Régi, kedves sorozatom, a Budapesti Barangolások ma újabb fejezetéhez érkezett. Tudom, hónapok óta méltatlanul hanyagoltam szegényt, így ideje volt leporolni egy kicsit és új lendületet adni neki. Sok elintéznivaló torlódott össze a héten, de meglepő módon, hozzám képest szokatlanul gyorsan a végére jártam szinte mindnek. Ezért éreztem úgy, hogy a sikeres ügyintézések után ideje megjutalmaznom magam, és burjánzó lelkesedésemben kilátogattam a repülőtérre.
Előre figyelmeztetek mindenkit: fotókat sajnos nem készítettem. Egyrészt hirtelen felindulásomban döntöttem a kirándulás mellett, másrészt erős volt a gyanúm, hogy bármelyik percben a nyakamba szakadhat egy vihar, ezért igyekeztem minimális mennyiségű felszereléssel útnak indulni. De sebaj, hiszen egy repülőtérről bőségesen lehet találni fotókat a neten. Így tehát ezek voltak a mai célállomásaim.
Először a kettes terminál A és B részlegét vettem szemügyre, amelyeken szokás szerint viszonylag nagy volt a nyüzsgés. Kíváncsi voltam továbbá erre az új, konzervdobozra emlékeztető képződményre is, ami a két épület között húzódik. Élőben még nem volt szerencsém megtekinteni e konstrukciót, bár most, miután túl vagyunk az ismerkedés szakaszán, nem érzem úgy, hogy az életemet gyökeresen megváltoztatta volna ez a találkozás. Kicsit azokra a régi, hengerszerű kenyértartókra emlékeztet, amelyeknek fel kellett nyitni az oldalát, hogy hozzáférjünk a belsejéhez. Nagy bánatomra viszont a kilátóterasz elérhetetlennek bizonyult.
Hazafelé menet ugrottam be az egyes terminálra. Kicsi, elnyűtt, kopottas, leharcolt, tudom, de attól én még nagyon szeretem! Utazásaim döntő többségét innen bonyolítottam, így az épületet elég jól kiismertem mostanára. És ami a legjobb az egészben: a kilátóterasz tárva-nyitva áll a bámészkodók előtt. Nem is voltam rest, legalább másfél-két órán át bámészkodtam, lestem a le- és felszálló repülőket, a megkönnyebbült utasokat, akik kisebb vagy nagyobb megpróbáltatások után értek földet, és azokat a szerencsétleneket, akik akkor indultak valamelyik távoli, ismeretlen célállomás irányába. Néztem, és bevallom, irigykedtem is rájuk egy kicsit. Főként, persze, az indulókra. És miközben utazás-fétisem egyre inkább elhatalmasodott rajtam, hálás voltam az időjárásnak, amiért a fölém küldött sötét fellegek nem zúdítottak a nyakamba egy kiadós zivatart.
Nagyon jó kirándulás volt ez, amit remélem hamarosan megismételhetek valamikor. De az lenne a legjobb, ha végre nem csupán messziről epedeznék a repülőgépek után, hanem fel is szállnék egyre. Egy gyerekmentes járatra!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése