Valamiféle isteni sugallat, hatodik érzék, vagy maga a sors sugallta nekem, nem tudom - de ma úgy ébredtem, hogy egész egyszerűen ki kell mennem a Lehel téri piacra! Nem voltam tisztában azzal, miért, nem értettem az érzés eredetét, ismeretlenek voltak előttem az okok. Csak abban voltam biztos, hogy ott a helyem.
Felkerekedtem hát, és meg sem álltam a vásárcsarnok grandiózus épületének bejáratáig. A tömeg, szokás szerint folyamatosan hömpölygött befelé és kifelé, ám elhatározásom, miszerint behatolok az objektumba, megingathatatlan volt. Utat törtem magamnak az áradaton át, bízva abban, hogy választ kapok kérdéseimre, valamint, hogy a kinti, gusztustalan meleg ellen védelmet találok a hűvös falak oltalmazó biztonságában.
A bejáratnál állomásozó kifőzdék kínálatára most ügyet sem vetettem, hiszen jól tudtam, ezúttal sokkal fontosabb dolgok forognak kockán, mint korgó gyomrom egyre erőteljesebb jelzéseinek enyhítése. Netán végre eljő a hőn áhított Nagy Kalandom? Vagy az élet jóvá teszi a tegnapi pokoljárást? Egyetlen módja volt annak, hogy kiderítsem, mégpedig az, ha elvegyülök a tömegben.
És örömmel, valamint némi büszkeséggel jelenthetem, hogy a világ legjobb nindzsái sem csinálhatták volna jobban nálam az álcázást! Teljesen úgy néztem ki, mint a többi vásárló - bambán bámészkodtam, megálltam néhány pultnál, végigmustráltam a gyümölcsöket, zöldségeket, pékárút, savanyúságosokat. Nem siettem semmivel, megfontoltan haladtam lépésről lépésre, mint aki tudja, nincs ellenfele a Nap alatt (hú, de régen szerettem volna már ezt valahova leírni... csak, mert olyan jól hangzik!).
A kínálatot böngészve aztán felfigyeltem valamire, ami először egy sima "Nini!" megnyilvánulásként materializálódott, majd nem sokkal ezután jött a "Mi a fene?!" kevésbé vidám felkiáltása. Harmadjára már a "Mi a retkes ***?!" buggyant ki a számon, mert egyszerűen nem akartam hinni a szememnek! A termékek elég széles spektrumának ára ugyanis a piacon jóformán feleannyi volt, mint két metrómegállóval odébb, a hozzám legközelebbi élelmiszerboltban. Először azt hittem, rosszul látok, ám mentségemre szóljon, hamar összeállta kép. Hisz tudtam eddig is, hogy mocskosul drága boltba járok, de azt azért mégsem hittem volna, hogy szemérmetlen tolvaj bandával van dolgom. Félelmetes volt szembesülni a hideg tényekkel, és miközben tovább járkáltam a pultok között, és vártam a csodát, ami bármelyik percben betoppanhatott, szörnyű elhatározásra jutottam. Eldöntöttem, többet nem vásárolok máshol, csak és kizárólag itt! Meglehet, nem két, hanem tizenöt percre van tőlem, és nem részesülhetek mindenféle mesés pontgyűjtő akciókban, amelyekkel folyamatosan letámadnak, de legalább kevésbé érzem majd baleknak magam. Az sem lebecsülendő dolog ám! Hirtelen felindulásomban vettem is egy jó csomó mindenfélét, és a szatyrokat jó erősen magamhoz szorítva zsugori, fellengzős, arrogáns vigyorral az arcomon távoztam az épületből. Egy pillanatra átéreztem az elégedett fogyasztó életérzést, aminek következtében majdnem úgy éreztem magam, mint a társadalom tagja.
És hogy mi volt az a különös, megmagyarázhatatlan érzés, ami arra sarkallt, hogy valamilyen ismeretlen és csábító ígéret reményében kilátogassak a Lehel térre? Semmi, egyszerű téves riasztás. Elvégre sosem mondtam, hogy valaha is bejöttek volna a megérzéseim. Most sem tették, és zsákutcába vezettek. Ez is része a végzet kiszámíthatatlanságának!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése