Nem hiszem, hogy ebben az esztendőben részem lett volna a mainál unalmasabb, jellegtelenebb, felejthetőbb napban. Persze, tudom én, az ilyen dolgok leginkább saját magunkon múlnak, ennek ellenére mégis úgy érzem, tehettem volna bármit, eseménytelenségben akkor is kiugróan erős 24 óra állna mögöttem.
E bejegyzést is rövidre zárhatnám azzal, hogy a fent nevezett okok miatt nincs miről írnom, de inkább csavarok egyet a helyzeten, és megpróbálok mégis kiszenvedni néhány értelmes sort magamból. És amikor ennyire nincs említésre méltó témája a szerencsétlen bloggernek, szinte adja magát, hogy igenis akad ott még legalább egy csiszolatlan gyémánt!
Azon kezdtem el tehát gondolkodni, mivel is lehetne kicsit feldobni a mindennapjaimat, részben azért is, nehogy túl sokszor úgy járjak a bejegyzésekkel, mint most. Sajnos azonban a lehetőségeim olyannyira korlátozottak, hogy az már-már elkeserítő. Eleve kizárhatjuk a társas interakciókra alapuló, szocializációhoz köthető rendszeres tevékenységeket, hiszen embereket legtöbbször a hátam közepére sem kívánok. A Nagy Kalandomnak se híre, se hamva, pedig biztosra veszem, hogy abból sokat tudnék meríteni, és hetekre lenne elegendő üzemanyag az Egy év magas hőfokon való égetéséhez (atya ég, de egy szánalmasan ócska, közhelyes, nagyképű duma volt ez...). Kirándulni pedig nagyszerű dolog ugyan, ám egyrészt erőteljesen időjárásfüggő tevékenység, másrészről meg nem áll szándékomban túlságosan egy témára felfűzni a blogot. Unalmas is lenne nap nap után erről írni, és ráadásul kegyetlenül lusta is vagyok a túl gyakori kiruccanásokhoz. Esetleg többet látogathatnék múzeumokat, kiállításokat, rendezvényeket, de azok igazándiból sosem érdekeltek. Logikus felvetésnek tűnne, hogy foglalkozhatnék kicsit többet a hobbijaimmal, ám félek, azok rajtam kívül egyetlen becses olvasóm érdeklődésére sem tartanak számot. Nézhetnék filmeket, vagy olvashatnék könyveket, hogy aztán jól kielemezzem őket, ám jól tudom, bármit is vennék górcső alá, azokat már tucatnyi másik kritikus is ízekre szedte, méghozzá nálam sokkal jobban, frappánsabban, hozzáértőbben.
Mi marad hát? Mit tehetek annak érdekében, hogy ne fogyjak ki a témákból, és ráadásul még jól is érezzem magam? Logikus választ erre sajnos nem találok. Ám addig, amíg képes vagyok arról is írni, hogy nem tudok miről írni, nagy bajom nem lehet. Különben is, már csak 156 nap van hátra, és beköszönt a béke és a harmónia korszaka. Addig meg csak-csak elmanőverezek valahogy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése