Az idő mesés, a kedvem felhőtlen - ideális körülmények találkozásai ezek, úgyhogy nem voltam rest, és kilátogattam Szentendrére. A biztonság kedvéért jó korán indultam, nehogy túl sok turistacsoport keresztezze utamat, és előrelátásom korántsem ért véget ezzel. Mert bizony még az is eszembe jutott, hogy vigyek magammal fényképezőgépet! Le a kalappal magam előtt!
Nem készítettem képet a városban uralkodó állapotokról, ezért arra kérem kedves olvasóimat, higgyenek nekem, amikor azt mondom, mindenfelé építkezésekbe, felújításokba botlik arrafelé az ember. Mire beindul a csúcsidőszak, Szentendre biztosan pompázatosan fog festeni.
Azért egy klasszik utcaképet csak elkattintottam, nehogy bárki azt gondolja, csupán a fantáziám szüleménye volt ez a kiruccanás.
Bezony, ez az a hely, ami valamennyi látogatásom alkalmával kiemelkedő jelentőséggel bír. A fagylaltozó átesett a szokásos minőségellenőrzésen, és azt kell mondjam, az általam kipróbált mind a hat különböző terméke megfelelt az egyébként igen magas szintű elvárásomnak. Bárcsak én is ilyen szép statisztikákat tudtam volna felmutatni anno a vizsgaidőszakban! Az üzletben is jártam, de ezúttal nem vásároltam ott semmit. A választék bőséges volt, mint mindig, így sajgott a szívem, mikor üres kézzel kellett távoznom. Sebaj, majd talán legközelebb.
Már fél tizenegy is elmúlt, mikor úgy éreztem, az én ízlésemnek immár túl kevés a látnivaló, túl nagy a meleg, és túl sok az ember. Hazafelé megpróbáltam felkutatni a kedvenc büfémet, ahol egykoron lángost árultak - a legjobbat, amit valaha ettem -, de sajnos nem jártam sikerrel. Egy nagyon szűk, keskeny sikátorban volt, tudom, de mostanra szőrén-szálán eltűnt onnan. Nagy kár, mert az, amit ott árultak egykoron, remek lezárása lett volna egy különben sem utolsó kirándulásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése