172. nap: Csicsa

Végigjárva a kedvenc, általam olvasott blogokat, mindenütt szép, csili-vili, esztétikus, látványos felületek és hangulatos beállítások fogadnak. Egyedül az én szerencsétlen, ártatlan virtuális játszóterem volt olyannyira hányadék, hogy egy ponton túl muszáj volt egy kicsit csinosítanom rajta. Elismerem, nem teljesen olyan lett, mint amilyet szerettem volna, de legalább sikerült megfejtenem azt, hogy miképp lehet kicsit jobban személyre szabni a beállításaimat. 

Persze, magamat ismerve simán előfordulhat, hogy holnap visszaállok az eredeti, rém primitív sablonhoz. Viszont így elmondhatom magamról, hogy tettem egy próbát az esztétikai jellemzők terén is, ha már a belbecs finoman szólva is aggályos. Meg ugyebár lehet onnan is nézni a dolgot, hogy az előzőnél minden csak jobb lehet. Mindegy, most ez van, lehet szeretni, vagy nem szeretni, viszont az tagadhatatlan, hogy a mostani földgömb jócskán eltér a korábbi hupikék izétől. 

Ha valaki nagyon unatkozik, vagy nagyon bántja a szemét a változás, nyugodtan dobhat egy dörgedelmes hangvételű, alázó megjegyzést. Remekül bírom a kritikát!

171. nap: Doppelgänger

Sosem hittem volna, hogy valaha sor kerülhet ilyenre! De most mégis azt kell mondjam, hogy a klasszikus Nincs kettő négy nélkül című Bud Spencer  - Terence Hill film alapszituációja, miszerint lehetséges két egyforma kinézetű embert találni a planéta teljesen különböző pontjain, konkrétan valósággá vált, méghozzá a szemem előtt. 

Tudom, bosszantó lehet minden egyes bejegyzés, amiben nem akarok konkrétumokat megnevezni, és most sem áll szándékomban. Mindenesetre a helyzet olyannyira zavarba ejtő a számomra, hogy lassan tényleg kezdem azt hinni, hogy a nagy, büdös multiverzum mégsem csupán random események összefüggéstelen láncából áll össze. 

És hogy még inkább részletezzem a nagy semmit, a fent nevezett alteregók nem csupán kinézetben, hanem számos egyéb tulajdonságukban is kísértetiesen hasonlítanak egymásra. 

Nekem ez az a pont, amire már nem tudok ésszerű magyarázattal szolgálni. Cserben hagy a logika, az egyetlen mentsváram az élet kihívásaival szemben -  az utolsó bástyám, amely eddig minden körülmények között hűen szolgált, és megvédett a nagy kérdések bántóan aggasztó megoldásainak sokszínűségével szemben. 

Még szerencse, hogy tegnap szintet léptem. Remélem, kapok pár pontot a Wisdom tulajdonságomra, mert ami az elmúlt napokban zajlik körülöttem, az lassan konstans fejfájást okoz.

170. nap: Ding!

Elöljáróban röviden ismertetném a címben szereplő szócska jelentését azokkal, akik még nem találkoztak vele. Ez lényegében a szintlépést jelenti a World of Warcraft című játékban (és még imitt-amott). Ha valaki összegyűjt elegendő tapasztalati pontot, egy jellegzetes hang- és fényhatás kíséretében ugrik a számláló eggyel magasabbra. Ezt a pillanatot szokták a különböző chat ablakokban közölni a többiekkel egy egyszerű ding odabiggyesztésével, majd várják a gratulációkat. Ostoba szokás, aminek igen nehéz lenne visszafejteni az eredetét, de most szerencsére erre nincs szükség. A lényeg, hogy a ding! = level up.

Azoknak pedig, akik nincsenek tisztában a szintlépés fogalmával, szintén kedveskedek némi információval. Ez annyit jelent, hogy megfelelő mennyiségű tapasztalati pont begyűjtésével a karakterünk tovább fejlődik, pontokat oszt szét, képességeket és jártasságokat sajátít el, erősebb, szívósabb, ügyesebb lesz, egyszóval mindenféle végleges bónuszra tesz szert. A szerepjátékok fontos, sokak számára egyenesen a legfontosabb aspektusa a fejlődés, a szintlépés; az, hogy egyre jobbak és jobbak legyünk minden létező tulajdonságunkban.

Nos, e hosszú, két részből álló bevezetőre csupán azért volt szükség, hogy mindenki értse, amikor azt mondom: tegnap éjjel ding!-eltem! Nem a játékban, hanem a való életben. 

Tudom, elég elvontnak tűnhetek, amiért ostoba szerepjátékos megközelítésből tekintek az életre, de az évek során azt vettem észre, hogy igenis bizonyos esetekben a teljesen hétköznapi emberek ugyanúgy leírhatók, jellemezhetők különféle szabályrendszerekkel, mint a kitalált mesehősök. A különbség csak az, hogy itt nem lehet belekukkantani a másik karakterlapjába, ha kíváncsiak vagyunk a többiek bizonyos jellemzőire. Nem ám, itt mindenki csupán saját magát tudja csak részletesen megismerni, a többiekre vonatkozó becslések csupán tippek, spekulációk lehetnek. 

A lényeg tehát az, hogy tegnap szintet léptem. Egy hozzám hasonló érdektelen, unalmas alakkal viszonylag ritkán történik ilyesmi (a legutolsó hosszú-hosszú évekkel ezelőtt zajlott le), így mikor mégis megtörénik, azonnal felismerem a jelentőségét. A tapasztalati pontot két brutálisan nehéz mentődobás (mentődobás: valamilyen külső, legtöbbször ártó, káros veszélyes behatás vagy fenyegetés ellen megkísérelt próba, ahol különböző statisztikai értékeinket állítjuk szembe az idegen veszedelemmel, kockadobás kíséretében) sikeres teljesítése után kaptam. Az első arra irányult, hogy túl tudok-e lépni saját korlátaimon, a második pedig próbára tett, hogy vajon ellen tudok-e állni az ezután rám törő veszedelmes kísértéseknek. A siker édes ízétől pedig még most is elönt a büszkeség.

Két eset lehetséges. Vagy nagyon közel álltam már az újabb ding!-hez, és csupán egy apró löketre volt szükségem a szintlépéshez. Vagy egyszerűen tényleg rengeteg XP-t ért ez a két mentődobás, és így a jutalmam nem maradhatott el. Sajnos erre sosem fogom megkapni a választ - a karaktereknek nincs módjuk beletekinteni ilyen részletesen a saját statisztikáikba. 

Csupán egy dologban bízhatom. Hogy a játékos, akinek én a karaktere vagyok, olyan pontokat fejleszt majd, amivel ezután valóban táposabbnak érezhetem majd magam. Hiszen a ding! jó dolog... de a lényeg mégiscsak az, ami utána következik!

169. nap: Tesztelés alatt

Végre megjelent idehaza a Mansions of Madness című társasjáték, és én, a megvásárlása után azon nyomban neki is álltam a tesztelésének. Pontosabban álltam volna, ha nem tartott volna legalább három óráig, amíg a játékhoz adott kártyákat, figurákat, jelzőket, mütyüröket szétválogattam.

Semmi különös, csak a szokásos Fantasy Flight Games rendszer. Végtelen, megszámlálhatatlan mennyiségű apróság, amelyek mind-mind jelentenek valamit, és a játékhoz elengedhetetlenül szükségesek. Így hát időbe telik, míg az ezernyi kis izéke a helyére kerül, és amíg átolvasom, megtanulom a szabályokat. Ha majd ezek után gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezem a rendszerről, a játszhatóságról és a játékélményről, akkor természetesen írok egy hosszabb értékelést. Addig pedig mindenki legyen egy kicsit türelmes. Ez, ahogy elnézem, eltart még egy darabig...

168. nap: LEGO Star Wars: The Clone Wars

A méltán népszerű animációs sorozat alapján készült videojáték végre itt van,  megérkezett., így annak rendje és módja szerint a teszt sem váratott magára sokat. Nézzük is, hogyan teljesített élesben a látványos bemutatók és előzetesek után ez a rendkívül hosszú címmel megáldott cucc.

Aki játszott már a Traveller's Tales fejlesztőinek korábbi, ilyen jellegű játékaival, azok nagyjából tisztában vannak azzal, mire számíthatnak a Clone Wars esetében. Akik pedig nem, azoknak álljon itt egy valóban rövid áttekintés arról, hogyan is képzeljük el az egészet. A szereplők természetesen LEGO figurák, és azon sem kell meglepődni, hogy a környezet is részben LEGO elemekből épül fel. Ha szétombolunk valamit (vagy valakit), az a szokásoktól eltérően egyszerűen elemeire esik szét, így nem kell tartanunk kegyetlen és véres jelenetektől. A játékost körülvevő világ gyakran átépíthető, alakítható, csakúgy, mintha valóban az építőjáték darabkáit használnánk fel. A szereplők nem beszélnek, hanem mindegyikük egyfajta gügyögő halandzsát darál, és mindent áthat egyfajta gyerekes, fárasztó, olykor kicsit erőltetett humor. Ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen a LEGO sorozat tagjai elsősorban a fiatalabb korosztályok számára készülnek, ugyanakkor szó sincs arról, hogy maguk a játékok bugyuta ökörségek lennének. És erről a Clone Wars esetében sincs szó.

A fejlesztők korábban már készítettek Star Wars témájú LEGO játékot, csakúgy, mint Batman, Indiana Jones, Harry Potter feldolgozásokat. Sőt, rövidesen érkezik a Karib-tenger kalózai változat is, szintén építőjáték-világba átültetve. Tapasztalatuk tehát van, és eddig sikerült elérniük, hogy valamennyi új cím esetében a rendelkezésre álló mozgástér korlátait figyelembe véve mindig sikerül valami egyedit, újat, érdekeset létrehozni. Ám bizton állíthatom, hogy ilyen mértékű változásokra, mint amiket a Clone Wars hozott, nem igazán lehetett számítani. 

Egyrészt megkapjuk a szokásos mászkálós, felderítős, gyűjtögetős pályákat, amelyeket egytől egyig az animációs sorozat epizódjai alapján alkottak meg. Aki tehát ismeri az egyes részeket, nagyjából tisztában lesz azzal, mi is vár majd rá. Három fajta történetszál bontakozik ki, amelyek szorosan kapcsolódnak a három főgonosz (Asajj Ventress, Dooku gróf, Grievous tábornok) ármánykodásaihoz. Egymást követő küldetések során bolygóról bolygóra vesszük üldözőbe őket, miközben droidokkal, szörnyekkel és a sorozatból már jól ismert teremtményekkel kell szembeszállni. 

Ám mindezen túl a játékban - hiszen elvégre egy háború kellős közepén vagyunk, vagy mifene - gyakran méretes csatákban is részt kell vennünk, ahol a begyűjtött színes kis érméinket beváltva épületeket, gyárakat, barakkokat, védőpajzsokat kell létesítenünk, és ezek segítségével megtámadni az ellenséges területeket. Járműveket használhatunk (az egyszerű siklótól a hatalmas lépegetőkig szinte minden a rendelkezésünkre áll), létrehozhatunk és irányíthatunk gyalogos egységeket, egyszóval valamiféle különös akció-stratégiával van dolgunk. Persze azért ne képzeljünk bele túl sokat, a játékos nélkül a tankok és a tucatnyi katona fabatkát sem ér. Ám mégis jópofa újítás volt ezt a lehetőséget betenni, hiszen ilyenkor valóban megtapasztalhatjuk, mennyit is ér néhány Jedi lovag a harctéren, óriási túlerő esetén.

A másik újítást az űrcsaták jelentik, amelyekkel ugyan hébe-hóba már találkozhattunk pár korábbi epizódban, de ehhez a részhez alaposan felturbózták ezt a módot. Az irányítás roppant érzékeny, ennek megfelelően egy gyors, pörgős játékmódot kapunk, ahol gondolkodni nem sokat kell, elég ha csak a tüzelés gombon tartjuk a kezünket, és mindent megsemmisítünk magunk körül. Persze, olykor azért le kell szállnunk egy ellenséges anyahajón, hogy kiiktassunk pár létfontosságú rendszert, vagy épp a saját cirkálónk tűzoltó rendszerét kell újra működésbe hoznunk, de összességében ezeken a pályákon jórészt az űrhajónkban csücsülünk és ellenséges vadászokat aprítunk. A kampányban viszonylag kevés ilyen küldetéssel találkozunk, de természetesen küldetések között bármikor röpködhetünk kedvünkre. 

A játék összességében nagyon könnyű, lévén elsősorban gyerekeknek készült, ám ettől függetlenül rengeteg örömöt és kihívást tartogathat azoknak is, akik szeretik az animációs sorozatot, vagy a Star Wars világát. Összefutunk valamennyi fontosabb szereplővel, begyűjthetjük az ismertebb járműveket, miközben szó szerint darabjaira szedjük szét a droidsereget, és egyszerű logikai feladványokat oldunk meg. Meglepően változatos küldetésekkel találkozhatunk, amelyek remekül visszaadják a sorozat fontosabb momentumait. Az újszerű játékelemek is tovább színesítik az összképet. Az újrajátszási ráta szokás szerint igen magas, hiszen az adott pályákon sok területre el sem tudunk jutni az első alkalommal, lévén azokhoz bizonyos karakterek megléte szükségeltetik. 

Aki a 100%-os teljesítésre hajt, annak alaposan fel kell kötnie az alsóneműt. Aki pedig egyszerűen egy könnyed és kellemes játékra, annak bátran merem ajánlani a Clone Wars-t. Sőt, azok számára is kötelező darab, akik ismerik a Traveller's Tales korábbi LEGO címeit.

7/10

Viszonylag magas pontszámot adtam neki, amit leginkább az összhatásnak köszönhet. Az űrcsata nem egy X-Wing Allianace. A stratégiai harc nem egy Star Wars Battlefront. A pályákon való mászkálás és felderítés nem egy Jedi Academy. Ám mégis... így együtt remek szórakozást és kikapcsolódást nyújtanak. Az animációs sorozat részeinek ismerete nélkül azonban korántsem biztos, hogy minden egyértelmű és világos.

167. nap: Átállás

Holnap reggel, hajnali kettőkor átállítjuk az óráinkat háromra. 

Ez az értelmetlen, fölösleges aktus számos célt szolgál, amelyeket mindenkinek igyekeznek a fejébe vésni a különböző híradásokban, netes portálokon, meg mindenhol, ahol csak megszólíthatják a nagyságos népet. Engem viszont csak az érdekel, hogy ez az akklimatizáció ismételten próbára teszi majd egyébként sem kimagasló alvásmennyiségemet. Nincs mit tenni... ahogy öregszik az ember, úgy válik egyre nehezebbé az átállás is. 

A szakértők azt mondják, ezzel a módszerrel évi 6 milliárd forintot lehet megtakarítani. Az annyit jelent, hogy fejenként 600 pénzzel marad több a zsebünkben, éves szinten. Naponta kevesebb, mint 2. 

Nem tudom, ki hogy áll a témához, de nekem ennyit megérne az, hogy ne kelljen az órákkal vacakolni, az átállás nyűgét elviselni, és hogy ne lepjék el az ezzel kapcsolatos hírek az információáradat minden egyes szegmensét.

Ezek szerint mégsem vagyok még elég öreg. Ahhoz biztosan nem, hogy meglássam az értelmet egy nyilvánvaló baromság mögött.

166. nap: Péntek estére

Egyszerűen nincs annál jobb, mint amikor az ember péntek este gondol egy nagyot, és leugrik a szemközti büfébe egy friss, gőzölgő sajtos-tejfölös lángosért. S ha kedve tartja, akár kérhet mellé pár lekváros palacsintát is! Én biza most ezt fogom tenni, szégyen ide, egészséges életmód oda. 

Mellesleg azt nem értem, hogy ha már annyi gyors kajálda tart nyitva szinte 24 órában, a szomszéd török sütöde vajon miért ragaszkodik betegesen a hagyományos időbeosztáshoz? Sokkal jobban érezném magam, ha most egy olyan lehetőség lebegne a szemem előtt, hogy gyros-t, vagy épp lángost egyek éhes magányomban. Így viszont a kérdés nem kérdés, sajtos-tejfölös rulez.

Hja... Ebből is látszik, hogy nincs tökéletes boldogság a világon.

165. nap: Tanácstalanul

Fél tizenegy is elmúlt már, én pedig itt ülök a gép előtt, és gőzöm sincs, miről tudnék napi bejegyzést keríteni. Ezért inkább nem is teszek ilyet, és egyszerűen jó éjszakát kívánok mindenkinek. Abból nagy bajom nem származhat...

164. nap: A nagy pillanat

Egy ideje (jó ideje) gondolkodom már azon, hogy kellene egy új számítógépet venni. Sajnos a laptop és a hozzá hasonló, felhasználóbarát megoldások nem igazán fekszenek nekem, hiszen a jövendőbeli masinát elsősorban játékra szeretném használni. Az ár/érték arány pedig logikusan azt diktálja, hogy ebben az esetben maradjak inkább a jól bevált asztali kiszerelésnél.

Természetesen nem azt mondom, hogy azokra nem lehet simán elverni 3-400 ezret, de azért nem is kell olyan messzire elmenni, hogy igazán ütős, hosszú évekig megbízható és jól használható gépet vásároljunk. A következő generációs konzoloknak még nyomát sem látni, és közben egyre nő a különbség a teljesítményben. Cselekedni kell, előbb vagy utóbb, nincs mese!

Csak hát, az én esetemben mindig az történik, hogy az a bizonyos cselekvés alaposan megkésve, már-már nevetségesen elcsúszva következik be. Ám a tétovázásnak is vannak okai. Fél évvel ezelőtt, ugyanannyi pénzből jóval gyengébb vasat tudtam volna beszerezni, mint most, így elmondhatom, hogy jó ötletnek bizonyult a kivárás. És az is igaz, ha várok egy újabb fél évet akkor szintén ebből az összegből még a mostaninál is sokkal jobb gépet tudnék venni. Ronda egy csapdahelyzet ez. Ám eljön egy pont, amikor az ember már nem menekül, nem vár tovább, nem számolgat, kalkulál és reménykedik, hanem  cselekszik!

Ez, kedves olvasóim... ez... még NEM az a pillanat. Mert még jócskán benne vagyok a hezitálás, a kivárás, a passzív szemlélődés időszakában. Még menekülök. Tovább várok. Számolgatok. Kalkulálok. Reménykedem. Hiszen cselekedni ráérek... mondjuk egy fél év múlva is!

163. nap: Hétköznapi örömök 2.

A tegnapi bejegyzéshez némi kiegészítés. 

A palacsintájuk remek, csakúgy, mint a kürtőskalács. És a legszebb az egészben: éjjel-nappal nyitva tartanak!

162. nap: Hétköznapi örömök

Visszavonok minden rosszat, amit a 157. nap kapcsán blogbejegyzésbe vettem! Ugyanis kiderült, tényleg nyílik egy lángos-palacsinta-fánk-kürőskalács büfé szemben, a metrónál. És e nagy pillanat, a megnyitó mámorító percei a mai napon következtek be.

Jó bloggerként nem hagyhattam ki a kínálkozó alkalmat, és azonnal alapos teszbe kezdtem, persze kizárólag az olvasóim kedvéért. Ez azt jelentette, hogy nem elégedtem meg egyetlen, nyavalyás lángossal, hanem rögtön kettővel kezdtem az állapotfelmérést. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy mindkettő sajtos-tejfölös volt. Ám ez korántsem véletlen, hiszen az épp olyan fontos, hogy kiderüljön, vajon képesek-e tartani a színvonalat ugyanannál a terméknél, mint az, hogy a különböző, eltérő portékák állapotát mérjem fel. 

Nos, a végeredmény meglehetősen kedvező volt, bár hibátlannak nem merném nevezni. Kezdeném talán azzal, hogy a két lángos becsomagolása látható nehézségeket okozott. Az azért mégiscsak erős, hogy simán egymásra pakoljuk őket, miközben egyetlen, vékonyka papírlap választja el őket egymástól. Bármilyen hamar is értem haza, ahogy arra számítani lehetett, az alsó összes feltétje teljesen ráragadt, ráolvadt a borításra, amiről csak hosszas kapirgálás után sikerült visszatessékelni a rendeltetésszerű helyére. Apró dolog. Majd belejönnek.

A másik problémám magára a méretre vonatkozik. Egy picit, hangyányit, hajszálnyit kisebb, mint azt vártam. Nem sokkal, épp csak pár falattal. Nem kapitális gond, csak a teljesség kedvéért ezt is megjegyeztem. A választék egyelőre nem túl bőséges, de ez nem feltétlenül akkora baj - hiszen a klasszikus, jól megszokott ízeket keresi mindenki. Aki meg egy lángos elfogyasztásakor keresi az extravagáns, egyedi, különleges megoldásokat, az inkább menjen el egy modern művészeti kiállításra. Ott bőségesen elég különlegességnek kikiáltott ostoba gagyit láthat. 

A palacsintás részleg csak holnaptól kezd üzemelni, csakúgy, mint a fánkos cucc. Természetesen lelkiismeretem is azt diktálja, hogy amint lehet, teszteljem le azokat is. Mindent a kíváncsi olvasókért! Mindenesetre amit eddig kóstoltam náluk, azzal elégedett vagyok. Az olaj friss volt, aranyszín, tiszta színben pompázott a sütőben, az ott dolgozó úriemberek kellően lelkesnek és kedvesnek bizonyultak, így minden együtt egy virágzó vállalkozáshoz. A helyszín nem rossz (Arany János utca), az étek finom, az árak... nos, az árak olyanok, mint az összes többi belvárosi helyen - magasak. Ez van, tenni ez ellen aligha lehet.