbb volt, mint maga a préda. Mindenesetre az egy jó két hónapnyi megfigyelés után világossá vált, hogy a profilhoz április közepe óta nem nyúlt a gazdája, amitől azért elszontyolodtam. Hiszen hiába volt minden, hiába tűnt úgy, hogy a keresés sikerrel járt, amikor jó fél évvel le voltam maradva a zsákmányról. Kudarcot vallottam, elveszítettem a nyomot, ismét a semmiről kell indulnom, ami egyszerre frusztráló és izgalmas kihívás. 
Aztán közben úgy alakult, hogy ott ragadtam azon a bizonyos közösségi oldalon. Bugyuta, nyomkodós játékokat játszom, mintha nem lenne legalább félezer másik, amivel tolhatnám. Néha kommentelek, néha felfelé mutató ujjakra bökök, máskor meg az ismerősök által belinkelt írásokat, cikkeket, videókat nézegetem. Nem élvezem, mégis csinálom, nap mint nap. Ez olyannyira meglepett, hogy elkezdtem gondolkodni a jelenségen. Talán majd erről is írok valamikor egy bejegyzést, még nem vagyok biztos benne. 
Ugyanakkor annak is itt lenne az ideje, hogy ismét magamra öltsem az álcázófelszerelést, és újra megpróbáljam becserkészni a prédámat. A vadászidény ezennel folytatódik!

5 megjegyzés:

  1. Azért ez valahol rémisztő. Megint csak érdekes megvilágításba helyezted a dolgokat. Kicsit paranoid belegondolni abba, hogy valaki vadászik rám, (!!!) az adataimat halássza vagy kajánul nézegeti a képeimet, vagy a szeretteim képeit. Megrettentem, ám időszerűnek érzem a figyelmeztetést, mert jómagam mostanság szokom le a fészbúkról. Próbálkozom. Legalábbis a jószándék megvan. (tudom, több kell, az értelem meg miegymás...)
    Az viszont egyenesen megnyugtató, hogy TE IS függő lettél. :)) Valld be! :D

    VálaszTörlés
  2. Inkább egyfajta furcsa érzés, hogy mint valami bizarr kukkoló, figyelem az emberek életének alakulását anélkül, hogy ők erről tudomást szereznek. Gondolom, ez ugyanaz a jelenség, ami arra késztet embereket, hogy Való Világot nézzenek.
    Ezen túl, ha az ember odafigyel magára, rájön, hogy eddig ismeretlen mélységekig lehet része otthon, a számítógép előtt ülve mások életének. És ha ez véget érne, az valahol zavarná; olyan lenne, mintha kimaradna valamiből, mintha kívülállóvá válna (bruhaha, ezt pont én magyarázom...). Egyszóval nem túl nehéz megfejteni, mik azok a tényezők, amelyek miatt valaki ott ragad egy ilyen portálon. A leszokás pedig egyeseknek nehezebben megy, másoknak meg nem gond egy percre sem.
    Mellesleg tényleg furcsa, mi mindent osztanak meg egyesek a nagyvilággal, ezzel totálisan kiszolgáltatva magukat. És az a legfurcsább, ha ezt a szemükre veted, simán visszadobják azzal, hogy nem érdekli, nem zavarja őket. Aztán meg, ha beüt a szar, megy a sírás-rívás. Vicces dolgok ezek!:)

    VálaszTörlés
  3. Aki nem akarja, hogy kiderüljenek róla "dolgok", az ne regisztráljon közösségi portálra. Szerintem nagyon álszent dolog kirakni publikus dolgokat, képeket vagy privát érzelmeket a köznek, - netán mondjuk blog népszerűsítésére használni az oldalt, - aztán meg azon sirámolni, hogy a Nagy Testvér(ek) mindent látnak, vagy netán beszólnak vagy visszaélnek valamivel. Érdekelne egyébként az is, hogyan gondolod, hogy konkrétan árthat ez a kinyilatkozás a nyilvánosságnak. Akinek ellensége van, az úgyis megtalálja az embert, más fórumokon is. Akinek nem tetszik, törölje magát a rendszerből vagy töröljön kellemetlen embereket. Tiltsa le a kommentelési lehetőséget, nézzen utána a biztonsági beállításoknak. Olvastam egyszer egy pszichológiai cikket Tari Annamáriától az 'érzelmi inkontinenciáról', ami a facebook azonnali és on-line élmény megosztási lehetőségéről szól, vice versa. Sokaknak erre van szükségük, mert olyan magányosak, hogy már az is jól esik nekik, ha valaki 'lájkolja' az általuk kirakott zenét. Nem leszek megjátszós, és nem mondok rosszat a FB-ról, ha csak nem tekintjük annak az esetleges addiktivitást. :)

    VálaszTörlés
  4. Az én meglátásom szerint addig nincs baj, amíg az ember olyan beállításokat választ magának, hogy a nevén kívül minden más, személyes információt kizárólag a bejelölt ismerősei láthatnak róla. Csak éppen az a tapasztalatom, hogy a legtöbben nem így állnak hozzá a dologhoz, csak miután már "késő".
    Az a baj, hogy ebben a kérdésben én nem igazán vagyok mérvadó, mert egyrészt nincs semmi olyan dolog velem kapcsolatban, ami érdekelne bárkit, másrészt meg az életem úgy alakult, hogy ha mégis találna rajtam valaki fogást, zsarolni nem lenne képes, mert nincs kivel. Így hát végső soron mindegy, mit osztok meg magamról a világgal.
    De azért az arckönyvet nem csak hozzám hasonló, érdektelen figurák használják, könnyedén kerülhet valaki kompromittáló helyzetbe, ha figyelmetlen.

    Az megint egy másik kérdés, amiről Te is írtál... ha valaki, úgymond, túl sok. Ha valóban a magány, figyelem, a velük való törődés miatt járnak oda, osztják meg a kedvenc zenéiket, az általuk hajtogatott papírhajó fotóit, vagy hogy milyen jól sikerült az éjszakai sminkjük. Ezt, bevallom, kicsit erősnek érzem, és kimeríti azt a kategóriát, amivel a maga módján már vissza lehet élni. Mert lehet, hogy személyes adat nem kerül nyilvánosságra, de rettentő pontos és precíz jellemrajzot lehet készíteni az illetőről, ami - szerintem - majdnem ugyanolyan veszélyes, mint egy lakcím, vagy egy bankszámlaszám közzététele. Egyszerűen nem szabad! Értem a jelenséget, de akkor is meg kell húzni a határt. Szvsz...

    VálaszTörlés
  5. És tényleg csak azt tudom mondani, hogy mindenben igazad van! Valóban ne regisztráljon, aki a nyilvános megjelenéstől tart (hmm... ez a pont nálam már bedőlt), nézzen utána a beállításainak (ezt sem igazán passzol az eddigi tevékenységemhez, lásd fent:)), tiltson le zavaró embereket (eddig nem tettem), és okosan jelöljön vissza ismerősöket (itt szintén akadnak neuralgikus jelenségek az én esetemben). De a többség mégsem így tesz (khm)! Ez a bajom!:))

    (Na, ha e komment után nem sütik rám, hogy tudathasadásos vagyok, akkor soha!:))

    VálaszTörlés